Le a gatyával, uraim!
Ki a fenét érdekli, ha löttyedt és picurka, ha hátul fokhagyma-gerezd, elől pedig puhos? Na és az, ha zsíros, lógós és minden egyes fogásnál kicsúszik az ember kezéből? Vagy ha éppen izomtól, életerőtől duzzadó és mindig tettrekész? Na, ez már jobban hangzik! De jelen esetben eme lehangoló negatív és felcsigázó pozitív tulajdonságoknak az ég egy adta világon semmi jelentőségük sincsen, hiszen pillanatnyilag a centiméterek egy fikarcnyit sem nyomnak a latban. Hogy miért? Mert itt, kérem szépen, nem arról van szó, hogy lilliputi vagy esetleg kingkingos-e az a bizonyos szerkentyű, hanem arról, hogy szembetűnően nem szteroidokon és izomtablettákon, hanem sörön és szalonnán érlelt testét ki képes röpke néhány perc erejére tetőtől-talpig ádámkosztümben megjeleníteni a nagyérdemű női közönség előtt.
Hááát, Gaz, a munkanélküli acélmunkás (Robert Carlyle – Transpotting) hajlana a dologra, dehát egyszálmagában, sajátos Chippendale-fickóként nem fűzhet túl sok reményt – pláne pénzt ! – a sikerhez. A dolog ugyanis úgy áll, hogy Sheffield, a tipikus angliai melósváros lakóinak nagy része munkanálküli; mivel Gaz is eme nem túl felemelő érzést nyújtó osztály tagjai közé tartozik, a nap nagy részében vagy a munkaügyi központban üldögél vagy meló után kajtat, vagy pedig a barátaival azon töri a fejét, hogy e kettő említett tevékenységen kívül hogyan másképpen tudna munkát szerezni. Acélöntőnk nem filózik sokat, hiszen nemsokára tisztán látja a legtutibb pénzkeresési mód mikéntjét: az ötletet a Sheffieldbe látogató, olajozottan izmos vetkőző manusok példájáról veszi. Dobjuk le a textilt, haverok! – kiált fel, de a meglepően változatos testszerkezettel rendelkező ismerősei nem veszik rögtön a lapot. Dehát a jövőbeli csúcssiker és vastag suska varázsa elhomályosítja az agyakat. Egy frappáns válogatás végeredményeként és néhány önként jelentkező barát személyével lassan teljessé válik a tutibiztos csapat. Gaz mellé csatlakozik még: Dave (Mark Addy – Dilizsaruk), a pocakos és némi impotenciaával küzdő ex-acélmunkás; Gerald (Tom Wilkinson), az ex-művezető, aki fél éve nem meri bevallani a feleségének, hogy nincs munkahelye; aztán itt van Horse (Paul Barber) a szintén ex-acélmunkás; Lomper (Steve Huison), aki igen szívesen eljátszik az öngyilkosság gondolatával; valamint Guy (Hugo Speer), akinek nem sok szüksége van a higanylábra és laza derékra, hiszen istenadta tulajdonságai így is az ember torkára forrasztják a szót.
Nos, összeáll a Nagy Csapat, ami a Chippendale helyett inkább a Chip and Dale nevet kaphatná. De ez megint egy fikarcnyit sem számít, hiszen hőseink vicces és kissé borongós kalandokon keresztül, hátrányos testi és mozgáskulturális adottságaik ellenére azt nyújtják, amire mi vágyunk: százszázalékos szórakoztatást. Aki esetleg azt is szeretné tudni, hogy azok a bizonyos himbilimbik végre feltűnnek-e a filmben, azoknak csak azt tudom mondani, hogy ...nem mondom meg!
A rahedli Oscar-jelöléssel elhalmozott, tragikomikus vígjáték óriási siker volt mind Nagy-Britanniában, mind Amerikában, mind pedig a világ többi részén. Csak reménykedni tudok, hogy a magyar munkaügyi központ lát fantáziát az ötletben és a testi adottságok figyelembevétele és felvételi teszt nélkül beindítja a hazai munkanélküliek számára az egyik legkelendőbb átképzési tanfolyamot: a férfisztriptízt!!!
Le a gatyával, melósok!
(1999)
A kilencvenes évek egyik legkellemesebb meglepetése volt az ismert brit arcokkal sztriptízelő, vérbeli melós-vígjáték. Az aputestű chippendale-fiúk története azóta színpadon és tévésorozatban is remekel, de azért megnéznénk egy mai folytatást is a ma már nagypapák gatyadobálásáról...
