Nnna, gyerekek, akartok-e még űrhajósok lenni? A frissebb memóriával megáldottak még emlékeznek, hogy annak idején, a boldog békeidőkben a hős Gagarin elvtárs – a párt nyugosztalja! – rakétájának füstcsíkja nyomán ezer és ezer kispajtás vágyott a távoli csillagok közé, hogy a gülüszemű, kocsonyástestű, nyáladzó, univerzumon kívüli elvtársaink számára is elvigyék a vörös ötágú üzenetét. Dehát, változnak az idők, manapság már a csillogó szemű lurkók többsége nem kozmonauta, hanem sajtreszelőhasú, vízesés alatt vonagló Bravo-sztár, mobilcsörgető pénzeszsák vagy BUX-indexelgető tőzsdecápa szeretne lenni.
Na de hol vannak a bátran integető űrhajósjelöltek? Hát, a potenciális jelentkezők egy része manapság már magára öltötte a frissen varrt Han Solo-kosztümjét, vagy az imént forrasztott, birodalmi rohamosztag-mintára készült páncélját és a moziban ücsörögve várja 1999 szeptember valahanyadikát, amikoris útjára indul a Star Wars-saga legújabb, lélegzetelállító opusza, a Baljós árnyak – egyszóval ezen fanatikusoknak esze ágában sincs éppen most fizikálisan a csillagok közé utazni. A szóba jöhető fickók második harmada sajna éjjel-nappal Asimov, Lem, Clarke és társaik valamelyik regényét bújja a huszonhatos dioptriájú szemüvege mögül, chips-en és diétás cocán él, ennek eredményeképpen gizda teste még a kiképző-centrifuga első félfordulatát sem élné túl. A szóbajövő jelentkezők utolsó harmada ugyan acélkeménnyé edzette az izmait és az agyát – tehát akár utazhatna is Bajkonurba vagy Cape Canaveralbe – ők azonban sutyiban megszerezték videón a Halálhajót, majd a kiképzőközpontban végigizzadták a filmet és egyhangú felkiáltással kijelentették, hogy: „a franc se akar a sötét űrbe kimerészkedni”, aztán takarodó után átugrották a szögesdrótot és az első távolsági busszal gyorsan leléceltek.
2040-ben járunk, amikor a ma még csak a csillagháborús filmekben létező szupergyors űrbéli száguldás valósággá válik. Dr. Weir (Sam Neill), a zseniális, ám halott feleségének képével rémálmodó tudós kifejleszti az Event Horizon nevű űrhajót. Ez a forradalmian új hajó abban különleges, hogy egy olyan szuperhiper hajtómű hajtja, amilyet még nem látott az Univerzum: a motorházban lévő gravitációs meghajtó ugyanis pillanatok alatt óriási távolságokra képes elrepíteni az Event Horizont. Annak rendje és módja szerint a hajót ki is próbálják, hogy a Naprendszer távoli vidékein végezzenek vele kutatásokat, ám, amikor a hajtómű működésbe lép, az űrhajó szőröstől-bőröstől-legénységestől eltűnik a nagy semmiben.
Na, most, ekkor lépünk be mi is a történetbe. Eltelik hét röpke év, mialatt hiába keresik a nyomtalanul felszívódott Horizont. Egyszer csak a Neptunusz mögött nagyhirtelen újra megjelenik a kóbor hajó. Mivel a földiek gyanítják, hogy a rajta lévő személyzet egy rövid kis kempingezésre kötötte el annak idején a járművet, gyorsan összekapnak egy profi csapatot, hogy azok dr. Weir, valamint Miller parancsnok (Laurence Fishburne) vezetésével feltérképezzék a helyzetet. A Lewis & Clark mentőhajó elindul. Útközben hőseink kielemzik az Event Horizonról érkező utolsó üzenetet: ám a nézővel együtt a hajuk égnek mered, hiszen a nagyon rossz minőségű felvételen emberi sikolyok és halálhörgések hallhatók. Mivel tapasztalt hajósaink már ettől is kellően becidriztek, nem túl nagy lelkesedéssel lépnek az eltűnt-megkerült űrhajó fedélzetére. Az Event Horizon folyosóin aztán olyan látvány fogadja őket, amiről jobb nem is beszélni, ugyanis rövidesen kiderül, hogy a hajó – szó szerint értve!!! – pokolian messziről tért vissza...!!
Brrr! Szó se róla, régóta vártam már, hogy egy amúgy istenigazából szuper, minden igényt kielégítő science fiction film kerüljön majd le a hollywoodi futószalagról. Nos, a Halálhajónál jobbat kívánni sem lehetne! Elképesztően hatásos a látványvilága, csavaros a története és teljességgel idegtépő az izgalmassága. Háát, Paul Anderson rendező – aki a Mortal Kombattal futott be, most pedig Kurt Russellel vállvetve A katona című kukafilmmel égeti magát – aztán beleadott apait-anyait, meg egy kis ördögit is! A Halálhajó ennek megfelelően az utóbbi idők legnagyobb sci-fije, egy olyan mozi, amely a horrorfilmek fesztiválján is derekasan megállja a helyét.
Nnna, gyerekek, akartok-e még űrhajósok lenni? Neeeem? És miért nem?
(1999, VOX)
Annak idején az Apolló Mozi jócskán a premier után, a kisteremben vetítette az Even Horizont. Kis nézőtér, kis vászon és kicsi gépház, ahová két kisméretű vetítőgép fért be, ami annyit jelentett, hogy nem lehetett - a nagyteremben megszokott módon - egy nagy orsóra összeragasztani három 20 perces tekercset, így a két gép felváltva dolgozott húszas váltásokban. Lement a film, rendben volt, tetszett, de valahogy gyanúsan rövidre sikeredett, - az IMDb hosszabbnak írta - még a másfél órát sem érte el. Ennek ellenére mindenki felállt és szépen kisétált. Hazafelé ugrott be, hogy a nagy gyilokban és sátáni horrorban két szereplő valahogy nyomtalanul eltűnt a sztoriból. Szerencsére épp útba esett a megboldogult Tisza Videótéka, így gyorsan kivettük az akkor már VHS-en kapható filmet és még azon véres melegében, este kazettáról is végignéztük. És tényleg! Előkerült a két szereplő - persze, el is haláloztak - és éppen 20 perccel volt hosszabb a Halálhajó a moziban látottnál. Így végérvényesen kiderült, hogy az Apollóban a Mozigépész's Cut verziót láttuk, mivel valamilyen technikai malőr okán a mozigépészbá egy húszperces tekercset elfelejtett levetíteni...
