Istenuccse, ördögire imádom az angyalokat! No, most nem azokra a pucér, pufók kissrácokra gondolok, akik csöppnyi szárnyaikkal verdesve, kamikáze-repülés közben nyilazgatják át a teljesen össze nem illő párok meggyötört szíveit. Az én kedvenceim többnyire hosszú és fekete kabátban járnak, néha cigiznek, néha piálnak, néha egy kicsit rosszalkodnak, olykor egymás ellen háborúznak, de mennyei dumájukkal és lazaságukkal minden élő (és holt) lényt levesznek a lábáról. Szerintem az isteni főnök is nagyon csípi őket, még akkor is ha ezek a megejtően emberi, de mégis természetfeletti szárnyasok azért egy jópárszor áthágják a kőbe vésett házirendet.

Jelenleg a két szolgálatos angyal O 'Reilly (Holly Hunter) és Jackson (Delroy Lindo). Profi, elsőosztályú szakemberek, de ebbe, a legfelsőbb szintről érkezett ügybe kishíján beletörik a halhatatlanságuk. Adott ugyanis egy hawaii-inges skót balfék, Robert (Ewan McGregor), aki a porszippantást megunva hirtelenjében elrabolja milliomos munkaadója, Naville (Ian Holm) agyonkényeztetett és agyonutyuluputyuluzott leányzóját, Celine-t (Cameron Diaz). Mivel Robert elég ügyetlen emberrablónak bizonyul, rövid úton az igencsak határozott és önfejű Celine veszi át az események – úgymint: váltságdíj-követelés, fegyveres erőszak stb. – irányítását. A regényírói babérokat dédelgető, botcsinálta gengszternek persze nem tetszik ez a stílus, ezért a furcsa vegyespáros berkein belül napirenden vannak az összeugrások. Angyalainknak nincs könnyű dolguk, hiszen az események sodrában minden fortélyukat és fegyverüket (!) fel kell használniuk, hogy összeboronálják a két, különböző ritmusban dobogó szívet. Különben...

A transpottingolós Danny Boyle - John Hodge - Andrew MacDonald trió Az élet sójában is jellegzetesen egyéni, bár kissé hollywoodi ízekkel megszórt lakomát készített. Ewan McGregor most nem az egyedüli főfogás, hiszen a romantikában profi Cameron Diaz már tud karaokézni és nemegyszer színésztársa fölé is kerekedik. De Hunter-Lindo mennyei kommandó mindenkinél ütőképesebb: Holly édesebb és dörzsöltebb, mint valaha, Delroy pedig – Az ördög ügyvédje után a jó oldalon – bizonytalan és rendkívül vicces. Ebben a jó kis buliban ők ketten ismét bebizonyítják, hogy a nagymamik annak idején a kiságyikónk fölé hajolva nem mondtak el mindent: ugyanis a fehér szárnyú, jóságos angyalok között vannak olyanok is, akik igencsak szeretik megviccelni a gyarló, földi halandókat...    

(1998, Video Plusz) 

Kis ember nagy bottal jár – szokják mondani műveltebb körökben.

A mi esetünkben azonban nem éppen így igaz a dolog, ugyanis sokkal inkább mondhatnánk ezt: Kis ember nagy karddal jár. Vagy pedig: Kis ember nagy emberrel jár.

Kevinre (Kieran Culkin) ugyanis mindkét meghatározás pontosan illik, a természet által nem túl nagy kegyben részesített srác ugyanis igencsak kilóg az átlagból: görbe a háta és csak bottal tud közlekedni. Ez azonban nem zavarja abban, hogy éles eszét és rendkívül gazdag fantáziáját felhasználva csodákra legyen képes - no nem olyan nagyokra, csak afféle kisvárosiakra.

Kevin ugyanis összeismerkedik a szomszédban, nagyszüleivel lakó óriástermetű, de lassú gondolkodású Maxwellel (Elden Henson), aki Kevinhez hasonlóan a kiközösítettek sanyarú sorsát éli. Az erő és az agy aztán nemsokára egybeforr és a két srác egymást támogatva örök barátokká válnak. Maxwell megvédi Kevint a valós világ tinédzserkorú veszedelmétől, míg ő cserébe a fantázia paripáján lovagolva Arthur király birodalmába repíti nagydarab társát.

A két önjelölt lovag aztán páncélt ölt, lóra pattan, hogy szövetséget kötve szembe szálljanak a városka gonosz erőivel...

Peter Chelsom filmje egy meglepő és megható barátság történetét meséli el bájjal, humorral, fantáziával és az élet nyomasztó realizmusával. A két remekül játszó, fiatal színészpalánta mellett Sharon Stone, Gillian Anderson, Gena Rowlands, Harry Dean Stanton, James Gandolfini és maga Meat Loaf tűnik fel a színen. A terepet azonban mégis Arthur király és lovagjai uralják, hogy az egyforma hétköznapokból kiragadva a barátság, az önfeláldozás és a fantázia világába repítsék a elfásult lelkű, gyarló halandót.

Trevor Jones modern és középkori dallamokat ötvöző remek muzsikáját – és a Stinggel közösen írt betétdalt – hallgatva az ember önkéntelenül is fehér, felszerszámozott paripát keres a közelben...

Nyeregbe, lovagok, védjük az ártatlant és az elesettet!

(1998)

Érdekes jelenség Sharon Stone, hiszen az idén 66 éves sztárt még most is a közönség, de főképp a sajtó rajongása veszi körül, holott valódi "sztársága" és sikerei csaknem negyed évszázada lehanyatlottak. A nyolcvanas évek szőke mellékszereplője a Total Recall-ban futott be és persze az Elemi ösztön finom terpesztésével vált világhírűvé, ám "dívasága" csúcsán csupán pár anyagilag és / vagy kritikailag sikeres alkotásból - Gyorsabb a halálnál, Casino, A gömb és Az Óriás - vehette ki a részét. Ez utóbbi, kellemes, melegszívű kis meséje után csupán pár sorozatepizódra, mellékszerepre vagy tényleg említésre sem méltó mozira futotta a tehetségéből. Helyette azonban az akkor még kiskölyök főhős, Kieran Culkin érkezett el a csúcsra az Utódlás Roman Roy-ának szeretnivalóan különc és őrült örökösének szerepében.

Könnyen lehet, hogy 2021 az ázsiai származású filmkészítők sikeréve lesz. Ugyanis a szinte minden fesztiválon taroló A nomádok földje és kínai rendezője, Chloé Zhao után az – eddig – szintén kevésbé ismert koreai-amerikai Lee Isaac Chung és a hat Oscarra jelölt Minari várható idén az akadémiai gála legtutibb befutójának. De vajon lesz belőle arany?

Csípős amerikai álom

A nyolcvanas évek konzervatív Reagan-érájában vagyunk, amikor még az eredeti értelmezésében létezett a kifejezés, miszerint „bárki lehetsz, aki csak akarsz”, és még meg volt az illúziója annak, hogy „mindent elérhetsz, ha keményen dolgozol”!

Az ázsiai nem-az-egyén-a-fontos-hanem-a-tömeg mentalitást maga mögött hagyva Jacob (van élet Lucille után is: Steven Yeun Oscarra jelölve) családostól települ át a napos Kaliforniából a jóval szürkébb Arkansas mélyére. A fiatal férfi feleségével, Monicával (Yeri Han) együtt egy csibeválogató üzemben robotol, ám mellette hatalmas álmokat dédelget: tervei szerint selfmade-manként a házuk körül elterülő földet saját erejéből megművelve koreai zöldségekkel és gyümölcsökkel látja majd el az anyaországból az Ígéret Földjére kivándorló több tízezer koreait.

 A nagy vállalásban segítőtársa is akad a kissé habókos, vasárnaponként szó szerint saját keresztjét cipelő farmer, Paul (Will Patton – Armageddon – remekül hozza a jólelkű, pünkösdi-karizmatikus figurát) alakjában. Hiába azonban a segítség, a problémák egyre csak tornyosulnak Jacob földje felett. A kemény munka kezdi felőrölni amúgy sem felhőtlen házasságát és bár felesége próbál mellette állni, egyre kevésbé hisz Jacob szavainak: „Elmegyünk Amerikába és megmentjük egymást!” A nehézségeket tetőzi kisfiuk, David (Alan Kim) szívproblémája is, ezért úgy döntenek, hogy elhívják a nagymamát, Soonjat (Yu-jung Youn szintén Oscar-közelben), hogy vigyázzon Davidre és nővérére, Anne-ra (Noel Cho), míg szüleik az amerikai álmot üldözik.

A szókimondó, öntörvényű nagyi érkezésével azonban nem oldódik meg minden gond. Sőt…

 A Minarit hat Oscar-díjra jelölték – a két, említett színész mellett maga a film, az író-rendező Chung és a zeneszerző, Emile Mosseri (The Last Black Man in San Francisco) kapta a nominációt.Filmrajongóként csak apróbetűsen, nagyon a billentyűzetet takarva írom le: lehet, hogy nem teljesen megérdemelten. Nem, nem azért, mert a Minari rossz film. Szórakoztató, elgondolkodtató, kedves, szerethető, de ennél nem sokkal több. Kevésbé moziínségesebb időkben – elsősorban a színészek játéka miatt – is eljutna a vörös szőnyeg közelébe, de semmiképpen nem vinné el a főbb díjakat.

Mégpedig azért, mert bár érdekes történetet mesél el, részben az ázsiai és az amerikai kultúrát állítja szembe egymással, a családi életet, problémákat, nézeteltéréseket ütközteti a kitörési vágy sokszor romboló kényszerítő erejével, valahogy mégis langyos és kiszámítható marad, mintha csak a klasszikus hollywoodi történetmesélés sokat látott elemeit rakná egymás után – egyetlen erős szála a nagymama és a gyerekek kapcsolatának fejlődése. Mint ahogy az egyik jelenetben is elhangzik a film is „megpróbál hasznos lenni”, de sajnos csak egy sokadik feldolgozás a ma már nem nagyon létező amerikai álomról.

És hogy mi az a minari? Hát a nastirtium officinale, azaz a vízitorma egy koreai változata. Igazi finomság – bár most nem annyira csípős, mint amennyire az ínyencek kívánnák…

(hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2021.07.11.)

Az amerikai álom egy kicsit más szemszögből. A koreai származású család elgondolkodtató drámája a maguk - pontosabban az apa - kis, önmagának elképzelt birodalmáról 2021-ben hat Oscar-jelölést is megért, ám csak a legjobb női mellékszereplőnek járó szobrot vihették haza az alkotók...

Egy kis modernkori, keleti filmtörténelem:

Az átlag európai néző személyes megismerkedése a Hong Kong-i filmmel természetesen Bruce Lee mára kissé elavultnak tűnő, ám villámgyors akcióival kezdődött. A fergeteges láb- és kézmunka, valamint a mellé társuló, egyéni küzdőstílus mifelénk is óriási sikert aratott, értelemszerűnek tűnt tehát az, hogy más távol-keleti harcművészek további filmjei sem állnak majd meg az Ural lábainál. Jöttek is ezután csőstől a tört angolságú utószinkronos és magyar felirattal ellátott klasszikus kung-fuk, mint a Hapkido, a Forgószélkisasszony, A legyőzhetetlen vutang és egyéb harcostársaik. Nem sokkal később pedig elözönlötték az országot a németből hozott huszonhatszormásolt egyenbunyók, amelyek mind a Der Klappenschlange mit dem Zustellengegeben aus der Koppintaschen Hölle, a Die Junge Tiger Warriors Zurück zu das Schaolinistischen Karate Zentrum vagy valami más borzadálynéven kerültek a mariahilferes videók gyomrába. A sok „Ja, Meister!”, „Du, Mörder!” und a már jóval választékosabb „Ich bring dich um” özönében aztán szerencsére feltűnt egy loboncos, gyűrött orrú és egyébként fantasztikus testi adottságokkal rendelkező fiatalember, aki teljesen sajátos, humoros stílusával megújította a halálkomolyság posványába süllyedt klasszikus bunyós filmeket. Igaz, hogy az elején még ő is csak egy volt „a srác, akinek a gonosz bajnok megölte a családját, de ő egy öregember tanításai által szuperharcossá válik és kirúgja a képből a gyilkost”-szerű figurák közül, de mégis: fantasztikus koreográfiája és ügyessége révén mára világszerte ismert sztárrá vált.

 A fiatalember Cheng Lung (született: Chan Kwon Sang) néven kezdte meg a pályafutását. Ma azonban másként ismeri őt a keleti akciófilmeket és vígjátékokat kedvelő világ: ő Jackie Chan, a kórházak intenzív osztályának törzsvendége.

 A nyolcvanas évtized elejétől azonban színre lépett egy másik, tehetséges kínai is, aki elsősorban a modern tűzpárbajok területén jeleskedett. Alkotásaiban a magasba emelte a magányos, olykor nem éppen tisztalelkű, városi hőst, a mai világ pisztolyos, gépfegyveres harcosát. Filmjei nem csupán pergő ritmusukkal, egyéni beállításaikkal és villámgyors vágásukkal, hanem erőszakos jeleneteikkel is legendássá váltak. Többek között ő volt az, aki felkarolta John Woo-t és producerként jónéhány nagy sikerhez segítette hozzá a rendezőt. Arca talán ismerős lehet egy pár Hong Kong-i film szereplőlistájáról: ő Tsui Hark, a vékony, kis bajuszt és rövid kecskeszakállat viselő, folyton cigarettázó, izgága emberke.

Hong Kong ismét Kínáé, de a távol-keleti volt-brit gyarmat legkiválóbb és leghíresebb filmesei már nem. A művészi alkotásairól híres Ang Lee, valamint Wayne Wang és a színésznő Gong Li vagy a keményebb stílust képviselő Woo, Jackie Chan, Ringo lam és Stanley Tong már otthagyták a lábnyomukat a filmfővárosban. Most földijükön, Tsui Harkon a sor, aki nem más, mint a belga spárgakirály, Jean-Claude Van Damme kedvéért ment Amerikába.

Hát persze, amikor az ember éppen a leginkább vágyna egy kis lazításra, néhány napos gondtalan pihenésre, pontosan akkor jönnek érte, hogy ugyan, ugorjon már vissza melózni egy röpke pillanatra, mert igencsak szükség van a két dolgos kezére.

Jack Quinn (Van Damme) valahol a mediterrán vidéken éppen a strandpapucsát veti le a medence partján, amikor meghallja a hívó szót. Nem szívesen fülel oda, hiszen éppen a nyugdíjas éveit tervezgeti és különben is, csini feleségével első babájuk világrajövetelére várnak. A cégnek azonban nem véletlenül van szüksége Quinn-re. Izompacsirtánk ugyanis kém, ügynök, terroristaelhárító és miegymás egy személyben. A hír azonban mégis felkelti Quinn érdeklődését: megtudja, hogy újra felbukkant az általa régóta megszállottan üldözött, főrossz, a kegyetlen Stavros (a jobb napokat is látott, külön a film kedvéért felpumpált Mickey Rourke). Több se kell Jacknek, érzékeny búcsút vesz az asszonytól, aztán nyergel, hogy végérvényesen leszámoljon örök ellenfelével.

Ennél a résznél aztán történik némi lövöldözés, agybafőbeverés meg gyilkolászás, aminek a végén Stavrosnak sikerül olajra lépnie, míg eközben Quinn-t egy időre kivonják a forgalomból. A pihenőidőben emberünk egy félreeső, elzárt szigeten, halottnak hitt ügynökök társaságában tengeti az életét, egészen addig, amíg egy napon a kosztot megunva önállósítja magát és igencsak leleményes módon távozik a helyszínről.

Nemsokára felkeresi Yazt (egy újabb kosaras: Dennis Rodman), a teletetkózott és felékszerezett fegyverkereskedőt, hogy annak bőséges készletéből feltankolva újra Stavros nyomába eredhessen. Yaz szereti készpénzért eladni a cuccait, mivel azonban vásárlójának momentán egy fillére sincsen – már csak az áru szemmel tartásáért is – egyszerűen csatlakozik Quinnhez.

A kicsi izmos, meg a magas vékony beindunak – és senki sem csodálkozhat azon, hogy áldásos tevékenységük révén nemsokára kő kövön nem marad a római Colosseumban.

Már megszokhattuk, hogy Jean-Claude-ot mostanában a kínai rendezők passzolgatják egymásnak. Először John Woo (Tökéletes célpont), majd Ringo Lam (Mindhalálig), most pedig Tsui Hark a Nyerő párosban. Azt szintén megszokhattuk már, hogy Steven Seagal filmjeihez hasonlóan a belga harcos akciói is nagy dirrel-durral indulnak az amerikai mozikban, néhány héten belül azonban nyom nélkül eltűnnek a vászonról. Európában azonban egészen más a helyzet: a népek tömegestől tódulnak, csakhogy lássák a csetepatékat.

Nincsen ez másként a Nyerő páros esetében sem, annál is inkább, mert a megszokott, bugyuta párbeszédeket és egykaptafa sztorikat most Tsui Hark rendezői tehetsége váltja meg a kárhozattól. Keze alatt ugyan a film nem válik klasszikussá, de jó eséllyel pályázhat a legkirobbanóbb, legpörgősebb és legizgalmasabb Van Damme-mozi díjára. Sztárunk teszi a dolgát: üt-vág, néha odapörköl egyet és hiába Mickey Rourke amatőrbokszos múltja, egy lábsöpréssel félreállítja az egykori szexbálványt az útból. Rodmannak még könnyebb dolga van: ő a Yaz név ellenére ösztönösen Dennis Rodmant, a kosárspílert játssza – csupán a labda hiányzik a kezéből.

A Van Damme-Hark kooperáció egyébként nemsokára újabb gyümölcsöt terem: már a dobozban van kilencvennyolcas bulijuk, a Rajtaütés.

Úgy hírlik, valami bunyós akciófilm vagy micsoda.

(1998, VOX )

Amikor Van Damme még a csúcson ugrófordulózott és a Hong Kongból elszármazott rendezők - Ang Lee, John Woo, Tsui Hark és társaik - hollywoodi mozikat rendeztek, Mickey Rourke-nak volt arca és a Féreg is a kosár után rövidre sikeredett filmes karrierje legelején járt. Egy régi, letűnt akciókor terméke a Nyerő páros, ami anno nagyot ment idehaza, ám világviszonylatban még nagyobbat hasalt. Nézzük meg újra és felejtsük is el - azért Tsui Hark egyéni akcióstílusa még ma is tetszetős...