John Woo-val hivatalosan csaknem tíz évvel ezelőtt találkozhattunk, amikor Van Damme soványka sztorijú, de jól rendezett Tökéletes célpont című lövöldözősdijét készítette. Odahaza a hetvenes évek elejétől elsősorban vígjátékok és romantikus mozik készítésével foglalatoskodott, de aztán Tsui Hark terápiájának köszönhetően ráérzett a lőporszagra és Chow Yun-Fattel olyan, mára már klasszikusnak számító golyószórókat – Szebb holnap, A bérgyilkos, A fegyverek istene és harcostársaik – pingált a vászonra, amelyekből a cenzorollónak köszönhetően rosszabb esetben csak a végefőcím jutott el a nyugati féltekére. A böjtnek azonban rég vége: a kínai uralom alól előremenekülő hongkongi akcióisten azóta a Rés a pajzsonnal és az Ál/Arccal a háta mögött az amerikai filmipar legmarkánsabb egyéniségévé vált, nem is csoda, hogy a második Mission: Impossible rendezőjének kiválasztásakor Brian De Palma csavarjait feledve Tom Cruise két kézzel kapott Woo után.

A film története kevésbé viseli meg az ember agyát, mint elődje – most David Koepp nélkül írta meg Robert Towne –, de annál égetőbb nyomot hagy a szemfenéken. Ismét itt van Ethan Hunt (Cruise), kissé hosszabb hajjal és bőrkabáttal. Mellette feltűnik egy szépséges tolvajlány, Nyah (Thandie Newton), egy gonosz ellenfél, Sean Ambrose (Dougray Scott), valamint néhány molekula halálos vírus, amely ugyan mossa kezeit, de mégiscsak ő tehet a körülötte fellángoló akciókról.

Woo ugyan becsempész a sztoriba egy szerelmi háromszöget, a lepedős csatározások azonban értelemszerűen ronggyá lyukadnak a golyózáporban. A látvány és akció első osztályú: Tom ejtőernyővel ugrik, Tom motorral vagy autóval száguld, Tom kőkeményen bunyózik és lő, mint az oroszok: a hullaszám ugyan nem éri el a Woo klasszikusokét, de még így is bátran belefér a Top 10-be. Az akció azonban üres pufogtatás lenne csak, ha a háttérben nem pötyögtetné elektronikus bigyóit Hans Zimmer, a szintimágus. A már a Gladiátorban is vele dolgozó és nagyot alkotó Lisa Gerarddal és Klaus Badelttal kiegészülve az égig tuningolja Lalo Schifrin klasszikus dallamait.

Kétségtelen, hogy a Mission: Impossible az 1966-os, majd 1988-as tévésorozatokat és a 96-os első mozifilmet követően most érte el az igazi robbanáspontját. Néhány év múlva minden bizonnyal megtudjuk, hogy van-e még benne dinamit egy újabb folytatásra!

John Woo eredeti verziója 3 és fél órás hosszúságúra sikeredett, a stúdió azonban 120 percesre vágatta vele: ezért érzékelhető benne néhol tartalmi hiba és a folytonossága hiánya.

Dougray Scott eredetileg az X-Menben Farkast játszotta volna, azonban az M:I-2 túlságosan elhúzódó forgatása miatt lemondta a szerepet..

A második rész rendezésére eredetileg Oliver Stone-t szemelték ki, írt is egy tervezetet a sztoriról, azonban Tom Cruise-szal való nézeteltérése miatt kilépett a produkcióból.

A történet több ponton hasonlóságot mutat Hitchcock 1946-os Forgószél (főszereplők: Cary Grant, Ingrid Bergman) című klasszikusával – a hónap másik bemutatója, a Kémkölykök szintén merít ebből a filmből.

(2002)

John Woo a kilencvenes évek közepére már nemzetközi akciólegenda volt, amikor Hong Kong 1997-es, Kínához való visszatérése előtt lecsapott rá Hollywood. Akkoriban a legnagyobb ázsiai nevek - Jackie Chan, Tsui Hark, Ang Lee, Chow-Yun Fat, Michelle Yeoh és társaik - mind áttelepóltek egy időre - megint más kérdés, hogy azóta legtöbbjüket az egyre masszívabb kínai techbirodalom "hazacsábította". Woo tengerentúli csúcsát szerintem korábban az Ál / Arc-cal érte el, az M:I2 csupán egy melankólikus, agyonlassított utánérzése a korábbi zsenijének. Cruise rendben, a fehér galambok is, ám olyan, mintha a stúdió rátelepedett volna és akció helyett egy romantikus történetbe kényszerítette bele a rendezőt. Hans Zimmer zenéje azért a középszer fölé emeli a filmet...