Ülök a tévé előtt és mivel olvasni nem nagyon szeretek és a haverok sem jönnek bulizni, a nyamvadt távirányító gombjait bütykölöm. Már megint lezuhant egy utasszállító, a füstölgő roncsok között éppen az emberi maradványokat zacskózzák. Pech. Klikk! Az izraeli katonák gumilövedékkel lövik a palesztin kődobálókat. Nagy ügy?! Klikk! Az IRA egy angol katonai autót robbant fel: huszonöt halott a zsúfolt utcákon. Nem az én ügyem.  Klikk! Egy begőzölt tanár vaktában lekaszálja a fél tantestületet. A hülye elmebeteg! Végső klikk! Egy vállrándítással befordulok a fal felé, hogy az élet nagy problémáival foglalkozzam...vajon hogyan fűzzem meg a szomszéd srác barátnőjét?

Constantin Costa-Gavras, a hatásos politikai filmek fenoménja most újra a kamera mögé állt, hogy a tőle megszokott, aprólékos kivesézéssel egy erősen életszagú történetet dörgöljön az arcunkba. Nem több és nem kevesebb, mint egy éppen aktuális szenzáció, amelyet fél nap múlva már ki is szorít a következő médiabalhé, de mégis: az Őrült város egy olyan lenyűgöző, elborzasztó és valós film, amilyet nem láthattunk Michael Douglas zseniális Összeomlása óta, és amely még a megrögzött tévékapcsolgatók ujját is görcsbe rántja két óra hosszára...

Sam, a kissé együgyű ex-biztonsági őr (briliáns: John Travolta) nem akart semmi rosszat. Ő csupán visszatért a munkahelyére, a múzeumba, hogy megkérje a főnöknőt: vegye vissza az állásába. Mivel ez különböző gazdasági okokból természetesen nem lehetséges, Sam végső elkeseredésében fegyvert ránt, hogy ezzel nyomatékosítsa a szavait. Vesztére: egy fatális véletlen révén halálosan megsebesíti a volt kollégáját. Innentől pedig nincs visszaút: a megzavarodott férfi pillanatok alatt emberrablóvá – mégpedig tucatnyi kisiskolás elrablójává – válik. Pechjére éppen az épületben van Max Breckett (szintén briliáns: Dustin Hoffman), a lecsúszófélben lévő tévés hiéna, aki nemsokára a tettek mezejére lép és saját forgatókönyve szerint rendezi meg a következő napok izgalmas, elkeserítően őszinte és hiperugrásszerű nézettségi mutató-emelkedést eredményező eseményeit...

Az Őrült városról akár órákon keresztül lehetne dicshimnuszokat zengeni, hiszen a film az utóbbi évek egyik legmegrázóbb és legelgondolkodtatóbb művévé emelkedik. Gátlástalan egyenességgel mutatja be a média hírfelpergető erejét, a befektetendő milliókat felhajtó szenzációvadászatot, a háttérben lezajló presztizscsatákat és az emberi lelket sárba tipró karrierizmust. Costa-Gavras kesztyű nélkül vág az arcunkba, a színészek – a főszereplőkön kívül  az ellenlábas Alan Alda vagy a pedálgép Mia Kirshner – nagyszerűek: Dustin Hoffman a tőle megszokott zsenialitással mutatja be Brackett pozitív színeváltozását és Travolta is szívbemarkolóan hozza Sam Baily figuráját.

Akit nem érint meg mélységesen az Őrült város, az vagy nem szereti az őszinte mozikat – vagy csak éppen valamelyik vastag habbal szörcsögő, hazug szappanoperán tátja a száját. Na, igen: a show-nak folytatódnia kell?!?

(1998, VOX)

Csaknem harminc év telt már el a film premierje és a kritika megírása óta és a leírt szavak, amik akkor vészjósló figyelmeztetésnek lettek szánva, mára értelmüket vesztették! Hiszen az internet, majd az AI színre lépése és villámgyors elterjedése, illetve a szenzációhajhász média további korcsosulása mára egy sokkal rosszabb világot teremtett számunkra - persze ebben mi, fogyasztók, felhasználók is hibásak vagyunk! Ettől függetlenül az Őrült város a maga, kissé idejétmúlt és mára szájbarágós formájában a kilencvenes évek félelmeinek hiteles (fekete) tükrét tartja elénk. Bár ezen manapság már nem nagyon kell aggódnunk - 2025-re az 1997-es káros hatások sokszorosa zúdul ránk - percenként!

Az ember el sem hinné, hogy ez a csendes, mosolygós és udvarias, német származású angol-amerikai a saját területén, az akciómozi legegyénibb és legjobb alkotói közé tartozik. Hans Zimmer a Rain Man után a Fekete eső, valamint a Lánglovagok zenéjével biztosította be helyét a legjobbak között, hogy aztán a Thelma és Louise, a K2, a Tiszta románc, Az Oroszlánkirály, a Halálugrás, Az utolsó esély, A szikla és más elsőosztályú munkák révén tovább növelje az ázsióját.

Az egyik legutolsóként elkészített, a Rés a pajzson (Broken Arrow) című John Woo-akciómozihoz írt albuma szintén ezek közé sorolandó. Adott két pilóta, két jóbarát: Vic Deakins (John Travolta) és Riley Hale (Christian Slater), akiket szinte semmi sem választhat szét egymástól – csupán néhány nukleáris atomtöltet, amiket Deakins rabol el. Riley természetesen a nyomába ered és ezáltal egy őrült, nonstop üldözés veszi kezdetét.

Hans Zimmer úgy gondolta, mivel a hongkongi John Woo-t (A bérgyilkos, A fegyverek istene, Tökéletes célpont) a köznyelv a „Kelet Sergio Leonéja”-ként tartja számon, legjobb, ha ő a rendező stílusához igazítja zenéjét: így vált Zimmer egy röpke album erejéig a „Nyugat Ennnio Moriiconéjá”-vá. A spagetti westerneknek megfelelően, a tőle megszokott szintizenét trombitával, harmonikával, gitárral vegyítette és ezáltal egy kegyetlenül dinamikus, néha agresszív, de lágy, romantikus dallamokat sem nélkülöző hatvan percet komponált össze.

Bokszkesztyűk suhogása és ütéscsattanások, a könnyed, baráti bunyónak megfelelő lágy zene, amelybe gyermekkórus hangja libben; ez a Brothers című tétel – egészen három és fél percig, mert ekkor a mesterujjú Duane Eddy megszólaltatja bariton gitárját és felcsendül a lassú, de kiegyensúlyozott ritmus, mely remekül jeleníti meg a megfontolt, de őrült Deakins figuráját. Lassan átúszunk a kettes számba: ez a Secure. Sejtelmes, lassú zene, szinte biztonságban érezzük magunkat, amikor a szerző gyorsít a tempón, hogy felemeljen, mélybe rántson, majd újra lelassítson. A Stealth-ben már a szinti veszi át a gitár szerepét, gyorsít, új, monoton témába kezd. A végén ismét Duane Eddy penget egy szépet. Mine: Deakins témája kezd, talán még reménykedhetünk, hogy minden jóra fordul. De nem: Hans Zimmer ismét robbant és elszabadul az őrület. A következő, a Nuke nyugalmat sugalló gyermekkórussal indít, de aztán mindennek vége.

A föld alatt vagyunk, megkezdődik az őrült hajsza az utolsó robbanótöltetért. Kegyetlenül dinamikus akció, aztán hirtelen szünet, majd újra tombolás. A zene dróton rángatja az érzékeinket, csaknem tizenegy percen keresztül és már éppen megpihennénk a Greed kórusának hangjára, amikor hirtelen ismét a pokolban találjuk magunkat. Érezzük, egyre közeledik a leszámolás ideje, egyre többször keresztezi az üldöző Riley dinamikusabb, de ekevésbé egységes dallama Deakins céltudatos gitárját. Újabb tizenegy perc nyomulás. A hetedik szám, a Hammerhead aztán mindent elsöpör: a két főhős végső összecsapása. Vibrál a levegő, ahogy Deakins és Riley a másikat elnyomva-elgáncsolva próbál előtérbe kerülni. Aztán hirtelen vége: Broken Arrow. Már megint az a fene gitár! „Hé, testvér, csak nem végzünk egymással?” – kérdezik az újra előkerült kesztyűk, miközben felidéződik a régi haverság szétfoszló emléke. A különbség csupán az, hogy – mi már tudjuk! – a két barát közül az egyik végleg a padlón marad!

Ahogy a lemez hallgatója szintén: pokolian jó, vérpezsdítően hatásos hullámvasút: ez a Broken Arrow. Hans Zimmer-rajongóknak kötelező!

(1996, nem jelent meg)

Mivel a korábbi filmes lapok egyikének sem volt fő profilja a filmzene és a filmzeneszerzők munkássága, összesen egyetlenegy soundtrack-kritikát írtam pályafutásom alatt - azt is önkéntes alapon, hirtelen ötlettől vezérelve, de végül egy sorát sem publikálták. Sebaj, vagy három életrajzi anyagom megjelent a témához Hans Zimmerről és akkori, kezdőcsapatáról (Nick Glennie-Smith, Harry Gregson-Williams, Mark Mancina és mások) és ezek kárpótoltak a "mellőzésért". A Broke Arrow-album egyébként akkoriban nagy kedvencem volt - talán csak a Fekete eső és A szikla előzte be -, elsősorban a kritikában is említett Ennio Morricone-párhuzam miatt. Az olasz maestro szellemisége Zimmer westernes dallamaiban is tovább él!