Az anyósokat, a rendőröket és az ügyvédeket összvilágilag illik utálni, de legalábbis nem szívlelni. Főleg ez utóbbiakat, mert ők tudniillik felmentik a bűnösöket és leültetik az ártatlanokat, mégpedig busás ügyvédi díjakat zsebre vágva. Éppen ennek a téveszmének ellensúlyozására most a Nemzetközi Ügyvédkamara ajánlásával bemutatunk egy jogászt, aki ugyan többeknek okozhat álmatlan éjszakákat, káros mellékhatásai azonban csak a felettesei esetében jelentkeznek.

Ő Mitch McDeere (Tom Cruise), a friss diplomás yuppie, aki fiatal feleségével (Jeanne Tripplehorn) csak arra vár, hogy egy jogi cég éjjel-nappal nyúzza és dolgoztassa, ő pedig ennek szerény ellenszolgáltatásaként elfogadja a vastag bankszámlát, a csodálatos házat és a feneke alá tolt Mercit. A megfelelő vállalat képviselői be is kopogtatnak McDeere-ékhez és nemsokára sínen is van a fiatal jogász pályája.

Mindenki szereti, mindenki istápolja és segíti… egészen addig a pillanatig, míg a cég két alkalmazottja váratlanul el nem halálozik. A szomorú esemény nem árnyékolja be Mitch mindennapjait, az azonban annál inkább, amikor egy rejtélyes férfi (Ed Harris) meglátogatja és cégével kapcsolatban bizonyos maffiás kapcsolatokat kezd emlegetni. Nemsokára kiderül, hogy a fickó az FBI embere és nem szeret mellébeszélni: ennek értelmében Mitch vagy segít neki, vagy a cég többi emberével együtt a tenger mélyére süllyed a nemsokára biztosan léket kapó aranyhajóval.

Mitch elgondolkodik és elfogadja az ajánlatot. Csak éppen a saját elképzelései alapján lát neki a maffiás fedőcég leleplezésének…

Sydney Pollack 1993-as filmje az első a John Grisham bestsellereiből készült alkotások sorában. A dollármilliókat érő író munkáiból azóta még hat produkciót forgattak, de A cég sikerét (262,3 millió világszerte) egyiknek sem sikerült túlszárnyalnia. Ez persze elsősorban a téma akkori frissességének és Tom Cruise népszerűségének volt köszönhető, de komoly bevétel mellett mindenképpen meg kell említeni Sydney Pollack izgalmas rendezését, a remek színészi játékot – kitűnő Gene Hackman, mint a jóságosan atyáskodó mentor, de az ász a mindenki lejátszó, csöppnyi Holly Hunter a Mitchet segítő titkárnő szerepében – és a könyvtől kissé eltérő, jól megcsavart végkifejletet. Ez teszi egyébként A céget, „odafigyelős” mozivá: nézése közben nem éri meg a hűtőhöz szaladgálni, mert ha elveszítjük a történet fonalát, csak zagyva jogi kavarást olvashatunk ki a képsorokból.

A szórakoztatás mellett a film másik erénye az, hogy rehabilitálja Jusztícia beosztottjait: Mitchet elnézve azért csak-csak elhisszük, hogy nem minden ügyvéd ül az ördög asztalánál a patás jogi képviselőjeként mosolyogva.

(2002, DVD Magazin)

Érdekes, hogy annak idején előbb olvastam végig John Grisham regényét, minthogy láttam volna a belőle adaptált filmet és őszintén szólva a könyvverzió befejezése sokkal jobban tetszett a Pollack-rendezésnél. Aztán sok-sok évvel később újra elém került Tom Cruise öltönyben rohanó alakja és meglepetésemre tiltakoztam korábbi megállapításom ellen, hiszen akkor már egy feszes, összetett jogi kriminek láttam A céget. Bíró úr, állításomat azóta sem módosítottam és a mai napig is fenntartom!

Sam Dawson az én emberem! Igen, ő!

Bár nem rohan haza minden nap Perpatvart nézni és nem csap balhét a Keymark gatyák környékén sem, mégiscsak megérintette a szívemet a története – még akkor is, ha ugyanolyan fazonú és árnyalatú ruhákat is hord, mint Raymond „Rainman” Babbitt!

Sam (Sean Penn) ugyan nem szereti a juharszirupot, de teljesen odavan azért, hogy a kávézóban, ahol dolgozgat, nyolc év után végre ő főzhesse az illatos koffeinbombákat. Ezen kívül megőrül a Beatles zenéjéért, Dr. Seuss Zöld tojás és sonka című könyvéért, de leginkább nyolc éves kislányáért, Lucyért (Dakota Fanning) – és Sam észre sem veszi, hogy kettejük közül éppen a korához képest meglepően intelligens lányka kis családjuk vezetője. Sam Dawson ugyanis egy furcsa pszichiátriai betegségben szenved, melynek következtében értelmi szintje soha nem haladja meg egy hét éves gyermekét.

Ez az alapfelállása Jessie Nelson filmjének. A hölgy korábban már szerzett némi tapasztalatot a belső családi konfliktusok és érzelmek kezelésében, hiszen ő rendezte a Corrina, Corrina című filmet és többek között ő írta az Édesek és mostohák, valamint a Velem vagy nélküled forgatókönyvét is. A Nevem: Samben az eddigiekhez hasonló témát jár körül, azzal a különbséggel, hogy a szülői szeretetet és a gyermekneveléshez való jogot most egy fogyatékos ember szemszögéből láttatja. Samet egy véletlen félreértés következtében letartóztatják, majd alacsony mentális szintjére hivatkozva bírósági úton megpróbálják elvenni tőle a kislányát. A szerető apa azonban nem adja fel és barátai unszolására keres egy sztárügyvédet (Michelle Pfeiffer), hogy az ő oldalán szálljon harcba az igazáért.

A film az Esőemberrel a háta mögött nem hoz elő új fordulatokat és karaktereivel – sikeres, de katasztrofális magánéletű ügyvéd, a maga módján szerető apuka, túlérett kislány – is találkoztunk már korábban, kellemes, kedves humorú hangulata – amit nagyban erősít a Beatles és a korábban tempósabban dübörgő John Powell (Ál/Arc; Z, a hangya; Csibefutam;  Shrek) filmzenéje – és remek színészi alakításai azonban emlékezetessé teszik a filmet. Az örök kívülálló Sean Penn Oscar-jelölése önmagáért beszél és Michelle Pfeiffer is a tőle megszokott szintet hozza, de rajtuk kívül meg kell említeni Sam segítőkész barátait – elsősorban Stanley DeSantist (Ed Wood, Boogie Nights) és a Halálsoron gonosz őrét játszó Doug Hatchinsont – is. A legjobb alakítást azonban mégis a csak nyolc éves Dakota Fanning, Lucy életre keltője nyújtja: már most nyilvánvaló, hogy a kislány Haley Joel Osmenthez hasonlóan a legfiatalabb korosztály legjobbja – szerepéért egyébként már begyűjtött három rangos díjat és két jelölést. Dakota két évesen már olvasott és az elmúlt két évben olyan menő sorozatokban szerepelt, mint a Kerge város, a Vészhelyzet, az Ügyvédek és a Helyszínelők. A Nevem: Sam a második filmje, idén azonban három további moziban és egy mini-sorozatban lesz látható, a jövőre elkészülő két filmjéről – az egyik egy Dr. Seuss feldolgozás – már nem is beszélve.

A Nevem: Sam egy kellemes lelki túra az egyszerű emberek a miénknél semmivel sem lebecsülendőbb szeretetének világába, egy érzelmi-jogi kaland, melyből még azt is megtudhatjuk, hogyan képes a Kramer kontra Kramer szövegkönyve egy bírósági tárgyalás megfordítására!

(2002, Filmcsillag)

A kritika megírása óta eltelt több, mint két évtizedben az egykori minizseni, Dakota Fanning (Nagydumás kiscsajok, A tűzben edzett férfi, Világok harca, Alkonyat-filmek) harmincas színésznővé érett (Az elmeorvos tv-sorozat, A védelmező 3., RIPLEY mini-sorozat), sőt, 4 évvel fiatalabb húga, Elle is kamerák elé állt, sokszor testvére tehetségét is elhalványítva. Érdekesség, hogy amikor annak idején a legjobb fiatal színészként a Filmkritikusok Szövetségének díját vette át olyan picike volt, hogy Orlando Bloomnak kellett felemelnie, hogy a mikrofonba mondhassa a köszönő beszédét.

Szegény jóöreg Marvin bátyó csak fekszik szinte teljesen magatehetetlenül elszeparált betegszobájában és fogalma sincsen arról, hogy körülötte családjának legfontosabb, legérzelemtelibb és legfelemelőbb napjait éli meg két lánya, illetve két unokája. Marvin csak fekszik a szobájában, miközben tőle néhány méterre nagyot változik a világ.

Az Amerikában a legelismertebb színpadi rendezők közé tartozó Jerry Zaks legelső mozijában szinte ugyanúgy dolgozik, mintha a színházi deszkákon irányítaná csapatát: minden felhajtás, látványos beállítás, túlpörgetett cselekmény nélkül leülteti a nézőt és a maga finom módszereivel majdnem két órára a székhez is szögezi. Érzelemmel és szenvedéllyel teli kamaradarabjában a legjobbak nyújtanak ízelítőt a színészet magasiskolájából: a Meryl Streep, Leonardo DiCaprio, Diane Keaton, Robert De Niro zsenialitását felvonultató csapat játszi könnyedséggel meséli el nekünk a történetet, miközben Piotr Sobocinski kamerája észrevétlenül a dráma részévé tesz bennünket – a nappali kanapéján láthatatlanul ücsörögve csupán egyetlen dolgunk akad: az értelmetlen érzelmi eltávolodást maga alá gyűrő testvéri szeretet és megértés győzelmét ünnepelni.

Lee (Streep) és Bessie (Keaton) nővérek, de több, mint két évtizede nem találkoztak, de még csak nem is beszéltek egymással. Lee, az önálló, akaratos, de nem túl sok pedagógiai érzékkel megáldott anya két fiút nevel Ohioban, míg nővére, Bessie az egész életét Floridában tölti, ahol szelíd és önmagát feláldozó mártírként súlyosan beteg édesapja, Marvin (Hume Cronyn) és habókos Ruth nénikéje (Gwen Verdon) életét igyekszik megkönnyíteni.

Ki tudja, hány évig nem találkozna újra a testvérpár, ha nem jönne közbe egy súlyos probléma: Bessie betegnek érzi magát és kivizsgálásra megy, ahol Dr. Wally (rövid, de hálás szerep: Robert De Niro) leukémiát állapít meg nála. Bessie senki máshoz nem fordulhat segítségéért, ezért felhívja testvérét, aki a hírt meghallva két fiával, a lázadó Hankkel (Di Caprio) és könyvmoly öccsével, Charlie-val (Hal Scardino) autóba száll, hogy Bessie segítségére legyen.

A két nő találkozása aztán egy sor, eddig elfojtott érzelmi és lelki problémát tár fel. Miközben Lee és gyerekei sorra átesnek azokon a vizsgálatokon, amelyekből a megfelelő gerincvelő-donort kiválaszthatják, a házban, az öreg Marvin csendes szobájában szép lassan megindul egy folyamat, ami nem csupán közelebb hozza az egymástól eltávolodott testvéreket, de óriási érzelmi vihart kavar az egész családban…

A Marvin szobája nem nagy film – a szó köznapi mozis értelmében véve. Nincsen hatalmas költségvetés, nincsenek óriási gázsik, égig érő lángoszlopok – a rendező ezek helyett megelégszik színészei zsenialitásával és a forgatókönyv remek párbeszédeivel. Filmje egy komoly kamaradarab, amely azonban – elsősorban Robert De Niro és a testvérét játszó Dan Hedaya révén – nem nélkülözi a finom, könnyed humort sem. Zaks e kettő között egyensúlyozva egy megható, az emberi érzelmeket és a szeretet dicsőítő kamaradarabot mesél el nekünk. Filmjével bebizonyítja, hogy nem csupán pirotechnikai cuccokkal, hanem intelligens forgatókönyvvel, brilliáns színészi játékkal és minőségi rendezéssel is lehet sziporkázó tűzijátékot csiholni.

(1999, VOX)

A Marvin szobája szereplői közül annak idején ugyan csak Diane Keatont jelölték Oscar-díjra, ám mára elmondható, hogy az erős színészi gárda azért mára nem kevesebb, mint 7 akadémiai aranyat tarthat az íróasztalán. A zseniális Meryl Streepnek három, Robert De Nironak kettő, Leonardo DiCaprionak és az említett Diane Keatonnak pedig egy-egy szobrot tudhat a magáénak. Kellemes, minőségi, de nem túl maradandó dráma kiváló alakításokkal...