Minden évben akad különleges, filmes meglepetés, amely nem csupán a megrögzött mozimániásoknak, hanem az átlagot képező rajongóknak is szól. Hááát... a Keresd a nőt!, az pontosan ebbe a kategóriába tartozik. A púzásról, fikázásról és más egyéb zárt körű mulatságokról is elhíresült, a Dumb és Dumbert, illetve a Tökös tekést szülő, ferdehajlamú testvérpár, Bobby és Peter Farrelly legújabb vígjátékában sem képes elszakadni az emberi test melléktermékeitől és most is rendesen alátesz a jó ízlésnek. Magas műveltségűek életveszélyben!

A Farrelly-tesók a Keresd a nőt! esetében egy kissé lefojtják az agymenésüket és kivételesen a sok dili mellett némi értelmet és érzelmet is visznek a hülyülésbe: ennek köszönhetően eddigi legjobb filmjük a tengerentúlon már jócskán a százötvenmillión túl röhögtet és ezzel igencsak megszorítja az Armageddon és a Ryan közlegény megmentése kaliberű szuperprodukciókat. Farrellyék nem fukarkodnak a poénmunícióval: amikor csak lehet, sorozat alá veszik a rekeszizmokat, minden egyes szituációt kihasználnak, hogy aztán az abból eredő összes vicclehetőséget eldurrantsák. A Keresd a nőt! esetében nem csupán „a szerelmes srác  a rég látott barátnő nyomában”-stílusú cukormázakat parodizálják ki, de menő, fiatal sztárjaikat – Cameron Diaz, Matt Dillon, Ben Stiller – is ráveszik, hogy a begyepesedett „jaj, csak nehogy leégjek a népek előtt” hollywoodi felfogást kiröhögve önfeledt derűvel és öniróniával csináljanak hülyét magukból. Meg kell mondani: teljesen szimpatikusan, igen életszerűen és hatásosan!

Te is voltál középiskolás a nyolcvanas évek közepén? Akkor kapd elő a régi képeidet és nézd meg magad, meg a haverokat, hogy milyen röhejes cuccokban égettétek magatokat! Ha nincs kéznél az albumod, hát akkor egyszerűen csak figyeld Tedet (Stiller), a kissé félszeg, esetlen tartású és hülyegyerekhajú srácot, hogyan blamálja magát a szeretett lány, Mary (Cam Diaz) előtt. Ted ugyanis randira hivatalos; megérkezik Mary-ékhez, sikeresen összeismerkedik a szülőkkel, majd hagyja, hogy Mary fogyatékos és a fülére roppant allergiás öccse, Warren (vagy tényleg fogyatékos vagy zseniális színész: W. Earl Brown) szétkenje őt a nappali padlóján. Ezek után Ted már csak egy égető problémát igyekszik leküzdeni, de mint eddig minden, a zippzárja is ellene fordul. Félóra magányos fürdőszobai szenvedés után  Ted hogyishívjákmicsodája csak nem tud szabadulni a nyakát szorongató bilincsből, ezért először az apósjelölt, majd a rendőrség és a tűzoltóság nyújt segítő kezet, hogy aztán a mentők tegyenek pontot a felettébb kényes és húsbavágó ügy végére.

Tizenhárom év telt el. Miután Ted kiheverte a lelki és férfiúi megrázkódtatásokat, egyszeriben rádöbben, hogy még mindig szereti az időközben Floridába költözött Mary-t. Barátja, Dom (Chris Elliot – Idétlen időkig) segédletével felbérel egy dilinyós magánnyomozót, Pat Healy-t (adjunk egyet a szépfiú szerepkörnek: Matt Dillon), aki elutazik, hogy minden tehetségét és szupercuccait bevetve megtalálja a szép Mary-t. Az akció sikerrel jár, Pat visszatér és elújságolja Tednek a hírt: Mary az eltelt évek alatt egy kicsit – úgy fél mázsát – meghízott, három férfitől négy gyereket szült és különben is: egy idő óta tolókocsival közlekedik. Ted elfehéredik és míg a régi, csodaszép Mary-t siratja, Pat szedelőzködik, hogy Floridába utazva becserkésszen egy, még mindig gyönyörű lányt...

Ted azonban nem rogy teljesen maga alá: a szép napok emlékére ő is felkerekedik, hogy kacskaringós úton elindulva meglátogassa rég nem látott és tudomása szerint elég ronda szerelmét, Mary-t...

Farrelly-ék kétségtelenül maradandó vígjátékot készítettek. A Diaz – Stiller – Dillon háromszög önmagát nem sajnálva fekteti hanyatt a nézőt és rajtuk kívül csokorra való más dilis, karikaturisztikus figura is megjelenik: remek például Mary fekete mostohaapja, a mozgássérült Tuckert játszó Lee Evans (Egértanya) vagy Lin Shaye, aki az égettreszoláriumozott és agyonglancolt öreglány mintapéldányaként jelenik meg a vásznon.

A film – a Dumb és Dumberhez és a Tökös tekéshez hasonlóan – egyáltalán nem tiszteli a jóízlést, a társadalmi konvenciókat és emellett mégis mindvégig nagyon vicces és szórakoztató marad: kiemelkedően jók a zenei betétek, amelyek megadják a történet alaphangulatát, szuper Matt Dillon kutyaélesztése és becserkészési trükkjei, valamint Ben Stiller félresikerült parkolói pisilése.

A Keresd a nőt! nem egy kimondott családi, karácsonyi buli. Inkább egy dorbézolós, jól sikerült balhé, amit nem szívesen mulasztana el az ember... még akkor sem, ha az a bizonyos zippzár éppen a legrosszabb helyen és időpontban indít ellene akciót!

(1999, VOX)

A Farrelly-tesók, Peter és Bobby neve a Dumb és Dumber totál dilinyós bemutatkozása után vált világszerte ismert, ám legnagyobb dobásuknak nem sokkal később Ben Stiller zippzárkalandja bizonyult! A humorgyáros testvérpár a továbbiakban megbízhatóan szállította a vígjátékait - Én és én, meg az Irén, A nagyon nagy ő, Túl közeli rokon, Elhajlási engedély -, ám A dilis trió és a Dumb és Dumber kettyó üzleti és kritikai buktája kettészakította a szakmai duót. Azóta félig-meddig külön utakon járva - Zöld könyv, Bajnokok stb. - ám jó lenne ha ismét összeállva újra jól megröhögtetnének minket...

Hogy milyen az éj színe?

Talán halottszürke, mint amikor éjfél után pár perccel a néptelen utcán sétálgatva látjuk a hideg fényű lámpák sorát, amint fakóra szívják a nappal szivárványként pompázó tárgyak színét. Vagy sötétfekete, mint amikor az eget borító vastag felhőréteg nem engedi a földhöz érni a telihold és a milliónyi sziporkázó csillag sok-sok fényévet megtett sugarait. Esetleg vörös, mint amikor a nap nyugaton a látóhatár mögé bukik és búcsúzásképpen egy utolsó sóhajjal vérszínűre festi a világot.

Hogy tulajdonképpen mi a válasz a feltett kérdésre? A fenébe is: nem derül ki! Ugyanis Az éj színe című Bruce Willis-film tömve van sejtelmes jelentésű dolgokkal, kétértelmű utalásokkal, összetört lelkű emberekkel és pszichologizáló párbeszédekkel, az egész zacc pedig egy olyan kerettörténetbe van ágyazva, ami teljesen mellékesen kezeli a cím jelentését – később kiderül: a cselekményt is.

AZ előbbi persze önmagában nem nagy gond, ugyanis bő tíz évvel ezelőtt a csuhás Sean Connery játékával fényjelezett A rózsa nevében a középkori nyomozósdi és a sztori követésének izgalma nem sok esélyt adott arra, hogy a tüskés virág nevének jelentésén elmélkedjünk.

Nos, Az éj színe esetében ez kissé másképp néz ki. Érdekes dolog, hogy az erotikus thrillerek megállíthatatlanul szaporodó családjába tartozó produkcióba miért csöppent bele Mr. Willis, aki ezidáig teljesen más – és meg kell mondani: veszettül sikeres – figurákat jelenített meg. Mert kire passzolt volna jobban John McClane szakadt, kosztól fekete trikója, ha nem arra az ürgére, aki immár három részen keresztül cicázik a rosszarcú terroristákkal a Die Hard-sorozatban? Nyilvánvalóan senkire.

AZ éj színe főszerepére viszont a producerek nyugodtan találhattak volna a kárki mást is. Valószínűleg Bruce Buddy megelégelte Demi Mama, a rakoncátlan hitves egyre sűrűsödő pucér címlapfotóit és hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb szerepeit (Tisztességtelen ajánlat, Zaklatás és most legújabban a Sztriptíz), gondolt egy merészet és fittyet hányva egyre fogyatkozó hajfürtjeinek rémült sikolyára, rövid időre stílust váltott. A klasszikus „Juppiájé, seggfej!” kezdetű remekbeszabott beszólást pedig az időtlen aranyköpés, a „Gatyót le, ágyba be!” követte.

És midőn Bruce tesó a felszólításnak eleget téve, lazán elnyúlva az ágyikóban heverészik, az ajtókeretben egy szál semmibe öltözve megjelenik a forróvérű majdnem-gyereklány Jane March, hogy a háttérben gyertyatartóval babráló és a lepedőt átszellemülten igazgató Richard Rush rendező minden művészi utasításának eleget tegyen.

Bill Capa (Willis) New Yorkban élő pszichoanalitikus számára eléggé kellemetlenül kezdődik a történet. Még a stáblista is csak éppen kifutott a képből, de lélekgyógyászunk nem cáfol rá nevére és máris egy, a toronyház széles üvegén keresztül elegáns ívben kirepülő nővel lesz gazdagabb. A hölgy pedig nem más, mint egyik megboldogult páciense, aki végső elkeseredésében – vagy a nem kielégítő kezelés következményeként – ezt a gyors és komplikációktól mentes utat választja a jobb létre szenderüléshez. Bill személyes katasztrófaként éli meg a tragédiát és nem tud szabadulni a maró lelkiismeret-furdalástól. Ezért rögvest elhagyja a Nagy Almát és az ország másik végében, Los Angelesben próbál nyugalomra lelni. De ez elhibázott lépésnek bizonyul, ugyanis a barát-kolléga, akinél a békés pihenőidőt töltené, az egyik éjszaka jónéhány késszúrás következtében elhalálozik.

Egyszerű betöréses gyilkosságra is gondolhatna Capa, ha nem lenne tudomása azokról a halálos fenyegetésekről, amelyeket egy idő óta barátja kapott valamelyik jóakarójától. Feltételezése szerint a feladó pedig valószínűleg annak a terápiás csoportnak a tagja, amelyet a doktor halála után Capanak kellett átvennie.

És mivel hősünk eddig is nehezen átlátható problémákkal találkozott, most (miért is ne?) a nyakába kapja ezt az újabbat is. Megismerkedik a csoport különböző érdekes patológiai eseteket magukban hordozó tagjaival és ezzel egy szövevényes háló kellős közepén találja magát. Ember legyen a talpán, aki ebből ki tud gubancolódni! Miközben Capa egy enyhe autós koccanást követően közeli ismeretségbe kerül a rejtélyesen izgató Rose-zal (Jane March), az emberek titokzatos kezek ténykedése eredményeképp hullani kezdenek körülötte. Ennek már a fele sem tréfa! És lőn…! Mélyebbre ható kutatások után doktorunk nem csupán az olyan hétköznapi kérdésekre találja meg a választ, hogy ki, kivel, hogyan és mikor, hanem egy titokzatos nőnek is a nyomára bukkan, aki valószínűleg minden szálat és az eseményke minden szereplőjét – beleértve Bill Capát is – a kezében tartja. És velük kedve szerint el is játszadozik!

Hmmm! ebből a sztoriból akár egy második Elemi ösztön is lehetett volna! Csupán egy lényeges dolog hiányzott hozzá: a nagy bereklámoztt filmben az éj színének megfejtése helyett egy valakinek a valamije, mégpedig Bruce Willisnek a fütyije került előtérbe. És ez mindent elrontott. Az öncélú szexjelenetek, amelyek, igaz, hogy két, szépen fotografált test összefonódását mutatták be az összes lehetséges beállításban, sajnos nem pótolták a sebtében összecsapott, a felesleges és néha értelmetlen eseményekkel sűrített forgatókönyv hiányosságait. Persze, látványnak nem rossz és tartalmaz egy-két jó ötletet is a film, de csak megszállott Bruce Willis-rajongóknak ajánlott.

Sebaj, legszimpatikusabb akcióhősünknek még van némi tálentum a tarsolyában. Ha erotikus thrillerben az égvilágon többet nem is, de vérbő gengszter és lövöldözős mozikban még jópárszor láthatjuk – amíg át nem lépi a nyugdíjkorhatárt! Szegény Jane March viszont valószínűleg karrierje végéig marad a szép, de nehezen érinthető csinibaba szerepében. Nagyanyóként pedig feltűnhet majd néhány jövőbeli cyberpunk sci-fi kiöregedett nagyasszonyaként…

(1995, Cinema Video)

Az Elemi ösztön után szabadosan - csak épp sokkal gyengébb minőségben!
A kritika utolsó bekezdésében említett jóslatszerűség sajnos csak részben vált be, hiszen az első filmjével - A szerető - befutott és a másodikkal "karrierjét" romba döntő Jane March a nagyon lehúzó kritikák után csak sokadrangú mozikban kapott főszerepet és a kisebb A-kategóriás mellékszerepek (A titánok harca) vagy sorozat-epizódok (Az elveszett ereklyék fosztogatói) nem sokáig tartották ki, így a színésznő 2014-ben be is fejezte a filmezést. Szegény, drága Bruce Willisünk pedig nagy bánatunkra, egészségi állapota miatt korai nyugdíjazásra kényszerült, így az orvosi vélemények szerint semmi esélye sincs már, hogy újra kamerák elé álljon.
Mi azonban tudjuk: ha John McClane ökölbe szorítja a lábujjait, bármire is képes!!!

Ülök a tévé előtt és mivel olvasni nem nagyon szeretek és a haverok sem jönnek bulizni, a nyamvadt távirányító gombjait bütykölöm. Már megint lezuhant egy utasszállító, a füstölgő roncsok között éppen az emberi maradványokat zacskózzák. Pech. Klikk! Az izraeli katonák gumilövedékkel lövik a palesztin kődobálókat. Nagy ügy?! Klikk! Az IRA egy angol katonai autót robbant fel: huszonöt halott a zsúfolt utcákon. Nem az én ügyem.  Klikk! Egy begőzölt tanár vaktában lekaszálja a fél tantestületet. A hülye elmebeteg! Végső klikk! Egy vállrándítással befordulok a fal felé, hogy az élet nagy problémáival foglalkozzam...vajon hogyan fűzzem meg a szomszéd srác barátnőjét?

Constantin Costa-Gavras, a hatásos politikai filmek fenoménja most újra a kamera mögé állt, hogy a tőle megszokott, aprólékos kivesézéssel egy erősen életszagú történetet dörgöljön az arcunkba. Nem több és nem kevesebb, mint egy éppen aktuális szenzáció, amelyet fél nap múlva már ki is szorít a következő médiabalhé, de mégis: az Őrült város egy olyan lenyűgöző, elborzasztó és valós film, amilyet nem láthattunk Michael Douglas zseniális Összeomlása óta, és amely még a megrögzött tévékapcsolgatók ujját is görcsbe rántja két óra hosszára...

Sam, a kissé együgyű ex-biztonsági őr (briliáns: John Travolta) nem akart semmi rosszat. Ő csupán visszatért a munkahelyére, a múzeumba, hogy megkérje a főnöknőt: vegye vissza az állásába. Mivel ez különböző gazdasági okokból természetesen nem lehetséges, Sam végső elkeseredésében fegyvert ránt, hogy ezzel nyomatékosítsa a szavait. Vesztére: egy fatális véletlen révén halálosan megsebesíti a volt kollégáját. Innentől pedig nincs visszaút: a megzavarodott férfi pillanatok alatt emberrablóvá – mégpedig tucatnyi kisiskolás elrablójává – válik. Pechjére éppen az épületben van Max Breckett (szintén briliáns: Dustin Hoffman), a lecsúszófélben lévő tévés hiéna, aki nemsokára a tettek mezejére lép és saját forgatókönyve szerint rendezi meg a következő napok izgalmas, elkeserítően őszinte és hiperugrásszerű nézettségi mutató-emelkedést eredményező eseményeit...

Az Őrült városról akár órákon keresztül lehetne dicshimnuszokat zengeni, hiszen a film az utóbbi évek egyik legmegrázóbb és legelgondolkodtatóbb művévé emelkedik. Gátlástalan egyenességgel mutatja be a média hírfelpergető erejét, a befektetendő milliókat felhajtó szenzációvadászatot, a háttérben lezajló presztizscsatákat és az emberi lelket sárba tipró karrierizmust. Costa-Gavras kesztyű nélkül vág az arcunkba, a színészek – a főszereplőkön kívül  az ellenlábas Alan Alda vagy a pedálgép Mia Kirshner – nagyszerűek: Dustin Hoffman a tőle megszokott zsenialitással mutatja be Brackett pozitív színeváltozását és Travolta is szívbemarkolóan hozza Sam Baily figuráját.

Akit nem érint meg mélységesen az Őrült város, az vagy nem szereti az őszinte mozikat – vagy csak éppen valamelyik vastag habbal szörcsögő, hazug szappanoperán tátja a száját. Na, igen: a show-nak folytatódnia kell?!?

(1998, VOX)

Csaknem harminc év telt már el a film premierje és a kritika megírása óta és a leírt szavak, amik akkor vészjósló figyelmeztetésnek lettek szánva, mára értelmüket vesztették! Hiszen az internet, majd az AI színre lépése és villámgyors elterjedése, illetve a szenzációhajhász média további korcsosulása mára egy sokkal rosszabb világot teremtett számunkra - persze ebben mi, fogyasztók, felhasználók is hibásak vagyunk! Ettől függetlenül az Őrült város a maga, kissé idejétmúlt és mára szájbarágós formájában a kilencvenes évek félelmeinek hiteles (fekete) tükrét tartja elénk. Bár ezen manapság már nem nagyon kell aggódnunk - 2025-re az 1997-es káros hatások sokszorosa zúdul ránk - percenként!