Höhö-höhö, ez ténleg tök állat! Höhö! De ténleg!
Nna, akinek erről a rövidke, de annál velősebb, véleménynyilvánításról most hirtelenjében nem ugrik be, hogy vajon kitől is származik, annak sajnálatosan óriási multikulturális szakadékok tátonganak a búrájában. Ami természetesen nem olyan nagy baj, csak azt eredményezi, hogy az illető teljesen fogalmatlan az élet apró, nem túlságosan meghatározó, de azért alacsonyabb vérnyomást és egyben csökkenő rizikófaktort eredményező hülyüléseivel szemben.
Mert például, aki teszem azt Shakespeare, Hemingway és Dosztjevszkij mellett nem szimatol bele például a világirodalmi mérföldköveket író Douglas Adams GALAXIS Útikalauz-sorozatába, az sosem fogja megtudni, hogy mit lehet fél órán át röhögni a „Nosz, Szafod isz csak egy paszasz!”-szerű beszólásokon és azt sem értheti meg: a tömör „Az Élet, a Világmindenség, Meg Minden” kérdésre miért a pofonegyszerű „42” a válasz. Ugye? Mivel csaknem száz százalékig tuti, hogy az Útikalauz és benne Arthur Dent, Ford Prefect és Zaphod Beeblebrox kalandjai sosem szerepelnek majd kötelező olvasmányként, igencsak valószínű az is, hogy a Beavis és Butt-head lenyomja Amerikát című opusz is kimarad a tanulók iskolamozira betervezett filmjei közül.
Walt Disney szelleme még sokáig bolyongana nyugalmat nem találva a rajzfilmstúdiók környékén, ha látná Beavis és Butt-head minden művészi igényességet nélkülöző történeteit. Igaz, ami igaz: náluk degeneráltabb és idiótább figurát – kivéve talán Johhny Bravot – még nem hordott a hátán a Firkavilág. Ennek ellenére azonban rövid idő alatt eszméletlenül nagyot nőtt a népszerűségük. Még néhány évvel ezelőtt az MTV éjszakai műsorában csak a megszállott rockerek és a höhö-szintű, popcornfaló lények lesték őket, mára már egyre nagyobb tömegek kíváncsiak a marhaságaikra.
Beavis és Butt-head révbe ért! A rövid epizódok után most egy egész estés szerződés keretében alkalmuk nyílik arra, hogy a feje tetejére állítsák egész Amerikát. Fogszabályozó be, Metallica és AC/DC póló fel! Eljött a nagy nap, amikor Mazsola, a Kis Vakond, Rumcájsz és G.I. Joe után a jóval elsöprőbb Beavis és Butt-head uralja a terepet! Höhö-höhö!
A kétes egzisztenciális értékeket – tévé, pattogatott kukorica, nagy dudák – dicsőítő Beavis és a hasonlóan szerteágazó érdeklődésű haverja, Butt-head élik a maguk magas szintű, ingergazdag életét. Ülnek a tévé előtt, megzabálnak mindent a frigóból és nagyjából hat-egész-nyolctized másodpercenként egy-egy „höhö”-vel vagy „állat”-tal kommentálják a látottakat. Egyszer aztán hirtelen vége szakad az arany életnek, ugyanis a két géniusz lerobbant lakásából valakik megpattintják a világmindenséget jelentő televíziót. Beavis és Butt-head természetesen egy másodpercig sem tűrhetik az efféle cselekedetet, ezért erőt vesznek magukon, szélesre tárják az ajtót, majd kilépnek a sorvadt tüdejükre igen veszélyes friss levegőre, hogy aztán hozzálássanak az ellopott doboz megkereséséhez.
Egy koszos motelben meg is pillantanak egy működő készüléket, majd a szobába lépve szembe találják magukat a lakóval: a fickó egyfolytában köhög, bagózik és piál, de felajánl tízezer dolcsit, ha a két kretén „lenyomja” az ex-barátnőjét. Butt-headék persze egyből félreértik a dolgot és az útmutatás alapján rögtön akcióba lendülnek. Mondani sem kell, hogy mindketten egy tévedés áldozatai, hiszen valaki egészen másoknak kellett volna elvégezniük a melót.
Idióta hőseink útra kelnek és hol egy nyugdíjas turistákat, hol apácákat szállító buszra vagy repülőre keveredve haladnak a távoli cél, Las Vegas irányába. Útközben többek között kiakasztanak egy csomó embert, tönkre vágnak egy komplett vízierőművet, valamint többször is összeakadnak egy lakókocsis, átlagpofa amerikai családdal. A sok kavarodás végén aztán elérik, hogy nemsokára az őket felbérelő fickóval, a „lenyomás”-ra ítélt nőjével, valamint a FBI-jal és a rendőrséggel a nyomukban menekülnek az Államokon keresztül.
Legvégül persze eljutnak a hatalom szívébe, Washingtonba is, ahol nem mással, mint Bill Clintonnal és családjával kerülnek közelebbi ismeretségbe.
A két dilinyós, de kétségtelenül állatira figyelemreméltó figura úgy nagyjából öt évvel ezelőtt, Mike Judge orvosi esetnek számító fantáziájának köszönhette a világra jöttét. Az ex-kormányalkalmazott és ex-zenész már több rövid rajzfilmet is készített, amikor az MTV felfigyelt az első Beavis és Butt-head történetére. A tévéseknek megtetszett a különlegesen eszement hülyeség és még több epizódot rendeltek belőle. Így indult el az iszidiszis és a metallikás bajkeverő a világhírnév irányába.
Egy valami tény: ízlés dolga, hogy mit élvez az ember. Mert falra lehet mászni a puhogtatós technotól, az ablaktábla-repesztő operaáriától, de a lendületes akciófilmzenétől is. (Ez utóbbitól természetesen soha, csak éppen jól illett a szövegkörnyezetbe!) Szóval, ha valaki megnézi eme könnyed kis szösszenetet, rögtön tudni fogja, hogy megérte-e a vesződést. Hogy a kritikus miként vélekedik a filmről? A hivatalos verzió szerint természetesen elítélendő értékeket (értéktelenségeket) képvisel, hiszen igen káros hatásával, veszélyes tevékenységek végrehajtására motiválhatja a fejlődésben lévő, gyermeki tudatot!
Nem hivatalosan viszont: tök állat!
Még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a legkonzervatívabb irodalomtanárok között akad majd olyan, aki éjszaka, amikor már minden fül- és szemtanú javában alszik, berakja a Beavis és Butt-haed-filmet a videóba, nagyot markol a rósejbnibe, hogy aztán a morbid poénokon vigyorogva hangot adjon tömör véleményének: Höhö-höhö!
(2000)
Rajzfilmes baromkodásra bőven találunk példát manapság, ám az egyik legrégebbi és legkultikusabb hülyülés a két metálos eccerűség nevéhez fűzódik. Sorozatuk 1993 és 2011 közöt futotta megboldogult, klasszikus MTV-n, majd 1996-ban ebben az egészestésben folytatódott. Bűnös, alpári élvezet. Mivel a rock 'n'roll örök, a hülyülés idén júliusban Beavis and Butt-head Do the Universe címmel folytatódik. Höhö!
