Eddig többnyire nem nagyon voltam oda a vélhetően szexmániás Adrian Lyne bugyiban nyúlkálgató, hálószobában kukkeroló filmjeiért. A tényleg remek Végzetes vonzerőt leszámítva az annak idején hihhhetetlenül botrányos, mára tökunalmas 9 és fél hét a bűnbe vivő Kim Basinger szexi testén kívül semmit sem volt képes nyújtani, a Tisztességtelen ajánlat pedig már eleve az alapszituval felháborított, ezért később a számomra teljesen érdektelen lelkizésével könnyű álomba ringatott. Éppen ezek miatt a Lolita már oly mértékben nem kavarta fel a hormonháztartásomat, hogy egyszerűen nem is voltam rá kíváncsi. Állítólag hibáztam, de ez legyen a saját érzéketlenségem problémája – nekem a pedofília még művészi csomagban, az őszinte szerelem álszalagjával átkötve sem jön be.
Az a fránya szél a hibás – nélküle nincs bűnbeesés! Connie (Diane Lane) egy boldog, harmonikus, ám az átlagosnál is átlagosabb házasságban, egy tökéletesen megbízható Edward (Richard Gere) mellett éli az kissé uncsi, de biztonságos életét. Egy nap éppen bevásárlókörúton jár, amikor a viharos szél először a bitumennel, majd egy francia antikváriussal, Paullal (Olivier Martinez) ismerteti össze. A vonzó férfi segítséget nyújt neki, az asszony azonban nem képes szabadulni a hatása alól és így rövid távon vad románc szövődik közöttük. Connie hazugságokkal próbálja leplezni a viszonyát, férjének azonban lassan gyanússá válik az asszony és úgy dönt, hogy a dolog végére jár…
Adrian Lyne legutóbbi munkájával, A hűtlennel látszólag a Végzetes vonzerő sikerét kívánja megújítani és ez eddig Amerikában sikerült is neki, hiszen meglepetésre egy hónap után már 50 millió felett jár a film bevétele (csak zárójelben: valószínűleg elsősorban a téma érintettjei váltottak rá jegyet). A hűtlen azonban Michael Douglas szenvedései helyett a női vonalat végigkövetve a megcsaló feleséget, annak vívódását és felszabadult bűnös kapcsolatát, helyezi előtérbe Claude Chabrol 1968-as klasszikusa, A megcsalt férj történetén alapulva. A történet 70 százaléka tulajdonképpen a megszokott sémát követi: asszony kalandra vágyik, megkapja, titkolja, ember gyanút fog, morcos lesz, kémked(tet)ni kezd. Lyne ekkor csavar egy kicsit a hagyományos sztorin – persze nem árulhatom el, hogyan – és az addigitól eltérő izgalomra készteti a nézőit: egy ki nem mondott, hallgatólagos összeesküvés részeseivé tesz bennünket egészen a közlekedési lámpa alatt felbukkanó, felemás befejezésig…
Félreértés ne essék, a valóban jól sikerült utolsó harmad mellett érdemes az egész filmre jegyet váltani, hiszen ahol a történet nincs csúcson, megteszik helyette a színészek – átvitt értelemben is. A remeklő trió tagjai közül talán Gere a halványabb, de számára a dolgos, kedves, mit sem sejtő, majd később önmagában őrlődő férj figurája csak a legvégén kapcsol nagyobb sebességre. A spanyol-francia Martinez 1993-ban az Ipi-apacs egy, kettő, háromért Mastroianni és Anouk Grinberg mellett már kapott egy Césart és most némi mediterrán fílinggel megtoldva a tört angolságú, érzékeny értelmiségi és az ellenállhatatlan, pimaszul szimpatikus csődör alakját hozza – a nők imádni fogják, tekintet nélkül korra és családi állapotra, Martinez láttán jópáran összesúgnak majd a mozi sötétjében. A történet mozgatórugója, Diane Lane kétségtelenül élete egyik legjobbját hozza: összetett karakterű Connie-ja egyszerre felszabadult fiatal nő és tisztességes családanyja, a bűntől rettegő, de attól újjá is születő, ízig-vérig nő, szemlesütő asszony és mosolyogva ábrándozó tinilány is egyben – a színésznő egy-két komoly díjat biztos, hogy hazavihet majd az elkövetkező átadókról.
A hűtlen összességében egy biztos kézzel rendezett, sajátos hangulatú, a színészek által feldobott átlagtörténet. Bár egy pillanatra sem jelenik meg, mindvégig láthatjuk a vászon legfelső harmadán a kifüggesztett feliratot: „Te… ott az ötödik sorban! Ez bizony veled is megtörténhet!”
(2002, Filmcsillag)
