Riadó! Palotaforradalom Los Angeles lankái között!

Valakik aknavetőzik a Hollywood-i akciópalota szögletesállkapcsú, szteroidagyú, csillagos-sávos gatyóban feszítő fickók vállán nyugvó homlokzatát. Recsegnek a míves oszlopok, hiszen a filmgyár által lehetőséggel kínált régi-új tehetségek  az ősi hagyományokat semmibe véve két fő csapásirányból is püfölik a WASP hősök keze által faragott  márványt. Nyugat felől az immáron egyedül producerkedő Jerry Bruckheimer és csapata – elsősorban A sziklával és most az Armageddonnal új akcióalapkövet elhelyező Michael Bay – ostromol, míg keleti irányból Hong Kong néhány nagyágyúja, Jackie Chan, Tsui Hark, Michelle Khan, Jet Li, Samo Hung,  Chow Yun-Fat, Stanley Tong, Ringo Lam és – WOOOO, A MINDENIT!!! –  a távol-keleti ólomesők istene döngeti  a falakat.

Hát, igen. Manapság igencsak nagy divattá vált dicsőíteni az eddig csak rozzant videótékák poros polcairól előkaparható hongkongi filmgyártás alkotásait. A szakma és a nézők is mostanában eszmélnek rá, hogy ezek odaát azért mégiscsak többre képesek a műanyagmakettes katasztrófáknál és a hadonászós verekedéseknél. Miközben ugyanis mi elvesztünk a dollártízmilliókat felemésztő hollywoodi robbanásokban, ez a pár, az amerikai filmgyártásba is bekapcsolódó hongkongi színész és rendező új stílust teremtve forradalmasította az akcióvilágot.

A Tökéletes célpont csak egyszerű ujjpróbálgatás volt, a Rés a pajzson már egy félkezes bemelegítésnek is beillett, harmadik hollywoodi filmjével, a sztárgárdával brillírozó Ál/Arc-cal azonban John Woo a műfaj egyik legjobb és legsikeresebb – 250 millió dollár világszerte – alkotását robbantotta a vászonra. Azonban a kétségtelenül iskolateremtő rendezési stílus és az epikus történetmesélés jóval kevesebbet érne, ha nem két nagyszerű formában játszó színész, John Travolta és Nicolas Cage játszaná a főszerepeket. Általuk az Ál/Arc a Szemtől szembenhez hasonlatosan nem csupán az akciók, de az elsőosztályú alakítások révén is perzselően izzik. A Heatben De Niro is lehetett volna a jó és Pacino is játszhatta volna  a rosszat: az ő szintjükön ez már csak kedv kérdése. Cage és Travolta azonban tovább megy egy lépéssel. Ők nem bízzák a nézők fantáziájára a dolgot: a forgatókönyvnek megfelelően szerepet, de ezzel együtt arcot is cserélnek!

Barackok előnyben! Castor Troy (Cage  gyümölcskedvelő és kegyetlen terrorista. Mióta a zsaru, Sean Archer (Travolta) helyett egyszer annak kisfiát ölte meg, nem lehet nyugovása, hiszen a bosszúra szomjas Archer minden pillanatban a nyomában liheg. A két megszállott és lélekben szinte testvérnek mondható férfi csatája aztán egy kőkemény üldözést követően véget ér - egy szusszanásnyira. Ugyanis Archernek nem sikrül tökéletes munkát végeznie, mert kiderül, hogy az időközben kómában fekvő Troy még egyetlen időzített bombát készül felrobbantani. A gond azonban az, hogy az öccsén, Pollux Troyon (Alessandro Nivola) kívül senki más nem tud a bomba pontos helyéről. Archernek tehát egy komplikált és hihetetlen műtét során szó szerint arcot kell cserélnie ellenfelével, hogy annak bőrébe bújva a testvér és ezáltal a bomba közelébe juthasson. A műtét sikerül, az új arcot viselő rendőr beépül. A kórházi ágyon fekvő igazi, arcnélküli Troy azonban nemsokára mocorogni kezd – és nemsokára a sok éve kezdődött macska - egér játék most már új felállásban ismét kezdetét veszi...

John Woo a korábbi, hollywoodi kliséket lerázva ismét a régi fényében pompázik. Lassítások, végtelen pisztolypárbajok, látványos robbanások, magányos melankólia, lelki szenvedés és harcos megtisztulás – mindent bevet, ami eddig is híressé tette őt. Két főszereplője mindkét figura szerepében lenyűgöző, de kitűnően játszik a női oldalt képviselő Joan Allen és Gina Gershon is. Akárhogyan nézzük is, az Ál/Arcba igencsak nehéz belekötni, hiszen a kisebb bakikat rögtön feledteti az őrületes tempó, a remek rendezés és a briliáns színészi játék.

Woo. John Woo. Aki eddig nem ismerte a nevét, az most gyorsan jegyezze meg. Hiszen ez a szelíd, nyugodt kis kínai tartogat még néhány kirobbanó és szemkápráztató meglepetést a számunkra...

 (1998, VOX )

John Woo már rég elismert rendezőzseni volt, amikor Amerika felfigyelt rá és más ázsiai sztárokkal - Jackie Chan, Tsui Hark, Chow Yun-Fat, Michelle Yeoh és társaik - a kilencvenes években a tengerentúlra csábította. Nemzetközileg a Mission: Impossible 2-vel került a csúcsra, majd A fegyverek szava és A felejtés bére langyos fogadtatása után hazautazott - részben a többiek is ezt tették - és hazai földön forgatott tovább. Mi keveset hallunk már róla - 2017-ben rendezett utoljára -, de talán egyik legjobb mozija, a Face / Off még ma is szórakoztató és a valaha készített akciómozik egyik legjobbika...

Ha eddig valamiféle mirigygyűjtemény került szóba, akkor az ember elsőként a CD-tartóban szépen egymás után sorakozó lemezekre gondolt. Jelen esetünkben azonban eme gyűjtemény nem zenei, hanem patológia, pontosabban agyalapi alapon nyugvó értelmezést nyer, mivel Peter Hyams (Gyilkos bolygó, Időzsaru, Hirtelen halál, Ítéletnap, A muskétás) rendező-operatőr horrorjában némi fejleszedést, koponyaszürcsölést követően kerül napvilágra eme nemes szerv.

A Chicagoi Természettudományi Múzeum kisvárosnyi területű komplexumában valaki (vagy valami?) csúnyán elbánik a slozin jointoló biztonsági őrrel. A velejéig babonás rendőrhadnagy, Vincent D’Agosta (mindannyiunk kedvence: Tom Sizemore) már meg sem lepődik a darabos látványon, hiszen nem sokkal korábban egy Brazíliából érkező hajó fedélzetén már találkozott a security man hasonlóképpen elintézett sorstársaival. D’Agosta nyomozást rendel el és lezáratja a múzeumot, amit természetesen az intézmény vezetője, Dr. Ann Cuthbert (Linda Hunt) igencsak nehezményez, mivel a következő napra egy nagyszabású kiállítás látványos megrendezését tervezik. A témája hadnagyunk kedvence lehet: az okkult babonák…

Hyams filmjét körüllengi a misztikum és a sötétség – ennek ellensúlyozására egészen jó, vicces párbeszédeket is hallhatunk. Már a kezdő képsorokban ízelítőt kapunk a törzsi folklórról, amit aztán tovább növel a múzeum nyomasztó kiállítása, az ott dolgozók munkájának rejtélyessége és az állandó félhomály – az alacsony áramszámla nagyban csökkenthette a produkció költségeit.

…ott tartottunk, hogy a még újabb halálesetek ürügyén D’Agosta megpróbálja lezárni a múzeumot, azonban felsőbb utasításra – tulajdonképpen szép ruhák és látványos dekoltázsok hatására – mégiscsak zöld utat kell adnia a kiállításnak. Mialatt hadnagyunk emberei élén, Dr. Margo Green (Penelope Ann Miller), az egyik munkatárs segítségével a múzeum zegzugos útvesztőiben a rejtélyes gyilkost hajkurássza, szmokingos-estélyis népek kellemetlen meglepetésben részesülnek – és ennek következtében ilyen-olyan okból jónéhányan elveszítik a fejüket…

Bár néha kissé kiszámítható, Hyams filmje kellemes és borzongatóm kikapcsolódást nyújtó mozi. Emellett pedig legnagyobb örömünkre nem csupán babona-tudományi, de némi biológiai-evolúciós továbbképzésre is beíratja a nézőt. Elvégre ki hallott ezidáig a DNS-ek felelőtlen keveredéséről, a Khiméráról vagy a Kallisztó-hatásról? Persze Czeizel Endrét leszámítva.

 (2002)

Egy horrorfilm, ami emlékeim szerint nem is igazán horror, csupán valamilyen megfoghatatlan lény garázdálkodik éjszaka a múzeumban. Mai szemmel nézve valúszínűleg simán Zs-kategóriát adnék rá, bár annak idején nem volt rossz. Bár a kilencvenes évek az övék volt és azóta is forgatnak, a film két főszereplőjéről, Sizemore-ról és Millerről már hosszú-hosszú évek óta nem hallottunk. A színész balhéi miatt az évi 15 gagyimozi pokolban kínlódik, ám a színésznő jövőre elnökfeleségként lesz látható a Reagan című életrajzi filmben. (A további szereplők sem rosszak, de várjuk ki 2022-t!)

Brad Pitt jobbra. Brad Pitt balra. Brad Pitt középen. Alul, felül és a hátunk mögött. Brad Pitt mindenütt!

Az utóbbi évek egyik legnagyobb filmes kiugrásának megvalósítója – leszámítva Jim Carrey-t és a mostanában botrányszaggal átitatódott Hugh Grantet – majdnem minden képes magazin címlapján megfordult már. Hosszú hajjal, borostásan, erőtől duzzadó karokkal és sajtreszelő hasizmokkal. Szóval, olyan bradpittesen! Ő az, akire a leginkább ráillik a macho szövegelés: „That’s cool! De még milyen cool!” és ő az, aki csupasz sejhajjal elindulva a kilencvenes évek közepére a hollywoodi Olümposz csúcsára tornászta magát. És tényleg: nem is érdemtelenül!

Néhány jelentéktelenebb szerep után, 1991-ben csupán pár percre volt szüksége ahhoz, hogy Jockey-kalappal a fején, hajszárítóval a kezében – és természetesen pucér mellbedobással – a Thelma és Louise epizodistájaként az ágyba varázsolja Geena Davist. Aztán mindenki őróla beszélt. Múlt az idő, jöttek a szerepek és Brad barátunk egyszer csak hegyes fogakat növesztve Top Gun Tom oldalán szippantotta a friss vért az Interjú a vámpírral című kasszasikerben. Most pedig a Szenvedélyek viharában elmerülve Tristant, az őserővel megáldott és a film végére legendás – mondhatni pittológiai – figurává emelkedő hősszerelmes-kalandort alakítja.

Álljon meg a menet! Mielőtt még glóriás szentté avatnám Bradet meg kell, hogy jegyezzem, nem egyedüli szereplője a filmnek. Az „új James Dean” mellett ott van még a „régi” Anthony Hopkins, aztán a közismert arcú Aidan Quinn (Szemfényvesztés, Henrietta csillaga) és az E.T. ex-Elliotja, Henry Thomas. A Szenvedélyek… legszebben csillogó gyöngyszeme azonban egy ifjú színésznő a legújabbak közül: Julia Ormond. A hölgy érzékeny és érzelem dús üstökösként hasítja Hollywood egét; már túl van Az első lovag bemutatóján, amelyben Sean Connery-t és Richard Gere-t fordította egymás ellen és nemsokára Harrison Ford oldalán komédiázik a Sabrina című filmben.

Szerepei szerint az amerikai producerek őt tartják jelenleg a legjobb „összeugrasztó” színésznőnek, ezt a megkülönböztetést pedig a Szenvedélyek viharában Susannah-jaként vívta ki magának.

Susannah Finncannon egyszem nőként kerül a nyugalmas montanai farmon gazdálkodó, csupa férfi Ludlow famíliába. Az apa (Sir Anthony) és fiai: Tristan, Alfred és Samuel (Brad, Aidan és Henry) nagy örömmel fogadják az új családtagot – annál is inkább, mert Samuel jegyesként érkezik hozzájuk.

Itt álljunk csak meg ismét egy pillanatra! Aki arra gondol, hogy a film ezentúl a szerelmi történetek megszokott „Vesszünk össze a nőért!” – vonalát fogja követni, az téved. Edward Zwick, a rendező nem pátyolgat minket! Hőseit a huszadik század első évtizedein vezeti végig, megdicsőülésen, szerelmen, halálon és bukásokon hajszolja keresztül hőseit, emellett olyan erejű érzelmi össztüzet zúdít a nézőre, amitől még egy különlegesen ellenálló Romana-olvasó is feldobná a talpát. Így válik a Szenvedélyek viharában nagyon tömény élménnyé – százharminc percbe szorított időtartama kis híján szétpukkan a túlfeszítettségtől. Mindezt egy monumentális legenda formájában… és a legenda központjában Tristannal, az őserővel.

Igaz, hogy Susannah végre otthonra lel a nyugalmazott Ludlow ezredes kompániájában, a béke azonban egyikőjük számára sem tart sokáig. Az első világháború kitörése mindent megváltoztat. Hazafias tűztől hajtva Samuel mindkét bátyját rábeszéli, hogy csatlakozzanak az egyesített brit-kanadai hadsereghez; ők pedig szó nélkül követik testvérüket – túl erős a családi kötelék ereje ahhoz, hogy megfutamodjanak. Vállvetve, egymás mellett harcolnak Ypemben, de nemsokára tragédia árnyékolja be az életüket. Samuelt, miközben a harci gáztól megvakulva a szögesdrótok között menekülne, az ellenség géppuskatűz alá veszi. Tristan – aki mindvégig vigyázott testvérére – rohan, hogy megmentse Samuelt, de elkésik… régi indián szokás szerint csupán a halott szívét viszi haza magával Montanába.

Megérkezése után azonban kezdetét veszi a Ludlow-család hanyatlása. Tristan és Alfred kapcsolatát nem csupán az öccsük haláláért való felelősség, hanem az özvegyen maradt Susannah szerelméért folytatott küzdelem is megkeseríti. Persze, kétség sem férhet hozzá, a lány Tristant, az eleven energiaforrást választja. A fiú viszonozza is érzelmeit, de kiismerhetetlen ösztöneitől hajtva rövidesen elhagyja a farmot. Az egyre jobban öregedő Ludlow ezredes pedig tehetetlenül kényszerül nézni, amint élete munkája és szeretett családja apró darabokra hullik szét…

De még koránt sincs vége a történetnek! Edward Zwick nem elégszik meg az egyszerű ábrázolással, Ludlowék sztoriját csűrve-csavarva, maximálisan kihasználja az összes lehetőséget, csak a film minden másodpercébe belecsempészhessen egy kis pátoszt, romantikát és hősiességet. Aprólékos részletességgel megkomponált csatajeleneteit már Az 54. hadtest című, észak-dél összecsapásoktól hangos filmjében is megcsodálhattuk. Akkor, 1989-ben az első színesbőrű hadtest létrehozását feldolgozó produkció meghozta a legjobb mellékszereplő Oscart Denzel Washingtonnak. A Szenvedélyek… gárdájából pedig – jól megérdemelten – John Toll operatőr kapta az Akadémia díját. Aztán ott vannak a színészek is: Brad Pitt, aki ismét saját magát játssza, aztán Anthony Hopkins, aki a megbetegedett ezredes szerepében a legzseniálisabb. A film állandóan csúcsponton van – talán az egyik leghatásosabb része éppen Samuel lelövése; méltán jelölhetnék minden idők leggondosabban kidolgozott elhalálozásának címére.

Érdemes teljesen nyugodt elmével hozzálátni a film megtekintéséhez. Javaslom, húzzák ki a telefont, takarják le a kanárit és küldjék haza az anyóst! Megéri!

(Cinema Videó, 1995)

Rendben, ebben a filmben Brad Pitt az abszolút poszterfiú, de sztárságát, színészi tehetségét nem vitatva - az eggyel korábbi Kaliforniában óriási volt, a következő évben pedig a 12 majomért megkapta első Oscar-jelölését - hozzá kell tennem, hogy bár a Szenvedélyek viharában nagy ugrást jelentett neki a karrierjében, Edward Zwick rendező volt az, aki ikont faragott belőle. Zwick legelőször Az 54. hadtest című remekkel tette le a névjegyét, majd csatákra specializálódva olyan jól sikerült munkák kerültek ki a keze alól, mint A bátrak igazsága, Az utolsó szamuráj, a Véres gyémánt, az Ellenállók vagy a Jack Reacher második része. Viszonylag rég láttunk tőle nagykaliberű mozit, jó lenne, ha visszatérne...

Atyaisten! Hogy a fenébe lehet ilyen hülye címet adni egy filmnek?! – gondoltam hirtelenjében, amikor legelőször hallottam a szerkesztőségünkben később csak „loksztok”-ként elhíresült opuszról.

Afenébeis! Hát miért nem látunk minden héten ilyen marhára jó filmeket?! – fakadt ki váratlanul belőlem, amikor egy végigröhögött százhúsz perc után kavargó aggyal és rogyadozó léptekkel osontam kifelé a vetítőből. Rögtön eszembe jutott az a pillanat, amikor annak idején a Közönséges bűnözők záró képsora után tettem ugyanezt. Akkor szintén hasonlóképpen éreztem és meg voltam róla győződve, hogy az év legszórakoztatóbb és egyben legzseniálisabb filmjével volt dolgom. Ez most pillanatnyilag vonatkozik A ravasz, az agy és a satöbbi-satöbbi címet viselő brit produkcióra is!

Megmondom őszintén, most hirtelenjében fogalmam sincs, hogy ki ez a bizonyos Guy Ritchie, akinek az agyából kipattant a sztori és aki meg is rendezte azt, de mostantól kezdve tutibiztos, hogy minden egyes ujjmozdítását fokozott figyelemmel fogom kukkerolni. Mert ilyen szuper, ennyi dilinyós figurát, ennyi abszurd ötletet és lehetetlen szituációt felvonultató, intelligens, hasizomrobbantó humorral átszőtt történettel csak öt évben egyszer találkozik az ember – vagy akkor, ha Tarantino öt Elmore Leonard regény, harminc kung-fu és négy John Woo-film után hozzálát  forgatókönyvet írni.

Na de lássuk inkább a történéseket!

Adva van négy srác: Tom (Jason Flemyng), Eddy (Nick Moran), Bacon (Jason Statham) és Szappan (Dexter Fletcher), akiknek van ugyan néhány ezresük fontban, de mégis elhatározzák, hogy rövid távon kőgazdagok lesznek. A dolog azonban nem éppen az elképzeléseiknek megfelelően alalkul, ugyanis egy zárt körű kártyaparti végén nem hogy nem lesz tele a zsebük dohánnyal, de még ötszázezer (!) font tartozást is csinálnak. A fizetési határidő viszont elég rövid: egy héten belül tejelniük kell, különben a helyi gengszterfőnök kicsipkézi az orcájukat.

Mit lehet tenni, pénzt kell szerezni! De honnan? Mivel a tudomásukra jut, hogy egy banda éppen ki akar rabolni egy kábszertermesztő másik bandát, a legkézenfekvőbb lehetőséget választva ők meg kirabolják a kábszertermesztő bandát kirabló bandát. Namost: időközben egy még újabb banda csatlakozik a bulihoz, mivel ők nagyon mérgesek, mert valaki kirabolta az ő kábszertermesztő albandájukat. De még ezelőtt két idióta is színre lép, mivel a főgengszterfőnök megbízta őket két nagyon régi, értékes puska elrablásával. A két puska azonban egy gyors bizniszt követően főhőseinkhez kerül, akik időközben a puskákkal rabolják ki a kábszertermesztő bandát kirabló bandát. Mivel eddig minden egyszerű, egy pedáns, a fiának  példát mutató behajtó is elindul, hogy annak rendje és módja szerint leverje a négy srácon a tartozást. Ők azonban ismételten gondba kerülnek, mert ezalatt az általuk kirabolt banda visszarabolja tőlük a kábszerbandától elrabolt pénzt. Most banda vagy nem banda?

A hátralévő időben további fontos szerephez jut a két antik puska, egy leütött közlekedési rendőr, egy meggyújtott tévékapcsolgató, egy Baltás Harry nevű fószer, valamint Sting, a mogorva bártulajdonos és legvégül egy szájban tartott mobiltelefon. Rendicsek?

Szóval, ilyen egyszerű, nyílegyenes kis történet ez a Loksztok! Minden elismerésem Guy Ritchie-nek! Frappáns, agyoncsavart forgatókönyvével, eszméletlenül könnyed rendezési stílusával és a legkisebb szerepben is fantasztikusat nyújtó színészeivel kultuszfilmet alkotott. Minden cifrázás nélkül le merem írni: A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső egy kurvára jó film!

Vigyázz, Quentin! Guy Ritchie srácai lelopják a koronád!

Azt, amelyiket egy bandától loptál, amelyik lenyúlta attól a bandától, amelyik...

 (1998, VOX)

Epikus, klasszikus, szétröhögős, botcsinálta gengsztersztori, ami nem csak Ritchie-t tette világhírűvé, hanem egyfajta vicces brit filmstílust is teremtett. A vágás, a zenei betétek, a karakterek, a rendezés, minden zseniális, 10/10-es szórakozás!

A hülyeség nem akadály!

Sőt! Néha hatalmas előnyt is jelenthet; teszem azt, amikor az ember azzal keresi magát halálra, hogy a nézők százmillióinak gyomrában okoz hosszantartó izomlázat a vicceivel. (Lásd élő példakánt Jim Carrey pofaművészt, akinek immáron 20 millió – írd és mondd: húszmillió – dollárt ér egy-egy arcizompróbáló vígjátékszereplése.)

Hallgatólagosan elfogadott vélemény, hogy humoros szerepben sokkal, de sokkal nehezebb kimagasló és maradandó alakítást nyújtani, mint drámaiban. Ha valaki nem hiszi el, bátran fussa csak végig a színészi Oscar-díjak listáját! Látni fogja – mivel a sok halálos beteg, lelki sérült, félőrült és degenerált figurát eljátszó díjazott bizonyítja -, hogy a vígjáték hivatalos vonalon mindig alulmaradt a párharcban. A jelenlegi helyzet szerint ugyanis Hollywood sokkal többre értékeli a picsogást és a könnyáztatta zsebkendőt, mint a széksorok közé csúszó nézők nevetésétől repedező nézőteret. Kár, mert ezek szerint még jó sokat kell várnunk arra, hogy egy vérbeli komikust lássunk a kamerák előtt a színpadra vonulni, hogy aztán diadalmas mosollyal emelje a világ fölé tudományának bizonyítékát, az Oscar-díjat.

Állítólag hülyének születni kell. Illetve nem kell, csupán ajánlott, ha az ember fia-lánya viccvonalon igyekszik az élvonalba betörni. Vannak ugyanis olyan jószemű szakik, akik menten kiszúrják a hamis csengésű játékot, a mímelt színjátszást – aztán rásütik a sokatmondó, de megmagyarázhatatlan bélyeget: „Hát ez tök fáradt humor, gyerekek!”

Pauly Shore-nak nem kellett semmi ilyesmitől félnie. Ő egyszerűen beleszületett a humorba. Anyja a hírneves Store kabaré tulajdonosa volt, míg apja veterán komikusként még annak idején I. Elvis királyt léptette fel a Las Vegas-i színpadokon. A kölyök Pauly egész gyermekkora a legjobb amerikai komédiások játékának figyelésével telt el, míg aztán tizenkilenc éves korában önállósította magát és elindult a siker útján.

Egyéni stílusát hosszú időn keresztül formálgatva elérte, hogy a kilencvenes évek elején a tengerentúli MTV-generáció egyik legfelkapottabb sztárjává váljon. Néhány év, néhány tévészerep és egy pár Store-kabarés fellépés után leforgatta a a teljes mértékben Pauly egyéniségére épített Kőbunkó és Kaszakő című bolondériákat.

Tavaly pedig ismét a kamerák elé állt, hogy térdig a sivatagi homokban gázolva bebizonyítsa nekünk: a fel-feldobott kő tutira visszahullik és mindig a legütődöttebbet veri fejbe.

Ha ezt John Rambo, John Bradock, John Matrix és más John-ok, az amerikai hazafiak legnemesebbjei meglátják, menten sírva fakadnak! Aztán valószínűleg egy félreeső sarokba vonulnak majd, hogy bánatukban rögvest telekönnyezzék a hónuk alatt szorongatott háromtucatnyi Hapci papírzsepit. Mert Bones Conway (Pauly Shore) és társai olyan balhét kavarnak az Államok hadseregének kötelékében, hogy főnökeiknek még nyugdíjaztatásuk után is borsózni fog tőle a vállapjuk.

Pedig a kezdetekben Bones olyan távol állt katonáéktól, mint villanyrezsó a lángszórótól. Haverjával, Jake-kel (Andy Dick), egy Crazy Boys néven futó lemezbolt eladóiként fejtik ki „áldásos” kereskedelmi tevékenységüket. Aztán – miután az üzlet összes számításba jövő műszaki berendezését tropára vágták –, hirtelen az utcán találják magukat.

Bones nem teketóriázik sokat: furmányos agyának tekervényei mozgásba lendülnek, mert rövid időn belül szeretne találni egy olyan laza helyet, ahol a minimális munka ellenében szép summa tehető zsebre… és nem sokkal később jelentkeznek a legmegfelelőbb helyre, az Amerikai Egyesült Államok hadseregének kötelékébe. Azon belül is egy különlegesen képzett, félelmetes ütőerőt képviselő csapathoz, a víztisztítókhoz kerülnek. Embert próbáló kiképzéssorozat közben rázódnak össze brigádjuk többi tagjával: Christine Jones-szal (Lory Petty – Micsoda csapat! Tank Girl), a szívvel-lélekkel a hazát szolgáló lánnyal és Fred Orstoff-fal (David Alan Grier), az állandóan pszichológushoz járó, frissen diplomázott fogorvossal. A szedett-vetett vizesek – Orstoff doki például orvosa tanácsára, félelmeinek leküzdése végett öltözött egyenruhába –, akarva-akaratlanul mindent megtesznek azért, hogy a lehető leggyorsabban hófehérre őszítsék a hadsereg főparancsnokának, President Clintonnak a halántékát.

Tudniillik olyan információk jutnak el a Fehér Házba, hogy valahol a Csád-sivatag homokdűnéi között egy titkos líbiai támaszpont rejtőzik. A vezetőség legnagyobb megrökönyödésére azonban a különleges egységek nem képesek felderíteni és elpusztítani az ellenséges bázist. De ahol a szupertechnika csődöt mond, ott a lehető legegyszerűbb megoldás a legcélravezetőbb.

Éppen ezért lajtoskocsijukkal előretörve, tökéletlen katonáink végső rohamra indulnak…

In the Army Now! Nyílt titok, hogy az amerikai hadsereg előszeretettel karol fel olyan filmes produkciókat, amelyek öles betűkkel hirdetik „A haza szolgálatában te is hőssé válhatsz!” elnevezésű propagandát: egyfelől a laktanyák mindennapjait hozzák civilközelbe, másrészt pedig elősegítik a hadsereg saját toborzóprogramját. A Kő…-film esetében nem teljesen egyértelmű a dolog, de a Top Gun le sem tagadhatná, hogy katonai szakértők is belekontárkodtak a forgatókönyvébe; valószínűleg a Rambo, valamint az Ütközetben eltűnt című filmek is kaptak kölcsönbe egy-két komcsiellenes kézigránátot a raktáron lévő feleslegből. Sőt, az Egy becsületbeli ügy is letompított formában dolgozta fel a hatalommal való visszaélés témáját.

Elvégre ki a fene járulna hozzá egy olyan filmhez, amelyben az összes kopasz stokizik, motoros fókázik, esetleg ultrahabot kanalaz a bádogvödörbe?! Csakis az öregek!

(Cinema Videó, 1995)

A ma tizenéves, mobilon filmnéző, streamingelő korosztálynak mond valamit Rob Schneider neve? Nem igazán? Akkor Pauly Shore-ra már rá sem kérdezek! Pedig a másodikként említett úriember anno, a kilencvenes évek elejének-közepének húzó komikusa volt, aki az infantilis, hülyegyerek humort uralta pár évig a Rendőrakadémia fénykora és Adam Sandler sztárrá válása közötti időszakban. A nevéhez fűződő "köves" vjgjátékok - Kőbunkó, Kaszakő, Kőkemény igazság, Kő kövön és persze a Kő egy csapat! - és más remek opuszok után azonban csillaga leáldozott és bár azóta is folyamatosan forgat, már közel sem olyan nagy név, mint annak idején. Önironikus humorára vall, hogy 2003-ban saját magát is eltemette a Pauly Shore halott című művében...

Na, már megint itt van egy olyan film, amin jóízűen elcsámcsoghatnak a népek! Mert ugye mindenkinek szüksége van valamilyen témára, amiről fennhangon elmondhatja a véleményét, dicsérheti, átkozhatja vagy csak egyszerűen elandaloghat rajta. Ha már kifújt a szomszéd lányának világraszóló lagzija vagy a sógor csilivili Mercijét sem tudjuk kibeszélni, sajnos semmi más nem marad hátra: csak a szex. Arról aztán a végtelenségig lehet diskurálni, pláne, ha némi anyagi érdekeltség – mondjuk 1 millió dollár – is beleszól a játékba.

Három évvel ezelőtt Richard Gere és az utcalány Julia Roberts egy cseppet banális, de azért könnyen fogyasztható és élvezetes filmben mutatta be nekünk a szerelem furcsa módozatát a Micsoda nő!-ben. Most Adrian Lyne rendező irányítása alatt Robert Redford és Demi Moore játszotta el ugyanazt, csupán néhány kategóriával magasabb árfekvésben. A sztorit bizonyára a legtöbben ismerik, ugyanis egy darabig mindenhol mindenki feltette ezt a kérdést: „Te elmennél vele egymilióért…?”

Amerika és Nyugat-Európa után hazánk is szépen beállt a szóbeli reklámkampány-lebonyolítók sorába és a forgalmazók máris a nyár egyik legnagyobb sikereként emlegetik a Tisztességtelen ajánlat című filmet. Végignéztem és két ok volt, ami miatt nem tetszett. Az egyik, hogy a majdnem két órás sztori épphogy csak folydogált, a színészek elvesztek az unalomban. A másik pedig – ami szerintem megbocsáthatatlan –, hogy igen mocskos története van. Nem tudom, hogy a gyártók milyen szándékkal szerződtették a szupersztárokat és kezdték meg a forgatást, de azt láttam, hogy mi kerekedett ki belőle.

Az amerikaiak fele felháborodott annakidején, amikor Ridley Scott később Oscar-díjat nyert filmjét, a Thelma és Louise-t bemutatták. Pedig csupán két nőről szólt, akik félresikerült kirándulásukat próbálták túlélni. Az viszont, hogy a felpumpált Demi Moore-t kerek egymillióért adják-veszik csilingelő dollárokkal tölti meg a kasszákat mindenki megelégedésére. Ha egy üzlet beindul!

Pedig majdnem egy teljes óráig csak nyúlik a sztori: szépen repkednek a dobókockák, a golyó is közeliben pattan be a rulett-kerék fekete mezőjébe szép kis galibát okozva az éppen leégő Murphy házaspárnak. Aztán megjelenik a milliárdos John Gage és laza vállrándítással felajánlja azt a bizonyos millcsit némi érintkezés fejében. Murphy-ék tanakodnak, de aztán „a jövő, a jövő” sóhajtással belemennek a játékba, megtörténik a dolog, de mi persze nem látunk belőle semmit, mert hogy nézne ki Demi a nem éppen hamvas Roberttel az ágyban?! (Helyette kárpótol az említett asszonyka és férje – Woody Harrelson – szenvedélyes hempergés-sorozata.) Tehát vége az éjszakának és innentől kezdve Murphy-ék szinte folyamatosan veszekednek, kiabálnak, amíg be nem következik a sztorihoz illő bárgyú befejezés. Vége.

A lámpák fel és úgy tűnt, hatott a film: a nők – akiknek feltehetőleg szólt –, a szemüket törölgették, míg a férfiak némelyike rejtélyes arckifejezéssel nézett maga elé. Ugyan kinek mi járhatott a fejében? 

Nekem keserűség. A rendező, miután belekezdett egy nem éppen tisztességes sztoriba, legalább akkora fáradtságot  vehetett volna, hogy erkölcsi oldalról megvizsgálja a témát, esetleg néhány etikai kérdést is felvet, drámává alakítva a filmet. De nem ezt tette: egy gyors családi összetűzés és mindennek vége, majd egy ártatlan víziló, ami egy csapásra összehozza az ifjú házaspárt. A szex-szerződés aláírásakor csúsztam végleg magam alá. Humoros volt a maga nemében, de kérem, nem lehetett volna azt a forgatókönyvet odébb dobni, mondjuk a ZAZ-trió vagy valamelyik Monthy Pyton-tag íróasztalára?

Az ilyen sztorikat ők szokták „értelmesen” megfilmesíteni.

(1993 vagy 1994 nem jelent meg)

30 évvel ezelőtt sem tetszett az alapötlet és most sem! Bár azóta hatalmasat változott az életünk és manapság, mióta minden relatív, és igazából nem létezik sem valódi jó, sem valódi rossz és az erkölcs szónak is elveszett az eredeti jelentése, ez a filmsztori csak unalmas hümmögést váltana ki a nézőközönségből. Kár, de ez nem a Tisztességtelen ajánlat, hanem a minket körülvevő, semmivel sem tisztességesebb világ hibája...

Ha ezt szegény, megboldogult Walt bácsi megérhette volna…! Valószínűleg könnytől fátyolos szemekkel, a végsőkig meghatódva ölelné keblére a Disney vállalat összes tervezőjét, színezőjét, háttérfestőjét, beleértve minden animátort és mozdulatrajzolót, valamint az előtéri büfésnéniket is.

A nagy elérzékenyülés oka pedig kézenfekvő: Miki egérék ugyanis a nyolcvanas évek óta szép egymásutánban rajzolgatják a jobbnál-jobb kasszasikereiket. Két klasszikus mese feldolgozásával kezdték meg a nem mindennapi diadalmenetet. A kis hableány, A Szépség és a Szörnyeteg elbűvölő szerelmi története után jött az inkább felnőtteknek szóló és Robin Williams lehengerlő egyéniségére építő Aladdin. Aztán sorrendben harminckettedikként elkészítették a csupa állatszereplős Az Oroszlánkirályt és már a mozikat ostromolja a legeslegújabb Disney-produkció, a Pocahontas is – időközben pedig rajzolják a jövőre kijövő, A Notre Dame-i toronyőrt, a kilencvenhetes évadra pedig folynak a Herkules előmunkálatai. Úgy tűnik, Walt bácsi tényleg elégedetten pilloghat lefelé mennyei rajztáblája mellől. Első egészestés animációs filmje, a Hófehérke és a hét törpe óta eltelt ötvennyolc év, de a rajzos mesék semmit sem veszítettek népszerűségükből.

Azért nem minden mehet simán a cégnél sem, mert az elmúlt hónapokban kipattant balhé nagy, festékdobozos főnökségi fejbedobálósdit sejtet a háttérben. De erről majd később.

Azzal ugye mindenki teljese mértékben tisztában van, hogy az oroszlánok – a korábbi híresztelésekkel ellentétben – nem a dzsungelben élnek. És persze, akár királyok is lehetnek. Például olyan királyok, mint a bölcs és alattvalói által tisztelt Mufasa, aki nagy gonddal teremt békét és biztonságot az állatoknak: a kis ürgétől kezdve, a gazellákon és zsiráfokon keresztül az elefántokkal bezárólag. A nagy boldogságba egy még nagyobb plusz öröm is vegyül, amikor megszületik a csöppnyi trónörökös, Simba, aki alighogy lábra áll, barátnőjével, Nalával máris a birodalom felfedezésére indul.

Időközben feltűnik Mufasa rozzant, de azért kellőképpen alattomos és hatalomvágyó testvére, Zordon (az angol változatban Jeremy Irons hangjával és jól eltalált vonásaival), valamint idióta segítőtársai, a hiénák is (köztük Whoopi Goldberg rajzfilmesítve). Tervük pedig az uralkodó félreállítása. A legjobb krimik modern nyomvonalát követve hozzálátnak a hatalomátvételhez: balesetnek álcázva sikerül Mufasát megölniük és ami még  teljesebbé teszi a sikerüket, Simbát is belekeverve az ügybe, a trónöröklés problémája is megoldódik. A kis oroszlán szentül meg van győződve arról, hogy egyedül ő felelős apja haláláért, ezért – igaz, hogy sírva és megrettenve –, de önkéntes száműzetésbe menekül.

Meghalt a király, éljen a király! – a birodalomban áll a bál. Miközben Zordon büszke állfelszegéssel a trónra emelkedik, az eddig mellőzött hiénák „The Lion Sleeps Tonight”-hangulatban vicsorogva ellepik a hatalom jelképét jelentő királyi sziklaszirtet. Simba eközben a fenomenális és az élet minden problémáját egy laza vállrándítással lepergető párossal: a mindig szövegelő Timonnal és Pumbaa-val, az otromba külsejű, de érző szívű varacskossal. Kettejük társaságában felnőve ismeri meg a gondtalan létezés és féktelen szórakozás két szóba összesűrített lényegét: „Hakuna Matata” és minden problémád megoldódik.

A múltja azonban Simba után nyúl, nem engedi elfelednie, hogy csakis ő következhet a trónon – az országnak ugyanis egy rendteremtő oroszlánkirályra van szüksége…

A Disney-fiúk ismét remek munkát végeztek. A megszokott magas színvonalon elkészített film már a bemutatót követő első hónapokban kiérdemelte a minden idők legsikeresebb rajzfilmjének járó elismerést. Aztán a premierrel egy időben szépen ellepték a piacot és néhány pillanaton belül a gyermekszobákat is Az Oroszlánkirály figuráit viselő pólók, zoknik, pizsamák és alsógatyók, nem is beszélve a milliónyi pörgő-csörgő-zúgó-búgó mütyürről. a gyönyörű rajzok, a jól eltalált afrikai hátterek, az egyéni karakterek és nem utolsó sorban Hans Zimmer oscaros filmzenéje, valamint Tim Rice és Elton John szintén díjnyertes betétdalai mind-mind remek szórakozást nyújtanak.

És amikor Rajzfilmország a sokadik diadalát ünnepelte, nem túl feltűnően, de érezhető nyomot hagyva kitört a balhé. Jeffrey Katzenberget – akinek nevéhez az utóbbi idők sikerei fűződtek – egy laza mozdulattal kiradírozták a Disney jegyzetfüzetéből. Az elbocsájtott, vezető beosztású munkatársnak azonban nem kellett túl sokáig a munkanélkülibe járnia. David Geffen lemez- és médiamilliárdossal, valamint Steven Spielberggel társulva létrehozták az elkövetkező évtizedek feltehetőleg egyik leghúzósabb szórakoztatóipari cégét, amit nemes egyszerűséggel csak DreamWorks névre kereszteltek el. A DreamWorks pedig azonnal beszállt a bizniszbe. Már tervezik is a Tízparancsolat musicalváltozatát Egyiptom hercege címmel, elkészültét pedig 1998 Hálaadás napjára ígérik!

Ebből is kitűnik, hogy rövidesen ádáz rajzfilmháborúnak nézünk elébe! Disney hűséges fiai, a DreamWorks, az egykor Spielberg-istállóban futó Don Bluth-féle team (Őslények országa, Hüvelyk Panna), valamint a többi kisebb rajzfilmgyártó bőven el fogja látni néznivalóval a csemetéket és a gyermeki lélekkel megáldott felnőtteket.

Itt az idő tehát, hogy valaki kimentse a nyugati bérmunkából éldegélő hazai animációt a kátyúból. A nagy sikerű Vuk, a Macskafogó és társaik példáját követve mi is kicsíphetnénk egy szeletet a tortából. Mondjuk a Korcsmáros Pál-féle képregényfigurákkal elkészített Piszkos Fred, a kapitány vagy akármelyik más Rejtő-remekmű feldolgozásával.

Tuti, hogy ütnénk vele a Nyugatot!

(Cinema Videó, 1995)

A Disney egyik legnagyobb rajzfilmsikere, az eredeti, ami még nem "élőszereplős" volt. Kellemes kis családi időtöltés mindenkinek borús, hideg hétvégékre aranyos szereplőkkel és remek zenével, szívmelengető történettel. Annak idején volt némi balhé körülötte, ugyanis egy japán animációs stúdió reklamált Walt bácsi stúdiójánál, hogy ellopták az ő "még eredetibb" oroszlánkirály figurájukat...

Kusturica könyvét olvasva saját, harmincnégy évvel ezelőtti élményeim elevenedtek meg, amikor a November 7. Filmszínház előtti sorban álltunk A Birodalom visszavágra várva – mellesleg apumat, az ízig-vérig melóst csak hosszas rábeszéléssel tudtuk rávenni, hogy eljöjjön a számára idegen sci-fi premierjére. Az a sor anno egészen a Patyolat ajtajáig kígyózott, ami mai, felnőtt szemmel nézve is legalább száz métert jelentett.
A filmek iránti rajongás és a szürke, szocreál acélvalóság kettősének furcsa keveréke ugrott be először, amikor végigolvastam a könyv első fejezeteit. Sajna, mire a végére értem – legalábbis a lapokon – megfakult a cinema paradiso sokszínűsége és helyette itt maradt a kevésbé mennyei átkos némileg kárpótló romantikája.
„Nem kell Fellinivé válnod, de legalább De Sica legyen belőled!” – indította útjára apja az ifjú Kustát, miután kiderült, hogy a mozinak fogja szentelni az életét. Egy ilyen indítást követően várhatjuk, hogy a könyv, rátér Kusturica filmes karrierjének részleteire, ám a kamerák csak hetvenedik oldal körül indulnak be. Addig azért kapunk életrajzi élményeket is bőven: a házilag barkácsolt, gyerekkori Titanic építésén, a suhancévek balhéin és a családi történetek elmesélésén túl láthatjuk a lakáskiutalás, a telefonszerzés procedúráját, de vannak itt szocialista kiskirály-elvtársak és jellegzetes helyi karakterek is, akikről lerí, hogy később a Kusturica filmekben köszönnek majd vissza.

Ezekbe a színes – nekünk, a cocializmust megélők számára is ismerős – életképekbe vegyül aztán néhány apró filmes utalás, a Radnik mozihoz kapcsolódó élmények és a prágai tanulmányok, a cseh irónia és kisemberi humor, amit aztán később a rendező sikeresen ültetett át balkáni történeteibe.
A Hogy jövök én a képbe? identitás- és helykereső kérdése végigkísér minden oldalon,  Kusturica szókimondóan elmélkedik a Balkán népeiről és kapcsolatukról, Titóról, Szarajevóról és a háborúról, a NATO-bombázásról, a helyi néplélekről és elmondja, hogy mi a baja az ottani életfelfogással. Ezt rá jellemzően, egy anekdota egyetlen mondatában  – „A mindenségit, milyen sok krumplit lehetett volna ültetni a rózsák helyett!” – képes tökéletesen lefesteni.

Persze kapunk még filmes morzsákat is – remek a Fellini Amarcordjával való hosszú hadakozása – és persze szó esik a Cannes-i Arany Pálmákról, a Columbia Egyetemről, az Emlékszel még Dolly Bellre?, A papa szolgálati útra ment, a Cigányok ideje és az Arizonai álmodozók című mozijairól – meglepő a Johnny Depp-pel kialakult szívélyes barátsága –, ám valahogy mindig bennünk marad a hiányérzet, hogy mindezeket csupán apró pótléknak szánja Kusturica sajátos élet- és korrajzához.
Ahogy pedig a vége felé haladunk és minden lapozás után egyre jobban várjuk kultikus kedvencünket, a FILMET, a hátteréről, a forgatásról szóló infókat, egy nagy pofon következik: a könyv az 1995-ös Undergrounddal véget is ér! A várva-várt Macska-jaj egyetlen sort sem kap és ez nagyon nagy csalódás, hiszen legfőképp Dadan és társaik miatt veszi kezébe az ember a könyvet! Kevesebb Titót, több Bubamarát! A filmkészítő sajátos látásmódjával a betonszagú szocreál-érzést idézte vissza számunkra, de sajna ezen kívül csupán halvány élvezetet kínál a mozirajongóknak. Így a könyv érdekes ugyan, de – legalábbis egy filmrajongó számára – annyira hiányos, mint Garga bácsi fogsora!
A szocreál legyőzte a fantázia szárnyalását: apum végül feladta, nem állta ki A Birodalom…-ra váró sort és hazasétált. Úgy emlékszem, míg elballagott valami ilyesmit mormogott az orra alatt: „This is not the beginning of a beautiful friendship.”

(A hetedik sor közepe, http://hetediksor.hu, 2016)

Könyvekről nem nagyon szoktam írni - sőt, talán ez az egyetlen -, de érdekes volt elolvasni és vélményezni a legendás Macska-jaj készítőjének írását. Kevesebb mozi, több életrajz és elmélkedés: Kusturica képbe hozott...

Történt egyszer régen, amikor egy leendő király gyermekkorában eltévedt az erdőben, így kint kellett töltenie az éjszakát. Bolyongás közben a sötétben egy kelyhet pillantott meg, melyet furcsa fény vett körül. Ahogy közelebb lépett, hangot hallott, amely biztatta: legyen ő a legendás Szent Grál őrzője. A fiú szívébe azonban kapzsiság és hatalomvágy költözött, szinte istennek hitte magát, amikor a Grálért nőtt, ezért az váratlanul eltűnt, ő pedig megégette a kezét.

Hosszú-hosszú évekkel később a király megöregedve, a Szent Grál utáni kutatástól, a kortól, a gőgtől és a bizalmatlanságtól elgyötörve, magányosan ült trónján; kezén a sebek egyre mélyebbre ivódtak a bőrébe. Már senki sem szerette és ő sem volt képes szeretetet adni, amikor egy bolond tévedt be a kongó palotába. A bolond felfigyelt az öregemberre, odalépett hozzá és megkérdezte tőle, miért búsul annyira? A király elmondta, hogy szomjas és szívesen inna egy kis vizet, mire a bolond átnyújtott neki egy tiszta vízzel teli poharat. A király kiitta, majd meglepetten vette észre, hogy sebei tökéletesen begyógyultak, hiszen a régóta vágyott Szent Grálból ivott!

Hogyan tudtad meglelni azt, amit a legbátrabb lovagjaim éveken át kerestek? – kérdezte döbbenten.

Nem tudom – vont vállat a bolond. – Én csak annyit tudtam, hogy szomjas vagy, így inni adtam neked.

Ez a halászkirály legendája.

 A Szent Grál legendája két évezredre tekint vissza, ugyanis a legenda szerint azonosítják azzal a kehellyel, melyből Jézus ivott az utolsó vacsora alkalmával és melyben Arimateai József fogta fel vérét a kereszten. Az azóta eltűnt Grál beépült a legendák sorába és elsősorban az Arthur-mondakörben kapott kiemelkedő szerepet, melyben igaz, becsületes, bátor, tisztaszívű lovagok jelképévé vált. A Grállal kapcsolatos mondákat már többször is feldolgozták, sőt a filmkészítők is merítettek belőle, mondjuk az Indiana Jones harmadik epizódjában.

Van azonban egy rendező, aki kétszer is kezébe vehette a szent, csodatévőnek tartott tárgyat, mégpedig az amerikai Terry Gilliam, a szokatlan humorú, igen eredeti látásmóddal rendelkező alkotó. Legelőször 1975-ben, amikor a Monty Python abszurd komédiacsapat tagjaként legendát teremtett a Gyalog galoppal, majd jó másfél évtizeddel később, amikor – immár pályafutása során először az angol gagmanek nélkül – készítette el a halászkirály legendájának egy sajátos, modern környezetbe átültetett változatát, melyben a ködös Albion helyett New York szmogtakarója alatt mesélte el a középkoritól teljesen eltérő, ám mégis nagyon sokban hasonlító szereplők történetét.

Jack Lucas (a remek Jeff Bridges) egy helyi rádióállomás nagymenő, öntelt, cinikus DJ-je egyik önigazoló, ostoba mondatában egy kétértelmű kijelentést tesz a nőkről. Nem is sejti, hogy egyik őrült hallgatója éppen az ő szavainak hatására kezd szörnyű ámokfutásba és lő le hét, véletlenszerűen az útjába kerülő embert. A tragédia tönkreteszi Jack életét és karrierjét: az állását vesztett rádiós lelkiismeret-furdalásában és depressziójában az alkoholba menekül, amely aztán néhány év alatt szép lassan a halál küszöbére kergeti. Már éppen arra készül, hogy egy hídról a mélybe vesse magát, amikor megtámadják és bár így is hasonló végkifejlet vár rá, egy váratlanul feltűnő, szemlátomást őrült, züllött figura, Parry (a mindig zseniális Robin Williams) megmenti az életét.

Jack összeismerkedik Parryvel és megdöbbenve hallja, hogy annak addigi, rendezett és boldog élete éppen aznap omlott össze, amikor az őrült ámokfutó az ő feleségét is lelőtte. Parry azóta az utcán tengődve, önmagát a Grál őrzőjének, Parsifal lovagnak képzelve él az utcán, hogy keresse a kelyhet és időről-időre megküzdjön a gonosz vörös lovaggal, azaz saját lelki fájdalmával és keserűségével. Jack – elsősorban lelkiismeretétől hajtva – csatlakozik hozzá, hogy egy valószínűtlen, a képzelet és a valós világ határán egyensúlyozó kaland során halászkirályként és Parsifalként elinduljanak a saját – talán a lelki gyógyulást és a feloldozást is jelentő – Szent Gráljuk kutatására…

Terry Gilliam kissé szürreális, álomszerű, humoros, egyszerre szórakoztató és művészi filmjeiben mindig remek kikapcsolódásra lel az ember, hiszen a rendező tökéletesen képes vegyíteni a Monty Pythont idéző abszurd humort, az érzelmes drámával, hogy azokat az egyéni látványvilággal egybe kovácsolva rendre maradandó alkotásokat hozzon létre. A halászkirály legendája sem lóg ki a sorból, hiszen szürreális képei, megkapó párbeszédei, szeretetteljes alakjai, remek színészei – a film öt Oscar-jelöltje között volt Robin Williams és a Jack videótéka-tulaj barátnőjét játszó Mercedes Ruehl, aki legjobb női mellékszereplőként megérdemelten meg is kapta a díjat – mind arra biztatnak, hogy a két főszereplő, kissé botcsinálta lovaghoz hasonlóan mi is rohamozzuk meg az életünkben hatalmas akadályokat jelentő magas várfalakat.

A halászkirály legendája modern lovagtörténetként ugyanazt teszi, mint amit a bolond az öreg királlyal: a nagyvárosi sötét erdőben bolyongó emberek számára kínál néhány nyeletet az érzelem, a humor, a lélek, a nemesség és egy kicsit az egészséges őrület éltető vizéből.

 (2004)

Terry Gilliam a Monty Python tagjaként és persze önállóan is különleges élményt nyújtó, egyedi mozikat készített - és reméljük, még jó darabig készít is! A zseniális Robin Williams-szel és a mindig remek Jeff Bridges-szel egyik legjobbja a furcsa, modern, kiüresedett világba helyezett Grál-legenda, ami ma még talán sokkal aktuálisabb, mint anno, harminc évvel ezelőtti forgatása idején...

Van egy bizonyos ürge, aki ha akarjuk, ha nem, az életben egyszer mindenképpen ellátogat hozzánk. Ha úgy gondolja, akkor kopogtatás nélkül betoppan, jól tarkón vág, aztán a vállára kap bennünket, majd köszönés nélkül lelép velünk, mert igencsak szorítja őt a munkaidő. Ha egy kicsit jobban ráér, akkor talán marad egy sakkparti erejéig is és nagyon-nagyon ritkán az is előfordul, hogy visszaüzen a munkahelyére: ne várják egy darabig, mert szabira ment. Körülnéz a mi egzotikus és furcsa világunkban, elmegy színházba, étterembe, beül a családi vacsoránkra és részt vesz az üzleti megbeszéléseinken, vagy egyszerűen csak elrabolja szeretett lányunk szívét. Ez a fickó nem más, mint a nagyhatalmú Mr. Joe Black, akit közeli és leendő ismerősei is egyaránt haláli pasiként jellemeznek.

Martin Brest ugyan eddig még csak hallomásból tudott róla, legújabb filmjében azonban mégis megpróbálkozott eme ismeretlen ismerős életre keltésével. Kitűnő színészei és munkatársai segítségével egy olyan alkotást teremtett, amely elkészülte után még a legfőbb Főnök is elégedetten nyújtózna el a hét utolsó napján. A Ha eljön Joe Black ugyanis egy filmremek, leginkább egy olyan boldog élethez hasonlítható, amely csak nagyon keveseknek adatik meg: hosszú, színes, tartalmas, érzelmes és lenyűgözően varázslatos.

Ha otthon, éjszaka, az ágyadban fekve furcsa suttogásra leszel figyelmes, nem valószínű, hogy az valamelyik viccelődő családtagodtól, hülyéskedő barátodtól, vagy esetleg a hallban rámoló betörőktől származik. Az esetek egy részében ugyanis a suttogó illető – a látszat ellenére – nagyon is komolyan gondolja, amit kimond. Mégpedig halálosan komolyan! William Parish (a megfelelő embert a megfelelő szerepre: Anthony Hopkins) nagyhatalmú, dúsgazdag üzletember először nem tudja mire vélni az életébe betolakodó, test nélküli hangot. Mivel feleségét a szívében még mindig gyászoló milliárdos éppen egy nagy jelentőségű vállalati fúzióval van elfoglalva, először csak furcsa hallucinációnak tartja a dolgot. Nemsokára azonban újra és újra megismétlődik a jelenség. A teljes és sikeres életet élő üzletember rövidesen ráeszmél: „valaki” hívatlanul bekopogtatott a mindennapjaiba és valószínűleg csak William Parrish legnagyobb értékével, az életével együtt szándékozik onnan eltávozni...

Susan (Claire Forlani), William kisebbik lánya, Allisonnal (Marcia Gay Harden), az apjuk hatvanötödik születésnapi partiját gőzerővel szervező nővérével ellentétben még nem állapodott meg egy férfi oldalán sem. Van ugyan egy gazdag, ambíciózus vőlegénye – aki történetesen a Parrish-cég egyik legnagyobb fejese –, de valahogy nem érzi  teljesen boldognak magát mellette. A sarki kávézóba betérve azonban összefut egy jóképű, érdekes fiatalemberrel (Brad Pitt, az őserő), aki történetesen egészen elbűvölő hatással van Susanre. A rövid, ám tartalmas beszélgetést követően kilépnek a kávézó ajtaján, majd bizonytalan érzéssel, de a szerelem apró szikrájával a szívükben elbúcsúznak – úgy tűnik, hogy a névtelen fiatalember mindörökre távozik Susan életéből...

William Parrish éppen a szerettei körében elfogyasztandó kellemes és ízletes vacsorára készül, amikor váratlanul vendéget kap. A könyvtárszobába siet, majd jó tíz perces tárgyalást követően egy szőke fiatalemberrel az oldalán tér vissza az ebédlőbe, a szimpatikus ifjút pedig némi huzavona után egy régi barátjaként, Mr. Joe Blackként mutatja be a családnak. A látszólag szégyenlős és a helyét kereső Joe-ról azonban nem árulja el, hogy ő valójában William Parrish legnagyobb és egyben legutolsó üzletfele, a bizniszben mindig precíz nagymenő: a Halál...

Martin Brest a Beverly Hills-i zsaru és az Éjszakai rohanás című vicces remekeivel jól elszórakoztatott bennünket, majd az Egy asszony illata érzelmes képsoraival (huáá!) egy számunkra láthatatlan világot mutatott meg. Most, amikor a Joe Black...-et rendezte, minden eddigi munkáján túllépett. Az élet és halál mezsgyéjén lavírozva, első osztályú alakításokat nyújtó színészeivel a háta mögött egy olyan tartalmas és minden másodpercével elragadó filmet varázsol a vászonra, amellyel csak nagyon ritkán találkozhatunk mostanában. Brest intelligens módon, finom humorral és iróniával meséli el nem mindennapi történetét és bár bő három órára kizökkent bennünket a mindennapjainkból, egy pillanatot sem vesz el az életünkből. Felkavar, felemel és elgondolkoztat - pont azt kínálja, amire a mi nyamvadt kis lelkünknek szüksége van.

Bár nap-mint-nap sírunk, kesergünk, nyavalygunk, ha Martin Brest filmjét végignézzük, a lámpák kigyulladása után a széksorok közt kifelé igyekezve még ha nem is mondjuk ki, de a szívünkben érezzük az Igazságot: ”Istenem, tényleg csodálatos dolog ez az Élet!” – és ezzel valószínűleg maga a Halál is egyet ért...      

 (1998, VOX)

A mai napon adja magát, hogy egy rendhagyó, furcsa, ám mégis szórakoztató, romantikus történetet elevenítsünk fel, amiben nem nagy meglepetésre az ifjonc Brad Pitt játssza a hősszerelmest. Annál furcsább, hogy a Halál szerepében rabolja el Anthony Hopkins lányának szívét. Martin Brest kellemes mozija még 1998-ban készült és igen nagy kár, hogy a rendező, aki olyan remekeket hozott össze, mint a Beverly Hills-i zsaru, az Éjszakai rohanás vagy az Egy asszony illata, a 2003-as Affleck-Lopez megabukta Gengszterrománc óta nem állt kamera mögé.