…És az Oscart kapja… Hmm-hmm: néma csend. Hmm-hmm: halk papírcsörgés.

Szóval az Oscart kapja… FORREST GUMP! Nagy taps. És újra: Forrest Gump! Nagyobb taps. Aztán megint: Forrest Gump, Forrest Gump… és végül: Tom Hanks Gump! Őrületesen kirobbanó taps!

És Forrest Gump feláll a milliós szupersztárokkal teletömött széksorok között, kefehajával és széttaposott, szakadt Nike cipőjében kibóklászik az emelvényre, átveszi az Oscar-díjat és ahelyett, hogy örömében fél Hollywoodot a keblére ölelné és könnyes szemmel köszönetet rebegne az anyukájának, a feleségének, a gyerekeinek, a kertészének, a kutyusának és a cicusának ő csupán körbepillant, látható izgalommal az egyik lábáról a másikra áll és egyszerűen a képünkbe vágja: „Nekem, kérem, pisilnem kell!”

Óriási az ováció és mindenki tombol, villannak a vakuk, kattognak a gépek. Igen! Igen! Igen! Ő Forrest, a MI FORRESTÜNK!

Pedig nem is olyan túl régen ez a Gump gyerek egy esetlen, szerencsétlen, „mindenki-utál-engem” kisfiú volt. Igen, egy olyan furcsa izé, egy olyan hogyishivják, akit vagy nem szerettek az emberek, vagy sajnálják őt, esetleg végképp nem tudták, mihez kezdjenek vele.

De minden megváltozik egyszer!

Egy kameradaru tetején ülünk éppen és az Alan Silvestri zenéjére lassan keringőt járó tollpihét figyeljük. A fehér vibrálás jobbra-balra siklik a lágy szellő hatására, miközben egyre jobban megközelíti a városban sétáló embereket. Ráhull egy járókelő vállára, átsuhan egy autó alatt, hogy az amerikai kisváros valamelyik buszmegállójában várakozó furcsa jelenség cipőjén állapodjon meg.

Igen, itt vagyunk: Forrest Gump (Tom Hanks) csücsül a padon, egy nem mindennapi ember, egy nem mindennapi életpályával a háta mögött. És ez a fickó kinyitja nekünk a bonbonos dobozát, majd hagyja, hogy bátran belemarkoljunk az ízletes édességbe – persze a legfinomabb darabokat már úgyis befalta előlünk.

Gump mama (Sally Fields) tisztában van fia korlátozott adottságaival – ugyanis a 75-ös IQ még csak alulról sem súrolja a zsenialitás határát – ezért, hogy biztosítottnak lássa csemetéje jövőjét, képes minden járhatatlan utat kitaposni a számára. Ha kell, még bizonyos fehérneműs-lepedős helyezkedésektől sem riad vissza. Így kerül a kis Forrest a kisegítő helyett egy normál suliba, ahol nem törődve a lenyalt hajú gyerekek ellenszenvével sikerül összebarátkoznia a későbbi végzet asszonyával, a most még csak zsenge leányka, Jennyvel (Robin Wright).

Hosszú éveken keresztül kitartanak egymás mellett, de miután egyre inkább közelednek a felnőtt korhoz, Forrestnek rá kellene döbbennie – persze, ha képes lenne rá –, hogy az elkövetkező bő három évtizedben boldogságuk – elsősorban Forresté – késlekedik beteljesülni. Szó szerinti értelemben is zseniálisan sikeres pályát fut be, mint az iskolai amerikai foci csapat tagja, de közben a lány is a saját útját kezdi járni. A vietnami háború robbanásai még messzebbre repítik őt, ahol megismerkedik Dan hadnaggyal (Gary Sinise Oscar-közelben), aki mindig Forresten tartja a szemét, sőt barátságuk a kisebb-nagyobb csetepaték ellenére veteránkorukban is tartós marad.

Persze, most hosszú oldalakon keresztül következhetnének Forrest kalandjai, azok a hihetetlen események, amelyek révén megismeri és többször is újra felfedezi őt Amerika és a világ. Csakúgy, mint a padon mellette ülő pasas, mi is hitetlenkedünk a sztorikon. Először. Kiröhögjük a bugyuta, de nagy szívvel megáldott Forrestet. Először.

Aztán rájövünk, hogy Robert Zemeckis rendező, aki eddig a könnyű Spielberg-mozik létrehozója volt, most egy teljesen új hőst teremtett számunkra. Mert letűnt már a félmeztelen bicepszkirályok és az öltönyös nagyagyak kora, a sziklakemény kommandósok helyett a puhány átlagemberek és szomszéd nénik vannak most soron. A páncélautót fel fogja váltani a bevásárlókocsi és a „vállról indítható” kifejezésről is legkedvesebb Pityu papagájunk jut majd az eszünkbe. De jó is lenne!

Sajnos, mint tudjuk, a világ nagyon nehezen akar megváltozni. Pedig rajtunk múlik az egész. Egyszerűen hagyjuk, hogy átszáguldjon rajtunk az élet és azon a bizonyos napon „Úristen, mennyi mindent nem tettem meg, amit pedig meg kellett volna” – sóhajjal húzzuk magunkra a fekete faláda tetejét. Pedig előttünk a példa: az emberek megöregszenek és meghalnak mellette, de Forrest Gump marad, hiába az elismerések és kitüntetések tömege, a több milliót érő rákhalász flotta, a maga egyszerű módján ő az egyik legteljesebb Ember, aki a valós világban vagy a fantáziában valaha is élt.

Vajon mi hogyan állunk ezzel?

Aki nem látta, annak kötelező, aki viszont már végignézte, annak újra ajánlatos Forrest Gumppal és hihetetlen kalandjaival találkoznia. Ugyanis Robert Zemeckis műve – a hat Oscar tanúskodik róla! – egyszerűen a tavalyi ÉV FILMJE!

A fehér tollpihét pedig újra felkapja a szél…

(Cinema Video, 1995)

A valaha készült egyik legjobb film...

Tim Burton egyéni kis planétáján eddig jól megfért egymással Pee Wee, Beetlejuice, Batman, Ollókezű Edward és még az idióta marslakók vagy a fejnélküli lovas Christopher Walken sem lógott ki a csapatból. Ezidáig. Most azonban új Burton-faj tűnt fel a láthatáron: tagjai beszélnek, háborúznak, gyilkolnak és titkolják a múltjukat. Egyébként nincsenek nagy céljaik: ők akarják uralni a bolygót!

A jövőbeli Leo Davidson kapitánynak (Mark Walhberg) meg is gyűlik a baja ezekkel a szőrös lényekkel. Egy balul sikerült űrkísérlet nyomán ugyanis pórul járt csimpánzpilótája felkutatására indul, amikor váratlanul egy idegen bolygóra téved. Itt aztán meglepve tapasztalja, hogy nemsokára néhány más, ott élő emberrel – pl.: Estella Warren, Kris Kristofferson – együtt a planétát uraló majmok rabságába kerül. Leo persze nem tűri sokáig a rácsokat és gyorsan a tettek mezejére lép. Meglepetésére azonban nem csupán üldözői, de segítői között is talál majmokat.

Az 1968-as eredeti film átírt, modernizált változatán meglátszik az idő nyoma – persze jó értelemben. A mostani produkció a mai igényeknek megfelelően sokkal látványosabb, akciódúsabb, Rick Baker és maszkcsapata remek munkával rejtette majomarc mögé Tim Roth, Helena Bonham Carter, Michael Clarke Duncan és a többiek vonásait. A készítők néhány meglepő csavarral tették élvezetessé a filmet: a fináléban például felidézik Pierre Boulle eredeti regényének ironikus-szatirikus befejezését, de láthatunk egy öreg majmot is, aki fiatalabb korában még az evolúció „kopaszabb” ágán volt található. Ki ő?

(2002)

Tim Burton a maga kis árnyékos, sötét világából kilépve rendezte meg 2001-ben a klasszikus sci-fi újráját. A kísérlete azonban sem bevételileg, sem kritikailag nem uralta le bolygónkat, így az újabb franchise-lehetőséget is elpusztították. Bár ennek a mozinak a befejezése ügyesen kacsintott vissza Pierre Boulle szatirikus regényének fináléjára, az "új" feldolgozás nem sok izgalmat és érdekességet tartogatott. A maszkok azért jól sikerültek - ám a legeslegújabb és tényleg remekül sikerült trilógiában már szükség sem volt rájuk, hiszen a színészek helyett CGI emberszabásúak lázadtak fel az emberiség ellen...

Sosem hittük volna, hogy létezik élet a lyukas csokoládén túl!

Azt pedig pláne, hogy minden idők legnagyobb csokoládétudorát, a nagybecsű Gombóc Artúrt követően még lehet bárki, aki többet tud eme igen változatos és fenséges étkek titkairól. Hát… tévedtünk! Testes csokifalónk lexikális tudása ugyanis elbújhat egy fiatal és csinos, ellenállhatatlanul kedves és melegszívű asszonyka szakmai fortélyainak árnyékában: hiszen ő nem csupán felsorolni tudja a több ezer fajta finomságot, de még a legkeményebb szívet is megdobogtatóan, bárkit édes bűnre csábítóan képes elkészíteni azokat.

Egy francia kisváros élete egy pillanat alatt felbolydul, amikor a hatvanas évek nyugodt, békés hétköznapjaiba és ájtatos, templomba járó vasárnapjaiba hirtelen betoppan egy kislányával egyedül érkező fiatalasszony. A szinte szellőszárnyon szálló, könnyed jelenség, Vianne (Juliette Binoche tökéletes választás a szerepre) gyorsan berendezkedik egy üresen maradt boltba és megnyitja ritkaság-számba menő csokoládéüzletét. A városka többnyire prűd lakosai vegyes érzelmekkel fogadják az újdonságot: az önámító, mindenki felett atyáskodó polgármesterrel (Alfred Molina) az élen a többség a falánkság, a bűn fertőjének tartja a csinos kis intézményt, míg a mások számára kívülálló vagy érzelmi támogatásra szoruló kevesek (Judi Dench, Lena Olin) szívesen időznek Vianne otthonos, kakaóillattal és érzelmekkel teli zugában.

Miközben számos ember életében okoz gyökeres változást a finomságbolt, a kisváros nyugodt máza alatt egyre nagyobb feszültségek repesztik szét a békességet. Amikor pedig a szabadelvű Roux (Johnny Depp) vezetésével egy vándorcsapat köt ki a közelben, minden eddigi dolog a feje tetejére áll a környéken...

Édességből sosem elég! Pláne, ha a főcukrász, Lasse Hallström (Gilbert Grape, Árvák hercege) fakanala biztos mozdulatokkal kevergeti össze az ínyencséghez való alapokat: színészei egytől-egyig remekelnek – Juliette Binoche-t és a mellékszereplőként feltűnő Judi Dench-t Oscarra is jelölték –, a film összes alakja hiteles, komoly, de egyben kedves humort magában hordozó figura; az ismét zseniális Alfred Molina egyébként már régóta megérdemelne egy akadémiai díjat. A forgatókönyv fordulatai változatos, kellemes történetszövést követnek, melyhez remekül illeszkedik Rachel Portman zenéje – a komponistát és Robert Nelson Jacobs írót szintén Oscarra jelölték –, illetve Hallström érzelmes, de nem túlcsordulóan édes, a fhanszia vidék nagyszerűségét és kisstílűségét egyaránt remekül bemutató rendezési stílusa.

A legjobb filmnek járó Oscarról szintén épphogy lemaradt Csokoládé az utóbbi évek legnagyszerűbb édességeként nem csupán a desszertek, de a főételek ínyenceinek kedvencévé is válhat, hiszen olyan finomság, ami még a legnívósabb cukrászdák kirakatából sem hiányozhat.

Szakmai kérdéseknél maradva pedig Gombóc Artúrt azonnal továbbképzésre kell küldeni!

(2003)

Johnny Depp mostanában nem filmszerepeivel kerül be a napi hírekbe - bár állítólag Jerry Bruckheimer producer visszavárja a Fekete Gyöngy kormánykereke mögé -, hanem a néha szomorú, néha meglepő vagy riasztó magánéleti epizódokat felfedő, de mindenképpen keserű szájízű pereskedésével. A másodvonalbeli exasszony, Amber Heard előtt azonban Jack Sparrow kapitány jóval édesebb csokihullámokon evezett a romantika és szerelem hullámain. Ehhez kellett persze a tényleg tehetséges, elbűvölő Juiette Binoche, valamint Judi Dench és Alfred Molina remek játéka. Ízletes finomság nem csupán csokikedvelőknek!

Meg (Jodie Foster) kislányával, Sarah-val (Kristen Stewart) beköltözik egy több szintes, New York-i lakásba. A tágas, gyönyörű otthon azonban rejt némi érdekességet: egy pánikszobát, egy betonfallal, páncélajtóval védett, élelmiszerrel, külön telefonnal és monitorokkal biztonságossá tett helyiséget. Megék már éppen álomra hajtják a fejüket, amikor három férfi (Forest Whitaker, Jared Leto és Dwight Yoakam) törnek rájuk. A nő lányával a pánikszobába menekül, nem tudja azonban, hogy a betörők éppen egy ott elrejtett dolgot keresnek. Életre-halálra szóló macska-egér játék veszi kezdetét…

Kétségtelen, hogy korábbi munkáival David Fincher jó magasra tornázta azt a képzeletbeli lécet. Ezért már a legelején ki kell jelenteni, hogy a Pánikszobával elrugaszkodva átviszi ugyan a magasságot, de keményen meg is rezegteti azt. Legújabb mozija ugyanis technikai kivitelezését és a színészi játékot tekintve is tökéletes, azonban nem olyan egyedi, mint a Harcosok klubja, nem is olyan izgalmas, mint a Hetedik és bár próbálkozik, de nem olyan csavaros, mint a Játsz/ma. Ha már mindenképpen hasonlítani kell, leginkább a jól kivitelezett, szórakoztató, de nem túl adrenalin-növelő Alien3-mal lehet párba állítani. A cselekmény néhány szobára, valamint a lépcsőházra korlátozódik és néhány ponton kissé kiszámítható: az egyedüli izgalmakat a rendőrök megérkezése és Meg kiszökése jelentik.
Egyébként jó újra látni Jodie Fostert a filmvásznon, hiszen csaknem három éve, az Anna és a király óta nem találkozhattunk vele. A duplaoscaros színésznő a gyesről visszaérkezve természetesen hozza a régi formáját, a betörőkkel cicázva Meg szerepében hol rettegő mamaként, hol pedig kemény amazonként veszi fel a küzdelmet. A néhányszobás thrillerben a vele egyezkedő Whitaker a tőle megszokott érzékeny fekete srácot hozza, Leto az izgága pancser, Yoakam pedig egyszerűen pszichopata.

A rendező szépen levezényli a történetet, szakít időt és trükköt a kedvelt, számítógéppel létrehozott kameramozgásaira és még némi morbid humort is belecsempész a filmbe. A Pánikszobát igencsak szerette az amerikai közönség – 30,1 milliós húsvéti nyitásával letaszította az addig vezető Mátrixot a trónról –, ami valószínűleg részben a New York-i terrorcselekmények által kiváltott paranoiás, üldözési mániás hangulatnak is köszönhető. Nem csupán a Columbia, de a pánikszobákat gyártók is profitálhatnak Fincher filmjéből – minden bizonnyal megugrik majd a megrendeléseik száma.

És még egy plusz poén befejezésként: a szemközti házban horkoló szomszéd személyében végre felismerhetjük a kissé perverz agyú forgatókönyvírót, a Hetedik és a 8mm elkövetőjét, Andrew Kevin Walkert!

(2002, Filmcsillag)

A Pánikszoba ugyan nem David Fincher legjobb mozija, ám a rendező zsenije a képi világban, a feszültség adagolásában azért ebben a filmben is visszaköszön. A manapság nem sokat szereplő Jodie Foster remekül hozza az elszánt, lányát védő anyát, az ellenlábasai is remekelnek, ám a történet meglepetése az akkor még csak 12 éves, leendő vérszívófeleség, Kristen Stewart, akinek a Pánikszoba kiváló belépő volt a nagyok világába. Nem sokkal később ugyan nagyonnagyonnagyon sóhajtozósra váltott az Alkonyat-romantikával, ám szerencsére azóta jópárszor bizonyította azt, ami már 20 évvel ezelőtt ebben a mozijában bizonyosodott be: mégpedig, hogy korosztálya egyik legjobb színésznője...

Larát eddig sem lehetett nem szeretni: a női Indiana Jones ugyanis nem csupán az akrobatikában volt otthon, de ügyesen használta az ökleit, a világ összes fegyverével közeli barátságban volt, emellett pedig nem elhanyagolható tény, hogy dögös bakancsa felett még dögösebb forrónadrágot viselt, az egészségesen fejlett zöld trikójáról már nem is beszélve. Larával eddig csupán egy baj volt: virtuális bombázóként egyedül a monitorok zárt világában mozgatta meg a fantáziát. Most azonban végre leszaltózott a winchesterről, hogy két Heckler and Koch USP.45 ACP Match modelljét markolva szitává lője a filmvásznakat (na és persze a tévéképernyőket). Mindez pedig a legcroftosabb színésznőnek, Angelina Jolie-nak köszönhető; ő ugyanis Nicolas Cage példáján – a Las Vegas, végállomás után A szikla, Ál/Arc és surranótársaik – felbuzdulva alig vette át az Oscarját, máris akciógúnyát öltött, hogy kemény csajként is bizonyítson. Szó se róla, tényleg jól átképezte magát!

Lara Croft, a brit arisztokrácia jeles és nyelvileg-harcilag is tökéletessé képzett képviselője. Akár unatkozó hercegnőcske is lehetne, ha szabadidejében nem sírokat feszegetne és antik csecsebecséket hajkurászna, ő azonban apja, Lord Croft (Jon Voight) nyomdokán haladva az ötórai teánál és keksznél többre értékeli a hatórai golyó- és gránátzáport. Jelen pillanatban is éppen az életét menti, ugyanis a világ több pontján is felbukkanva egy talizmán nyomában jár, amely minden ötezredik évben, egy bizonyos bolygó együttállás esetén a világ és az idő feletti hatalmat adhatja tulajdonosa kezébe.

A film története körülbelül ennyi, nem több, mint az 1996 óta megjelenő és idén hatodik reinkarnációját élő eredeti videójáték sztorija. Mivel a Lara Croft: Tomb Raider nem éppen a vájtelméjű tudoroknak készült, elsősorban a csimmbummhoz szokott fiatal nemzedéknek nyújt igazi szórakozást: Lara ugrik, lő, bunyózik, ahogy szokott, körülötte autók és üvegtáblák robbannak, ellenségek hullanak, gyilkos robotok és szobrok elevenednek meg igencsak látványos keretek között. Mindezeket Simon West (Con Air, A tábornok lánya) szolgáltatja geller nélkül: igazi jó kézművesként minden centet beleépít a termékébe, mert tudja, hogy a kívülről szemlélő játékosok a Game Over után vevők Lara újabb, ezt követő kalandjaira is.

Loading…

(2002)

Emelje fel a kontrollerjét, aki látott már igazán jó, szórakoztató, mozis videójáték adaptációt! Az elmúlt jó három évtizedben nem igazán akadt ilyen opusz, bár az egyik legsikeresebb VG, a Tomb Raider 2018-ban megélt egy újabb újrát Alicia Vikanderrel és egy modernizált Lara Crofttal, ami kicsivel fogyaszthatóbbra sikeredett, mint a húsz év előtti előd - tervezik a folytatását is.. Angelina Jolie korabelinek megfelelő domborításában két rész forgott és bár egyik sem mentette meg a világot, ideig-óráig kellemes szórkozást nyújtottak. Ez most a bevezető rész kritikája...

Köztudomású dolog, hogy a hollywoodi filmgyártást nem csupán a tehetség, a szakértelem, a profizmus és a befektetésre váró nagymennyiségű pénz emelte a világ fölé. Bizony, volt ott még egy egyébként teljesen hétköznapi és feltűnésmentes tényező is! Nevezetesen: a napsütéses időjárás, amely igencsak kedvezett a hőskor futószalagon, ebédszünetben leforgatott és vacsoraidőben már moziba is kerülő néma szösszeneteinek.
Most, amikor már teljesen tökmindegy, hogy odakint esik, fúj vagy havazik – hiszen Arnie a blue screen előtt nyugisan havannázva várja az újabb digitális földindulást –, azt hihetné az ember, hogy teljesen felesleges a természet erőivel törődnünk. De ez, kérem szépen, óriási tévedés! Hiszen néhány száz méterrel a filmmogulok bőrfotelje alatt a kedvező szerepajánlatra várva ott morgolódik Földanya, hogy a kezdőcsapó hangjára felbőszült házinéniként vágjon rendet a földfelszíni portáján.

Egy vulkááán? És ráadásul itt nálunk, az úszómedence végében? – értetlenkedett a barna énekesnőkhöz – Több, mint testőr – és ősz komikusokhoz – L.A.Story - Az őrült város – szokott Mick Jackson, amikor a Tűzhányó forgatókönyve az íróasztalára került. Hát persze – biztatta a producer – tuti befektetés, elég csupán kimenni a városba és a legközelebbi földmozgást lencsevégre kapni – hátha valami vulkanikus anyag is a felszínre kerül! Ingyenes a statisztéria, ingyenes az összeomló díszlet, semmi szakszervezeti cécó és még Lucaséknak sem kell tízmilliót fizetnünk, hiszen szó szerint, megrendelésre folyik a láva a lábunk elé!

„Kamerát a kézbe és kezdjük a forgatást!” – kiáltotta Jackson lelkesen, de hiába sétálgatott türelmesen csőre töltött géppel Los Angeles utcáin, a vulkán csak nem akart kitörni. Így hát nem volt mit tenni, jöhetett a megszokott recept: néhány spéci számítógép, pár életnagyságú díszlet és egy kis gyufa, hogy az egész cuccot Tommy Lee Jonesra és Anne Heche-re lehessen gyújtani.

Mike Roarknak (Jones) egyszeriben túlságosan is sok dolga akad. A katasztrófaelhárítás főnökének még arra sem nagyon jut ideje, hogy egy szalámis szendvicset beburkoljon, hiszen lépten-nyomon szokatlan és meglepő eseményekbe botlik: rejtélyes robbanásokról, váratlanul felmelegedett vizű tavakról, kisebb földlökésekről érkeznek jelentések, amelyekből Roark már sejti, valami nagyon nem rendjén való bűzlik a földfelszín alatt. Azonban először nem ő, hanem Dr.Amy Barnes (Heche), szeizmológusnő szagol bele a kénköves levegőbe, hogy nem sokkal később egy gyilkos gázkitörést átvészelve megállapítsa: nagy valószínűséggel éppen egy leendő tűzhányó magmája tör éppen a szabad levegő felé.

Nem sokkal később be is igazolódik Barnes és Roark sejtése. A város szívében, a Wilshire Boulevardon nagy csinnadrattával és tűzijátékkal elszabadulnak a Föld eddig elfojtott energiái: mérgező füstfelhő tör az ég felé, lángoló kőzetdarabok repülnek szerteszét, majd forró, mindent és mindenkit elemésztő láva ömlik ki a földkéreg sebéből. Áll a bál! A helyi népek rövid időn belül elvetik a titkos filmforgatással kapcsolatos feltételezéseiket, hiszen a kitörést követően perceken belül minden lángokban áll; egykedvűen és látszólag feltartóztathatatlanul magma hömpölyög az utcákon, szinte csak arra várva, hogy valaki végre megzabolázza a természet erőit. Vajon ki lesz az, aki lehűti a felforrósodott hangulatot?

Az eddigi könnyedebb témák után Mick Jackson most egy jókora, átforrósodott vulkanikus sziklát vett a nyakába. Szó, ami szó jó állóképessége lehet, hiszen nem roggyant meg a súly alatt. A Tűzhányó ugyanis a nagy konkurrens, a Dante pokla lángoszlopait is lepipálja. Látványosabb, dübörgősebb, izgalmasabb és hitelesebb – pl.: ahogy annak lennie kell, ebben a filmben szétrobbannak a lávával érintkező kocsi gumijai! Igaz, a meglehetősen egyedi alapötletű Tűzhányó a Twisterhez hasonlóan nem gubancos cselekményével, hanem digitális istenharagjával nyűgözi le a nézőt, mégis – egy-két erőltetetten szentimentális jelenetet leszámítva – komplex, remek szórakoztatást nyújt!
Mezítláb végignézni még a kipróbált, hőkezelt buddhisták számára is csak hidegvizes lábfürdő beiktatásával ajánlott!

(1998, VOX)

Katasztrófafilmet készíteni mindig macerás, de többnyire hálás feladat, ugyanis a magas költségek, - a mai CGI világban már kevésbé - bonyolult trükkök jó esetben hálás közönségre találnak. 1997-ben a világvége hangulat duplázódott, ugyanis két lávafilm is a mozikba került - korábban már írtam arról, hogyan dupláznak, lopnak ötleteket egymástól a stúdiók -, az egyik a sikeresebben robbanó Dante pokla volt Pierce Brosnannel, a másik pedig a kissé abszurd ötletre épülő Tűzhányó a megmentő Tommy Lee Jones főszereplésével. Emlékeim szerint nekem ez utóbbi jobban tetszett - bár a metróalagúti lávában elolvadó ember látványa eléggé hajmeresztő volt...

Mel Gibson a hollywoodi nagyágyúk közül is az egyik legbiztosabb pénzügyi befektetésnek számít. A negyven felett is jóképű, vonzó és lehengerlő lendülettel játszó sztár nem csupán a kamerák előtt, de azok mögött is valami egészen egyedire képes: két saját rendezése, Az arcnélküli ember, illetve A rettenthetetlen révén pedig azt is tudjuk róla, hogy direktorként sem utolsó – ezt bizonyítja az utóbbi filmnek és a rendezésnek járó arany Oscar is.

A jóöreg Mel azonban leginkább színészként van elemében. Vicces és kissé őrült figurái – például a Halálos fegyverből, a Maverickből és az Összeesküvés-elméletből – már régóta egyéni védjegyévé váltak; nem csoda hát, ha legújabb krimijében, a Visszavágóban is egy hasonlóan eredeti karakter bőrébe bújik.

Porter (Mel) tulajdonképpen egy ördögi gazember – de a jobbik fajtából valók közül. Hősünk ugyanis csakis a törvény megkerülésével „keresi” a kenyérre valót: lop, rabol, lányokat futtat, de amit tesz, azt mindig becsülettel és tisztességes szándékkal. Talán éppen e miatt bele is sétál egy szépen kitervelt csapdába: társával egy lopott zsákmányon osztozkodnak, amikor kiderül, hogy a partner nem is annyira igazán megbízható partner. Elveszi a pénzt, valamint Porter feleségét és lelövi Portert magát is. Az ily módon többszörösen is kifosztott főhősünk azonban több hónapos lábadozás után felépül és természetesen bosszút esküszik: mivel tulajdonképpen ő egy becsületes gazember, visszatérve követelni kezdi a zsákmányból őt megillető hetvenezer dollárt. Csak hetvenezret és egy centtel sem többet!

Persze a jogos igény benyújtása közben kisebb-nagyobb bonyodalmak lépnek fel és mivel emberünk igencsak eltökélten indul az ellopott zöldhasúi nyomába, a környék gengszterbandáinak körében – persze némi lövöldözés kíséretében – igencsak szép számmal kezd lecsökkenni az emberállomány…

Az akciódús és humoros krimit – na és persze Melt! – április 29-től láthatják a gyarmati Madách Filmszínház nézői.

(1999, Nógrád Megyei Hírlap)

Az ajánló óta eltelt években persze fordult a kocka, hiszen balhéi miatt Gibson jó másfél évtizede parkolópályára került, majd nagy kihagyások után pár jobb beugrással - A feláldozhatók 3., Megjött apuci 2., Boss Level, A dagadék - és egy remek rendezéssel - A fegyvertelen katona - sikerült visszakapaszkodnia. Ám mivel A passió folytatása és a Halálos fegyver 5. még mindig késik, félő, hogy lassan belecsúszik az évi öt Zs-film süllyesztőbe. Ez a szeretnivaló őrült pedig többet érdemelne...

„Ez nem kés! Ez A KÉS!” ­– szólott Paul Hogan és lazán előhúzott egy jó fél méteres „dzsungelkardot”.

A Crocodile Dundee első részének eme legemlékezetesebb poénja máig él az emberek emlékezetében. De nem is csoda, hiszen bemutatásakor nálunk is több százezren voltak kíváncsiak a messziről jött ausztrál első kalandjára és minden idők legsikeresebb ausztrál filmje az egész világon hálás közönségre lelt. Azonban míg az első részre 328 és a folytatásra 240 millió dollár értékben voltak kíváncsiak, addig a tavaly elkészült harmadik epizód menthetetlenül elsüllyedt a Los Angeles-i mocsárban. A cserzett arcú, a Crocodile Dundee gyártásának évében, 1986-ban már 47 éves – társíróként is közreműködő –, hazájában a hetvenes években saját humor-show-val rendelkező Paul Hogan persze sokáig próbálkozott, de hüllővadászának sikerét soha nem sikerült megismételnie.

De ez nem is baj, hiszen a Tarzan modernizált változataként értelmezett és utánozott (pl.: az Egy indián Párizsban, illetve klónja, a Dzsungelből dzsungelbe), „a messziről jött ember rácsodálkozik a nagyvilágra”- stílusú filmjével így is legendát teremtett. Bár az ausztrál világvégére ellátogató amerikai újságírónő (Linda Kozlowski), valamint a New Yorkba keveredő egyszerű, de az oszlopos erkölcsi értékekkel rendelkező Dundee kalandja és románca bő másfél évtizedre tekint vissza, kedves humorával, a két világ és értékrend ütköztetésével máig ébren tartja a minőségi szórakoztatás lángját.

(2002)

Egy rövid szösszenet a rendszerváltás idejének - a filmet idehaza 1987-ben mutatták be - egyik legnagyobb sikeréről, amit DVD-ajánlóként írtam meg jó húsz éve. Az ausztrál mozi két folytatást ért meg és 2018-ban a Super Bowl alatt egy kamu trailert is kidobtak a Dundee: The Son of a Legends Returns Home című kamumozihoz, amiben Danny McBride hozta az ifjabb krokodilt. Számtalan ausztrál név - Hugh Jackman, Russell Crowe, Margot Robbie, Isla Fisher - mellett Chris Hemsworth is feltűnt benne és egy időben komolyan foglalkoztak is vele, hogy a poénból valódi mozi szülessen - lásd.: Machete! Ki tudja, lehet még jól is sikerülhetne...

Igen, hiába filmmániákus az ember, a mindennapi, családi teendők mellett filmes élete igazából nem vizuális élvezetekkel, hanem a megnézendő alkotások listáinak készítésével telik. Hiszen – pláne, amióta a streaming szolgáltatók is beléptek a játékba – a showbiz dömpingben évenként százával nő a pipára váró mozik és tévésorozatok száma. A regényekről, könyvekről meg nem is beszélve!

Igen, bár tucatnyian ajánlották már lelkesen, a Birmingham bandája 2013-as indulása óta sajnos még nem jutottam odáig, hogy végignézzem az egykori rétegsorozatból kultikus gengszteri magasságokba emelkedő és épp az utolsó évadához érkező véres-erőszakos családtörténetet. De hogy ez valamennyire pótolva legyen, elolvastam a frissen kiadott, a sikerszéria és a banda nevét viselő hivatalos kiadványt, ami a BBC-sztori érdemeihez illően súlyos, kemény, stílusosan elegáns, képileg első osztályú, borítójáról pedig átható, fürkésző kék tekintetével maga a családfő, Thomas Shelby, azaz Cillian Murphy figyel bennünket.

A hozzám hasonlóan mulasztást elkövető nézőknek elöljáróban csak annyit, hogy a könyvben olvasható visszaemlékezések, interjúrészletek nyomokban gyilkosságokat, lényeges fordulatokat, eseményeket tartalmaznak, ami egyes olvasók számára spoilerveszéllyel járhatnak! Ezért javaslom, hogy az eddig nem-nézők vagy a Peaky Blinders ledarálása után vegyék elő a könyvet vagy a nevek, a sztorielemek memóriában való megkopása után lássanak hozzá a Birmingham bandájához!Az írók-szerkesztők a kötetet a fájdalmasan korán, épp egy éve eltávozott, a család és a sorozat egyik oszlopának számító színésznőnek, a Pollyt alakító Helen McCrorynak ajánlották és kellően bőséges interjúval, élménybeszámolóval meg is emlékeznek róla.

A könyvet fellapozva legelőször a lenyűgöző, olykor egész oldalakat is lefedő képanyag ötlik a szemünkbe. A vizuálisan is dicsért tévésorozat jelenetei, alakjai is remekül mutatnak a nagyformátumú, albumméretű oldalakon, legyen szó egy-egy szereplő promós portréjáról, elkapott forgatási pillanatról vagy épp egy tényleges epizódeseményről.

Az előszót – és a Birmingham bandája, illetve annak világának jövőjét előre vetítő utolsó fejezetet – a sorozat atyja és írója, Steven Knight jegyzi, aki nem csupán személyes, inspiráló gyerekkori élményeiről, hanem a száz évvel ezelőtti Birmingham életéről, gengsztervilágról is mesél. Egyébként a könyv nagy erőssége, hogy a megszólaló alkotók, színészek nem csupán a munkafolyamatról, forgatási élményeikről, hanem a történethez, a városhoz és annak históriájához kötődő személyes emlékeikről anekdotáznak, így bővebben is megismerhetjük az 1920-30-as évek világát, történelmét, hangulatát.

A stílusosan öltözködő, sildes sapkájukban pengét hordó főszereplők bemutatásával indulunk el Birminghambe: a már említett Cillian Murphy után a testvérét, Arthurt alakító Paul Andersont ismerhetjük meg, majd számtalan bennfentes infót olvashatunk az első évad előkészítéséről, forgatásáról, amikhez szervesen kapcsolódik a történelem, az I. világháborúból lelki sérülten visszatérő karakterek bemutatása is.

A könyv szerkesztése egyébként ezek után ügyesen váltogatja a témákat, így sosem válik monotonná az olvasás. A következő fejezetekben az egyes színészek és karaktereik élményeit, életét ismerhetjük meg, megtoldva az éppen bemutatott évadhoz kapcsolódó információkkal. Így közelebbről megismerhetjük Helen McCrory, Benjamin Zephaniah (Jeremiah Jesus), Finn Cole (Michael Gray), Sophia Randle (Ada Thorne) vagy éppen Natasha O’Keeffe (Lizzie Stark) élményeit, de szerepet kapnak a mellékszereplők alakjában brillírozó Sam Neill vagy Tom Hardy is. A könyv szerzője, Matt Allen rendezőket, díszleteseket, kosztümösöket, producereket és más alkotókat megszólaltatva ezeket az információkat bőségesen kiegészítve mesél a szokatlanul modern zenei anyag összeállításáról, a díszletek, kellékek, autók vagy a karakterek külsejének megalkotásáról, amit rendre kisebb történelmi visszatekintések, apróbb érdekességek – például a korabeli cigány babonák – tesznek teljessé.

Egyetlen apróbb, szakmailag szokatlan megoldás zavar bele az olvasási élménybe: a különböző, egyébként közismert filmek megemlítésénél rendre az eredeti, angol címeket olvashatjuk, amit zárójelben, a szerk. megj. kiegészítéssel told meg az idehaza használt magyar cím – egyszerűbb lett volna szerk. nélkül csak a hazai filmcímet kiírni.

Ezt leszámítva azonban a Birmingham bandájának hivatalos kiadványa az „Egyszerűen elképesztőenfantasztikusanegyedülálló volt együtt forgatni!” kezdetű hollywoodi kliséket nélkülöző, szép kivitelű, igen tartalmas, sok információval, érdekességgel, személyes élménnyel és remek képanyaggal mesélő kiadvány nem csupán a kultikussá vált sorozatról, hanem sztorijának valós, történelmi környezetéről is.

F@kkkkin’ Peaky Blinders rajongóknak és leendő sorozatnézőknek egyaránt!

És most cool, lassított séta…!!!

 (www.hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2022.04.19.)

Bruce Willis most aztán igazán tapsikolhatott örömében! No nem azért, mert már megint egy akciódús filmbe hívták lövöldözni; hiszen vérrel és verejtékkel írt pályafutása alatt már eddig is jónéhány hadosztálynyi embert küldött át a másvilágra. A nagyjából húszmilliós gázsi sem dobogtathatta meg nagyon a szívét, hiszen a nappaliban asszonykájával a jobbján vasvillával forgatják a zöldhasúakat. Bruce rábólintásának oka ennél sokkal hétköznapibb és  prózaibb: A Sakál című mozi ugyanis kiváló alkalmat nyújt a számára, hogy egy időre elterelje a figyelmet a cikizés állandó célpontjairól, a hajhagymácskáiról – illetve azok hiányáról.

Le a baseballsatyit, jöhet a paróka! Bruce ebben a filmjében annyi álhajat ragaszthat a kobakjára, mint még soha, hiszen Fred Zinneman után szabadon, a rendező, Michael Caton-Jones (Memphis Belle, Rob Roy) irányítása alatt nagyjából húsz percenként – teljesen vadiúj lobonccal suhan át a kamera előtt.

A Sakál valódi nevét senki sem tudja, a Sakál arcát senki sem látta , kivéve egyetlenegy – még élő – embert. Ez a fickó, bizonyos Declan Mulqueen (originális, őszbe forduló tincsek: Richard Gere) ex-IRA mesterlövész és éppen a hosszúra szabott börtönbüntetését tölti. Egészen addig, amíg nem kopogtat a cellája ajtaján az FBI főnökhelyettese, Carter Preston (Sidney Poitier ) és férfias, orosz kolléganője, Valentina Kozlova (Diane Venora), hogy egy aprócska szívességet kérjenek tőle. Mulqueen először vonakodik, majd később rábólint a dologra és elindul, hogy elcsípje a világ legprofibb és legleleményesebb bérgyilkosát, a Sakált (Bruce).

A Sakál ugyanis a nyugdíjas évekre is gondolva, élete legnagyobb dobását készíti elő: mindig más arcot és személyiséget öltve lazán jön-megy a világban, fegyvert vásárol és eltünteti az útjába kerülő, munkáját akadályozó személyeket. Mulqueen, aki szinte sajátjaként ismeri a bérgyilkos módszereit és észjárását, mindvégig a nyomában van. Az üldözést azonban egy idő után fel kell gyorsítania, hiszen kiderül, hogy az orosz maffia megbízásából a Sakál célkeresztje a Fehér Ház környékén fog pásztázni...

Megmondom őszintén, nem láttam a film eredeti, 1972 -es változatát, A Sakál napját. Éppen ezért nincs is viszonyítási alapom. A Sakál önmagában nézve egy nem rossz, bár kissé kevés eredeti ötlettel előrukkoló film. Jó a Hetedik világát idéző kezdő főcím és tökéletes Carter Burwell feszültségfokozó zenéje. Gere és Willis nagyágyúkhoz méltóan remekül hozzák a két figurát – utóbbi ráadásként bemutatja a Chrysler mikrobuszának teljes színkollekcióját is –, de a legjobb jeleneteket mégis ellopja előlük a hihetetlenül hitelesen játszó Diane Venora (Szemtől szemben, Rómeó és Júlia). Az őrnagynő szerepében először szigorú tekintetű, kockafejű párttitkárnak tűnik, majd később, a szerep megkövetelte jellemváltozásnak megfelelően, keménység álarcát széttörve felvillantja lelkének érzőbb oldalát is.

De akárki akármit mond, a legjobbak Bruce hajkoronái! Göndör, szörfös lobonc, szőke árja séró vagy  hátrafésült üzletemberes? Mindegy, az összes jól áll neki, míg Burt Reynolds kölcsön nem kéri őket!

(1998, VOX)

Drágajó Bruce Willisünk nemrégiben nyugdíjba vonult és miután az elmúlt jópár évben a vállalhatatlan, de mégis leforgatott Zs-kategóriás filmjei miatt hüledezve csóváltuk a fejünket vagy kiátkoztuk a mozikból, most, hogy kiderült, milyen betegségben szenved már hosszabb ideje, megkövetem minden idők egyik legnagyobb akciósztárját. Miután nyilvánosságra kerültek az afáziával szemben folytatott harcának részletei, most egy erősen közepes, de élvezhető filmjével emlékezzünk a jobb, gyorstüzelős időszakára! A Sakálban jópár lehetetlen paróka, Richard Gere és Sidney Poitier, valamint az éppen feltörekvő Jack Black voltak a partnerei. Yipikayeeee forevör...!