Egy pasas, aki ellopta a legendás Hollywood-felirat egyik O-betűjét.

Hogy ki ő? Hát Bab. Egyszerűen csak ennyi: Bab! Semmi más, csak: Bab! Na jó, mivel azért nem egészen áll így a dolog, hiszen nemrégiben még más nevet használt. Úgy hívták, hogy: Mr. Bab! Ő az az alacsony grimaszbajnok, majdnem-úriember, aki a vérbő angol humort kedvelő földlakók százmilliói emlékezetében elsősorban Mr. Beanként hagyott életre szóló emléket. Igen-igen, civilben ő Rowan Atkinson, a másokon nyugodt szívvel átgyalogló, fergeteges arcizom- és végtagtechnikával megáldott nem mindennapi pofa, a pár perces, röhögtető jelenetek elsőszámú szállítója.

Mióta Jim Carrey Ace Venturával, A maszkkal, valamint a Dumb és Dumberral a mozivásznon ha nem is szalonképessé, de a nagyközönség számára könnyen befogadhatóvá tette a korlátok nélküli, eszeveszett hülyülést, egészen más szelek fújdogálnak Humoria lankái felett. Így történhetett, hogy Atkinsonék is váltottak és az évtizedes Bean-sikerszériát hosszabb lélegzetvételűre bővítve, másfél órás időtartamban indítottak rohamot a haskörnyéki és szájszéli izomcsoportok ellen. A kockázat abban rejlett, hogy a rövid, pergős tévéepizódokhoz szokott gárda képes lesz-e kilencven perc erejéig lekötni a színvonalcsökkentést nem tűrő közönség figyelmét.

Rowanéknak tehát biztosra kellett menniük. A Négy esküvő és egy temetés írója, Richard Curtis alkotta a forgatókönyvet, de mellette – természetesen – Atkinson is részt vett a sztori kiötlésében. A rendezést pedig a brit korona alatt közkedvelt, nálunk pedig elsősorban az Európai vakáció angol moteltulajaként – „Nem frankó, mer televan a kéró bunkókkal.De várjon má, felkapom a recsegőt oszt  meddumálom a taggal.” – emlékezeteset nyújtó Mel Smith vállalta magára.

Atkinson tehát kisebb mozifellépések – A nagy balek, Nagy durranás 2., Négy esküvő..., Az Oroszlánkirályból Zazu szinkronhangja – után végre egymaga uralhatja a vásznat. A Beanben egyébként új, kimagasló egyéni rekordot állít fel: a filmben eddigi legjobb teljesítményét túlszárnyalva nagyjából (!) tíz emberi mondatot mond el, amelyből öt – szintén különleges módon egyvégtében, a maradék pedig a szinkronszínészek nagy bánatára - a történetben lazán szétszórtan csendül fel.

Két zsaru beszélget a repülőtéren. Figyelik a kofferjeikkel, utazótáskáikkal céljuk felé igyekvőket, a tétlenül várakozókat és a járatukat lekéső idegeskedőket. Minden teljesen nyugodt, sehol egy rendzavaró, balhézó egyén. A zsaruk tovább beszélgetnek, hiszen még nem tudják, hogy alig húsz méterrel távolabb a mozgójárdán a világ legkíméletlenebb, legpusztítóbb, tweedzakóba álcázott terminátora közeleg.

Aztán az egyik rendőrnek feltűnik valami, pontosabban valaki: egy pasas, aki arcán gyanúsan kaján vigyorral, lassú mozdulattal nyúl a belső zsebe felé. A fickónál valószínűleg fegyver van, gondolják a rend őrei és üldözőbe veszik a terroristagyanús személyt. Rövid, árkon-bokron, bőröndön-utason keresztül zajló üldözés veszi kezdetét, melynek végén sikerül sarokba szorítani a menekülőt. Tucatnyi fegyver célkeresztjében a gyanús fickó feladja a játszmát: egész testében remegve, vigyázó tekintetek közepette kénytelen a belső zsebébe nyúlni, majd pisztolyként tartott kezét a földre helyezni.

Íme, amerikai földre lépett a világ veszedelme: Bean, az angol Nemzeti Galéria alkalmazottja. Tengerentúli útjának hátterében pedig az Egyesült Államok népének dicső szemefénye, egy átlagosnak tűnő, mégis több tízmillió dollárt kóstáló festmény áll. Beant ugyanis némi vitát követően a galéria vezetője küldi Los Angelesbe, hogy az anyát ábrázoló festmény ünnepélyes átvételénél megjelenjen.

A rendhagyó belépő után hősünk nem képes behúzni a féket. A valójában álomszuszék teremőrként lébecoló Beant egy félreértés miatt a festészet egyik legzseniálisabb szakértőjeként fogadják L.A-ben. Melléadják az ottani galéria munkatársát, David Langley-t (Peter MacNicol a Szellemirtók 2. szerencsétlen kisfickója), aki első ámulatában a szófukar, habókos géniuszt látja az elképesztő dolgokat művelő vendégben. Idővel aztán kénytelen megváltoztatni a véleményét, hiszen Bean, amerre csak jár káoszt, romhalmazt és jajveszékelést hagy a háta mögött. Többek között „élvezetesebbé” teszi a vidámpark berendezéseit, pillanatok alatt tönkrevágja Langley házasságát és karrierjét, valamint mindezek csúcsaként kis híján elpusztítja a vagyont érő festményt is.

Miközben Langley a katasztrófa kellős közepén magába roskadva, tehetetlenül nézi a romhalmazt, Bean ajakbiggyesztve, himbálózó karokkal és idegesen topogó lábakkal azon filózik, hogy vajon miként lehet rendet teremteni a nagy napra, amikor majd a festményt adományozó Newton tábornok (Burt Reynolds feltámadófélben) nyilvánosan is leleplezi a műremeket.

Higgyük el: Bean megtalálja a megoldást!

Vannak pasasok, akiket soha az életben – még magánemberként sem – lehet elszakítani az általuk sikerre vitt figurától.(Lásd például a szemüveges, értelmiségi kinézetű Robert Englundot, aki szabadidejében Freddy Kruegerként kaszabolja  a népeket.) Ezek közé tartozik az amúgy teljesen átlagos, hétköznapi életet élő Rowan Atkinson is. Szerepelhet ő már bármiben, bármekkora sikerrel, a nézők szívébe Beanként lopta be magát és mindenki csak Beanként emlegeti őt.

Pláne most, amikor a gonoszkodó, de eszméletlenül röhejes idióta szerepében angol létére nem csupán a filmpalakátokon, de a kasszánál is lelopta az O-t a Hollywood-feliratról.

(1998, VOX)

Rowan Atkinsonnak mindössze 15 Bean-epizódra volt szüksége ahhoz, hogy az 1990-95 között futó szériával ne csupán ikonikus karaktert teremtsen, de önmaga is világszerte ismert komikussá váljon. A 25 perces, gyakran szavak nélkül végigviccelt sorozat-részek egészestés változatra való átültetése járt némi kockázattal - kritikusainak sok is volt a másfél órásra nyújtott hülyülés -, ám Bean így is megtalálta a közönségét, sőt, később folytatással és egyrészben magyar gyártású animációs változattal is jelentkezett.