Az ember el sem hinné, hogy ez a csendes, mosolygós és udvarias, német származású angol-amerikai a saját területén, az akciómozi legegyénibb és legjobb alkotói közé tartozik. Hans Zimmer a Rain Man után a Fekete eső, valamint a Lánglovagok zenéjével biztosította be helyét a legjobbak között, hogy aztán a Thelma és Louise, a K2, a Tiszta románc, Az Oroszlánkirály, a Halálugrás, Az utolsó esély, A szikla és más elsőosztályú munkák révén tovább növelje az ázsióját.

Az egyik legutolsóként elkészített, a Rés a pajzson (Broken Arrow) című John Woo-akciómozihoz írt albuma szintén ezek közé sorolandó. Adott két pilóta, két jóbarát: Vic Deakins (John Travolta) és Riley Hale (Christian Slater), akiket szinte semmi sem választhat szét egymástól – csupán néhány nukleáris atomtöltet, amiket Deakins rabol el. Riley természetesen a nyomába ered és ezáltal egy őrült, nonstop üldözés veszi kezdetét.

Hans Zimmer úgy gondolta, mivel a hongkongi John Woo-t (A bérgyilkos, A fegyverek istene, Tökéletes célpont) a köznyelv a „Kelet Sergio Leonéja”-ként tartja számon, legjobb, ha ő a rendező stílusához igazítja zenéjét: így vált Zimmer egy röpke album erejéig a „Nyugat Ennnio Moriiconéjá”-vá. A spagetti westerneknek megfelelően, a tőle megszokott szintizenét trombitával, harmonikával, gitárral vegyítette és ezáltal egy kegyetlenül dinamikus, néha agresszív, de lágy, romantikus dallamokat sem nélkülöző hatvan percet komponált össze.

Bokszkesztyűk suhogása és ütéscsattanások, a könnyed, baráti bunyónak megfelelő lágy zene, amelybe gyermekkórus hangja libben; ez a Brothers című tétel – egészen három és fél percig, mert ekkor a mesterujjú Duane Eddy megszólaltatja bariton gitárját és felcsendül a lassú, de kiegyensúlyozott ritmus, mely remekül jeleníti meg a megfontolt, de őrült Deakins figuráját. Lassan átúszunk a kettes számba: ez a Secure. Sejtelmes, lassú zene, szinte biztonságban érezzük magunkat, amikor a szerző gyorsít a tempón, hogy felemeljen, mélybe rántson, majd újra lelassítson. A Stealth-ben már a szinti veszi át a gitár szerepét, gyorsít, új, monoton témába kezd. A végén ismét Duane Eddy penget egy szépet. Mine: Deakins témája kezd, talán még reménykedhetünk, hogy minden jóra fordul. De nem: Hans Zimmer ismét robbant és elszabadul az őrület. A következő, a Nuke nyugalmat sugalló gyermekkórussal indít, de aztán mindennek vége.

A föld alatt vagyunk, megkezdődik az őrült hajsza az utolsó robbanótöltetért. Kegyetlenül dinamikus akció, aztán hirtelen szünet, majd újra tombolás. A zene dróton rángatja az érzékeinket, csaknem tizenegy percen keresztül és már éppen megpihennénk a Greed kórusának hangjára, amikor hirtelen ismét a pokolban találjuk magunkat. Érezzük, egyre közeledik a leszámolás ideje, egyre többször keresztezi az üldöző Riley dinamikusabb, de ekevésbé egységes dallama Deakins céltudatos gitárját. Újabb tizenegy perc nyomulás. A hetedik szám, a Hammerhead aztán mindent elsöpör: a két főhős végső összecsapása. Vibrál a levegő, ahogy Deakins és Riley a másikat elnyomva-elgáncsolva próbál előtérbe kerülni. Aztán hirtelen vége: Broken Arrow. Már megint az a fene gitár! „Hé, testvér, csak nem végzünk egymással?” – kérdezik az újra előkerült kesztyűk, miközben felidéződik a régi haverság szétfoszló emléke. A különbség csupán az, hogy – mi már tudjuk! – a két barát közül az egyik végleg a padlón marad!

Ahogy a lemez hallgatója szintén: pokolian jó, vérpezsdítően hatásos hullámvasút: ez a Broken Arrow. Hans Zimmer-rajongóknak kötelező!

(1996, nem jelent meg)

Mivel a korábbi filmes lapok egyikének sem volt fő profilja a filmzene és a filmzeneszerzők munkássága, összesen egyetlenegy soundtrack-kritikát írtam pályafutásom alatt - azt is önkéntes alapon, hirtelen ötlettől vezérelve, de végül egy sorát sem publikálták. Sebaj, vagy három életrajzi anyagom megjelent a témához Hans Zimmerről és akkori, kezdőcsapatáról (Nick Glennie-Smith, Harry Gregson-Williams, Mark Mancina és mások) és ezek kárpótoltak a "mellőzésért". A Broke Arrow-album egyébként akkoriban nagy kedvencem volt - talán csak a Fekete eső és A szikla előzte be -, elsősorban a kritikában is említett Ennio Morricone-párhuzam miatt. Az olasz maestro szellemisége Zimmer westernes dallamaiban is tovább él!

Ha olyan hírek kezdenek kiszivárogni a hollywoodi filmstúdiók környékéről, hogy egy-egy, éppen aktuális bombasiker folytatásán törik a fejüket a producerek, az emberek legnagyobb része kárörömmel vegyes kíváncsisággal várja az új film bemutatóját – hiszen általánosan elterjedt vélemény, hogy a második, harmadik és az azt követő sokadik rész mind-mind sokkal gyengébb, mint az eredeti.

A valóság azonban jó párszor szépen rácáfol a várakozásokra. Vannak olyan szuperprodukciók ugyanis, amelyek a folytatások révén nemhogy kihunynak, de jócskán megerősödve ostromolják a mozikat. Ilyen klasszikus például a Csillagok háborúja-sorozat vagy az Indiana Jones-széria. Most azonban itt van egy hasonlóan igényes, minőségi szórakozást nyújtó film, amely egy epizóddal már lekörözte a két, említett trilógiát. Visszatér minden idők leglazább, legviccesebb, legszórakoztatóbb és leglehengerlőbb zsarupárosa! Mel Gibson és Danny Glover ugyanis negyedszerre is csőre tölti a halálos fegyvert! Itt van persze a második rész óta velük hülyéskedő, nagydumás, aprócska Joe Pesci, valamint a Mel oldalán verekedő amazon, Rene Russo is.

A Halálos fegyver 4. elődjeihez hasonlóan szintén nem kacérkodik a viccel, a lőszerrel és az ökölpárbajjal – ennek eredményeként óriásit durran!

Hőseink szokásukhoz híven már megint a (nagyon)rosszfiúk nyomában loholnak. Jelen esetben ugyanis a fenyegetés a tengerentúlról, pontosabban Ázsiából érkezik: Az Egyesült Államokban száll partra a távol-keleti maffiák egyik legveszélyesebb és legkegyetlenebb fejese, Wang Sing Ku (egy újabb hongkongi szupersztár: Jet Li), hogy szervezete élén  Amerikában is megvesse a lábát.

A többi inkább maradjon titok, hiszen a Halálos fegyver 4. tartogat egy jópár látványos, izgalmas és humoros meglepetést. Elég annyit mondani, hogy a filmet készítő Richard Donner rendező és Joel Silver producer ismét belead apait-anyait: a nézők egy másodpercig sem fognak unatkozni!

Riggs és Murtaugh legújabb kalandja augusztus 13-tól Gyarmaton, augusztustus 20-tól Tarjánban látható.

(1998, Nógrád Megyei Hírlap)

Szegény Richard Donner már évek óta nincsen köztünk, hogy megrendezze a világ egyik legjobb buddy-movie-jának ötödik részét, ám az idők kezdete óta tervezgetett folytatás most talán tényleg megvalósulhat. A hollywoodi elitbe lassacskán viszsakapaszkodó Mel Gibson ugyanis bőszen szervezi a Passió: Feltámadás című folytatását és ha újra sikerrel jár, talán hozzálát a Riggs - Murtaugh - Leo Getz trió búcsúdalának. A csapat ugyan egyre öregebb - Gibson 69, Danny Glover 79, Joe Pesci 82, de még Rene Russo is 71 -, ám akkor is kivárjuk a Halálos fegyver 5-öt. Hiszen tudjuk, nem öregek még ehhez a sz*rhoz!