Álmodjunk együtt!

De elöljáróban hagy’ tegyek fel egy pár kérdést! Éjnek idején keveredett-e már halálos lövöldözésbe? Amikor a szoba összes létező sarkából szórták Önre a lőszert, de képtelen volt visszalőni az ellenségre. Pedig tényleg drágán adta az életét: minden szabad végtagjában fegyvert szorongatva a ravaszt húzta veszettül, de semmi: a lövedékek süvítése helyett egyedül a száját elhagyó rémült bummbummolás volt a válasza a támadásra. Ugye, vett már részt futóversenyen? Úgy érezte, a legspécibb csúcsformáját nyújtja, de mégis lebőgött. Tehetetlenül kellett tapasztalnia, hogy a többi atléta vigyorogva leelőzi, miközben Ön ólomsúlyú lábait cipelve majd megszakad az utolsó helyért.

Na… és hogyan állunk a repüléssel? Tudja, amikor a napi stressz adagjának a felvételezése után, lerobbanva hanyatt vágta magát! Aztán egyszercsak azt tapasztalta, hogy nehéz porhüvelyét a rökamién feledve hirtelen a levegőbe emelkedik és kisurran a reluxák közt – egyenesen a kék ég felé! Pillekönnyedséggel átsiklik a házak felett és minden maceráját hátrahagyva csatlakozik egy nyugis afrikai túrára induló madárrajhoz.

Hogy nem tetszett még ilyeneket tapasztalni? Dehogyisnem! Csak éppen álmában! Legmélyebb maciálma kellős közepén, édesded szendergése közben, esetleg az ébrenlét és a szunyókálás keskeny határán lavírozva.

A kérdés az, vajon mi okozza ezeket a furcsa élményeket? Hmm, talán az állítólagosan mindannyiunkba „beprogramozott” közös tudatalatti, ami ősidők óta rejtőzködik a génjeinkben? Ki tudja? Egy bizonyos: a lényeg nem fog megváltozni soha, utolérhetetlen álmainkat hajszolva rendíthetetlenül törünk az ég felé nem is törődünk a bukásokkal.

Kit érdekel, ha a testre enyvezett madártollak néhány szárnycsapás után szerteszállnak? Ha a madarakat utánzó szerencsétlen delikvens másodperceken belül szétkenődik a rá váró barátságos sziklatömbökön? A következő próbálkozó már úgyis pergamennel bevont lecekkel fog a völgy felett csapdosni…

Bizony-bizony, az emberi faj szárnyalása jó ideig reménytelennek bizonyult! A huszadik század vége felé ugyanis néhány önpusztításra is hajlamos vagány mókus forradalmasította a szabadesés fogalmát. Volt képük és több ezer méterről potyogtak ki a repcsikből, ezért, hogy bebizonyítsák: szárnyak nélkül repülni nem is olyan nagy cucc!

Tulajdonképpen Wesley Snipes is ugyanezen a véleményen van, ugyanis John Badham Halálugrás című ejtőernyősdijében fekete légicápaként hasítja a felhők habjait.

Hans Zimmer zeneszerző a billentyűk közé csap és máris felbődül kedvenc Yamaha és Roland szintijeinek halottébresztő akciómuzsikája. A zene ránk tekergőzik, megforgat, felemel és mélybe ránt, hogy csaknem két óra erejéig sűrített ízelítőt kapjunk az őrületes erejű és gyomorszaggató szabadesés élményéből.

A kamera alacsonyan suhan a ködbe burkolózó erdő felett és ráközelít egy mókás állami intézmény falaira. A reggeli derengésben rosszarcú és jó vastag karú sittesek sétálnak ki az udvarra egy kis szabad levegőt szívandó. A rövid lazítás azonban egy vékony, nyeszlett kis figura számára majdnem az utolsónak bizonyul: az egyébként számítógépes kódok feltörésére specializálódott koponyát kis híján elteszik láb alól.

Nem sokkal később már  egy Boeing fedélzetén repül tizenötezer méter magasságban, hogy új, biztonságosabbnak vélt fegyintézetbe szállítsák. Kísérői pedig Terry és Pete Nessip, a rendőrbratyók. Minden nyugisan megy egészen addig, amíg néhány utas fel nem áll és módszeres alapossággal hozzálát a repülő eltérítéséhez. Természetesen lövöldözés tör ki, az ajtó kirobban és jónéhány ártatlan utassal, valamint a szállított rabbal egyetemben a terroristák is kiröppennek a huzatba. Terry sajnos szintén életét veszti a légiakció során, Pete (Wesley Snipes) pedig mániákus energiával lát neki a számára egyre rejtélyesebbé váló ügy felgöngyölítéséhez.

Hull a hulla a levegőből? Nem is olyan biztos! Pete Nessip nem az az ürge, aki készpénznek veszi a hivatalos vizsgálat eredményét: ő meg van győződve arról, hogy nem egy meghiúsult gépeltérítési kísérletről, hanem egy profi módon végrehajtott rabszöktetésről van szó.

Első lépésként mindjárt a megszállott ejtőernyősök háza táján néz körül, ugyanis egyedül közülük kerülhettek ki azok akiknek van annyi vér a pucájukban, hogy tizenöt kilométer magasságban ugorjanak ki egy száguldó Boeingből.

Időközben segítséget is talál a vagány Jessie Crossman (Yancy Butler a Tökéletes célpontból) és ejtőernyős brigádja képében. Nessip pedig, mint egy jól képzett kaméleon, igyekszik elvegyülni az ugrálós őrültek kavalkádjában. Azonnal hozzálát az alapok elsajátításához és rövid időn belül még Peter Pant is megszégyenítő ügyességgel lavírozik ég és föld között. De nem túl sokáig szórakozhat, mert újra akcióba lépnek a rosszgyerekek. Ty Moncrief (az örök gonosz: Gary Busey) és csapata – a repülős balhéhoz hasonlóan – rendhagyó módon hatolnak be egy számítógépes adattárba.

De Nessip sem pihen túl sokáig: ernyőjét a hátára kapva zuhanórepülésben csap le a kék égből…

John Badham, a szórakoztató filmek szakavatott kézművese – Szombat esti láz, Kék villám, Palimadár – remek légi felvételekkel és vicces beszólásokkal telezsúfolt, lendületes akciót készített a mai élvezetünkre. Könnyű, szálkamentes, látványos őrület – az ólomnehéz napokra is.

Aki látta, lehet, hogy éjjel nem álmodik többé a kék ég magasáról. De ne aggódjon, ha nem tudja lehunyni a szemét, szavalja csak bátran a repülős strófát: „Ki gépen száll fölébe, az csak ennyit mond: bye…!”

Hmm, ez többnyire használ.

 (Cinema Videó, 1995)

A kilencvenes évek közepén Wesley Snipes - még bőven az adócsalási ügye és börtönbüntetése előtt - Az 57-es utas jó- és A pusztító rosszfiú szerepe után a csúcson volt. Az elkövetkező akciófilmek hosszú sorában hiába indult ellene 1994-ben Charlie Sheen A végsebességgel, az ejtőernyős ugrást - legalábbis siker szempontjából - Wesley nyerte. Hans Zimmer a filmhez írt zenéje természetesen önmagában, maximum bömböltetve igazi halálugrás - sőt, talán még jobb is, mint maga a Halálugrás.

Üdvözlet minden úton lévőnek vagy útszéli kricsmiben pihenőnek! Lement már a nap, de én még mindig nyomom a pedált, hazafelé tépek ezerrel. Üres már a gép, lerámolták a cuccot, most már könnyen vágtatnak a paripák. Hosszú volt az út, de nemsokára hazaérek és lepihenek. A Tonnászolinak rajtam keresztül üzeni a Félkerék, hogy a Nepperfero meg a Kisputtonyos már igazán szeretné visszakapni a trélerét, mert a jövő héten kocsikért mennének németbe a Totyáékkal. Ha vasárnapig nem viszed vissza, azt mondják, balhé lesz.

De nem erről szeretnék nektek beszélni. Sokkal fontosabb üzenetem van a számotokra. A szabadságunkról és a jövőnkről lesz szó. De el is kezdem, hiszen elég érdekes napot zárok ma. Már korán reggelről egy férfi kereste rajtam a feleségét, állítólag lerobbantak és az asszony segítséget kérve egy ugyanilyen gépbe szállt be, mint az enyém – a pancser, azt hitte, elrabolták, pedig…! Dél felé egy másik pasassal volt gondom: láttam, hogy lóg a rendszámtáblája, gondoltam, megelőzöm és átszólok neki, hogy erősítse fel. A dilinyósa azt hitte, le akarom szorítani, ezért visszaelőzött, én persze nem hagytam magam és odaléptem. Mindketten ütöttük a vasat, oda-vissza előzgettük egymás – kétszer-háromszor véletlenül le is koccoltam a hátulját –, végül a fickónak egy dombtetőn felforrt a vize. Hagytam a fenébe a hálátlanját.

Kora délután stoppost vettem fel. Egy szakadt, szakállas, úgy hatvan-hetven közé saccolt öreg volt és egy hatalmas hátizsákot szorongatott. Megkérdeztem, merre megy, de ő csak ennyit mondott: Csakúgy. Felpattant, majd kért egy cigit, majd még egyet és egy harmadikat. Addig szótlanul ült, de a harmadik után megeredt a nyelve. Szem Pekkpának vagy minek hívta magát, mondom elég furcsa neve van, erre kiderült, hogy Amerikából jött. Azt állította, hogy élete legfantasztikusabb élményében volt része egy pár héttel korábban. Ugyanígy stoppolt, mint most, amikor egy Gumikacsa nevű kamionos vette fel. Akkor is csakúgy-ra volt éppen beállítva, ezért teljesen mindegynek tűnt, hogy merre mennek. A Kacsa mellett már ott ült egy lány, Melissa, aki szintén átutazóban ült a fülkében.

Gumikacsa, a szabadság elsőszámú híve a végtelen Vadnyugati aszfalton szinte királynak érezte magát. Hatalmas kamionjával uralkodóként suhant az utakon és néha úgy eleresztette magát, hogy csak akkor lépett a fékre, amikor a szirénázó rendőrautók elé vágtak. Ez a jó srác minden teherautós körében igazán népszerű volt, afféle vezetőnek számított. Éppen akkor történt, amikor az öreg is vele utazott, hogy egyik haverját egy zsaru jogtalanul elkapta és lesittelte. Ekkorra már a Kacsának is elege lett a rendőrök szándékos zaklatásából, a jogtalan bírságolásokból: összerántotta a legjobb haverjait, Csókmasinát, Kocaólat és még jónéhány másikat és egyfajta kamionos lázadást szított – hosszú konvojban összeállva rótták az utat az összetartozást és kitartást szimbolizálva. Sem a rendőrök, de még az új-mexikói kormányzó sem tehetett ellenük semmit. Népszerűségük egyre nőt, a polgárok szimpatizáltak velük és egyre több és több kamionos, teherautós, furgonos csatlakozott hozzájuk a hosszú menethez. A hatalom azonban ekkorra már nem nézte jó szemmel a békés, de hatásos felvonulást: nemsokára fegyveres katonák jelentek meg az utakon, hogy feltartóztassák a konvojt és félreállítsák Gumikacsát…

Eddig mesélte az öreg a történetet. Hiába próbáltam még többet kiszedni belőle, semmit sem volt hajlandó elárulni. Az ideg majd szét vitt, de Szem nem árulta el a sztori végét, mire a szemébe vágtam, hogy ilyen történetet csak kitalálni lehet, a valóságban nem így folynak a dolgok. Erre ő széthúzta a zsákját és csak ennyit mondott: Meg van filmen. És tényleg, a koszos zsák tele volt filmtekercsekkel, rajtuk a felirat: Konvoj. Szem, a hantásnak tűnő öreg nem hazudott: mivel éppen kamera volt nála, a Kacsa egész történetét filmre vette. Aki látta, az nem felejti el – folytatta –, mert mindenki számára meghatározó élmény, hiszen minden generáció szabadságvágya testesül meg benne. A vágy a korlátok nélküli lehetőségek, a szabad akarat, a barátság, az összetartozás iránt. Szívott még egy slukkot, majd füstbe burkolózva így fejezte be: „Mondom, neked, barátom, emlékezz a Kacsára!”

Csak ennyit szólt rejtélyesen a szakadt öreg, pár percig még szívta a tizenkettedik cigijét, majd az éppen következő, poros leágazónál intett. Nem szólt semmit, csak intett – mintha valami kamerafélét láttam volna a kezében. Megálltam, ő rám kacsintott, majd kiszállt. Mire a tükörbe néztem, már sehol sem láttam… Eltűnt…

Na, végre hazaértem. Begurítom a tefut meg a pótot a fészer mellé, ledobom magam a fotelbe és miközben a fociösszefoglalót nézem, a végtelen szabadság nevében felbontok egy-két söröcskét. De ti, akik még most is az utakat rójátok, vigyázzatok magatokra, még ha konkurensek is vagytok, tartsatok össze, mert soha nem tudhatjátok, mikor pöccen be egy körzeti megbízott. Most, hogy gazdagabbak lettetek egy példabeszéddel, tudjátok, mit kell majd tennetek, ha eljön az ideje. Soha ne engedjétek, hogy bárki is elétek vágjon és megcsorbítsa a végtelen aszfalthoz való jogotokat! Tegyétek azt, amit én: legyetek mindig a sor elején!

Üdv minden úton lévőnek és az ismeretlen Gumikacsának! Most kinyomom a CB-t; én voltam az: IfásZaphod

 (2002)

Amikor Optimus Fővezér még csak kopter közkatona kamion sem volt, autós játékot csak 8 bitben, a Commodore 64 kazettabetöltőjéről tudtunk játszani és rádiótelefont - igen, igen, akkor még mindenki rádiótelefonnak hívta! - egyedül a Hookban láttam Robin Williams oldalán fityegni, akkor az egyik legjobb szórakozásunk a "konvojozás" volt. Szovjet és Csepel bringákkal, na meg Wigry 3-as összecsukható lengyel kempingcangával beálltunk egymás mögé és csapattunk a Gagarin suli udvarán, mint nagy példaképeink, Gumikacsa, Csókmasina, Kocaól és a többiek! Miközben a film zenéjét fütyültük, kamionos nagymenők lettünk a nyolcvanas évek közepén - és imádtuk!!!

Igen, kérem szépen, újabb két név, amelyeket illene arannyal gránitba vésetni! A Coen és a Zucker tesók után ugyanis itt van egy újabb fivérduó, amelynek tagjai valami egészen fantasztikussal és egészen újjal rukkoltak elő. A két Wachowski – megjegyzendő a nevük! –, a 34 éves Larry és öccse, a nála két évvel fiatalabb Andy ugyanis, miután megírták a Bérgyilkosok forgatókönyvét, majd három évvel ezelőtt megrendezték a Fülledtséget, most, a megaproducer Joel Silverrel a hátuk mögött a filmtörténet egyik legegyénibb és legkorszakalkotóbb akciófilmjét készítették el.

Az elmúlt években az egyre inkább előretörő cyberpunk irodalom ismertségét és népszerűségét kihasználva többen is nekiveselkedtek ennek a különleges SF témának, amelyben a virtuális valóság, a pesszimizmus és a totális elgépiesedés játszotta – az emberek előtt – a főszerepet. A próbálkozók azonban sorra elvéreztek: sem a tizenöt évvel ezelőtt tényleg korszakalkotónak számító Tron, sem A fűnyíróember, sem pedig a Johnny Mnemonic nem rengette meg a mozik falait. Wachowskiék ezzel szemben a maguk Mátrixának fantasztikus ötletekkel teletűzdelt, jól megcsavart és természetesen intelligenciát és mondanivalót sem nélkülöző sztorijával szétrobbantották a filmkészítés eddigi korlátait. Teljesen újszerű eddig sosem látott trükkjeikkel nem csupán megérdemelt helyére emelték a cyberpunkot, de kétségtelen, hogy filmtörténelmet is írtak.

Thomas Anderson (tökéletes ember a tökéletes szerepre: Keanu Reeves) hacker, aki éjjelente a gépen lógva értékes információkat rabol. Egy napon összeakad egy titokzatos lánnyal, Trinityvel (újonc, de még sokra viszi: Carrie-Anne Moss), majd egy titokzatos, legendás figurával, Morpheusszal (Laurence Fishburne), hogy aztán egy bizonyos Smith ügynök (Hugo Weaving a legjobb rossz Robert Patrick T-1000-e óta) érdeklődjön utána.

A film első fél órájára igencsak oda kell figyelni, hiszen percről-percre más szituációban és más környezetben látjuk hősünket – nem árt némi cyberpunk és VR tudást sem magunkba szippantani, mivel az, aki az első harminc percben elveszti a fonalat, az menthetetlenül eltűnik a Mátrix útvesztőjében és csupán a filmeseket fogja szidni, hogy milyen badarsággal hülyítik már megint a népet.

Pedig dehogy! Nemsokára a rövid távon Anderson helyett Neo névre hallgató fiatalember Morpheus jóvoltából megtudja az igazságot: ő – és többi embertársa – nem a huszadik században, hanem két-három évszázaddal később élnek, illetve vegetálnak, ugyanis a jövő teljesen elgépiesedett világában egyfajta embertelepeken tenyésztik őket. A felettük uralkodó berendezések pedig egy megkreált, leginkább a huszadik századot idéző álomvilágot programoznak a tudatukba.

Ebből a vegetáló állapotból csupán néhányuknak sikerül kiszabadulniuk, hogy az egész bolygót behálózó információs rendszeren, a Mátrixon utazgatva megvívják harcukat a gépek uralma ellen…

Egy kicsit sok és bonyolult elsőre? Hát igen, Wachowskiék nem spóroltak a fantáziájukkal, tökéletes munkát végezve egy remek karakterekkel – többek között olyan nevek szerepelnek még benne, mint Oracle, Cypher, Tank, Mouse és Dozer –, távol-keleti harcművészettel és elképesztő technikai bravúrokkal megspékelt mozit alkottak meg. A főhősök kegyetlenül dögösek, az akciójelenetek eszméletlenül látványosak: a Mátrix úgy ahogy van nem csupán az év egyik legjobb mozija, hanem egy Új Világ, a jövő század legelső, korszakalkotó filmje is.

 (1999)

Bár a Wachowski-fivérekből azóta már nővérek lettek - ez mondjuk legyen az ő problémájuk - és a frissen debütáló, ám a hírek szerint nem túl fényesre sikeredett negyedik részben már csak egyikük dolgozott, kétségtelen, hogy több mint húsz évvel ezelőtt tényleg filmtörténelmet írtak a Mátrix-széria legelső részével. A korszakalkotónak bizonyult cyberpunk sci-fi akció valami újat vitt a mozikba, ami elsősorban látványban és a történet tálalásában jelentett forradalmit. Azon felül, hogy szájtátva bámultam a mozit, annak idején szakmai szempontból egy igen jó széria része volt, hiszen a premier előtti sajtóvetítésen zsinórban olyan személyes kedvencekkel együtt láttam, mint a Csúcsformában, A 13. harcos, Az elveszett zsaru és még egy valami, ami ezek szerint nem is lehetett olyannyira csúcsfilm! Ahh, régi szép idők!

Örökké akartok élni, apikáim? Ha igen, akkor maradjatok kényelmesen a foteletekben és nézzétek valamelyik eszméletlenül fontos dolgokról beszélő tévésorozatot – van belőlük bőven! De ha esetleg nem szeretnétek jónéhány év múlva a postást várni, hogy nagynehezen felcammogjon a hetediken lévő garzonotokba a nyugdíjjal, hát akkor kapjatok fel valami francos sorozatlövőt és újratöltés nélkül eresszetek három és félezer lövedéket a vadul támadó, mocskos bogarakba! A Föld szólít benneteket! Egyszer élünk vagy mi, nem? Úgyhogy fegyvert a kézbe és irány a szikes Klendathu bolygó, ahol adhatunk az ízeltlábúak pofájára!

De előtte senki se felejtse el megnézni Paul Verhoeven totálisan realista és totálisan szembefröccsenő oktatófilmjét, a Csillagközi inváziót, ami nem csupán zaftos mókának, de rovarellenes uszításnak is elsőosztályú! (A Honvédelmi Minisztérium megjegyzése: a Starship Trooperst megnéző és a mellékelt tesztet legalább négy alára kitöltő sorkötelesek két hónapot kihúzhatnak a kopteridőszakból!!!) Verhoeven, a golyózápor – science fiction-ök (RobotZsaru, Total Recall) és a szembeötlő mell- és egyéb-parádék (Elemi ösztön, Showgirls) megszállott maestroja most sem fukarkodik a látvánnyal. Jó 100 millió dollárt kóstáló megaprodukciójában az utóbbi ötven év filmes és tévés relikviái közül válogat. Vannak itt jól fésült, amerikai középosztályt idéző tinédzserek; sci-fi klasszikusokból elszabadult, undorító bogarak; Z-kategóriás akciómozikból elővett trancsírozások és golyózáporok; George Lucastól lopott űrhajósjelenetek; háborús propaganda-film jelenetek és még sokminden ezmegaz, amiket jól összekutyulva tulajdonképpen nem egy oltári nagy hülyeséget, hanem az utóbbi évek egyik leglátványosabb, legbulisabb, színtiszta science fictiont – lásd még: Total Recall – tartalmazó lövöldözősdijét kapjuk.

A XXV. században a fiatal srácok nem CD-ROM játékokkal, Playstationnnel vagy VR sisakkal szórakoznak. Ők ugyanis nem csupán a monitoron aprítják a rájuk támadó idegen lényeket: számukra a háborúsdi egy minden eddigi játéknál valóságosabb élethalálharc, egy olyan nagyszabású buli, amelynek a végén, ha megjelenik a GAME OVER-felirat, nos, akkor örökre leengedték a függönyt! A jövő fiataljai ugyanis nem a számítógép által generált, hanem az Univerzum mélyéről előözönlő ellenség ellen harcolnak.

Riadó, bogarak támadták meg a Földet! – szól a felkiáltás és harcra kész fiúk-lányok kapnak fegyvert a kezükbe, hogy nemsokára szép kis hullazsákokban térjenek vissza a szeretteikhez. A pattanásnélküli, szappansorozatokból szalajtott, szeretlek-nem szeretlek négyesfogat, Johnny Rico, Carmen Ibanez, Dizzy Flores és Zander Barcalow (amúgy meg: Casper Van Dien, Denise Richards, Dina Meyer és Patrick Muldoon) egyemberként rohamozzák meg a sorozóirodát, hogy a túlméretezett ízeltlábúak potenciális vacsorájaként végezzék be földi és űrbéli pályafutásukat. A négyes persze külön-külön szerencsésen átvészeli a temérdek strapával, őrmesteri szívatással járó alapkiképzést és egy nagy hurrá kíséretében már készen is áll, hogy hajóra szállva kitapossa az undorító rovarok még undorítóbb belsőségeit. Iskolapadból a harcmezőre: mivel a „Tanulni, tanulni, tanulni, élvtórsak!” már régen kiment a divatból,  fiaink és lányaink – ki-ki ízlés szerint – karabélyt vagy botkormányt kapnak a kezükbe, hogy elinduljanak a távoli Klendathura, a bogarak főhadiszállására és az általában több darabban elnyúló  hősi halottak végső nyughelyére...

Vérgőzös, de eszméletlenül látványos húsdarálófilm. Robert A. Heinlein klasszikusának modern átdolgozásába Paul Verhoeven beleadott mindent: a rendkívül látványos, erőszakos jelenetek közé a tőle megszokott stílusban – mint pl.: a RobotZsaru vagy a Total Recall esetében – meghökkentő és vicces reklám-, illetve híradóbetéteket is beleszőtt. A repkedő testrészek ellenzői valószínűleg a lavór fölé hajolva fogják végigélvezni a Csillagközi inváziót, a többiek viszont azt kapják, amire már régóta várhattak: egy ész nélküli, de a szemnek orgiai magasságokat nyújtó, ártatlan matinét. Egy olyan vég nélküli csetepatét, amely még Arnie, Bruce és Sly együttes életművét is lepipáló golyózáport zúdít a nézőre és emellett a Duke, Lara Croft és Tsaik fanatikusait és lenyűgözik. Aki esetleg fanyalogva nézi végig a tartalmas két órát, annak csak egyet mondhatok: ellenszenvét nem a Csillagközi invázió váltotta ki; a baj nem a készülékben, hanem az utálkozó egyén nagyon hiányos science fiction műveltségében keresendő!!!

A film ártalmas hatással van a gyerekre? Háááát... Ha a lurkó a nagyhirtelen a teljesen ártatlan szöcskéket kezdi halomra gyilkolászni, akkor biztos, hogy a Csillagközi inváziót nézte sutyiban.

Hahhháá: veszennek a bogarak! Kivéve persze a méhecskéket és a katicákat.

Na jó: meg a pillangókat.

(1999)

A Paul Verhoeven-filmekben megjelenő - néha extrém - erőszak a holland rendező II. világháborúban átélt gyerekkori traumáira vezethető vissza. Ám ez a negatív hatás a Csillagközi invázióban épp jól jön nekünk, hiszen a klasszikus SF-ből egy vérgőzös, ész nélküli trancsírt készített épp abban az időben - 1997-ben -, amikor ínséges, valódi science fiction mozik nélküli időszakot éltünk. Az akkor gigászi, 100 millióba kerülő űrháború gyakorlatilag megbukott, de ennek ellenére kultfilmmé vált - bár mai szemmel az űrcsata jelenetei nagyjából egy Commodore 64-es grafikai tudásával vetekednek, de sebaj! A Starship Troopers később megélt egy animációs sorozatot, valamint pár - jóval vékonyabb - élőszereplős folytatást is, mivel azonban van még benne potenciál, Hollywood mai kreatív állapotát ismerve én várom a rebootolt bogarak jövőbeli felbukkanását!

Minden idők egyik leghírhedtebb és legkegyetlenebb, de mindenképpen legismertebb gengsztere kétségtelenül Al Capone. Életét sok könyv és film feldolgozta már és alakját olyan színészek keltették életre, mint Rod Steiger (1959-ben), Jason Robards (1967), Ben Gazzara (1975), Eric Roberts (1990), F. Murray Abraham (1995) vagy idén Anthony LaPaglia Sam Mendes (Amerikai szépség) Tom Hanksszel, Paul Newmannel, Jude Law-val és Jennifer Jason Leigh-vel készült A kárhozat útja című filmjében. A végül csak adócsalás miatt leültetett Capone legerőteljesebb és legemlékezetesebb életre keltése azonban Robert De Niro nevéhez fűződik: ő nyers, de mégis összetett alakításával hátborzongató módon vitte vászonra a rendkívül agresszív gengszter figuráját.

1930-ban az alkoholtilalom idején egy ember uralta Chicagot: Alfredo Capone. Hatalma az egész városra kiterjedt, elsősorban szeszcsempészetből, prostitúcióból, zsarolásból, gyilkosságokból felépített birodalmában mindenki a zsebében volt, mindenki neki dolgozott vagy ha esetleg mégsem, akkor az ellenszegülő könnyen a Michigan-tó fenekén találhatta magát. Mégis, az általános korrupció és rettegés közepette volt egy kis csapat, mely ellenszegült a Capone-nak: egy ügynök, egy öreg ír zsaru, egy újonc rendőr és egy könyvelő. Ők négyen, Eliot Ness (Kevin Costner), Jim Malone (Sean Connery), George Stone (Andy Garcia) és Oscar Wallace (Charles Martin Smith – American Graffiti) néhány segítőjükkel együtt fegyvert ragadtak és módszeresen számolták fel Capone birodalmát.

Brian De Palma egyik legjobb filmjének forgatókönyvét a legendás David Mamet (A postás mindig kétszer csenget, Glengarry Glen Ross, Amerikai bölény) írta, zenéjét pedig Ennio Morricone szerezte. Kettejük remek munkája kitűnően társul a kitűnő színészi játékhoz – Costner világhírnévhez, Connery pedig Oscarhoz jutott – De Palma feszült rendezéséhez, és az erőszak nyers ábrázolásához. A direktort dicsérendő az érinthetetlen gengszter történetében szinte végig erőteljes jelenetek váltják egymást. Külön kiemelendő Robert De Niro baseballütős vacsorája, a kanadai határ melletti lövöldözés, Sean Connery lelövése, Costner leszámolása a bérgyilkos Frank Nittivel (Billy Drago) és természetesen A Patyomkin páncélost idéző lépcsősori jelenet!

A mozifilm sikerét követően egyébként 1993-94-ben tévésorozat is készült a közismert történetből, amelyben Kevin Costner szerepét Tom Amandes, Connery-ét John Rhys-Davis (A Gyűrűk Ura Gimlije), De Niro-ét pedig William Forsythe (A szikla, Tűzvihar, Állj, vagy jövök!) vette át. De Palma, a valóságot lazábban kezelő művével ellentétben a kis képernyőn két másik ügynök segítette a főhős küzdelmét, akiket John Haymes Newton, illetve David James Elliot (JAG – Becsületbeli ügyek) játszottak.

 (2002)

Ez a John Grisham ontja magából a sikerregényeket! Amilyen rafinált, már a kéziratot is úgy írja meg, hogy csöppnyi változtatással azonnal forgatókönyvvé lehessen alakítani. Amikor a zárómondatot is legépeli, elintéz egy gyors telefont a könyvkiadója felé, majd pedig egy másikat az éppen aktuális, menő producernek és fél óra múlva kettő darab többmilliós csekkel a bukszájában besétál a bankba. Utána néhány hónapig élvezi az életet és mire a könyv a polcokra, a film pedig a mozikba kerül – persze, szigorúan egyeztetett időpontban – ő már az új művén bütyköl és több százan várják azt a várva-várt pillanatot, amikor majd az utolsó billentyűt is leüti.

„Minden évben egy új film” címszóval kilencvenkettőben Sydney Pollack rendezte meg A cég című alkotást, tavalyelőtt pedig Alan J. Pakula adaptálta A Pelikán-ügyiratot. A legújabb Grisham-alkotás, Az ügyfél irányitási munkáit pedig Joel Schumacher (Az elveszett fiúk, Egyenesen át, Összeomlás) vállalta magára az idei Oscar-jelölt Susan Sarandon és a már díja nyert Tommy Lee Jones segítségével.

Hatalmas dörrenés és a néhány perce megismert túlsúlyos epizódszereplő egy füst alatt megszabadul az életétől és agyának néhány darabjától. Buáááá! Még gondolatban is elborzasztja az embert!

De látni, végignézni tényleg borzalmas lehet. Pláne, ha az ember fia csak 11 éves és mellette van a kisöcsikéje is. Markie Sway (az újdonsült felfedezett, Brad Renfro) egy kis cigizéssel egybekötött sziesztára készült a közeli erdőszélen, amikor testvérével akaratlanul is szemtanúi lettek egy maffia-ügyvéd öngyilkosságának. Ez még azonban nem elég, ugyanis az önkéntes hullajelölt tette elkövetése előtt Markot a kocsijába tuszkolja, majd elfecsegi neki, hogy hová rejtették el a nemrégiben nyomtalanul eltűnt szenátor holttestét.

A két gyerek szerencsésen megússza az incidenst, de ezután minden a nyakukba szakad. Mark öccse, Ricky nem képes magában feldolgozni az eseményeket, ezért sokkos állapotban kórházban kell őt kezelni.

Közben Mark több szervezet érdeklődésének a középpontjába kerül: egy felől a srácot elkapni igyekvő maffiafőnök Barry Muldano, másrészről az FBI és Roy Foltrigg államügyész (Tommy Lee Jones) próbálja belőle kiszedni, hogy mit halhatott a berezelt ügyvédtől a kocsiban. Mark teljesen magára marad, miután a hetvenes évek stílusában öltözködő és úgy is viselkedő anyja tehetetlenné válik és semmit sem képes tenni a fia biztonságáért. Ezért a korához képest túl intelligens Mark saját kezébe veszi a védelmét és több jogász ajtaján is bekopogtat. Sajna, nem jár sikerrel és csak hosszas keresés után akad rá védőangyalára Reggie Love ügyvédnőre (Susan Sarandon).

A kettejük közötti sajátos szövetség – ami a későbbiekben természetesen szoros kapcsolattá érlelődik – elég erős ahhoz, hogy szembeszálljanak a vért kívánó maffiával és kijátsszák a szívósan támadó államügyészt is.

Schumacher rendező dicséretére legyen mondva, hogy a hosszú sztorit filmes cipőkanalát felkapva begyömöszölte egy kétórás filmbe, míg pályatársai hagyták, hogy műveik feleslegesen hömpölyögjenek két és fél órán keresztül. Ezért A cég és A Pelikán-ügyirat unalmas maradt a feszes szerkesztésű Az ügyfél mellett, hiába szerepeltek bennük favorizált menőmanók. Brad Renfro kiválasztása remek húzás volt, ugyanis nagyszerűen és természetes könnyedséggel birkózik meg feladatával – még csak 12 éves! – és egyenrangú partnere felnőtt kollégáinak (lehet, hogy zseni?). Tommy Lee Jones pedig egyértelműen A szökevényben nyújtott alakítása alapján játszhatta el Foltrigg szerepét: csakúgy, mint Harrison Ford üldözőjeként, ebben a filmben is rámenős, határozott és hajthatatlan. Susan Sarandon Oscar-jelölése pedig önmagáért beszél!

Más dolgunk nincs, mint élvezni a filmet és várni Grisham mester legújabb könyvét és kérdezősködni, hogy ki, mennyiből és melyik színésszel fogja leforgatni a legújabb kasszasikert.

 (Cinema Video Plusz, 1995)

John Grisham, a jogászból lett bestsellerszerző regényeire a kilencvenes évek elején figyelt fel Hollywood és szűk tíz esztendő alatt - igaz, csökkenő sikerrel -, olyan alkotásai kerültek vászonra, mint például A cég, A pelikán ügyirat, a Ha ölni kell vagy Az esőcsináló. Az egyik legerősebb feldolgozásnak Az ügyfél bizonyult, amiben a friss oscaros Tommy Lee Jones és Susan Sarandon feszülnek egymásnak, ám a krimi titkos ásza, a sajnos 25 évesen, 2008-ban eltávozott Brad Renfro! Grisham azóta is ír, ám Hollywood nem talált vissza a jogi drámáihoz - talán majd egy újabb divathullám alkalmával...

Hét év Tibetben

 Mint a mesében! Hetedhét ország, hétfejű sárkány, hétmérföldes csizma és... Hét év Tibetben. Jean-Jacques Annaud, a francia filmrendező, a természet és az emberi lélek összefüggéseinek egyik legjobb ismerője (A tűz háborúja, A rózsa neve, A medve) A szerető-t követő jónéhány éves moziszünet után újra jelentkezett, mégpedig egy olyan történettel, amely akár mesébe illő is lehetne, ha nem tudnánk, hogy valós, a II. világháború idején megtörtént eseményeken alapul.

Cliffhanger után szabadon: a világhírű osztrák hegymászó, Heinrich Herrer szerepében a kiszőkített Brad Pitt ostromolja a hegycsúcsokat, hogy a Szenvedélyek viharában után karrierje egyik legérzékenyebb szerepében megmássza a Himalája és saját lelkének legmeredekebb sziklafalait. Neki azonban nem a velejéig gonosz John Lithgow-val, hanem önmagával és egy, az európaitól merőben különböző világgal kell farkasszemet néznie.

Heinrich Herrer társával, Peter Aufschnaiterrel ( avid Thewlis) 1939-ben indult útjára, hogy meghódítsa a világ egyik legmagasabb hegycsúcsát, a Nanga Parbatot. Herrer csupán a saját hírnevével és a sikerrel törődve várandós feleséget hagyott a háta mögött, igaz úgy számított, néhány hónapon belül visszatér. A néhány hónapból azonban jónéhány év lett és mire Herrer újra osztrák földre lépett, egy teljesen más emberként folytatta az életét.

A két, sikeréhes hegymászó Himalája-próbálkozása kudarcra ítéltetett: még csak a csúcs közelébe sem érhettek, amikor az időjárás feltartóztatta őket. Nem sokkal később pedig az időközben háborúba lépett Anglia katonái ejtették foglyul a csapatot. Több évnek is el kell telnie, mire adódik egy olyan alkalom, hogy a hegymászóknak ügyes trükkel és némi szerencsével sikerül kiszökniük a táborból. Innentől kezdve aztán először különválva, majd pedig újra egymásra találva folytatják a menekülésüket. Hosszadalmas és veszélyes bolyongás után jutnak el a tibeti határra, majd nyernek bebocsájtást a tiltott városba Lhaszába. Első idegenként mégis sikerül beilleszkedniük, mert először egy ottani arisztokrata, Tsarong (Mako) karolja fel őket, nem sokkal később pedig a 14 éves dalai láma (amatőr, de nagyon jó: Jamyang Wangchuk) barátságát is elnyerik. Rövid idő után Herrer a fiatal vezető egyik legjfőbb bizalmasa és tanítója lesz. Miközben azonban a nyugati civilizáció titkairól mesél a fiúnak, észre sem veszi, hogy  ő is elindul egy hosszú, lelki átváltozást hozó úton.

A tibeti határon ez idő alatt feltűnik a kommunista Kína hadserege, az országon belül pedig egy udvaronc Ngawang Jigme (B.D. Wong) kezd egyre nagyobb befolyással bírni...

A Hét év Tibetben tartalmát nem nehéz néhány mondatban leírni. A benne megbúvó mögöttes tartalomról azonban igen nehéz beszélni, a film ugyanis olyan, mint egy távol-keleti mondás. Első hallásra egyértelmű, de ahogy mind többször pillant mögé az ember, újabb és újabb jelentésekkel és üzenetekkel ruházza fel önmagát. Egyszerre lélegzetelállító természeti tabló, élő történelemkönyv, egy idegen, számunkra furcsa  kultúra és egy csodálatos lelki átváltozás bemutatása, valamint mindezek tiszta keveréke.

Egy kis bepillantás a több ezer méteres hegyek közé: a Hét év Tibetben igazán maradandó élmény. És talán egy kicsit még lelkileg is megtisztulunk tőle!

 (1998)

Filmzsáner divatok jönnek és mennek folyamatosan, ám hegymászós témájú filmek ritkán készülnek: úgy tízévente - néha sűrűbben is - találkozunk velük. Általában akciófilmek - Cliffhanger, Jég és föld között -, néha valódi, kapaszkodós mozik - K2, Everest - és van, hogy a mászás csak a hátterét adja a történetnek. A Hét év Tibetben épp ezt a sort erősíti és azon kívül, hogy történelmi eseményeket dolgoz fel, a Kelet-Nyugat ellentét-hasonlóság filozófiájába is belemerül. Brad Pitt ebben is jó - egyébként boldog 58-at neki!!

Nem is olyan régen jöttem rá, hogy kifejezetten csípem a háborús filmeket. Ez egy pár évvel dicsőséges leszerelésem után történt, amikoris már nagyjából kitörlődtek az elmémből a kopterkori szívózások és az öregkori láblógatások emlékei.

Egy szép napon lehunytam a szemem és láttam magam, amint sártól mocskosan, kezemben gépfegyvert szorongatva, lötyögő rohamsisakkal a fejemen loholok a réten, miközben mellettem lövedékek süvítenek és aknák robbantják a nyakamba a földet. Talán nagypapám II. világháborús történetei, talán az olyan klasszikusok, mint A leghosszabb nap, a Patton, A híd túl messze van vagy az Apokalipszis, most lenyűgöző képsorai dübörögtek az agyamban, amikor ezzel egy időben a fürdőkádban terpeszkedve dúdolgattam a Brothers in Arms-t a Dire Straitstől. Csak akkor, amikor több órás küzdelmet követően egy legutolsó hurrával áttörtük az ellenség vonalait, jöttem rá, hogy időközben kihűlt körülöttem a víz; kikászálódtam hát a kádból és mint a háborúsdit játszó kisgyerkők, diadalittas mosollyal az arcomon masíroztam el a a fehércsempés hadszíntérről.

Aztán nemrégiben megnéztem a legújabb, legmegdöbbentőbb spielbergiádát, a Ryan közlegény megmentését, majd később Terrence Malick szintén II. világháborús csatáját, Az őrület határánt - és totál hülyén kezdtem magam érezni. Hálát adtam az égnek, hogy mégsem kell éles helyzetben másokra lőnöm, ugyanis eddigi fellengzős elképzeléseim mind szerterobbantak: mégpedig a véres valóság hatására. Ugyanis rájöttem, hogy akármilyen fifikás fickónak tartom magam, akárhogyan is rohanok sértetlenül – legalábbis képzeletben – három kilométert nyílt terepen, ellenséges golyózáporban, ha arra kerülne a sor a golyó, engem is ugyanolyan gyorsan átlőne, mint a többi szerencsétlen, mellettem reszkető hullajelöltet. Ehhez pedig nem kell sok, csupán annyi, hogy egy balszerencsés napon ébredjek fel a frontvonalon...

A hatalmas csatahajó teljes nyugalommal szeli a Csendes-óceán habjait. A kívülről néma monstrum belsejében azonban többszáz, harcba induló katona készül a partraszállásra. Edward Welsh őrmester (Sean Penn) végigtekint az emberein, némi bátorságot önt beléjük, csakúgy, mint parancsnokuk, James Staros (Elias Koteas) százados. A támadás vezetője, Gordon Tall ezredes (Nick Nolte) kap még egy utolsó eligazítást felettesétől és máris a rohamcsónakokban ülünk, amelyek a fel-felcsapó hullámok között egyre közelednek a parthoz, az ellenséges japánok arcvonalához. Isten hozott mindenkit a festői szépségű Guadalcanal-szigeteken, ott, ahonnan nem minden fegyveres turista tér haza az első osztályon!

Irány a dzsungel! Az amerikai katonák átverekedik magukat az őserdőn, hogy aztán megálljanak a méteres fűvel borított, hatalmas és hihetetlenül meredek dombok tövében, hogy aztán az egyébként gyönyörű képet mutató terepen szembenézzenek a halállal...

A James Jones önéletrajzi ihletésű regényéből készült, csaknem háromórás filmet szinte lehetetlenség tartalmilag leírni. Ugyanis Az őrület határán Terrence Malick huszonöt éves pályafutásának harmadik (!) filmje – az első az 1973-as Badlands, a második pedig az 1978-as, a kritika által körülrajongott, de csúnyán megbukott Mennyei napok – annyira összetett és szerteágazó, mintha a rendező a munka nélkül eltöltött húsz évének minden egyes üzenetét bele akarná sűríteni. A szemünk előtt egy csapat amerikai katona drámája rajzolódik ki: bár szinte semmi esélyük sincsen a győzelemre, mégis meg kell rohamozniuk a hatalmas hegyeket, ahonnan biztos rejtekhelyről a japánok zúdítanak gyilkos tüzet a nyakukba. A lehetetlen feladat teljesen felőrli őket, sorra hullanak a katonák, a megfáradt, de a parancsot mindenképpen teljesítő Tall ezredes újra és újra a mészárszékre vezényli őket.

Miközben a látványos csatajeleneteket – pirotechnika és John Toll operatőr zseniális felvételei – figyeljük, a fülünkbe susogó fű emberi sorsokat és tragédiákat mesél el nekünk. Halljuk a katonák önvallomásait, látjuk az otthonról magukkal hozott emlékeiket és átérezzük a félelmüket. Miközben felfelé menetelnek a halálba, miközben elkeseredetten rohamozzák a japánok állásait, mi velük vagyunk, az arcukba nézünk, együtt lihegünk velük és – lélekben – együtt is halunk meg velük.

Az őrület határán érdekessége egyébként, hogy nem arctalan gyilkosokként ábrázolja a japánokat: a csata hevében ők ugyanúgy küzdenek, ugyanúgy rettegnek és ugyanúgy beletörődnek a sorsukba vagy ugyanúgy könyörögnek az életükért, mint akárki más – ezt a tábor elleni, megdöbbentő hitelességű támadás alkalmával láthatjuk. A filmben nincsen főszereplő, talán Sean Penn és Nick Nolte – akinek nyugodtan adhatnának egy Oscart – a két meghatározó figura, de mellettük kisebb-nagyobb szerep erejéig Ben Chaplin, John Cusack, Woody Harrelson, Jared Leto, James Caveziel, Woody Harrelson, John C. Reilly, John Savage, George Clooney és John Travolta is feltűnik. A „special thanks” listán többek között Martin Sheen, Billy Bob Thornton, illetve Mickey Rourke nevével találkozhatunk – az ő leforgatott jeleneteik valószínűleg már nem fértek bele a filmbe.

Az őrület határán összességében lenyűgöző és megdöbbentő alkotás. Valószínűleg mindenki a Ryan közlegényhez hasonlítja majd, bár kétségtelen, hogy kevésbé Oscar-esélyes, mint Spielberg filmje; ha az arany szobrot nem is, de a Csendes-óceáni veteránok  elismerését biztosan megkapja majd. És ez is ér annyit!

Malick látványos háborús drámát robbantott bele a mindennapjainkba. Amikor a csata befejeztével az életben maradtak zaklatott és zavarodott, de boldog arca között pásztázunk, rádöbbenünk a háború kegyetlen igazságára: a harcok őrületét sosem az okosak és az ügyesek élik túl – hanem azok, akik reggel egy szerencsés napra ébrednek...!

 (1999, VOX)

Hosszú és sokak szerint unalmas művészfilm. Hosszú, látványos és hangulatos háborús - háborúellenes dráma, akció remek zenével és gyönyörű képekkel, talán a valaha elkészített legjobb (lásd: japán tábor elfoglalása) csatajelenetekkel - szerintem. Malick rengeteg szereplőt, sztárt mozgat, ám sok felvétel sajnos a vágószoba padlóján végezte. 1998 óta várom a film gigantikusnak mondott, eredeti, rendezői verzióját, bármennyi óra hosszú is legyen!!

Kissé elfogult vagyok, ugyanis Harrison Ford az egyik kedvenc színészem. Sőt: a legkedvencebb kedvenc színészem.

Mert hiába a szüntelenül feltűnő sziporkázó sztárok, magas ívű üstökösök és az éppen csak pislákoló csillagocskák tömkelege, ennek az ácsmesterből lett egy-arc-a-szomszédból ürgének már közel húsz éve sikerül a csúcson tanyáznia. Nincsenek nőügyei, nincsenek botrányai, szépen meghúzódik wyomingi családi birtokán és az újságokban is csak akkor szerepel, amikor új filmjei kapcsán a legnyereségesebb elsőhétvégés produkciók kerülnek szóba. Mára pedig Harrison Ford egyike a mindig kifizetődő befektetéseknek, minden idők második legtutibb aranybányájaként tartják számon. (Az első számú egy Steven Spielberg névre hallgató szakállas suhanc.)

Nem volt ez azonban mindig így. A hetvenes évek elején készült American Graffitiben való feltűnése után éveken keresztül hiába talpalt szerepajánlatokért, ott tartott, hogy már-már lemond a karrierről és visszatér eredeti szakmájához. Aztán a nyugis, de nem túl kifizetődő ácsmesterséget folytatva az egyik nap éppen Francis Ford Coppola könyvespolcán kopácsolt, amikor a szomszédos szobából átrohant hozzá egy bizonyos George Lucas, aki valami Csillagok háborúja című űrszappanopera szövegkönyvét lobogtatta a kezében. Mivel hiányzott egy színésze, Fordot azonnal beugrasztotta az egyik figura szerepére.

A többi már legenda: a koréliai HanSoloként Harrison az akkori idők legészbontóbb filmsikerének részesévé vált – a Star Warst azóta is csak a Jurassic Park és az E.T. körözte le – Ford cinikus csempészként még két folytatásban boldogította a nagyérdeműt, majd egy másik trilógiában Indiana Jones-ként újabb hőst adott a mozihalhatatlanságnak.

És most itt van a legújabb igazságosztó, aki Harrison Ford megszemélyesítésében szembeszáll mindennel, amivel lehetséges. A legtöbb bestselleríró, akinek a legmenőbb regényét megfilmesítik, sikít örömében, amikor a kész produkció forgalmi adatait figyeli – kivéve egyetlenegy embert.

Tom Clancy, a Jack Ryan-történetek kiagyalója könyveinek adaptációjával sosem volt elégedett. A Vadászat a Vörös Októberre (1990) és a Férfias játékok (1992) sikere után a Végveszélyben című filmet is nagy hanggal pocskondiázza. Pedig az alkotás a tavalyi évben a legtöbbet a konyhára hozó top tenjében szerepel.

Az új sztoriban Jack Ryan (Ford) – a Vörös Október…-ben egyébként még Alec Baldwin játszotta – a kolumbiai kábitószerkartellal kénytelen felvenni a harcot.

Ryan főnökének, Greer admirálisnak (James Earl Jones) a betegsége miatt ideiglenesen bekerül a Fehér Házba, az elnök tanácsadói közé. Mr. President pedig egy ügyes húzással a Kolumbiában nagy hatalommal rendelkező Medellin kábszerbanda leszerelésének az ügyét akasztja a CIA-ügynök nyakába.

Ryan hivatalos, politikai úton próbálja elsimítani az ügyet, de néhány, nem véletlenül bekövetkező robbanás után rá kell eszmélnie, hogy mások is belenyúlnak az ügyek rendezésébe. A kongresszusban eskü alatt tett nyilatkozata a becsületét és szavahihetősségét veszélyezteti, mert az elnökhöz közeli körökből irányított „láthatatlan” kommandó nem a békés rendezést, hanem az azonnali megsemmisítést tartja céljának. Miután egy infracélra vezérelt levegő-föld rakéta elpusztítja a drogkartell főhadiszállását, Ryannek komoly nyomozásba kell kezdenie. Ha pedig egy CIA-ügynök beindul…! Hősünk, hogy nyomára járjon az ügynek, a dél-amerikai országba utazik és fényt derít Clark (Willem Dafoe) illegálisan ténykedő csapatára.

Azonban a kolumbiaiak sem siratják okáig a halottaikat és válaszként a Bogota utcáin végighajtó amerikai szakértő csoport tagjai között rendeznek hatalmas mészárlást. Jack Ryan pedig rádöbben, hogy mindeddig baleknak használták, egész munkája csupán arra volt jó, hogy elvigye a balhét, a fejesek magánakcióját fedezze. Ezért aztán mindenképpen tisztáznia kell magát, de célját akkor tudja csak elérni, ha nem mást, mint az Amerikai Egyesült Államok elnökét vonja felelősségre…

És mégis. Hiába Phillip Noyce korrekt rendezése – a Férfias játékok is az ő munkája -, a jó színészi munka, Tom Clancy csak átkozza a filmet. Nem érnek semmit számára az aprólékosan kidolgozott akciójelenetek sem. Pedig hatásosak a kommandósok harcát bemutató képsorok is, de a pálmát mégis a gerincborzoló, autórobbantásos tűzijáték viszi el, amit Harrison Ford és a stáb kivételével senki sem él túl.

Clancy bátyánk tehát akadékoskodik, őt talán csak néhány millióval lehet majd jobb belátásra bírni, de addig is nehéz helyzetbe hozza a Paramountot, ha megtagadja a megfilmesítési jogokat, ugyanis Fordot még egy harmadik Jack Ryan sztori szerződése is a filmgyártó céghez köti.

De semmi baj, nem fogunk Harrison Ford kalandok nélkül tengődni: nemsokára feltűnik egy szemtelen félmosoly, egy figyelmeztetőleg felemelt mutatóujj és negyedszerre is suhogni fog Indiana Jones karikás ostora.

 (Cinema Video Plusz, 1995)

A hetvenes évek hollywoodi filmgyártását meghatározó és merőben átalakító fenegyerekek – Spielberg, Lucas, Coppola, Scorsese és a többiek – még ma, jó húsz évvel a színre lépésük után is jelentékeny hatást gyakorolnak nem csupán az amerikai, de az egész világ filmgyártására. Nézzük például Steven Spielberget, aki a több százmilliós bevételeket elért szórakoztató filmjei után hirtelen komolyabb témára váltott és sem művészileg, sem pedig anyagilag nem mondott csődöt. Sőt! Vagy itt van George Lucas, aki több, mint tizenöt éve hitegeti a rajongóit a Csillagok háborúja folytatásával és most, durván fél évvel a már leforgatott legújabb rész, a Baljós árnyak két perces (!) előzetesével sikerült elérnie, hogy az egész világ a lába előtt heverjen.

A nagy „öregek” közül az első osztályú, szívdobogtató thrillereivel – Carrie, Gyilkossághoz öltözve stb. – hírnevet szerzett Brian De Palma néhány éves hullámvölgy után a Carlito útjával, majd kilencvenhatban a Tom Cruise főszereplésével készült bombasikerrel, a Mission: Impossible-lel ismét a csúcsra tört. Tavaly egy másik sztárt, Nicolas Cage-et csábította kamera elé, hogy az Oscar-díjas Az utolsó dobás című rafinált krimiben nyomozzon egy gyilkosság tettesei után.

Rick Santoro (Cage) nem egy kimondott mintazsaru. A menő ruhákba öltözködő nyomozó ugyanis nem veti meg a könnyen zsebébe csusszanó zöldhasúakat, származzanak azok szerencsejátékból vagy esetleg finom zsarolásból. Atlantic Cityben mindenki az évszázad profi bokszmeccsén tombol, nem csoda hát, hogy a nagy pénzekben fogadó Santoro is az első sorban foglal helyet. Néhány perccel a mérkőzés kezdete után azonban váratlanul lövések dörrennek a csarnok másik feléből és a Rick mögött elhelyezkedő miniszter hátrahanyatlik a székéből. Pillanatok alatt kitör a káosz, mindenki menekülni próbál, egyedül csak Rick barátja, a miniszter védelmével megbízott Kevin (Gary Sinise) intézkedik és lelövi a merénylőt. A tizennégyezres tömeg a bejáratok felé tódul, Santoro pedig szem elől téveszti azt a szőke nőt, aki a lövések előtt éppen a miniszterrel tárgyalt.

Az óriási csarnokot pillanatok alatt lezárják a biztonságiak: Rick, a korrupt zsaru pedig hozzákezd, hogy végrehajtsa a lehetetlent – az arc nélküli embertömegben megtalálja a gyanús nőt, akinek feltehetőleg szintén köze lehet a lövöldözéshez...

Brian De Palma csavaros krimijének főhőseként Nicolas Cage a salgótarjáni Apollóban január 14-től próbál pontot tenni az ügy végére.

 (1998, Nógrád Megyei Hírlap)

Amikor Nic Cage még sztár volt és Brian De Palma még remek filmeket rendezett. Azóta sokminden történt a két filmes Hollywoodjában, Cage rossz szerepválasztásai és bukó filmjei révén szépen a második-harmadik sorba csúszott vissza, De Palma nagy szünetekkel erős, közepes mozikat készít. Az utolsó dobás korrekt kis krimi, de azért messze van mondjuk A sebhelyesarcútól vagy az Aki legyőzte Al Caponét című remektől...