Az utóbbi időben szinte egyetlenegy év sem múlik el anélkül, hogy a hollywoodi producerek ne tartogatnának a számunkra valami olyan meglepit, amivel bizonyítani tudják nekünk, az új élményekre vágyó nézőknek, hogy még most is töretlenül él bennük a versenyszellem. Vegyük csak szép sorjában: előszöris kétszer kalandoztunk el a sherwoodi erdőbe – Robin Hood, majd Kevin Costner főszereplésével a Robin Hood, a tolvajok fejedelme című filmekben – aztán kétszer léptünk Amerika földjére – 1492 - A Paradicsom meghódítása; illetve a Kolumbusz, a felfedező, hogy utána duplán lássuk a vadnyugati legendát, Wyatt Earpöt a Tombstone - Halott város és a Wyatt Earp című lövöldözősökben – ez utóbbiban ismételten Kevin jóvoltából. Utána ejtőernyőztünk egyet-kettőt – Halálugrás, Végsebesség –, majd az izzó láva és a hamueső elől szaladtunk – Tűzhányó, Dante pokla. Legutóbb pedig a világot mentettük meg az űrből, lesből támadó üstökösöktől és aszteroidáktól a Deep Impact, illetve az Armageddon űrhajóinak fedélzetén.

Hogy teljes legyen a felsorolás, nem is hagyhatom ki a legújabb filmes háborúsdit, amit azonban nem a gigászok, hanem az apróságok robbantottak ki. Éljen a számítógépes forradalom! A DreamWorks épphogy kijött a Toy Story után a világon másodikként elkészült egészestés animációs csodájával, a Z, a hangyával, a Disney processzorbűvölői is felvették a kesztyűt és hozzákezdtek, hogy elmeséljék nekünk a saját hangya-verziójukat az Egy bogár élete című szintén vizuális csodában.

Fürge, a csöppnyi hangya egy kicsit kilóg a bolyban élő és dolgozó, milliónyi társa közül. Ő ugyanis nem csupán a kolónia érdekének engedelmeskedve végzi a napi teendőit, hanem arra is szakít időt, hogy zseniális találmányok kiötlésével múlassa az időt. Most éppen egy nagyon hatékony és ötletes betakarítógéppel foglalatoskosdik – a társai azonban ügyet sem vetnek rá, ugyanis sokkal jobban leköti a figyelmüket az a munka, amivel a hangyatársadalom biztonságos jövőjét szeretnék biztosítani. Töménytelen magot hordanak halomba, hogy az őket „védelmező” sáskák számára biztosítsák a betevőt. Fürge azonban szerencsétlen módon addig bíbelődik az aratógépével, míg az összegyűjtött termény az utolsó szemig bele nem zuhan a közeli patakba. Mivel a sáskák óriási haragra gerjednek, ultimátumot nyújtanak be: az esős évszak beálltáig a hangyák vagy pótolják a hiányt vagy megnézhetik magukat.

Mivel ilyen rövid idő alatt a boly lakói nemhogy a sáskáknak, de még saját maguknak sem képesek a megfelelő mennyiséget összegyűjteni, tanakodóba esnek. Végülis megegyeznek abban, hogy egyetelen megoldásként meg kell szabadulniuk az őket rettegésben tartó sáskáktól; ennek azonban csak egyetlen módja van: nagy és erős bogarakat kell hívniuk a patak túloldaláról, akik majd lerendezik az ügyet a kártevőkkel.

Természetesen Fürge indul útnak, hogy megtalálja a megfelelő, jól kifejlett ízeltlábúakat. Egy forgalmas bogárváros egyik kocsmájában meg is leli azt a társaságot, amelynek tagjai – legalábbis szerinte – tökéletesen megfelelnek a feladatra. A kiszemelt védelmezők el is vállalják a munkát; Fürgének azonban fogalma sincsen arról, hogy vérszomjas harcosok helyett egy lecsúszott bolhacirkusz munka nélkül tengődő művészeit állította csatasorba...

A gyönyörű grafikájú, nagyon látványos és bájos animációs film főhősei február 18-tól küzdenek meg a sáskákkal a salgótarjáni, illetve a balassagyarmati mozikban.

Figyelem! A film végén senki se hagyja el a nézőteret, mert akkor kezdődik a slusszpoén!!

(1999, Nógrád Megyei Hírlap)

1998-ban behangyásodtak a mozik, amikor a DreamWorks a woodyallenes hangulatú Z, a hangyával, a Disney-Pixar pedig a családiasabb és érzelmesebb az Egy bogár életével masírozott fel a filmvásznakra. Ez utóbbi, még korai számítógépes animációnak számító meskete színes képeivel és karaktereivel nagyobb sikert ért el (363 millió dollár világszerte), mint hangyaboy vetélytársa, ám ennek ellenére érdekes módon később sem készült hozzá folytatás...

Istenuccse, ördögire imádom az angyalokat! No, most nem azokra a pucér, pufók kissrácokra gondolok, akik csöppnyi szárnyaikkal verdesve, kamikáze-repülés közben nyilazgatják át a teljesen össze nem illő párok meggyötört szíveit. Az én kedvenceim többnyire hosszú és fekete kabátban járnak, néha cigiznek, néha piálnak, néha egy kicsit rosszalkodnak, olykor egymás ellen háborúznak, de mennyei dumájukkal és lazaságukkal minden élő (és holt) lényt levesznek a lábáról. Szerintem az isteni főnök is nagyon csípi őket, még akkor is ha ezek a megejtően emberi, de mégis természetfeletti szárnyasok azért egy jópárszor áthágják a kőbe vésett házirendet.

Jelenleg a két szolgálatos angyal O 'Reilly (Holly Hunter) és Jackson (Delroy Lindo). Profi, elsőosztályú szakemberek, de ebbe, a legfelsőbb szintről érkezett ügybe kishíján beletörik a halhatatlanságuk. Adott ugyanis egy hawaii-inges skót balfék, Robert (Ewan McGregor), aki a porszippantást megunva hirtelenjében elrabolja milliomos munkaadója, Naville (Ian Holm) agyonkényeztetett és agyonutyuluputyuluzott leányzóját, Celine-t (Cameron Diaz). Mivel Robert elég ügyetlen emberrablónak bizonyul, rövid úton az igencsak határozott és önfejű Celine veszi át az események – úgymint: váltságdíj-követelés, fegyveres erőszak stb. – irányítását. A regényírói babérokat dédelgető, botcsinálta gengszternek persze nem tetszik ez a stílus, ezért a furcsa vegyespáros berkein belül napirenden vannak az összeugrások. Angyalainknak nincs könnyű dolguk, hiszen az események sodrában minden fortélyukat és fegyverüket (!) fel kell használniuk, hogy összeboronálják a két, különböző ritmusban dobogó szívet. Különben...

A transpottingolós Danny Boyle - John Hodge - Andrew MacDonald trió Az élet sójában is jellegzetesen egyéni, bár kissé hollywoodi ízekkel megszórt lakomát készített. Ewan McGregor most nem az egyedüli főfogás, hiszen a romantikában profi Cameron Diaz már tud karaokézni és nemegyszer színésztársa fölé is kerekedik. De Hunter-Lindo mennyei kommandó mindenkinél ütőképesebb: Holly édesebb és dörzsöltebb, mint valaha, Delroy pedig – Az ördög ügyvédje után a jó oldalon – bizonytalan és rendkívül vicces. Ebben a jó kis buliban ők ketten ismét bebizonyítják, hogy a nagymamik annak idején a kiságyikónk fölé hajolva nem mondtak el mindent: ugyanis a fehér szárnyú, jóságos angyalok között vannak olyanok is, akik igencsak szeretik megviccelni a gyarló, földi halandókat...    

(1998, Video Plusz) 

Kis ember nagy bottal jár – szokják mondani műveltebb körökben.

A mi esetünkben azonban nem éppen így igaz a dolog, ugyanis sokkal inkább mondhatnánk ezt: Kis ember nagy karddal jár. Vagy pedig: Kis ember nagy emberrel jár.

Kevinre (Kieran Culkin) ugyanis mindkét meghatározás pontosan illik, a természet által nem túl nagy kegyben részesített srác ugyanis igencsak kilóg az átlagból: görbe a háta és csak bottal tud közlekedni. Ez azonban nem zavarja abban, hogy éles eszét és rendkívül gazdag fantáziáját felhasználva csodákra legyen képes - no nem olyan nagyokra, csak afféle kisvárosiakra.

Kevin ugyanis összeismerkedik a szomszédban, nagyszüleivel lakó óriástermetű, de lassú gondolkodású Maxwellel (Elden Henson), aki Kevinhez hasonlóan a kiközösítettek sanyarú sorsát éli. Az erő és az agy aztán nemsokára egybeforr és a két srác egymást támogatva örök barátokká válnak. Maxwell megvédi Kevint a valós világ tinédzserkorú veszedelmétől, míg ő cserébe a fantázia paripáján lovagolva Arthur király birodalmába repíti nagydarab társát.

A két önjelölt lovag aztán páncélt ölt, lóra pattan, hogy szövetséget kötve szembe szálljanak a városka gonosz erőivel...

Peter Chelsom filmje egy meglepő és megható barátság történetét meséli el bájjal, humorral, fantáziával és az élet nyomasztó realizmusával. A két remekül játszó, fiatal színészpalánta mellett Sharon Stone, Gillian Anderson, Gena Rowlands, Harry Dean Stanton, James Gandolfini és maga Meat Loaf tűnik fel a színen. A terepet azonban mégis Arthur király és lovagjai uralják, hogy az egyforma hétköznapokból kiragadva a barátság, az önfeláldozás és a fantázia világába repítsék a elfásult lelkű, gyarló halandót.

Trevor Jones modern és középkori dallamokat ötvöző remek muzsikáját – és a Stinggel közösen írt betétdalt – hallgatva az ember önkéntelenül is fehér, felszerszámozott paripát keres a közelben...

Nyeregbe, lovagok, védjük az ártatlant és az elesettet!

(1998)

Érdekes jelenség Sharon Stone, hiszen az idén 66 éves sztárt még most is a közönség, de főképp a sajtó rajongása veszi körül, holott valódi "sztársága" és sikerei csaknem negyed évszázada lehanyatlottak. A nyolcvanas évek szőke mellékszereplője a Total Recall-ban futott be és persze az Elemi ösztön finom terpesztésével vált világhírűvé, ám "dívasága" csúcsán csupán pár anyagilag és / vagy kritikailag sikeres alkotásból - Gyorsabb a halálnál, Casino, A gömb és Az Óriás - vehette ki a részét. Ez utóbbi, kellemes, melegszívű kis meséje után csupán pár sorozatepizódra, mellékszerepre vagy tényleg említésre sem méltó mozira futotta a tehetségéből. Helyette azonban az akkor még kiskölyök főhős, Kieran Culkin érkezett el a csúcsra az Utódlás Roman Roy-ának szeretnivalóan különc és őrült örökösének szerepében.