Valaki sáros bakanccsal már megint jól megtaposta a dicső csillagos-sávos lobogót! A szörnyű tett felbujtója pedig nem más, mint az itthonról elszármazott, már a miniszter személyét is kipécéző producer, Andy Vajna.

Én azonban gyanítom, nem egyedül ő áll a piszkos ügy hátterében! Hosszú évek óta cikkeznek arról, hogy az amerikai hadsereg vezetése milyen viszonyban áll a hollywoodi álomgyárosokkal. Tudniillik, a vezérkariak igencsak szimpatizálnak azokkal a produkciókkal, amelyek jó fényben tüntetik fel a kopaszra nyírt katonákat és – a rossznyelvek szerint – nem átallanak még némi pénzt is átutalni a Seychelle-szigetek egyik mellékutcai bankjából, hogy ez a fény a filmvásznon még jobban felerősödve ragyogó glóriaként jelenjen meg a gyanútlan nézők szeme előtt.

Nos, úgy tűnik, most egy újabb „befektető” kapcsolódott be a bizniszbe. Az utóbbi időben ugyanis  hirtelenjében megnőtt az amerikai elnök alakjával foglakozó filmek száma. Már lement az Államérdek és a Gyilkosság a Fehét Házban, most itt van az Árnyék- összeesküvés és valószínűleg nemsokára jön  az elnöki alsógatyát kiteregető két újabb siker, a Amikor a farok csóválja… és a A nemzet színe-java is. Nos, ezekben a Clinton-párra amúgy is vészterhes időkben kinek állhat érdekében még jobban szítani az elnököt pörkölő tüzet? Hát a CNN-nek! Mert hiába lövik egymást halomra az emberek itt, a szomszédban vagy Afrikában, a népek jobban szeretnek csámcsogni a Nixon óta már nem is annyira kikezdhetetlen president házatáján történtekről. Ez pedig óriási üzletet jelent – és nem csupán a filmgyártóknak...!

Az Árnyék-összeesküvés esetében azonban hiába készül mindenki a nagy, minden eddigit felülmúló, zaftos falatozásra. George Pan Cosmatos (Rambo 2., Tombstone – Halott város ) legújabb filmje ugyanis csak némi kis sóssütis rágcsálásra ad okot. Hiába a sztárgárda, az újabb, elnökös kergetőzősdi a „president balhéban” – széria leghalványabb darabjának nem éppen kitüntető címét viselheti.

Bobby Bishop (mostanában keveset látunk, Charlie Sheen!) az amerikai első ember körül mozgolódó csapat egyik fiatal tanácsadója mindig kész új információkkal szolgálni a főnöke számára. Most is éppen némi hír – az elnök személye ellen készülő összeesküvés – ügyében beszél meg találkozót. Azonban nem jár szerencsével, mert az infót megszerző csapatot egy névtelen bérgyilkos, az Ügynök (Stephen Lang) eltávolítja az útból. Sőt! Bobby is a célkeresztbe kerül és menekülősre fogja a dolgot. Miközben az életét menti és az ügyet próbálja kideríteni, melléje csapódik egy régi ismerőse, a rámenős újságírónő Amanda Givens (Linda Hamilton) is. Innentől kezdve ketten, Bobby atyai jóbarátja, a vezérkari főnök (Donald Sutherland) segítségével próbálják napfényre hozni az összeesküvést és megmenteni az elnök életét.

Épphogy megpihentünk az Összeesküvés-elmélet után, valaki már megint szöszmötöl a sötétben! Szegény Charlie Sheen még most sem tud kimászni a hullámvölgyből. A harminchárom éves, de már veteránnak számító színész – csaknem negyven filmmel a háta mögött! – néhány éve luxuslotyós ügyei miatt – kiesett Hollywood kegyeiből. A nyolcvanas évek nagy bálványa mostanában csak gyenge szerepeket kap. Remélhetőleg legújabb tervei – Postmortem, No Code of Conduct, Free Money, A Letter From Death Row – ismét a csúcs felé lendítik majd.

(1998, VOX)

Charlie Sheen tesónk már jó ideje nincsen toplistán, mióta viselkedése, piálása miatt kigolyózták sikersorozatából. Ám a Két pasi - meg egy kicsi egykori sztárjának nem kell aggódnia, hiszen annyi dollárt összenevettetett a szériával, hogy későbbi, kisebb szerepvállalásai nélkül is elszeszelhet még öreg papiként is. Színészdinasztia tagjaként a nyolcvanas-kilencvenes években volt mozis csúcson (A szakasz, Tőzsdecápák, A nagy csapat, A zöldfülű, A három testőr, Végsebesség, meg még sok más) és ennek az egykori dicsőségnek az egyik halványabb csillaga volt George P. Coamatos (A Cassandra-átjáró, Rambo 2., Kobra, Tombstone - A halott város) politikai akciókrimije.

Életben maradni!

John Travolta határidőnaplójába a nagy kiugrást hozó hetvenes évek letelte után csaknem másfél évtizedig ez a két szó volt reszketeg kézzel belekörmölve. A zsíros táncos szerepek után a parkett ördöge megbotlott és egészen egy Tarantino nevezetű gengsztermániás fickó felbukkanásáig már annak is örülnie kellett, ha néhanapján sikerült egy-egy épkézlábnak mondható, B-kategóriás szerepet kicsípnie.

A diétás időszaknak azonban a Ponyvaregénnyel vége szakadt és Travolta manapság egyike azon keveseknek, akik teli szájjal habzsolhatják a hollywoodi torta tejszínhabját. Az utóbbi három évben Travolta egyfolytában azon munkálkodik, hogy behozza a nagy lemaradást: évi két-három filmnél alább nem adja és ezzel megközelíti a legmunkamániásabb színészek, Harvey Keitel, Robert De Niro vagy Steve Buscemi teljesítményét. Az elmúlt idők legzajosabb visszatérését produkáló John Travolta most már szabadon válogathat a vígjátéki, akció és drámai szerepek közül, sőt, még azt is megteheti, hogy kilép Polanski The Double című filmjéből--hiszen a következő forgatandó produkció már úgy is jó előre ott díszeleg az előjegyzési naptárában.

Ki törődik manapság az egykori gizda egyre terebélyesedő pocakjával, ha az arcjátéka helyettesíti ezt az apró testi hibát?! Ha már egyszer a nézők és a szakma is újra szentté avatta Johnny-t, ő gondolt egyet és rendhagyó módon mondott köszönetet: a Michael című filmben hófehér szárnyakat növesztve angyallá változott. És nézzünk oda, ez is istenien jól állt neki!

Dorothy (Andie MacDowell, aki Meg Ryan mellett az édeskés romantikus szívmelengetők – Zöld kártya, Idétlen időkig, Négy esküvő és egy temetés – legbiztosabb szereplője), Frank (az Oscar-dijas William Hurt – A pókasszony csókja) és Huey (Robert Pastorelli) mindhárman újságírók. Éppen valahol az isten háta mögött, Iowa egyik porfészkében, egy nappaliban ücsörögnek, ahová a pletykasajtó iránt igen fogékony főszerkesztőjük (Bob Hoskins) irányította őket. Állítólag ugyanis egy angyal vagy mifene tűnt fel nemrégiben arrafelé!

A házinéni éppen sütivel meg miegymással kínálgatja őket, amikor a fejük felett apró porcsíkokat hullajtva megnyikordul a padlódeszka. Valaki ébredezik a felső szinten. Csoszogó lépteket hallani, majd a hívó szóra válaszolva – „Mindjárt, megyek, csak a cigimet keresem!” – a titokzatos valaki elindul lefelé. Egy fehér toll hull alá méltóságteljesen, majd még mindig félálomban, egykócos hajú, gyűrött arcú, folyamatosan vakarózó, alsógatyás és szárnyszerű valamiket viselő, félmeztelen fickó slattyog le a lépcsőn.

Ő Michael – mifelénk: Mihály – (John Travolta), az angyal. Az, hogy nem a szentképeken megfigyelhető, fényt árasztó, fanfáros típusból való, az már az első pillanatban nyilvánvaló. A különbségek akkor válnak egyértelművé, amikor Michael reggelizni – pontosabban: zabálni –kezd. Szörcsög, böfög, hullik a kaja a szájából, szóval egy jól nevelt mennyei küldötthöz egyáltalán nem illően viselkedik.

Újságíróink természetesen kételkednek angyali mivoltában, de engedelmeskednek a főnöki szónak és a szárnyait eltakaró nagykabátot adnak Michaelra, hogy aztán kocsiba ülve hosszú útra induljanak vele a szerkesztőség irányába. A négyfős csapat betér egy útszéli kricsmibe, ahol rövidesen egészen elképesztő dolog történik: a helyszínen tartózkodó összes nőnemű lény – kivéve Dorothyt – valami furcsa oknál fogva – egyesek szerint a feltűnő vaníliaillat hatására – egyetlen, boszorkányos ügyességű táncos, Michael hatása alá kerül. Természetesen a helyi bikák nem nézik túl jó szemmel az egyszemélyes riválist, ezért az összetűzés elkerülhetetlenné válik – angyalunk számára azonban ez sem jelent akadályt...

Nora Ephron író-rendező szakavatott kézzel nyúlt az anyaghoz. Ő nem a természetfeletti erők kőkemény csatáját (lásd: Angyalok háborúja), hanem egy baromira jópofa angyal kalandját, illetve néhány, megejtően esendő emberi lény megvilágosulását választotta témájául. A Harry és Sally irójaként, illetve a Szerelem hullámhosszán rendezőjeként már szerzett kellő tapasztalatot az érzelmek, valamint a kedves humor vegyítésében és ezt remekül kiaknázta a Michael elkészítésekor is. Sajátos road movie-jában nem az akciók és a száguldás, hanem a párbeszédek és az érzelmek lassú csörgedezése uralja a terepet. Biztos kézzel irányítja szereplőit és egy pillanatig sem hagyja, hogy a giccs ragacsos talajára fusson a történet.

Az apró kis viccek – pl.: kiderül, hogy János és Pál nem csupán a Bibliában, de a Beatlesben is maradandó értékeket hagyott az utókorra –, mellett természetesen a színészek határozzák meg az egész film hangulatát. Andie MacDowell a szokásához híven rácsodálkozóan aranyos, William Hurt szokásához híven kiábrándult és cinikus, de semmi sem akadályozhatja meg, hogy a legvégén egymásra találjanak. A legjobb azonban a szálakat a háttérből mozgató címszereplő, Travolta: gyerekesen bájos, ahogy a világ legnagyobb gombolyagját keresi, vagy ahogy egy bikával kel birokra, életre keltett arkangyala annyira valóságos és emberi, hogy a szárnyakat leszámítva egy jópofa, minden viccre képes melósnak nézné az ember – egy scientistától tulajdonképpen nem is olyan rossz teljesítmény!

„A vendégszeretetről el ne feledkezzetek, mert némelyek ezáltal tudtokon kívül angyalokat vendégeltek meg!” Uraim, lehet szárnyakat növeszteni!

(1997, Video Plusz)

Nagyon divatos dolog manapság arról panaszkodni, hogy a filmkészítők sehogy sem képesek elszakadni a jól bevált, ezerszer átvariált, de tulajdonképpen csak ugyanazokat a sablonokat variáló témáktól. Láttunk már tucatnyi repülős filmet, rahedli szökevényeset, számtalan „utálják egymást, de a végén úgyis egymásba szeretnek” alcíműt, meg jónéhány terroristásat is, ahol többnyire arabok, orosz vagy kínai maffiózók, esetleg IRA-tagok robbantgatták a nagykövetségeket és a helyi zöldségesstandokat. Ez utóbbiak közül azonban – leszámítva a monstre kategóriában induló Időzített bomba és Az ördög maga-stílusú „nagyfilmeket” – a nézők és kritikusok nagy örömére minden egyes történet új, megrázó élménnyel gazdagítja a drámára fogékony lelkűeket. Talán éppen azért, mert ezeket a filmeket írek készítették - saját magukról. Neil Jordan lenyűgözött a Síró játékkal és a Michael Collins-szal, Jim Sheridan pedig felrázott az Apám nevében-nel.

Most pedig kedvenc színészét, Daniel Day-Lewist (A bal lábam) küldi a ringbe, hogy az Danny Flynn-ként bokszkesztyűt húzva küzdjön a véres terrorizmus és a könyörtelen megnemértés ellen. Danny tizennégy évet húzott le a börtönben egy robbantás miatt: szinte gyerekként került be és érett férfiként lépett ki onnan, éppen ezért a múlttal önmagában leszámolva teljesen új életet próbál kezdeni. Belfastban azonban ez korántsem egyszerű. Amerre megy, mindenütt a katolikus – protestáns ellentét és az angolok elleni gyűlölet tüzei égnek.

Danny azonban erről  tudomást sem véve hozzáfog, hogy gyermekkori edzője segítségével újjáépítse a boksztermet és a maga sajátos módján, a ring kevésbé véres hadszínterén küzdjön meg a győzelemért. A múlt azonban utánanyúl: újra fellángol a szerelem közte és másfél évtizede nem látott kedvese, Maggie (Emily Watson) között. Érzelmeiket azonban nem sokáig titkolhatják, hiszen az IRA figyelő tekintete mindenhová elkíséri őket. Danny és Maggie csupán egy csipetnyi boldogságra és egy leheletnyi békére vágyik... a viszonylagos nyugalomban hirtelen újra kitörő ősi gyűlölet azonban úgy tűnik, örökre szétválasztja őket...

Rocky Balboa kiütve! Sheridan zseniális játékot produkáló színészei segítségével, szürkés-barnás színekkel a dráma és a szerelmi eposz egy teljesen új változatával lep meg bennünket. Remélhetőleg a Welcome to Sarajevo-val beinduló, a balkáni háborúk témáját feldolgozó filmek legalább olyanok lesznek, mint A bunyós: megrázóak, letaglózóak – de emellett mélységesen emberiek!

(1998, VOX)

Daniel Day-Lewis sajna hét évvel ezelőtt, a Fantomszál leforgatása után nyugdíjba vonultatta magát, ám változatos és minőségi pályája során bőséggel játszott minőségi filmekben zseniális szerepeket. Ezt erősíti végtelen számúnak tűnő díja és jelölése, köztük három Oscar-arany (A bal lábam, Vérző olaj, Lincoln), illetve három Oscar-nomináció (Apám nevében, New York bandái és a karrierzáró Fantomszál) is. De bármiben is szerepelt, erős jelenléte, színészi nagysága megkerülhetetlen volt, legyen csak akár szó Hosszú Puskáról vagy A bunyós, jó útra térő ex-IRA-tag bokszolójáról. Még mindig reménykedünk, hogy mégis meggondolja magát, hiszen pár felejthetetlen évtizedet még szerezhetne nekünk, nézőknek...