Nnna, semmit nem öregszik ez a brucevillisz. A haja hullik rendesen, az szent, de hiába múlt el negyvenhárom és hiába lökdösik őt hátulról az ifjoncabb pistolero-jelöltek, ez a tökös fickó csak nem ereszti ki a kezei közül a géppuskát. Hiába minden, Bruce bátyót már lerobbantani sem lehet a töltényhüvelyekből emelt akciótrónusáról. Arnie és Sly suttyomban már a nyugdíjas évekre kuporgatják a filléreiket, Jean-Claude meg Seagal pedig lényegtelen pufogtatós filmecskékre pazarolják az energiájukat. Egyszóval, Bruce van egyedül a hadsz0ntéren, hogy egyszálmagában, szakadt- és valószínűleg atombiztos trikója mögé bújva feszítsen a golyózáporban.

Nos, mielőtt azonban Bruce-unk az ősz folyamán az Armageddonban minálunk is bemutatná, hogyan kell néhány aprócska űrbéli szikladarabot szétharapni, egy nem kevésbé csillagászati moziban kapja magára kedvenc gazellabőr zekéjét: ez itten, kérem szépen, A kód neve: Merkúr!

Bruce, mint ahogy már ezidáig is jópárszor, egy kissé borostás, zaklatott lelkiállapotban leledzik, szóval már megint hozza az  „a francnak kellett már ma is életben maradnom!”-stílusú, áporodott szagú, másnapos hangulatát. Szó se róla, láttuk őt már ilyennek – hát persze, hiszen Demin, a szájharmónikán és a Gusztáv-mintára fésült loboncon kívül ez a negyedik, ami jól mutat rajta/mellette –, mégpedig a legnagyobb sikerfilmjeiben. Most csupán az a különbség, hogy Bruce más néven és más beosztásban szerepel a főcímlistán. A kód neve: Merkúr-ban Art Jeffriesként egy leroggyant FBI-ügynököt alakít.

A Pentagon nagyagyú programozói létrehoznak egy szupertutiul fenomenális kódrendszert, amelyet a világban kavargó szupertitkos infóik védelmére használnak. Mivel más frappáns ötletük nem támad, a kódot, mint megoldandó feladvány legvégső tesztelésként egy rejtvényújságba rakják be, aztán kényelmesen hátradőlnek és várják, hátha akad egy zseniális fickó, aki a megfejtéssel bejelentkezik a külön az erre a célra fenntartott telefonon. Embereink fennsőbbséges vigyorral az arcszerkezetükön malmozgatnak az ujjaikkal, amikor hirtelenjében megszólal a telefon: a vonal túlsó végén pedig egy Simon nevű, kilencéves kisfiú (Miko „Kedvencek temetője” Hughes) jelentkezik! Mivel Dustin Hoffmantól már tudjuk – Ki kezd, ki a kezdő? –, hogy kit nevezhetünk autistának, rögtön rájövünk, hogy a kissrác is eme csoport tagjai közé tartozik. Mindennapjait a saját maga által emelt szabályok és egyéni rituálék szabják meg, ugyanúgy, mint Raymond „Rainman” Babbit esetében. És éppen ezek, amik a külvilág szeme elől elrejtik szabályosan zseniálisnak mondható képességeit, például azt, amelyikkel lazán megfejti a pentagonos öltönyösök fifikásnak szánt rejtvényét.

Szegény Simon, nem is gondolja, hogy ártatlan belföldi hívásával mi mindent zúdít a nyakába. Nemsokára egy titkosügynök tör be a házukba éppen azért, hogy lepuffantsa az ártatlan fiút. Persze nem kell sokáig aggódnunk érte, hiszen nemsokára teljes szélességében Art Jeffries veti magát a filmvászonra, hogy mellével a golyókat felfogva, két markában pisztolyt szorongatva, vadul csücsörítve szétlyuggatja a rájuk törő sötétöltönyösöket, akiket még az sem ment Bruce dühétől, hogy vezérükként a most megint gonoszul néző Alec Baldwin tűnik fel...

Brucevillis azért megdolgozik a pénzéért – ami nagyjából a húszmillió dolcsis határ körül mozog –, de igazándiból nem tud John McClane magasságba emelkedni, hiszen ügynökös filmje sajna történeténél és visszafogott ötletességénél fogva nem túlságosan emelkedik ki a langyos középkategória fürdővízéből. Vegyük úgy, hogy A kód neve: Merkúr egy gyors kis bemelegítés a legújabb nagy durranás, az Armageddon előtt. Volt jobb, Mr. Nagyágyú!

(1999, VOX)

Miko Hughes még csak 3 éves volt, amikor a sírból visszatérve terrorizálta a családját a Kedvencek temetőjében, majd egy esztendőre rá nemi felvilágosítást tartott a későbbi, bizonytalan identitású generációknak az Ovizsaruban. Ezek a szerepek elegendő belépőnek bizonyultak számára a kilencvenes évek kölyökszerepeihez - így Brucebá mellett is remekül kódolt alig 11 évesként -, a kor egyik legfoglalkoztatottabb gyerekszínészévé téve a fiatal tehetséget. Idővel persze csökkent a felkérések száma - a Trópusi viharban nincs is feltüntetve a neve -, hosszú időszakok teltek el egy-egy alakítása között. Mára, hogy lassan a 40-et tapossa, újra megtalálta az álomgyár, féltucatnyi mozija van gyártás alatt. Vajon véletlen, hogy majdnem mindegyik a horror vagy thriller zsáner képviselője?

Ismeri Ön Howard Sternt?

Nem? Tényleg nem? Én sem!

Howard Stern ugyanis annyira, de annyira amerikai, hogy hozzánk, a vén kontinensre, pláne Magyarországra jóformán még csak a híre sem jutott el. Éppen ezért nem árt egy kicsit közelebbről is megismerkednünk vele. Intim részek: íme Howard Stern élet első kézből – Howard Stern által elmesélve.

Ivan Reitman rendező-producer általában olyan témákhoz szokott nyúlni, amelyek másnak sohasem jutnának az eszébe, vagy ha mégis, akkor a bukástól való félelmükben inkább a fiókba vágják a tervezetet. Reitman azonban nem teketóriázott soha, megcsinálta a Dan Aykroyd és Harold Ramis tollából származó X-akták-elődöt, a Szellemirtókat, aztán később összeboronálta az óriást – Schwarzengger – és a törpét – Danny De Vito – az Ikrek kedvéért. Utána pedig minden idők legjobb gyűrűbűvölőjét, Michael Jordant vette rá, hogy Tapsi Hapsival és barátival egy teamben zsákolgasson a Space Jam – Zűr az űrben című féligrajzfilmben. És ezek a vállalkozások nemhogy csak nem buktak meg, de óriási sikernek is bizonyultak.

Reitman tehát elmondhatja magáról, hogy biztos kézzel nyúl a rázós témákhoz. Legutolsó produceri munkájával azonban minden eddiginél elaknásítottabb mezőre lépett: egy bizonyos Howard Stern nevezetű nagydumás, rádiós legenda életét vitte filmre. Hogy ki is ez a sokat emlegetett, hosszú, göndör hajat viselő, vékonydongájú, mocskosszájú médianagymenő?

Az Intim részek című életrajzi vígjátékból minden kiderül – ez azon filmek közé tartozik, amelyekben a főszereplőt életre keltő „színészt” csak minimálisan kellett kisminkelni:Howard Stern ugyanis ráállt, hogy eljátssza a hozzá meglepetésre nagyon hasonlító Howard Stern szerepét.

Ha a rádióhullámok ördöge nem létezne, akkor ki kellene őt találni! Howard Stern ugyanis annyira eredeti és egyénien vicces, hogy természetszerűleg az álprűd amerikai népek egyik fele legszívesebben felkötné, míg a másik fele szobrot állítana a számára. De miért? Ebben a mai, erősen vizuális világban a rádió az éteren kívül még képes máshol is ilyen nagy hullámokat kavarni? Hát persze: ha olyan fickó ül a stúdiómikrofon előtt, aki naponta néhány órácska erejéig csaknem húszmillió hazafit képes a készülék elé ültetni!

A kis Howard (Matthew Friedman nagyon jó) gyermekkorában nem volt a nők, illetve a lányok bálványa. Átszakadt, csúnyaarcú, jelentéktelen srác, akit kinézete alapján mindenki kinevet és senki sem vesz komolyan. Ennek megfelelően az ifjú Stern igazándiból magányos befelé forduló és nagyon érzékeny fiatallá válik. Azt hihetnénk, hogy az idő múlásával minden megváltozik és Howard Stern (Howard Stern) egy belevaló, tökös legénnyé érik. Ez azonban két okból sem valósul meg: hiszen Howard még az egyetemi évei alatt is ugyanaz a balfék, kétbalkezes fickó marad, másrészt pedig azért, mert szerény személye soha az életben nem komolyodik érett felnőtté – máskülönben ma nem lenne többszörösen milliomos szuperrádiós.

Szóval, Howard még felsőfokú tanulmányai alatt is pancser vesztesként szerepel. Azonban már akkor kezd kibontakozni bimbózó zsenije. Igaz, hogy ügyetlensége miatt sikoltozva dönti romba a helyi kis rádióstúdiót, de már két összetört kazetta között fényes csillagként kezd el ragyogni előtte a cél: a rádiós műsorvezetői karrier. Howard tehát vált. Az igazit keresve végigjár egy csomó, regionális rádióadót, de mégsem talál rá a megfelelő hangra: csupán lélektelen, tehetségtelen pénzhajhászokkal és üresfejű, magukat nagymenőnek eladó seggfejekkel hozza össze a sors.

A nélkülözés évei alatt Howard mégiscsak sikert ér el: feleségül veszi a bájos Alisont (Mary McCormack – Csoda New Yorkban és a Lánglovagok paródiája: Backfire), aki aztán kisebb-nagyobb gondok és súrlódások ellenére lankadatlanul kitart mellette.A karrier íve azért szép lassan elindul felfelé, a függőleges irányába. Howardnak néhány egyéniséget maga köré gyűjtve sikerről a létra alsó fokaira kapaszkodnia.

Egyszer aztán beüt a dolog: Howard, miközben lelkileg a parketta alá ásva érzi magát, egyik műsorában teljesen személyes, önelemző, őszinte hangot üt meg – és csodák csodájára sikert ér el vele.

Howard úgy érzi, megtalálta a saját útját. Lüke zenei felkonferálások és ásító hírolvasások helyett itt van az, ami neki való: az élő, cenzúrázatlan, közvetlen dumálás. Nem számít, ha trágár, ha közönséges és a kockafejűek szemérmességét sérti, az a lényeg, hogy eszméletlenül szórakoztató és kelendő. A Howard Stern-szekér beindul és szédületes sebességbe kapcsol...

Vannak olyan ürgék, akik az istennek sem képesek nyugton maradni. Ivan Reitman személyesen ismer ezekből a palikból egy párat. 1996-ban Médiaharc címen leproducerizálta az NBC esti showműsora, a Late Night Show legújabbkori történetét. Azt a sztorit, amelyben humorosan lerántja a leplet azokról a háttérben zajlott érdekcsatákról, amelyek lezárultával a megatévés Jay Leno került az esti műsorvezetői székbe. Úgy látszik, hogy Reitman elégedett volt a munkával, hiszen a rádiós Howard Stern-sztorit is Betty Thomasszal, a Médiaharc rendezőjével készíttette el.

Az Intim részek – egyébként Stern önéletrajzából és folyamatos konferálása mellett – őszinte, gunyoros, nem csupán egy ember életét, de az egész rádiós szakmát bemutató, ízig-vérig szórakoztató és kultesélyes film. A „ha én egyszer kinyitom a számat...”-stílus azok számára is szimpatikussá teszi a főhőst, akik egyébként irtóznak a ronda szavak hallgatásától vagy (fúj!) kiejtésétől – de egyébként lehet-e  gyűlölni egy olyan fickót, aki a hatás kedvéért meztelen rádióinterjúval szórakoztatja a hallgatóságot? Ugye, hogy nem!

Légy őszinte és szeretni fognak! Vagy megköveznek! A Howard Stern iránti szeretetet, illetve gyűlöletet egyébként egyetlen jelenet is kitűnően képes érzékeltetni. A legeslegvégén éppen az Oscar-átadásra gyűlik a szórakoztatóipar. A díjra jelöltek között pedig van egy ismerős név: Stern, Howard Stern...érdemes lesz odafigyelni!

És még egy tutijó ötlet a kissé rossz formában lévő férfiemberek számára. Ha gondok vannak otthon, fektesse le a legnagyobb, elérhető hangfalat a földre, csavarja le a magasat, a mélyet pedig fel, hívja be az asszonyt, majd elképedése ellenére ültesse rá a hangfalra. Aztán emeljen egy mikrofont a saját szájához és... A többi legyen a fantázia dolga!

(1998, VOX)

Howard Stern neve idehaza a film bemutatása előtt nem sokat mondott, pedig az "illetlen tartalmai" miatt sokszor megbüntetett rádiós a tengerentúlon már hosszú-hosszú évek óta sztárstátuszban dolgozott. Az 1993-as önéletrajzi könyve alapján készült komédiában nemes egyszerűséggel önmagát játszó Stern az azóta eltelt időben sem lett Amerikán kívül igazán nagymenő, a hírekbe is csak az elmúlt hetekben került be, amikor a Sirius XM csatorna két évtizedes közös munka után nem újította meg a szerződését. A film egyébként - főleg Ivan Reitman produceri munkájának köszönhetően - egészen szórakoztató...