Végre sikerült! Jackie Chan, Ázsia elsőszámú, milliárdos rajongótábort magáénak tudó akcióhőse az egész világon befutott. Hiába dolgozott húsz éven át kőkeményen és hiába törte diribdarabra a legkisebb porcikáját is, csak most, a kilencvenes évek közepére-végére sikerült neki az igazi áttörés. De végre itt van és a Balhé Bronxban, valamint az Első csapás után zsinórban harmadik bunyós filmjében rak rendet a hazai filmvásznakon.

A Jackie, a jófiú ismét egy lendületes, humorban bővelkedő és hajmeresztő kaszkadőr-jeleneteket felvonulható akcióparádé, pont olyan, mint amilyet elvárhatunk a Hong Kong-i szupersztártól.

Jackie jelen esetben nem rendőr vagy semmitől sem visszariadó kincskereső. Pillanatnyilag tőle teljesen szokatlan módon egy sokkal kevesebb izomerőt igénylő foglalatosságnak hódol: mégpedig főzőcskézik – pontosabban szólva egy közkedvelt szakácsműsort vezet a tévében. Éppen egy felvétel végeztével indul hazafelé stúdióból, amikor egy kétségbeesett lány kér tőle segítséget. Jackie természetesen nem teketóriázik, bár nem is sejti, hogy ezáltal rövidesen milyen kalamajkába keveredik. Nemsokára ugyanis jónéhány tucatnyi, nem túlságosan barátságos fickó veti magát a szakácsunkra, ugyanis kiderül, hogy a segítséget kért lány egy alvilági főnök, Giancarlo (Richard Norton) barátnője, emellett pedig egy véres bandaharcot rögzítő újságíró megölésének a szemtanúja. Jackie tehát nem nagyon pihenhet, hiszen a fakanál után rövidesen az ökleit kell hadrendbe állítania...

A mindent túlélő Jackie Chan ezúttal sem hagyja cserben a rajongóit. Viccelődik, bunyózik és az életét kockáztatja a nézők szórakoztatásának érdekében. Egykori osztálytársa és filmes kollégája, Samo Hung által rendezett filmjét október 1-től Tarjánban, október 8-tól pedig Gyarmaton láthatjuk majd.

(1998, Nógrád Megyei Hírlap)

A hosszú hétvége, pláne a Húsvét kötelez arra, hogy az ünnepnek megfelelően Bud Spencer - Terence Hill filmről posztoljak, de sajna az ő filmjeikből kifogytam. Ezért most egy másik örök kedvenc, az elnyűhetetlen Jackie Chan csonttörő mozijáról rakok fel egy rövid cikket. A jóöreg harcos 4-én lett 68, de még mindig tolja az akciót, igaz, az elmúlt jópár évben már két hasonló korú "tesója", Samo Hung és Yuen Biao nélkül. A trió közösen (kettesben) a nyolcvanas években bunyózta aranykorát - tucatnyi filmjüket lehetne felsorolni -, azóta már csak kisebb szerepekben tűnnek fel egymás alkotásaiban. A negyedszázados Jackie, a jófiú az egyik utolsó ilyen munka Jackie és Samo közös karrierjében...

Szombat este, ugye sok mindent lehet csinálni…

Lehet például: szunyókálni az ágyikóban, sörkuglizni a brigáddal, popcornozni a mozijegyszedővel, bulizni a barátnővel, felcsavarodni egy fára a haverokkal vagy a diszkóban a bemosok-az-arcodba nevezetű gyorsasági játékot űzni.

Léteznek azonban jóval kevesebb izomerőt igénylő mókák is. Ott van mindjárt a csupán szemizmokat megmozgató olvasgatás, a számítógép ártatlan billentyűinek püfölése vagy a Richard Claidermant is lepipáló zongorázgatás a tévé távkapcsolóján. Az adómentes régi szép időkben, amikor egy-egy csatornaváltás még nem tartalmazta az ÁFÁ-t, nem volt gond a műsorkínálat átböngészése sem: hol a magyar egyest, hol a magyar kettest bámulhattuk. Akkoriban a honi szórakoztatás netovábbját, két műsor jelentette: az egyik a Kisfilmek a nagyvilágból, míg a másik a szombati főműsoridőben jelentkező, alkoholmentes kutyulék, a Szombat esti filmkoktél volt.

Ám amíg mi – jobb dolgunk nem lévén – a képernyő előtt üldögélve a hosszú évtizedeket késett és politikailag „korrekt” filmalkotásokat nézegettük, addig is hétvége első estéjén, a világ mosolygósabb felének lakói a köznépszerűségnek örvendő Saturday Night Live tévékomikusainak viccsziporkáitól estek ki a foteljukból. A hetvenes évek végén indult és azóta is rendszeresen jelentkező műsor a mai amerikai vígjátékot meghatározó, de akkor még kezdő humoristák tehetségére épült: Chevy Chase, Dan Aykroyd, az elhunyt John Belushi, valamint Steve Martin nem csupán a műsor szereplői, de ötletadói is voltak. Mellettük olyan arcok tűntek fel, mint (a szintén néhai) John Candy, Randy Quaid, Jon Lovitz és Martin Short, de sok más tehetségen kívül Tom Hanks és Eddie Murphy is kivette részét a sikerből.

A show-nak folytatódnia kell! Miután a „nagy öregek” átnyergeltek a mozira, a műsor producereinek új komikusok után kellett nézniük. Így került a keretbe Chris Farley és David Spade is a kilencvenes évek elején. A mai, modern Stan és Pan páros már több, humorban bő évadot is a háta mögött tudhatott, amikor Peter Segal (Csupasz pisztoly 33 1/3) direktori keze alatt első filmfőszerepüket játszhatták a Tommy Boy című vígjátékban.

Tommy Callahan (Farley, a Pancserock nagydarab rendőre) nem mindennapi egyéniség. Már testi valójában is ellentmond annak, hogy egyszerűen csak úgy keresztül nézzünk rajta, de ha szóba elegyedik vele az ember, akkor tűnik ki, hogy a tagbaszakadt siheder az einsteini magasságok helyett inkább csak Micimackó iszapos észjárásával van megáldva. Nagy test, nagy élvezet! Tommy semmit sem siet el: miután maradandó csúcsot felállítva hét év keserves munkája árán sikerül főiskolai diplomát szereznie, visszatér a csöppnyi Sandusky városkába, hogy az apja üzemében kezdjen el dolgozni. Big Tom (tuti választás: Brian Dennehy) keblét majd szétfeszíti a büszkeség, szeretett fiacskájának ugyanis minden esélye meg van arra, hogy egyszer majd az egész város életét meghatározó alkatrész-gyár vezetőjévé váljon. Ó, ne! – sóhajt a lakosság egy emberként: ők nem igazán lelkesednek a várható jövőért. Idősb. Callahan azonban fittyet hány mindenki véleményére és saját maga számára megduplázza a családi örömöt: hosszas egyedüllét után új asszonyt visz a házhoz. Beverly (Bo Derek: inkább dekoratív, mint jó színésznő) azonban nem egyedül megy Callahanékhoz; elkíséri őt fia, a nem túlságosan szimpatikus Paul is (Rob Lowe).

És eljő az esküvő napja, nagy a dínomdánom, mindenki mosolyog, a két Tom fantasztikus családi show-t ad elő a násznépnek. A duhajkodás azonban olyan jól sikerül, hogy Big Tom holtan rogy össze. Lagzi helyett temetés. A magára maradt Tommy Boy-nak szembe kell néznie a kegyetlen valósággal: a lébecolás és a laza lötyögés helyett kezdetét veszi a kemény meló! Minden gond az ifjonc örökös nyakába szakad: a mostohamama és „fiacskája” ugyanis akcióba lépnek, hogy a megüresedett igazgatói széket megkaparintva a magukénak tudják a vállalat feletti hatalmat. A tehetségtelen, de nagy szívvel megáldott Tommy nem marad azonban teljesen egyedül: a mindenki által közutálatnak örvendő, kiállhatatlan, de a cég egyik legjobb ügynökeként dolgozó Richard Hayden (David Spade) a segítségére siet.

Ők ketten egy kombi Plymouth-ba vágják magukat, hogy a fél országot átszelve és minden útjukba eső akadályt miszlikbe aprítva megkezdjék roadmovie-ba illő kálváriájukat. A cél pedig a Callahan vállalat és Sandusky városka megmentése…

A Tommy Boy című mulatságos vígjáték egy új oldaláról mutatja be az „örökösödési” filmek problémáját. Richard és Tommy egymásnak szöges ellentétei; antihősök, akiknek a legnagyobb küzdelmet azokkal a problémákkal kell megvívniuk, amelyeket saját maguk gördítenek az útjukba. Szóval, tök olyanok, mint mi – csak egy kicsit hülyébbek.

Tommy Boy olykor ügyefogyott, bugyuta és néha teljesen megfeledkezik önmagáról. Meg aztán hasonlít Forrest Gumphoz is… de csak egy icipicit!

(Cinema Videó, 1995)

Chris Farley komikus neve a mai fiatalságnak valószínűleg semmit nem mond, mivel a színész rövid karrierje és élete 1997-ben, 33 éves korában véget ért. Sajnos addigra már a másik testes vígjátékos, a legendás John Candy is távozott a mennyei kamerák elé, ám Farley halálát nem természetes ok, hanem drogtúladagolás okozta. A színész több filmterve is kútba dőlt - többek között a híres-hírhedt Farry Arbuckle életrajzi mozi -, így a Tommy Boy-on kívól csupán SNL-felvételeit és többek között a Csúcsfejek, Pancserock, a Fekete bárány és a Beverly Hills-i nindzsa című filmjeit hagyja. A kövér nevettető koronáját azóta sem viseli senki Hollywoodban...

A múlt héten osztották ki az idei Oscar-díjakat és azon kívül, hogy Will Smith „watchagonnado” felkiáltással odapattintott egyet Chris Rock állára, az addigi abszolút favorit, A kutya karmai közt hatalmas botlása borzolhatta az egyre lemondóbb kedélyeket. A tucatnyi jelölésből azért Jane Campion vigasztalódhatott egy rendezői díjjal, ám meglepetésre egy addig némileg mellőzött, ám az év eleje óta felkapaszkodó kedves történet, a CODA ütötte ki a nyeregből. Az utóbbi évek – vagy évtizedek? – egyre szomorúbb filmes trendjének megfelelően azonban bármennyire is aranyos, sírós-nevetős és remek pillanatokkal megajándékozó, hiánypótló – igaz, remake – mozi a CODA, a régi oscarosokkal való összevetésben nem kimagasló és nem is tucatszor visszanézős történet. Azért szeretjük!

Egy kisebb isten családtagjai

Bár meg lehet kövezni érte, de személy szerint örülök annak, hogy olykor friss szél támad a hollywoodi lankák között, fellibbenti a városra telepedett, túlméretezett szivárványos leplet és az alkotók eddig viszonylag alulprezentált kisebbségekre is osztanak szerepeket. Így jutott lehetőséghez Kaylee Hottle a Godzilla Kong ellen, Lauren Riddloff a The Walking Dead és az Örökkévalók című produkciókban és kapott létjogosultságot A fém hangja, legutóbb pedig a CODA, ami nem csupán mellékszerepben hoz siket szereplőket, hanem egész történetét egy jelbeszéddel kommunikáló család mindennapjaira fűzi fel…

Ruby Rossi (Emilia Jones – Locke & Key, A Karib-tenger kalózai – Ismeretlen vizeken, Ifjúság, Megtorlás – nyugodt szívvel megérdemelt volna egy Oscar-jelölést) halászatból élő, hétköznapinak nem mondható famíliája egyetlen nem siket tagja. Csakúgy, mint szülei és bátyja, valamennyire ő is kívülálló a gloucesteri közösségben, a suli mellett szinte 24-ben a családi üzletben segít, de nem csak a tengeren. Ruby az összekötőkapocs szabadszájú, gangsta rappet bömböltető apja, Frank (Troy Kotsur - ő fejlesztette ki a The Mandalorian buckalakó jelbeszédét), a lányát nehezen elengedő anyja, Jackie (az Egy kisebb isten gyermekeiért már Oscart kapott Marlee Matlin igazi veteránnak számít) és látszólag mindig undok bátyja, Leo (Daniel Durant), valamint a város lakói között. Ez így persze elég nagy terhet ró a lányra, hiszen a hajnali halászat után a suliban is meg kellene felelnie, amellett, hogy természetesen a tinilét mindennapos harcait is meg kell vívnia. Miután megtudja, hogy plátói szívszerelme jelentkezett az iskola kórusába, a szép hangú lány követi őt a kissé excentrikus és maximalista Berrrrrnarrrrrdo „Mr. V” Villalobos (Eugenio Derbez – Derült égből apu, Hogyan legyél latin szerető, Átejtve, Dora és az elveszett aranyváros) énekmester óráira. Ám Ruby első bemutatkozása balul sül el, amikor zavarában nem tud belekezdeni a Happy Birthday to You című dalba és inkább a menekülést választja.

Közben kisebb-nagyobb problémák hullámai kezdenek tornyosulni a lány feje felett, amikor szerelmi vívódása mellett a családi vállalkozás is szorult helyzetbe kerül. Nemsokára azonban alkalma nyílik arra is, hogy bizonyítson Mr. V előtt is, sőt, a precíz mester felajánlja, hogy külön órákon foglalkozik a tehetséges hanggal. Így természetesen eljön az az idő is, amikor a túlhajszolt Rubynak döntenie kell: a családi kötelezettséget választja vagy az álmai nyomába ered és jelentkezik a Breklee Egyetem zenei tagozatára…

A szülőföldjén nagy sikert aratott, 2014-es francia eredeti A Bélier-család amerikai újrájaként a CODA (a kifejezésnek két jelentése is van: a Child of Deaf Adults, azaz a siket felnőttek gyermeke és a coda, mint zenei függelék, befejezés) beállt az angol nyelvű gall feldolgozások – Életrevalók, Taxi, Nikita, Martin Guerre visszatér - Sommersby, Pierre Richard – Depardieu mozik – sorának legelejére és bár története, fordulatai, a benne megjelenített tiniproblémák nem nyújtanak nagy újdonságot a nézőnek, szeretnivaló, vicces-érzelmes karakterei, humora, de legfőképp a színészek remek játéka kiemeli a tömegből.

Az elmúlt évek viszonylag gyér felhozatalában a legjobb filmnek és adaptált forgatókönyvnek járó Oscar elfogadható, férfi mellékszereplőként Troy Kotsur aranyszobra azonban teljesen megérdemelt – mint mondtam, összetett játékáért én Emilia Jones-nak is adtam volna egy esélyt. Az azóta kisebb sztárrá nőtt színész által hozott apa humoros, „szókimondó”, a társadalmi elvárásoktól teljesen független, energikus, szenvedélyes karaktere nem csupán az átverések, ugratások, viccelődések, de Ruby felnőtté válási történetének, függetlenedésének – „Ruby soha nem volt kislány!” – motorja, példaképe.

A film sztorijában ugyan nem ás a fogyatékkal élők problémáinak mélyére, ám jó érzés – hogy a píszí világát jóval megelőző, remek humorú, de egy pillanatig sem sértő Vaklármához hasonlóan – szeretettel, viccesen és szórakoztatóan mutatja be az életüket. És emellett pár remek ötletet bedobva – Ruby jelkóddal jobban képes kifejezni az érzéseit, mint szavakkal, a végső koncertet a szülők szemszögéből látjuk, „halljuk” – igazán mágikus pillanatokkal ajándékoz meg valahonnan a hallók és siketek világának határárról!

 (www.hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2022.04.05.)

Családot, barátságot és a bizniszt keverni állítólag nem egészséges dolog. Vagy mégis és éppen ez hozza a valódi üzleti sikert? Az Utódlás című sorozat bőven ad példát mindkét tétel megerősítésére, ám hogy mi az erősebb a vér köteléke vagy a pénz szaga, arra a nézőnek kell majd választ adnia…

„Basszák meg!”

 Boldog és zsebpénzmentes gyermekkoromban a magas szintű gazdasági ismereteket az éppen aktuális ötéves terv kimagasló kamueredményei vagy az Onedin-család tengeri kalandjai jelentették. Később aztán – míg középsuli harmadikban még politikai-, de negyedikben már közgazdaságtant tanultunk – Jockey Ewing ármánykodásai, Vágási Feri vagy a Família Kft. naiv szocreál vállalkozósdija okított, mialatt a való világban a rendszerváltó privatizáció vadkapitalizmusa harácsolt össze mesés vagyonokat. Így nem is csoda, hogy ifjonc, többre-jobbra vágyó lelkemben az imperialistakapitalistafujjkizsákmányoló és a friss tőzsdei kibocsátásokon (átlagemberi szinten) gyorsan „nagyot kaszáló” én keveredett hosszú évekig.

Egészen addig, amíg jó sok évvel később flegmán-pofátlanul a képembe nem mosolygott Bobby Axelrod és a sokszor tisztességtelen, ám zseniális módon levezényelt pénzügyi-hatalmi harcok és trükkök tömkelegével magába nem szippantott a Milliárdok nyomában zöldhasú tengere, hogy szájtáti nézőként külsős részese lehessek az amerikai elit játszmáinak – így végképp a kapitalizmus mellett tettem le a voksomat! Persze, a Milliárdok nyomában sem lehetett folyamatosan loholni, így két évad közötti biznisz-üresjáratban a felhozatalból keresnem kellett egy hasonlóan remek portfólióval rendelkező szériát!

És így jött szembe szinte teljesen véletlenül az Utódlás című modern Shakespeare-dráma, egy 21. századi, médiavezérelt Lear király adaptáció, ami ugyan nem kimondottan a tőzsde világának sötét mélységeit és csillogó magasságait járja be, ám hasonló szinteken végighullámvasutazva már a harmadik évad óta mutatja be egy gyakorlatilag működésképtelen család külső-belső ellentéteit, ármánykodásait, árulásait, hátba szúrásait, legális és erkölcsileg megkérdőjelezhető üzleti húzásait. Ám emellett – igaz, ennél kevesebbet -, láthatunk példát a lojalitásra, testvéri szeretetre, önfeláldozásra és más haszontalan emberi gyarlóságokra is. Nem is csoda, hogy ezek – és a remekül kidolgozott-eljátszott karakterek – kusza egysége 2018 óta huszonkilenc kiváló epizódban rántott be minket, nézőket a világelithez tartozó Royék családi- és üzleti ügyeibe.

Médiacsilliárdok nyomában: a Roy család (pontosabban: dinasztia) – a találó skót eredetű név jelentése egyébként olyan személyt jelöl, aki a középkori fesztiválokon a király szerepét alakította, de csak gondoljunk a Roy-ra, mint a royal rövidítésére – aranyba öntött élete egyszerű pórnépi agyalással a gondtalan pénzszórásról, cégek felvásárlásáról, konkurensek kicsinálásáról, a mérhetetlen vagyon még elképesztőbbé tételéről szól. Igen, ez valóban így van, ám a sorozat első epizódjában máris egy olyan problémával szembesülünk, ami elég konfliktust, feszültséget generál ahhoz, hogy ez több évadon keresztül is fordulatokban bővelkedővé tegye a szériát: Logan Roy (a zseniális, nyers és számító Brian Cox egyszerre zsarnoki császár, don és a kényszerű nyugdíjtól rettegő papi), a WayStar RoyCo. családi médiabirodalom főnöke a nyolcvanadik születésnapja nagyszabású megünneplésére készül. A többség azt várja, hogy ennek keretében bejelenti visszavonulását, amire leginkább középső fia, Kendall (Jeremy Stong – A nagy dobás, A chicago-i hetek tárgyalása) hegyezi a részvénypakettjét, hisz elgondolása szerint minden képessége meg van ahhoz, hogy tovább igazgassa a világverő vállalatot. Persze ugyanezt gondolja a politikai tanácsadói pályáról visszatérő karakán, de mellőzött Siv (Sarah Snook – Időhurok, Steve Jobs, A ruhakészítő), az üzlethez nem konyító és infantilis módon elnöki pályára készülő bátty, Connor (Alan Ruck – Meglógtam a Ferrarival!, Féktelenül, Twister) is. A legfiatalabb, szabadszájú és -erkölcsű tesó, Roman (Kieran Culkin – Örömapa, Hiába futsz!, Scott Pilgrim) ugyan nem nagyon gondolkozik efféle karrierben, ám legkisebb királyfiként talán pont ő az, aki apja szívéhez legközelebb állva örökölhetné a koronát. A család és a kívülállók számításait keresztülhúzva azonban a szenilitás enyhe jeleit is mutató Logan úgy dönt, hogy nem adja senki kezébe a jogart és az országalmát, hanem öreg uralkodóként tovább kormányoz!

Sajna a hely és az idő is kevés ahhoz, hogy az ezzel elinduló események áradatát kellőképpen prezentálni lehessen, ám tudni kell, hogy a sakktáblára fellépnek még családi lúzerek (Nicholas Braun, Matthew Macfadyen), lojális és kevésbé lojális tanácsadók (Peter Friedman, J. Smith-Cameron, Fisher Stevens) és persze üzleti ellenlábasok-barátok (többek között Arian Moayed, Rob Yang), akik önös és közös érdekeiket szem előtt tartva csűrik-csavarják az eseményeket. Így jutunk el egészen a harmadik évadhoz, ahol a külső-belső ellentétek, árulások, átverések, többszöri pálfordulások szinte a megsemmisülés széléig taszítják a vállalkozást, sőt, még egy igazságügyi vizsgálatot is a család nyakába akasztanak, ami aztán végképp eltüntetné a WayStart az üzleti élet egéről.

Az eddigi legnagyobb fordulat természetesen még várat magára egészen az harmadik évad – tavaly Karácsonyra, azaz a szeretet ünnepére időzített – fináléjáig, egy puccos toszkánai esküvőig, ahol az összes jelentős szereplő tiszteletét teszi. Itt, a forró mediterrán nap alatt aztán hiába rendeződnek bizonyos problémák, az alkotók akkora pofont osztanak ki egyeseknek, ami révén véresen-fájdalmasan tudatosul a régi közhely: üzletben nincs barátság, de ne adj isten… még család sem!

 A magas labda az égben, vágom a centit a negyedik évad premierjéig! Ami a filmgyártásnak és Hollywoodnak mondjuk a Kaliforgia vagy a Törtetők volt korábban, az az üzletnek a Milliárdok nyomában. Az Utódlás pedig valahol a kettő között, a média és a befektetés határvonalán egyensúlyozva írja be magát a sorozat-történelembe. A családi királydrámaként, üzleti sztoriként, kegyetlen korrajzként és egyben fekete szatíraként is értelmezhető széria fő ötletgyárosa az Egy kis gubanc Oscar-jelölt írója Jesse Armstrong (Négy oroszlán), de meglepetésre a producerek között feltűnik Will Ferrer és Ferrer házi rendezője, Adam McKay is, aki tavaly év végén hatalmasat dobott a Ne nézz fel! című keserédes, realista-sci-fi komédiával. Egy ilyen gárda – persze, sok más szakival kiegészülve – munkája nyomán az Utódlás pár esztendős futása alatt teljesen megérdemelten több mint nyolcvan díjat rakhatott ki az aranykredencre: legutóbb idén a legjobb drámai sorozatnak, valamint színésznek (Strong) és mellékszereplő színésznőnek (Snook) járó Golden Globe-ot.

Hogy a pénznek nincsen szaga, azt már annak idején az Asterix és a rézüst című klasszikus képregényből megtanultam. De az, hogy az üzletben létezik-e barátság, pláne család, most, háromévadnyi örökösödési háború után sem tiszta. Talán nemsokára megtudom, amikor Logan Roy a negyedik pénzügyi szezonban ellentmondást nem tűrően, sokadszorra küld el mindenkit a búsba…

 (www.hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2022.03.19.)

Fel! Támadunk! – adja ki immár sokadszorra a parancsot John Prudhomme, a kemény, de nehéz családi emlékeket hordozó zsaru és kollégái élén benyomul a bűntény helyszínére. Becsörtetve és a mocskos slozin egykedvűen üldögélő, nagydarab, fej nélküli hullát megpillantva azonban rá kell eszmélnie, hogy ismét későn érkezett: zsebébe nyúl, majd Green dokit megszégyenítő gyorsasággal immár sokadszorra kesztyűt cibál a kezére, hogy a sokadik, leltári hiánnyal küszködő holttestet megvizsgálva a közelgő húsvét körül járjanak a gondolatai…

Christopher Lambert az utóbbi években valahogy eltűnt a szemünk elől. Az egykori hegyvidéki skót kardja manapság már nem csillog olyan fényesen, mint annak idején – bár a Hegylakó 4-ben, a Beowulf-ban vagy a Druidákban azért suhint vele egyet-kettőt –, éppen ezért a munkamániás színész mindent megtesz azért, hogy fegyvere a régi dicsőséget felidézve hasogassa a neki joggal járó tortaszeleteket. Lambert becsületére legyen mondva: nem hiába! Hiszen a Feltámadás című filmje – azon túl, hogy alaptémájában, valamint csavarosságában és feszültségében az alapnak számító Hetediket idézi – egy becsületesen elkészített, remekbe szabott, néha már-már zseniális thriller, amely néhány ötletében és fordulatában még Brad Pitt nyomozását is lepipálja. Nem is csoda, hogy Lambert szívügyének érezte a produkciót, hiszen a sztori kiötlésén kívül producerként is a mennybemenetel mellett emelte fel a szavát.

Prudhomme (Lambert) több brutális gyilkosság nyomán járva próbálja összerakni egy elmebeteg mészáros fantomképét, a dolga azonban nem túl egyszerű, hiszen a trancsírozásokban csupán két közös vonás van: az elkövető előszeretettel visz el szuvenír-testrészeket, helyettük azonban zálogként rejtélyes, rövid számsorokat – pl.: 119 és 2427 – hagy a helyszínen. Munkatársa (Leland Orser – Ronda ügy) segítségével hősünk a folyamatosan zuhogó esőben ázva és némi bibliai tudománnyal felvértezve rájön, hogy a számok és az áldozatok nevei (Peter, Matthew, Jacob) elvezetik a megoldáshoz: kedvenc sorozatgyilkosa a húsvétra való tekintettel nem mást, mint Jézus testét akarja összefércelni. Némi további lapozgatás, valamint elvetélt üldözés, illetve a kezek-lábak összeszámolása után Prudhomme-nak be kell látnia, hogy egyvalami még hiányzik a leltárból a tökéletes feltámadáshoz: egy Mária nevű asszony újszülött gyermekének a szíve!

Lambert egykori hadvezére, Russell Mulcahy ismét a régi elemében van. Jonathan Freeman operatőrrel kiegészülve a már a Hegylakóból megszokott, meredek kameramozgásokkal teszi még bizarabbá a film hangulatát és ezzel, valamint a váratlan csavarok és meglepő ötletek kellő adagolásával sikerül elérnie, hogy a frász kerülgesse a nézőt, mialatt az evangyéliom filmbéli beteljesülését várja: „Mert miképpen a villámlás napkeletről támad és ellátszik egész napnyugatig, úgy lesz az ember Fiának eljövetele is.” Ámen.

(2002)

Csak egy Christopher Lambert maradhat! Az egykori halhatatlan hegylakó a kilencvenes években még ismert név volt, ám a legfiatalabb generációnak talán már halvány fogalma sincs arról a színészről, aki Queen-zenére fejezgette le ellenfeleit! A Feltámadás még a fénykor egyik utolsó, szerintem elég jól fogyasztható mozija 1999-ből. Lambert persze azóta is forgat minden évben, de pályafutása már csak a 40 feletti korosztály emlékeiben halhatatlan...

Andszin-szan elámulna…

Tom Cruise, az amerikai polgárháború hőse Japánba keveredik és kormányos elődjéhez, Richard Chamberlainhez hasonlóan kimonót ölt magára – Tom-szan azonban nem elégszik meg ennyivel: nemsokára kardforgató szamurájként indul csatába.

Edward Zwick rendező felettébb vonzódik a történelmi összecsapásokhoz és ezidáig már jópár csatába elvitt bennünket a filmjeiben. 1989-ben a polgárháborúban jártunk az 54. hadtest katonáival, kicsivel később a Szenvedélyek viharában című eposzban Brad Pitték küzdöttek az I. világháború sarában, majd 1996-ban Denzel Washington nyomozott Meg Ryan, Öböl-háborús hős után. A fenti példákból is láthatjuk, hogy Zwick direktor a lőporszagú, látványos kalandok nagy barátjaként kellemes vizuális orgiában szándékozik részesíteni a nagyérdeműt. A sorozathoz legfrissebbként csatlakozik Az utolsó szamuráj, mely a felsoroltakkal ellentétben ugyan nem fegyverropogástól, hanem kardpengék csengésétől hangos, mégis látványvilágában kiválóan megállja helyét az elődeivel folytatott harcban.

A polgárháborús veterán, Nathan Algren kapitány (Tom Cruise remek alakítása) számára végképp véget ért a háború, hiszen az egykori hős olcsó, alkoholista vásári ripacsként vadiúj lőfegyverek „termékmenedzsereként” keresi a kenyerét. Váratlanul meglepő ajánlatot kap, amikor megkeresi a japán nagykövet és jól fizető állást kínál neki a távoli szigetországban: Algrennek a császár modern fegyverekkel felszerelt, ám még szedett-vetett hadseregét kellene kiképeznie. Katonánk elvállalja a megbízatást és az idegen országba utazik. Feladatát remekül teljesíti és újdonsült csapatai első csatájukban át is esnek a tűzkeresztségen: Algren a modernizációt támogató császár ellen fellázadó, az ősi szamuráj ösvényt követő Katsumoto (Ken Watanabe) és harcosai ellen vezeti katonáit. A véres harcban azonban a lovas szamurájokat senki sem képes megállítani és az utolsó leheletéig küzdő Algren ellenfele fogságába esik. Katsumoto foglyaként aztán egy számára teljesen új, a régi hagyományokat, a becsület és a kötelességtudat, a tisztesség és a tisztelet ősi elveit követő világba csöppen…

Bár első pillantásra Az utolsó szamuráj a sorozatként hömpölygő és mindenki által jól ismert klasszikus, A sógun történetvezetését követi, Tom Cruise csatája azonban többet nyújt annál: a két különböző civilizáció és kultúra ellentétének bemutatásán kívül felvázolja a japán társadalom örök belső ellentétének, megváltozásának forrását, a „barbár”, középkori, hadurak uralta világból a modern nagyhatalom korszakába vezető út első métereit is.

A film természetesen az utóbbi időkben már megszokott látványos csatajelenetekre és az Esőember óta már sokadszorra remek színészként bizonyító Tom Cruise-ra van kiélezve, ám Az utolsó szamuráj a hollywoodi sztár mellett egy új csillagot is teremtett: az eddig csak hazai filmekben játszó Ken Watanabe erőteljes, érzelmes játéka nem csupán a szakmai kitüntetést jelentő Oscar-jelölést hozta meg számára, de a világsztárság felé vezető rögös út első lépéseként helyet biztosított számára a 2005-ös év egyik legnagyobb durranásának szánt, Christopher Nolan (Memento, Álmatlanság) rendezésében, Christian Bale, Liam Neeson, Michael Caine, Katie Holmes, Gary Oldman, Morgan Freeman, Rutger Hauer, Tom Wilkinson szereplésével készülő ötödik bőregér moziban, a Batman: Kezdődik!-ben.

A pluszok sorában az igazi ínyenceknek pluszban még ott van Ujio szerepében japán egyik legjobb harcosa, Hiroyuki Sanada (Üzenet az űrből, Öld meg a sógunt!, Ninja kommandó) és az ismét zseniálisan brillírozó zeneszerző, Hans Zimmer meister, aki Az utolsó szamurájjal éppen 100-ik muzsikáját komponálta.

Az utolsó szamuráj összességében egy jól sikerült, bár kissé kiszámítható történettel, ám remek színészi alakításokkal, látványos csatajelenetekkel, szép képekkel és kiváló zenével összehozott kalandmozi – csupán az a fránya, könnyes-hollywoodos utolsó pár perc nem illik bele a kellemes összképbe.

(2004, Filmcsillag)

Amikor Tom Cruise szamurájkarddal indult csatába... Hollywood elnyűhetetlen, önjelölt stuntmanje sokmindent végigcsinált már akciódús életében, de japán harcosok között még nem vágtatott. A háborúspecialista Ed Zwick nagyszabású történelmi alkotásában egyik legnagyobb kedvencem, Hiroyuki Sanada (legutóbb: Mortal Kombat, A halottak hadserege és nemsokára: A gyilkos járat, John Wick 4) is tiszteletét teszi jópár precíz pengevillanás erejéig...

Driiing – driiing ! Driing – driing !

Mint szokták volt mondani: a tejesember mindig egyszer, a postás mindig kétszer csenget. Legalábbis mostanáig! Mától ugyanis a postás már a csengőkapcsoló közelébe sem merészkedik, csak becsúsztatja az ajtó alatt a borítékot és a fal mellett suhanva iszkol is tovább. Egy önjelölt, saját szakállára stréberkedő, szakszervezeten kívüli kihordó ugyanis nemrégiben szanaszéjjel szórta  a leveleit és ezzel nem csupán magára, de az egész postástársadalomra is nehezen levakarható bélyeget nyomott.

Na oké! Oké, oké, oké! Mivel még mindig nem firkantottam alá a „Lógassuk fel a Kósztnert !” név alatt futó bájos társaság belépési nyilatkozatát, inkább tartózkodom az egyébként perverz örömet nyújtó orrbatörlös megjegyzésektől - annál is inkább, mert a jónéhány év óta a hullámok közt hánykolódó Kevin már én előttem is jócskán kapott a fejére.

Amikor az első hírek kezdtek szállingózni Costner  második rendezéséről a A jövő hírnökéről, lelki szemeim előtt egy, a Blade Runner és a Dredd bíró képi világát ötvöző, apokaliptikus, monstre cyberpunk film pergett le. Háát, majdnem igazam lett: apokaliptikusnak eléggé apokaliptikus, csakhát düledező házak, rozsdásodó járműroncsok, középkori viszonyok között a porban poroszkál főhősünk, a rongyba öltözött nevemsenki – íme, ezzé vált a Farkasokkal táncoló Hadnagura, A jövő hírnökében nem csupán színészként és rendezőként, de producerként is a fújolás középpontjába került Kevin Costner.

2013 környékén már eléggé bibliai időket élünk. Egyrészt azért, mert valamilyen katasztrófa révén az egész földkerekség – vagy csak Amerika (?) ez nem derül ki – technikailag jócskán leamortizálódik, másrészt pedig, azért, mert a környéken egy  ex-fénymásoló-ügynök (!), bizonyos Betlehem tábornok (Will Patton) és rettegett csapata garázdálkodik. Fő tevékenységük elsősorban a területükhöz tartozó lerobbant városok fosztogatása, valamint a néha - néha megfogyatkozásnak induló hadsereg újonc utánpótlása. Egy ilyen akció során kerül Betlehem erődjébe a puszták névtelen, de Shakespeare-i területen eléggé művelt vándora  (Kevin) is. Mivel öszvér színésztársa rövid úton a kopaszok leveseként végzi, hősünk egy merész ugrással dobbant a seregből és a vadonba veti magát. Egy roncsautóban meghúzódva aztán örökre megváltozik az élete: a hátásó ülésen békésen heverésző postáscsontváz ruháját magára húzva és levelekkel teli táskáját felmarkolva új emberként lép ki a kocsiból.

Nemsokára egy város kapuján kopogtatva némi meleg étel és szállás reményében postásnak adja ki magát. A trükk bejön: a lakosok elhiszik neki, hogy az anarchiából kiemelkedő keleti köztársaságból jön és leveleket hoz a rég nem látott szeretteiktől. A Postás rövid úton mindenki példaképévé válik: az emberek hisznek neki és rokonaiknak, barátaiknak írt levelekkel halmozzák el. Postásunk pedig lóra kap és egy szép, új világ ígéretével elnyargal a naplementébe..., hogy aztán némi viszontagság és szerelmi csatározás (szép és tehetséges: Olivia Williams) után visszatérve a legelső sorban lovagolva szálljon szembe Betlehemmel.

Nna. Úgy tűnik, Kevin Costner rendezőként imádja a három órás eposzokat. A jövő hírnöke azonban a Farkasokkal táncolóval ellentétben nem a csúcson, hanem a középkategóriában foglal helyet. Képileg, látványvilágában tökéletes, tartalmilag azonban eléggé semmitmondó. Az egyébként jó kis alapötletet ugyanis tönkrevágja a nyúlós sztori, a sok, átlagosan zagyva párbeszéd és az erőltetett, zászlólobogtató hazafiasság.

Kevin! Én még mindig csíplek, de ha a következő filmed megint nem lesz minőségi bombasiker, akkor isten bizony átállok a másik oldalra!

(1998, VOX)

A kilencvenes évek első fele abszolút Costner-időszak volt, majd jött a Waterworld, ami ugyan nem volt apokalipszis, ám majdnem vízbe fojtotta a színész karrierjét. Aztán a kritikusok gyilkos nyilai között szlalomozva belovagolt A jövő hírnöke... és a 80 milliós költségvetésből nagyon világvége szintű, 21 millió dollárt tudott csak összekalapozni. Costnert persze temették, de a színész sikeresen visszakapaszkodott és bár már nem akkora sztár, mint amilyen a harmincas éveiben volt, most is jól hozza a korának megfelelő, hetvenhez közelítő papafigurákat...

Képzeljük, mi történne, ha az Ovális Teremben egy afro-amerikai president tenné fel a lábát az asztalra, ha a Ku-Klux-Klan tagjai célpont és munka híján csak a portájuk körüli gyep nyírásával ütnék el az időt, ha már kevésbé lennének látványosak a kosármeccsek, pár tizedmásodperccel lassabban futnák a rövidtávú vágtákat – és a bizonyítási-kitörési-boldogulási kényszer hiánya miatt a fekete srácok sem sportolónak, sem rappernek, de még csak gangstának sem mennének el.

Képzeljük el és láthatjuk, hogy a kép, amely a szemünk előtt lebeg igencsak utópisztikus, ám mindenképpen elgondolkodtató. Demonds Nakano rendező-forgatókönyvíró eljátszott a „másik”, alternatív Egyesült Államok gondolatával és a társadalmi szerepeket megcserélve az egykori rabszolgák leszármazottait ültette a ranglétra tetejére, míg a mai fehér elitet gyorsan a gépsorok mellé és a lepusztult lakónegyedek mélyére lökdöste. Érdekes, a mai problémákat is bőven feszegető filmjéhez két nagy sztárt, John Travoltát és a ritkán filmező Harry Belafontét sikerült megnyernie.

Louis (Travolta) ugyan egy csokoládé-gyárban dolgozik, ám élete mégsem az a kimondott la dolce vita: bár nagyon szereti feleségét és gyermekeit, kevés az esélye arra, hogy kitörjön a maga saját társadalmi zsákutcájából. Még tovább romlik a helyzete, amikor afro-amerikai főnöke Thaddeus Thomas (Belafonte) számára egy csomagot kézbesítve véletlenül kompromittáló dolgok szemtanújává válik és ezért rövid távon elveszíti az állását. Miközben egyre lejjebb csúszik a szociális háló rései között, nemsokára családját is zaklatni kezdik, majd néhány fekete rendőr Louis arcát is kidekorálja. Kétségbeesett hősünk egy pont után nem bírja tovább a megaláztatásokat, ezért fegyvert szerez, hogy a kisember dühétől forrongva elégtételt vegyen élete tönkretevőjén…

A kissé utópisztikus, ám mindvégig elgondolkodtató, súlyos témákat boncolgató, ám mégis szórakoztató filmben két színész remek játékát láthatjuk: a mindig is elegáns, a megközelíthetetlenség légkörével körüllengett Harry Belafonte tökéletes választás az embereket egy ujjcsettintéssel elintéző főnök szerepében, míg John Travolta ismét bizonyítani képes, hogy a tini táncparkettet végleg elfeledve a szenvedő, önmarcangoló melós és féltő családapa szerepébe is minden gond nélkül képes belebújni.

Képzeljük el, mi történne, ha a filmben felvetett, valóban létező problémák a mi életünket is gyökeresen megváltoztatnák – és ha az utca koszosabb, lepusztultabb túloldalán ülve értünk szólna az Another Day in Paradise…

(2003)

A "Képzeljük el..." kezdést a kritika húsz évvel ezelőtti megírása - pláne az 1995-ös film premierje - óta a történelem már felülírta, ám az Egyesült Államok természetesen még nem jutott el a sztori bemutatta állapotába - valószínűleg soha nem is fog. Bár a film nem korszakalkotó - ahogy emlékszem, annak idején nem is forgalmazták széles körben és a kritika sem emelte az égig -, ám a Fekete Amerika által felvetett problémák most is időszerűek és gondolatébresztőek...

Szépen animált és látványos bunyókkal tűzdelt harcoshercegnő mese a Disney-világból, ahol elképzelt dél-kelet-ázsiai vidékeken barangolhatunk. De vajon Raya, a Szív-béli hősnőnk képes-e valami új koreográfiát bemutatni, ami lepipálhatja a (rajzolt) Mulan és a Kung-fu panda távol-kelet-hangulatát?

Így keresd a sárkányodat!

Az európai, nyugati gondolkodással és mesékkel ellentétben Ázsiában a sárkány nem gonosz, pusztító szörny, inkább egy óvó, segítő, mitikus védelmező, aki ellenség helyett inkább szövetségese az embernek. Az egyfejű, de Süsü erős testalkatát nélkülöző, kígyótestű lény most új értelmezést nyer, mert az egyre menőbb Awkwafina (Ocean’s 8, Kőgazdag ázsiaiak, A búcsú) kiköpött másaként, Sisu néven vicces, kissé flúgos, de világmentő hősként is bemutatkozik.

Kumandra, a sárkányformájú nagy folyó körül elterülő, egykor prosperáló vidék most romjaiban hever. Hosszú évekkel ezelőtt az életük árán sárkányok mentették meg az ott élőket a gyilkos természetfeletti lények, a druunok támadásától. Ám a törzsekre szakadt emberek félelme, kapzsisága, hataloméhsége újra a világra szabadította a szörnyeket és állandó harcra ítélte Agyar, Karom, Farok, Gerinc és Szív lakosait. Hat éve már, hogy ez történt és azóta járja a vidéket a Szívből származó egykori kislány hercegnő, Raya (Kelly Marie Tran – Az utolsó Jedik, Skywalker kora), hogy megtalálja a legendák szerint megmaradt utolsó sárkányt, Sisut és a darabjaira tört kristálygömböt, amivel képesek lennének legyőzni a druunokat és – ha az emberek hajlanának rá – akár újra békében egyesíthetnék Kumandrát. Kalandos útja végigvezet az összes törzs területén és miközben látványos akciók között próbálja begyűjteni a gömb részeit nem csak a druunok, de a különböző földek lakói ellen is fel kell vennie a küzdelmet. Persze, nyilvánvaló, hogy megtalálja Sisut és még bátor segítői is akadnak. Talán kicsit túl sokan is…

Nem könnyű nagy szavakat írni a Raya és az utolsó sárkányról, hiszen egyrészt rendben van, mert kiszolgálja a Disney-stílushoz szokott ízlésünket, másrészt viszont nem sok eredeti ötletet dob be azért, hogy valami újat kapjunk a megszokott Disney-stíluson kívül. A látvány, a színek, az animáció, a mozgás, a szinte élőszereplősre koreografált összecsapások első osztályúak, a kliprendező Estrada és az eddig a Vaiana / Moana és a Hős6os rendezői székében ülő Hall ezekre nagyon odafigyeltek. Rendben van a sztori tanító üzenete is, a bátorság, kitartás, szeretet, egymás iránti bizalom stb., hisz mégiscsak egy családi filmről beszélünk.

Ám a történet valódi mozgatórugói, a karakterek már sablonosak, sokszor feleslegesek. A kitartó és állhatatos Raya hihető, szimpatikus és még a jó-rossz ellenlábassal sincs gond, azonban Sisu szétszórtsága néha már sok – különben is, kisebb verzióban, Eddie Murphy előadásában Mushu néven már láttuk a Mulanban. A druunokkal pár éve Tom Cruise vette fel a harcot A holnap határában és a sok segítő is inkább azt juttatja a néző eszébe, hogy a készítők a cukiságfaktor növelése érdekében minden eszükbe jutó karaktert megpróbáltak a sztoriba préselni – a pelenkás, tolvajbaba nélkül biztos meg lettünk volna!

A kalandok során egy idő után már nincs sok újabb érdekesség, kezd az üres szépség csapdájában ragadni a film, ám a finálé előtt egy ügyes fordulattal azért újra sikerül izgalmassá tenni a történetet és még a legnagyobb Sárkány, Bruce Lee mondása is visszaköszön: „légy olyan, mint a víz, barátom…”

Bár a Raya eredeti, maláj és indonéz jelentése nagyszerű, a címszereplő dalmentes, de kardcsengéstől hangos bemutatkozása ezt a minőséget nem éri el: egy képileg nagyon szép, ám átlagos Disney-rajzfilm, ami valószínűleg nem fog folytatásokban kiteljesedni. Bár, ki tudja…

(www.hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2021.04.23.)

Csípd el a remake-et! Thomas Crown és Shaft után most Carter akciózik egy hetvenes évekbeli klasszikus újtájában. Nem is rosszul!

A nyolcvanas évek akcióistenei – lásd még: Arnie címszó alatt – sajnos leföldelték villámaikat. A mennydörgésük sem a régi már, hiszen azok, akik jó másfél évtizede minden filmjüket teltházassá tették, már rég babáznak vagy unokáznak – tehát a mozik közelébe se mennek. Akik pedig manapság beülnek a nézőtérre még nem is éltek akkor, amikor a jóöreg golyóállók aranykorukat élték – tehát azt sem tudják igazándiból, hogy ki az a Conan vagy John Rambo. A géppuska-Kánaánnak vége: a producerek, akik néhány éve még katonai bakancsukat nyalták, most fel sem ismerik veterán harcosainkat. Így tehát ők más harcmezőkre caplatva kénytelenek stílust váltani: vígjátékba, krimibe vagy drámába fognak – néha egészen figyelemreméltóan!

Az Olasz Csődör ismét bizonyít – nem kell még koszorút vinni a sírjára. A saját (kör)szakállára nyomozó Carter szerepében lemerül a külvárosi alvilágba, hogy elcsípje bátyja gyilkosait, püföli a gengsztereket, visszafogottan lődöz és látványosan autósüldöz. Elszántan védi maradék családját (Miranda Richardson és Rachael Leigh Cook), emellett pedig a folyamatosan zuhogó esőben ázik, ázik – és játszik! Nem csupán a divattá vált klipes beállításokat, vágásokat, világítástechnikát és lassításokat alkalmazó rendezőn, Stephen Kay-en (Szerelem utolsó vérig), hanem a morcos, de érzékeny, a kőkemény, de szerető szívű, a legnagyobb ütések után is állhatatosan talpra álló Stallone-n is múlik a Get Carter varázsa. Persze ne feledkezzünk meg a bunyós Mickey Rourke és az eredeti Cartert játszó Michael Caine remek játékáról.

Az erek még kidagadnak, az izmok még most is feszesek: Sly formában van – a Get Carter kellemes meglepetés egy jóöreg harcos titkos lőszeresládájából.

(2001, Filmcsillag)

Sly Stallone néha hullámzó akciókarrierjének egyik közepes mozija ez az - az Oscar utáni második - remake, amit Michael Caine 1971-es klasszikusa nyomán frissített fel. A 2kilencvenes-kétezres évek fordulóján az öregedő izomember újabb útjait kutató selfmade sztár sokféle mozival próbálta átmenteni magát a nyugdíjas éveire, aztán pofonegyszerű módon elkezdte korábbi klasszikusai, a Rocky és a Rambo folytatásait hadrendbe állítani. Erre már csak plusz élvezet volt, hogy A feláldozhatók-szériában összeverbuválta a korábbi idők akciópapáit (bocs: pápáit), akik most már a negyedik rohamuk előtt krémezgetik fájó izületeiket. Azért még mindig szeretjúk Sly-t és nagypapi harcostársait!