Az ígéret szép szó…

Aki a nyolcvanas évek elején-közepén volt gyerek, tudhatja, milyen izgalmas érzés összerakni az NDK-s Astro-Cabinet távcsövet, aztán a Hold felszínét vagy A Farkasbercit kutatni a csillagos égen – és arra emlékezni, hogy anno milyen sokkoló is volt látni a Challenger utolsó kilövését és katasztrófáját! Persze, csak az álmodozók kis részéből válik ezek után csillagász, pláne kozmonauta – a Szovjetunió Hőséről nem is beszélve! – de az űr és a galaxisok szeretete valahogy mindig elkíséri az embert, ha már egyszer mégis kénytelen két lábbal a Földön maradni!

Sarah Loreau (Eva Green), a francia űrhajós nem tartozik ebbe a csoportba, ő az űrbe emelkedhet, hiszen valóra váltotta kislánykori álmát és nemsokára elindul, hogy bajkonuri felkészülést követően egy évig a Nemzetközi Űrállomáson edződjön – az első Mars-expedícióra…

Alice Winocour – többszörös Cannes-i nominált rendező, valamint a legjobb idegennyelvű film Oscarjára jelölt Musztáng írója – alkotása már a női főszereplője révén is jelzi, hogy a Proxima nem a tesztoszteron-rakétán lovagoló űrmacsók, de még csak nem is az alieneket irtó, kőkemény Ripley mozija lesz – bár azért feltűnik benne egy, Jonesyra meglepően hasonlító cica, de ő meg Lajka névre hallgat.

Sarah életében ugyanis csak az egyik nehézséget jelenti az álmainak való megfelelés: párjával felemás, de inkább halódó a kapcsolata és az expedíció egyetlen női tagjaként meg kell küzdenie a férfias elvárásokkal, valamint leendő parancsnokával, Mike Shannonnal (Matt Dillon karaktere első látásra hozza a sablonos, a franciáknak beszólogató amerikai arroganciát, ám a sztori haladtával szerethetővé válik). A történetszál, ami azonban valójában viszi a cselekményt, az Sarah és diszlexiával, diszkalkuliával és diszortográfiával is küzdő kislánya, Stella (cuki és tehetséges: Zélie Boulant) kapcsolata, ami nem csupán valódi érzelmekkel tölti meg Bajkonurt, de mindvégig az anya feje felett lebegteti a feladás lehetőségét is. Hiszen, mi fontosabb: a több évtizede vágyott, sok lemondásra kényszerítő álom megvalósítása vagy a helyzetet még nem teljesen átérző, értő és ezért érzelmileg összezavarodott gyermekünk boldogsága? Így ahogy egyre közeledik a kilövés időpontja, Sarah számára mind nehezebbé válik a Föld elhagyása…

Az űrhajózás számunkra, csak álmodozó halandók számára mindig is titokzatos, izgalmas kaland marad, aminek a világát csak dokumentum műsorokból vagy filmekből ismerhetjük meg. A könyvben és moziban is remek Az Igazak vagy az Apollo 13, a „földhözragadt” A számolás joga, Az első ember és más asztronauta társaik mellé most felírhatjuk az Ígérem, hogy visszatérek-et is, hiszen az európai módra kevésbé hatásvadász film jóvoltából szinte lépésről-lépésre végigkövethetjük az űrhajós-felkészítés minden lépését.

Amiben azonban igazán erős a Proxima, – a szintiveterán Ryuichi Sakamoto (Az utolsó császár, Oltalmazó ég, A visszatérő) dallamaira hangolva – az az, ahogy az anya-lánya kapcsolaton túl nem csupán a szülői felelősség témáját járja körül, de a bolygójukat elhagyó űrhajósok érzelmeibe is bepillantást enged.

Akkor, amikor egy katicabogár látványa, a patak zajai vagy a mezítlábas séta a fűben az utolsó kapaszkodók a gravitáció megszűnte előtt, egy veterán asztronauta mondja ki mi is a legnagyobb teher a hosszú űrrepülésben: „A visszatérés a nehezebb, amikor rájössz, hogy az élet nélküled is folytatódott!”

(www.hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2020.10.06.)

John Woo-val hivatalosan csaknem tíz évvel ezelőtt találkozhattunk, amikor Van Damme soványka sztorijú, de jól rendezett Tökéletes célpont című lövöldözősdijét készítette. Odahaza a hetvenes évek elejétől elsősorban vígjátékok és romantikus mozik készítésével foglalatoskodott, de aztán Tsui Hark terápiájának köszönhetően ráérzett a lőporszagra és Chow Yun-Fattel olyan, mára már klasszikusnak számító golyószórókat – Szebb holnap, A bérgyilkos, A fegyverek istene és harcostársaik – pingált a vászonra, amelyekből a cenzorollónak köszönhetően rosszabb esetben csak a végefőcím jutott el a nyugati féltekére. A böjtnek azonban rég vége: a kínai uralom alól előremenekülő hongkongi akcióisten azóta a Rés a pajzsonnal és az Ál/Arccal a háta mögött az amerikai filmipar legmarkánsabb egyéniségévé vált, nem is csoda, hogy a második Mission: Impossible rendezőjének kiválasztásakor Brian De Palma csavarjait feledve Tom Cruise két kézzel kapott Woo után.

A film története kevésbé viseli meg az ember agyát, mint elődje – most David Koepp nélkül írta meg Robert Towne –, de annál égetőbb nyomot hagy a szemfenéken. Ismét itt van Ethan Hunt (Cruise), kissé hosszabb hajjal és bőrkabáttal. Mellette feltűnik egy szépséges tolvajlány, Nyah (Thandie Newton), egy gonosz ellenfél, Sean Ambrose (Dougray Scott), valamint néhány molekula halálos vírus, amely ugyan mossa kezeit, de mégiscsak ő tehet a körülötte fellángoló akciókról.

Woo ugyan becsempész a sztoriba egy szerelmi háromszöget, a lepedős csatározások azonban értelemszerűen ronggyá lyukadnak a golyózáporban. A látvány és akció első osztályú: Tom ejtőernyővel ugrik, Tom motorral vagy autóval száguld, Tom kőkeményen bunyózik és lő, mint az oroszok: a hullaszám ugyan nem éri el a Woo klasszikusokét, de még így is bátran belefér a Top 10-be. Az akció azonban üres pufogtatás lenne csak, ha a háttérben nem pötyögtetné elektronikus bigyóit Hans Zimmer, a szintimágus. A már a Gladiátorban is vele dolgozó és nagyot alkotó Lisa Gerarddal és Klaus Badelttal kiegészülve az égig tuningolja Lalo Schifrin klasszikus dallamait.

Kétségtelen, hogy a Mission: Impossible az 1966-os, majd 1988-as tévésorozatokat és a 96-os első mozifilmet követően most érte el az igazi robbanáspontját. Néhány év múlva minden bizonnyal megtudjuk, hogy van-e még benne dinamit egy újabb folytatásra!

John Woo eredeti verziója 3 és fél órás hosszúságúra sikeredett, a stúdió azonban 120 percesre vágatta vele: ezért érzékelhető benne néhol tartalmi hiba és a folytonossága hiánya.

Dougray Scott eredetileg az X-Menben Farkast játszotta volna, azonban az M:I-2 túlságosan elhúzódó forgatása miatt lemondta a szerepet..

A második rész rendezésére eredetileg Oliver Stone-t szemelték ki, írt is egy tervezetet a sztoriról, azonban Tom Cruise-szal való nézeteltérése miatt kilépett a produkcióból.

A történet több ponton hasonlóságot mutat Hitchcock 1946-os Forgószél (főszereplők: Cary Grant, Ingrid Bergman) című klasszikusával – a hónap másik bemutatója, a Kémkölykök szintén merít ebből a filmből.

(2002)

John Woo a kilencvenes évek közepére már nemzetközi akciólegenda volt, amikor Hong Kong 1997-es, Kínához való visszatérése előtt lecsapott rá Hollywood. Akkoriban a legnagyobb ázsiai nevek - Jackie Chan, Tsui Hark, Ang Lee, Chow-Yun Fat, Michelle Yeoh és társaik - mind áttelepóltek egy időre - megint más kérdés, hogy azóta legtöbbjüket az egyre masszívabb kínai techbirodalom "hazacsábította". Woo tengerentúli csúcsát szerintem korábban az Ál / Arc-cal érte el, az M:I2 csupán egy melankólikus, agyonlassított utánérzése a korábbi zsenijének. Cruise rendben, a fehér galambok is, ám olyan, mintha a stúdió rátelepedett volna és akció helyett egy romantikus történetbe kényszerítette bele a rendezőt. Hans Zimmer zenéje azért a középszer fölé emeli a filmet...

Nem biztos, hogy Catherine McCormack neve mindenki számára túl ismerősen fog csengeni. Bár azok, akik még emlékeznek A rettenthetetlenre, illetve már többször is megnézték Mel Gibson lenyűgöző filmjét, felkaphatják a fejüket a név hallatán. Catherine McCormack játszotta ugyanis Mel, alias William Wallace feleségét a produkcióban és bár nem egészen egy órás színrelépése után sajnos kivégezték, mégis rövidke szerepében szépségével és tehetségével már akkor lenyűgözte a nézőket és a filmkészítőket. Catherine McCormack azóta sorra kapja az újabbnál-újabb filmes felkéréseket, amelyek – talán a remek bemutatkozás miatt – elsősorban történelmi témájú történetekhez kapcsolódnak. Most, legfrissebb mozijában, A velencei kurtizánban szintén középkori kosztümbe bújik és – szintén nem véletlenül – romantikus szerelmi kalandokba keveredik.

A XVI. századi Velencében élő Veronica (Catherine McCormack) beleszeret a város egyik gazdag családjának sarjába, Marco Venierbe (Rufus Sewell). Az ellenséges érzelmű szülők miatt azonban egyedül csakis úgy tud a fiú mellett maradni, ha annak hivatásos szeretőjévé válik. Először azonban ki kell tanulnia a szakmát és persze Marco-n kívül más férfiakat is fogadnia kell, hogy szépségével és intelligenciájával a város legjobb és legtöbb kiváltsággal rendelkező ágyasává váljon.

Úgy tűnik, hogy Veronica egyfajta szabadságot – és persze gyűlöletet, megvetést – „kiérdemelve” végérvényesen szerelme oldalán maradhat. A történelem azonban egy váratlan fordulat révén közbeszól...

A hangzatos cím ellenére Marshall Herskovitz filmje egy régimódi, romantikus, kosztümös történelmi alkotás, amelyben Catherine McCormack mellett olyan kiválóságok is szerepet kapnak, mint Jacqueline Bissett, Oliver Platt, Jeroen Krabbe, Moira Kelly vagy Fred Ward.

A hiteles történetet feldolgozó film július 1-től látható a salgótarjáni Apolló Moziban.

(1999, Nógrád Megyei Hírlap)

Jó húsz éve a moziban szinte senki sem nézte meg, így ez - az eredetiben kevésbé provokatív Dangerous Beauty címre hallgató - kosztümös film szinte nyom nélkül tűnt el a mozikból. Kár érte, mert egy igen kellemes, szórakoztató, csavaros és még némi izgalmat is nyújtó, romantikus sztori volt - az egyik legjobb amire annak idején be lehetett fizetni. Nekem speciel jobban tetszett, mint az akkor nagyon felkapott Szerelmes Shakespeare.

Akkoriban, amikor a Commodor 64-esen pötyögtettük az ős-kompúterjátékokat, a fene sem gondolta volna, hogy az a bizonyos Impossible Mission nevezetű ugra-bugra, behatolós-kulcskeresős játék egy korábbi, nagyon sikeres tévészériából lopta az alapötletét.

Ha pedig most végignézzük Tom Cruise világszerte 452,5 milliót hozó akcióját, a Mission: Impossible című kémthrillert, körülbelül olyan érzésben lehet majd részünk, mintha a Commodore-hoz kötött, turbósított kazettás betöltőnket egy legújabb generációs Pentium processzorra cserélnénk!

Maga nem látott még nagyon idegesnek engem! – szól figyelmeztetőleg Ethan Hunt (Tom Cruise), a szuperügynök, aztán pár pillanattal később eltűnik az éjszakában. Persze hozzátartozik a dologhoz, hogy mindezt egy cseh étterem romba döntése, valamint többhektó víz és tucatnyi, rémülten tátogó hal hátrahagyása után teszi.

Szóval, az egész ott kezdődik, hogy Ethan Hunt és első osztályú ügynökökből álló csapata, a főnök, Jim Phelps (Jon Voight) vezetésével egy rendkívül komoly és veszélyes akció végrehajtására kap megbízást. A szupermütyürökkel felszerelt csapat feladata egy olyan, felbecsülhetetlen értékű diszk visszaszerzése, amely tartalmazza az egykori vasfüggöny mögött ténykedő összes amerikai kém adatait. Az akció azonban balul üt ki: Hunt kivételével mindenki távozik az élők sorából és az egyetlen túlélőnek is menekülnie kell – a központ ugyanis őt vádolja az ügy és társai elárulásával. A történet második felvonása akkor veszi kezdetét, amikor Hunt összekapja magát és egy új csoport élén megpróbálja a napfényre rángatni az igazságot. Melléje szegődik a fekete Luther (Ving Rhames) és a szemlátomást labilis idegzetű Krieger (a francia Jean Reno-nak egy-egy arcizommozdítás is bőven elegendő), valamint az első akció során halottnak hitt, de hirtelen előkerült Claire (Emmanuelle Beart) is. Miközben Hunt és az új csapat egészen rafinált módon a többszörösen védett CIA-központban próbálnak újabb információkhoz jutni, nem csupán az amerikai elhárítás ügynökei, hanem egy Biblia révén az események hátterében mozgolódó titokzatos Max is belép a játszmába. És mindegyikük Huntra vadászik…

Hogy aztán végülis ki az, aki Tom Cruise mellett és ki az, aki ellene van, a cseles történet fináléjára kiderül. A filmből ugyanis még mindig hátra van a szuperexpressz-sebességű harmadik felvonás!

Tom Cruise első produceri munkájával óriási sikert ért el: a Mission: Impossible rendelkezik egy jó akciófilm dinamikájával és egy thriller gyomorszorongató feszültségével. De pozor!, a dicséret nem csupán a prágai, francia és amerikai helyszíneken tevékenykedő színésznek, hanem az egész akciót levezénylő rendezőnek, Brian De Palmának is szól – az ő kéznyoma nélkül korántsem lenne ilyen jó a film. Előszeretettel alkalmazza kedvenc eszközeit: az egy képen előtérben és háttérben álló szereplőket olykor egyaránt élesen láthatjuk (hagyományos felvételnél valamelyiküknek elmosódottnak, homályosnak kellene lennie), egy rövid jelenet erejéig pedig az általa mesterfokra fejlesztett és sűrűn alkalmazott osztott képmezőhöz is visszatér. A legnagyobb húzása azonban mégis az a képsor, amelyben az első akció bukásán elmélkedő Tomot láthatjuk: míg ő majd’ megfeszül, hogy kitalálja az eseményeket, De Palma bemutatja nekünk, hogy valójában kik és hogyan árulták el az egész csapatot. Briliáns!

A csúcsra pörgetett kémthriller tényleg móka a javából: remek történet, első osztályú rendezés, tehetséges színészek és az eredeti sorozatból felújított, dinamikus muzsika – az Ace Ventura után a másik nagy igazságvédő, Ethan Hunt is vallja: az efféle dallamra mindjárt jobb kedvvel vesz részt az ember egy bevetésen.

Még akkor is, ha az akció végén egy helikopter rotorja szegeződik a torkának!

(2002)

"Maga még nem látott nagyon idegesnek engem!" Kivéve, amikor a filmtörténet egyik legsikeresebb és legszórakoztatóbb akciószériájának legújabb részeinek premierjét már tucadjára tologatják előre az időben! A Mission: Impossible 7-8 ugyanis agyzsibbasztóan sokára, 2023 és 2024 nyarán kerül majd a moziba - előre láthatólag. Az egykori tévésorozat első filmújrája negyedszázaddal ezelőtt, 1996-ban robbant be és rögtön a suhanc Tom Cruise egyik legnagyobb sikerévé vált. Azóta a látvány, az akció és a kaszkadőrmunka magas iskoláját bemutatva a M:I kalandok a személyes kedvenceimé váltak és bármikor újranézhetők. Talán csak a második rész kivétel, ami John Woo túl pátoszos rendezésének "köszönhetően" lassú az elvárthoz képest. De erről majd legközelebb...

Egyszer, réges-régen, amikor Eddie Murphy kissé szűkebb pocakkal még reményteljes királyfi volt, a napfényes Afrikából elutazott a királynők szürke városába, Queens-be, hogy jó reggelt kívánjon a szomszédjainak...

A sztorit mindannyian ismerjük, jót is szórakoztunk rajta anno, ám most eljött az idő, hogy leporoljuk az emlékeket és újra találkozzunk Akeem herceggel. De vajon a leendő király mennyit változott az eltelt harminchárom évben? Változott egyáltalán…?

Wakandaaaa! Ööö… vagymi… Zamundaaaa!

A fekete kontinens legendás birodalmai közül most a viccesebbe utazunk el, talán félig-meddig azért, mert pár anyagi és kritikai sikert – Dreamgirls, A nevem Dolemite és persze a Shrek-széria – leszámítva az egyébként remek Eddie Murphy fejére az elmúlt egy-másfél évtizedben nem nagyon került vissza a nyolcvanas években kiérdemelt aranykorona. Ezért úgy éhezett egy régi-új nagy dobásra, mint a zamundai nép a McDowell-féle, hús nélküli szavanna burgerre…

A királyok hosszú sorában eddig legutolsó Jaffe Joffer (James Earl ”Darth Vader / Mufasa” Jones) halni készül. Az agg és megfáradt uralkodó egy nagyszabású búcsúztató ceremónián mosolyogva távozik őseihez, mert tudja, hogy országa sorsát mostantól fiára, Akeemra bízhatja. A háromlányos, középkorú férj és apuka problémái azonban hamar elkezdődnek, amikor megjelenik a szomszédos Nexdoria vezetője, Izzi tábornok (a végleg rehabilitált és vicces Wesley Snipes), aki ki is mondja: vért akar! No, nem háborús vért, hanem családi vért, azaz frigyet, esküvőt, a két família és ország egyesülését!

 A burkolt fenyegetés elől Akeem királynak rövid időre sikerül kitérnie, ám az uralkodói-öröklési rangsort újabb probléma teszi még bonyolultabbá: kiderül, hogy a történelem előtti, amerikai kiruccanásából egy törvénytelen fia született, aki esélyes lehet a zamundai koronára.

 Mivel Havas Jon esetéből már mindannyian tudjuk, a fattyúprobléma akár egész birodalmak felforgatását okozhatja, Akeem hűséges side-kickjével, Semmivel (Arsenio Hall most kissé háttérbe szorulva) újra felkerekedik, hogy Amerikába jöjjön és Queens-ben találjon megoldást a válságra. Ám fia, Lavelle (Jermaine Fowler) felbukkanásával csak tovább nő a megoldandó problémák száma…

 Akeem az emlékeinek él, hiszen az Amerikába jöttem 2. nyilvánvalóan a retro-érzés jegyében született. Azon felül, hogy számos, az első részben megismert, mára megőszült, -ráncosodott mellékszereplő tér vissza, még az eredeti filmből is kapunk bevágott jeleneteket, sőt, pár perc erejéig, a flashback-érzés jegyében a digitálisan megfiatalított Eddie Murphy is visszatér. Van egy kis En Vogue, Salt’n’Pepa, Gladys Knight és némi Prince is, hogy meg legyen a film zenei hanganyaga és természetesen többször is találkozunk az első rész legendás borbélyüzletében üldögélő, a világ dolgait kibeszélő öregekkel is! Mostanra kábé 120 évesnek kellene lenniük, de ez nem von le a beszólásaik értékéből.

 A készítők nem bonyolítják túl a történetet, nagyjából hasonló, a gazdag-szegény témakört körüljáró érzelmi-szerelmi dilemmákkal találkozunk, mint harminc éve. A történet fő vonala azonban áttevődik Afrikába, ahová idegenként csöppennek az echte amerikai szereplők, ahol igazodniuk kell a helyi szokásokhoz.

 A rengeteg filmes utalás és beszólás mellé kapunk a jelenlegi hollywoodi elvárásoknak megfelelő aktuálpolitikai poénokat, Tracy Morgan (Saturday Night Live, Két kopper, A stúdió) alakításában egy vicces queens-i nagybácsit és rövid időre még Morgan Freeman is feltűnik. Eriq La Salle csillogó frizurája azonban kimarad és az akkor pár másodperces szerepet kapó Samuel L. Jackson potenciális visszatérésére is hiába várunk. Na, de mi van a Szexi Csokoládéval? Hmmm...

Összességében a film önmásolása, hibái, logikai buktatói ellenére – talán a régi szép emlékek miatt is – egy fájdalommentes, vicces, kedvelhető folytatás – az igazi nagy visszatéréshez azonban Eddie Murphynek többet kell majd letennie az asztalra a régóta tervezett Triplets és A Beverly Hills-i zsaru 4. esetében is.

Az Amerikába jöttem 2. ugyanis olyan, mint a szavannai hó – meglepetést okoz, ahogy váratlanul lehullik, de rövid idő alatt nyom nélkül elillan…

(www.hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2021.03.06.)

Csók a lányoknak!

Örök kérdés férfikörökben, hogy a női nem ifjabb korosztályának tagjai közül melyik csoportból lehet kiválasztani a legmegfelelőbb fehérszemélyeket. Valaki a butuska, de formatervezett bombázókra esküszik, más inkább a fakultációról fakultációra rohanó, átlagarcát dioptriák mögé rejtő okoskát választja. Egy szűkebb csoport megelégszik a csúnya és buta lányokkal (höhö-höhö) és vannak egy páran olyanok is, akik komoly kockázatot vállalva a kétségtelenül legnagyobb felkészülést kívánó, szemre és agytekervényre nézve egyaránt kiemelkedő formákkal rendelkező kevesek közül próbálnak becserkészni valakit.

Nos, van nekünk egy Casanova nevezetű ismerősünk, aki e legutóbbiak háza táján nézelődik a legszívesebben. Casi ugyanis, mint a női nem „kebelbarátja” egy igen furcsa szenvedélynek hódol: nem bugyikat, nem melltartókat és nem is harisnyákat lógat ki a falára trófeaként, hanem igazi ínyenc módjára az említett ruhadarabok viselőit, magukat a lányokat gyűjti csokorba – egészen addig, amíg a pengeagyú Morgan Freeman és a mosolygósszájú Ashley Judd bele nem kontárkodnak a kollekszionba.

Alex Cross (Freeman) tényleg igazi profi. Törvényszéki pszichológusként már számtalan ügyhöz kérték a segítségét és mindig képes volt segíteni a hatóságoknak. Most azonban úgy tűnik, hogy még az ő kőkemény foga is beletörik a legújabb esetbe, hiszen kiderül, hogy rejtélyes körülmények között éppen az ő unokahúgának veszett nyoma. Mivel Cross nem csupán szakemberként, de érintettként is részese az ügynek, dupla erővel kezd hozzá az események felgöngyölítéséhez. A helyszínre érkezve rögtön összeismerkedik a helyi zsarukkal (nyálas főnök: az egyébként frankó Cary Elwes – Robin Hood, a fuszeklik fejedelme; Szerencsétlen baleset – az idióta amerikai szereposztás csapdájában ), akik elmesélik neki, hogy nem egyedi esettel állnak szemben: pillanatnyilag hét további, hasonlóképpen eltűnt fiatal és valamilyen területen tehetséges lány után is folyik a nyomozás. Nemsokára azonban váratlan fordulatként az erdőben megtalálják az egyik keresett lány holttestét.

Ahogy tovább folyik a nyomozás, egyre inkább fény derül egy titokzatos, magát Casanovának nevező, pszichopata hobbiból lányokat gyűjtő aberrált alak szerepére. Míg más gyufásdobozok, bélyegek, Beatles-lemezek, söralátétek rendezgetésével tölti az idejét, a gyűjtő újra lecsap: most éppen egy szemrevaló doktornőt, Kate McTiernant (Ashley Judd – Szemtől szemben, Ha ölni kell ) lepi meg az éjszaka közepén. A tettes azonban elszámítja magát, hiszen, nem gondol arra, hogy Kate nem nagyon szeretné a gyűjtemény egyik darabjaként végezni. A lány egy óvatlan pillanatban kitör az erdei rejtekhelyről és csak megy és megy és megy és megy...

A Hetedik után ismét egy mániákus nyomában: a nehezen öregedő Morgan Freeman sosem adja fel, úgy tűnik, kiválóan érzi magát a megszállott és kitartó üldöző szerepében. Igaz, remekül is oldja meg a feladatot, hiszen A gyűjtőben csakis a vonzó, de kemény, most éppen feketére festett Ashley Judd éri utol a színészi teljesítmény területén. A Gary Fleder által rendezett A gyűjtő – bár elkerülhetetlen az elődhöz való hasonlítás – a Hetedik után is képes újat nyújtani. Fleder Fincherhez hasonlóan mind képileg, mind pedig a történetvezetés stílusában egyéni módon oldja meg a feladatot: izgalmas, csavaros thrillerrel szórakoztatja a nézőket. Bár A gyűjtő nem éri el a Hetedik magas színvonalát – elsősorban azért, mert a sztori háromnegyedénél már tutira sejthető Casanova személye –, mégis kellemes és feszült perceket szerezhet nekünk.

Ezenkívül még üzenettel is szolgál: csúnya és buta leányok, ne sírjatok! Nem is olyan nagy baj az, ha a csodaszerető nem éppen értetek toppan be az éjszaka közepén!

(1998, VOX)

Ashley Judd az 1995-ös Szemtől szemben szépséges, szőke, szenvedő feleségeként lett ismert nemzetközileg, majd a az ezredforduló végén-elején több sikeres filmben kapott főszerepet - gyorsan egyik legkedvencebb színésznőmmé is vált! Ezek közül az egyik a szorgos, szórakoztató iaprosmunka, A gyűjtő volt, amiben Morgan bácsival szerepelt. A rossz szerepválasztások - és a hírek szerint a Weinstein-terror - aztán elsöpörték a színésznő karrierjét, de a jóöreg állócsillag még leszerződött A pók hálójában címmel futó folytatásra. Shley persze még mindig kedvenc, de sajna már éles szemmel kell kutatni az új filmjei után...

Höhö-höhö, ez ténleg tök állat! Höhö! De ténleg!

Nna, akinek erről a rövidke, de annál velősebb, véleménynyilvánításról most hirtelenjében nem ugrik be, hogy vajon kitől is származik, annak sajnálatosan óriási multikulturális szakadékok tátonganak a búrájában. Ami természetesen nem olyan nagy baj, csak azt eredményezi, hogy az illető teljesen fogalmatlan az élet apró, nem túlságosan meghatározó, de azért alacsonyabb vérnyomást és egyben csökkenő rizikófaktort eredményező hülyüléseivel szemben.

Mert például, aki teszem azt Shakespeare, Hemingway és Dosztjevszkij mellett nem szimatol bele például a világirodalmi mérföldköveket író Douglas Adams GALAXIS Útikalauz-sorozatába, az sosem fogja megtudni, hogy mit lehet fél órán át röhögni a „Nosz, Szafod isz csak egy paszasz!”-szerű beszólásokon és azt sem értheti meg: a tömör „Az Élet, a Világmindenség, Meg Minden” kérdésre miért a pofonegyszerű „42” a válasz. Ugye? Mivel csaknem száz százalékig tuti, hogy az Útikalauz és benne Arthur Dent, Ford Prefect és Zaphod Beeblebrox kalandjai sosem szerepelnek majd kötelező olvasmányként, igencsak valószínű az is, hogy a Beavis és Butt-head lenyomja Amerikát című opusz is kimarad a tanulók iskolamozira betervezett filmjei közül.

Walt Disney szelleme még sokáig bolyongana nyugalmat nem találva a rajzfilmstúdiók környékén, ha  látná Beavis és Butt-head minden művészi igényességet nélkülöző történeteit. Igaz, ami igaz: náluk degeneráltabb és idiótább figurát – kivéve talán Johhny Bravot – még nem hordott a hátán a Firkavilág. Ennek ellenére azonban rövid idő alatt eszméletlenül nagyot nőtt a népszerűségük. Még néhány évvel ezelőtt az MTV éjszakai műsorában csak a megszállott rockerek és a höhö-szintű, popcornfaló lények lesték őket, mára már egyre nagyobb tömegek kíváncsiak a marhaságaikra.

Beavis és Butt-head révbe ért! A rövid epizódok után most egy egész estés szerződés keretében alkalmuk nyílik arra, hogy a feje tetejére állítsák egész Amerikát. Fogszabályozó be, Metallica és AC/DC póló fel! Eljött a nagy nap, amikor Mazsola, a Kis Vakond, Rumcájsz és G.I. Joe után a jóval elsöprőbb Beavis és Butt-head uralja a terepet! Höhö-höhö!

A kétes egzisztenciális értékeket – tévé, pattogatott kukorica, nagy dudák – dicsőítő Beavis és a hasonlóan szerteágazó érdeklődésű haverja, Butt-head élik a maguk magas szintű, ingergazdag életét. Ülnek a tévé előtt, megzabálnak mindent a frigóból és nagyjából hat-egész-nyolctized másodpercenként egy-egy „höhö”-vel vagy „állat”-tal kommentálják a látottakat. Egyszer aztán hirtelen vége szakad az arany életnek, ugyanis a két géniusz lerobbant lakásából valakik megpattintják a világmindenséget jelentő televíziót. Beavis és Butt-head természetesen egy másodpercig sem tűrhetik az efféle cselekedetet, ezért erőt vesznek magukon, szélesre tárják az ajtót, majd kilépnek a sorvadt tüdejükre igen veszélyes friss levegőre, hogy aztán hozzálássanak az ellopott doboz megkereséséhez.

Egy koszos motelben meg is pillantanak egy működő készüléket, majd a szobába lépve szembe találják magukat a lakóval: a fickó egyfolytában köhög, bagózik és piál, de felajánl tízezer dolcsit, ha a két kretén „lenyomja” az ex-barátnőjét. Butt-headék persze egyből félreértik a dolgot és az útmutatás alapján rögtön akcióba lendülnek. Mondani sem kell, hogy mindketten egy tévedés áldozatai, hiszen valaki egészen másoknak kellett volna elvégezniük a melót.

Idióta hőseink útra kelnek és hol egy nyugdíjas turistákat, hol apácákat szállító buszra vagy repülőre keveredve haladnak a távoli cél, Las Vegas irányába. Útközben többek között kiakasztanak egy csomó embert, tönkre vágnak egy komplett vízierőművet, valamint többször is összeakadnak egy lakókocsis, átlagpofa amerikai családdal. A sok kavarodás végén aztán elérik, hogy nemsokára az őket felbérelő fickóval, a „lenyomás”-ra ítélt nőjével, valamint a FBI-jal és a rendőrséggel a nyomukban menekülnek az Államokon keresztül.

Legvégül persze eljutnak a hatalom szívébe, Washingtonba is, ahol nem mással, mint Bill Clintonnal és családjával kerülnek közelebbi ismeretségbe.

A két dilinyós, de kétségtelenül állatira figyelemreméltó figura úgy nagyjából öt évvel ezelőtt, Mike Judge orvosi esetnek számító fantáziájának köszönhette a világra jöttét. Az ex-kormányalkalmazott és ex-zenész már több rövid rajzfilmet is készített, amikor az MTV felfigyelt az első Beavis és Butt-head történetére. A tévéseknek megtetszett a különlegesen eszement hülyeség és még több epizódot rendeltek belőle. Így indult el az iszidiszis és a metallikás bajkeverő a világhírnév irányába.

Egy valami tény: ízlés dolga, hogy mit élvez az ember. Mert falra lehet mászni a puhogtatós technotól, az ablaktábla-repesztő operaáriától, de a lendületes akciófilmzenétől is. (Ez utóbbitól természetesen soha, csak éppen jól illett a szövegkörnyezetbe!) Szóval, ha valaki megnézi eme könnyed kis szösszenetet, rögtön tudni fogja, hogy megérte-e a vesződést. Hogy a kritikus miként vélekedik a filmről? A hivatalos verzió szerint természetesen elítélendő értékeket (értéktelenségeket) képvisel, hiszen igen káros hatásával, veszélyes tevékenységek végrehajtására motiválhatja a fejlődésben lévő, gyermeki tudatot!

Nem hivatalosan viszont: tök állat!

Még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a legkonzervatívabb irodalomtanárok között akad majd olyan, aki éjszaka, amikor már minden fül- és szemtanú javában alszik, berakja a Beavis és Butt-haed-filmet a videóba, nagyot markol a rósejbnibe, hogy aztán a morbid poénokon vigyorogva hangot adjon tömör véleményének: Höhö-höhö!

(2000)

Rajzfilmes baromkodásra bőven találunk példát manapság, ám az egyik legrégebbi és legkultikusabb hülyülés a két metálos eccerűség nevéhez fűzódik. Sorozatuk 1993 és 2011 közöt futotta megboldogult, klasszikus MTV-n, majd 1996-ban ebben az egészestésben folytatódott. Bűnös, alpári élvezet. Mivel a rock 'n'roll örök, a hülyülés idén júliusban Beavis and Butt-head Do the Universe címmel folytatódik. Höhö!

Egy mozipénztáros emlékirataiból:

Csing-csing.

- Tessék, mozi.

- Szeretnék két jegyet venni.

- Melyik előadásra?

- Hát az estire.

- A háromnegyed hatosra vagy a nyolcasra?

- Háát, amikor azt a dzsúliaroberces filmet játsszák... Nna, az a címe, hogy... Indul a nászmenet!

 - Nem Indul..., hanem Álljon meg...

 - Méé’ , má’ nem vetítik?

Házasság- és címszédelgők kíméljenek! A nehezen memorizálók részére tálaljuk a tavalyi termés egyik legízletesebb szerelmi gyümölcsét: nem Indul a nászmenet, nem Álljon meg a gyászmenet!, de még csak nem is a hormonborzoló Álljon meg a nászéjszaka! A sok variációból csak egyetlen egy változat fogadható el: Álljon meg a nászmenet! Aki nem látta, az bánhatja, aki pedig látta, az valószínűleg sosem felejti el.

Julianne Potter (a vígjátékban is meggyőző woman: Julia Roberts) most aztán verheti a fejét a falba, hiszen kilenc évvel ezelőtt balfék módon jól elbaltázta az életét: kiadta a nagy szerelem, Michael (Dermot Mulroney) útját. Az azóta eltelt időben persze tartották a kapcsolatot, de barátivá változott viszonyuk sosem ment túl a szigorúan tiszteletben tartott határon. Most azonban Julianne hirtelen újra szerelembe esik, mégpedig egészen rendkívüli módon: magától Michaeltől tudja meg, hogy a fiú már nem marad sokáig agglegény, hiszen rövidesen feleségül veszi Kimmyt (eszméletlenül naiv, de bájos: Cameron Diaz), a milliárdoscsemetét.

Nosza, Julianne-ben fellobban a régi harci tűz és a lány rohamra indul, hogy minden eszközt igénybe véve megfúrja a kapcsolatot, hogy bármilyen áron visszaszerezze a „pasiját”...

A nagyon vicces és szórakoztató esküvői merénylet a koalamacik földjéről érkezett  P.J. Hogan lelkén szárad. A lagzik környékén igen otthonosan mozgó filmrendező először a Muriel esküvője című aprócska remekművel hívta fel magára a figyelmet, majd a kaliforniai vízbe csobbanva elkészítette az Álljon meg a nászmenet!-et. Amerikai film, de nem átlagamerikai értékekkel! Remek, fordulatos cselekmény, életízű párbeszédek, sok humor, romantika és emlékezetes alakítások. A remek színészek közül kimagaslik a Julianne homoszexuális barátját és pátyolgatóját játszó Rupert Everett; George megformálójaként elhalássza a legjobb és legviccesebb jeleneteket.

Hogan lagziját még évek múltán is emlegetni fogja a násznép: szimpatikus az ifjú pár (illetve: két pár), bőséges és nagyon ízletes az ennivaló, a zenekar pedig pihenés nélkül, az utolsó másodpercig gondoskodik a csúcshangulatról. Az Álljon meg a nászmenet! felejthetetlen élmény: csak az a kár, hogy ilyen bulikba öt évenként egyszer jut el az ember!

(1998, VOX)

Ha már Valentin-nap, meg Hollywood, Amerika, akkor épp aktuális újra megnézni a kilencvenes évek egyik legszórakoztatóbb, legkedvesebb romantikus vígjátékát. A Nászmenetben... ugyan Julia Roberts az abszolút női főszereplő, ám a nem sokkal korábban berobbant - ám mára már sajna a nyugdíjas éveit élvező - Cameron Diaz méltó párja-ellenlábasa a komédiában. A kritika legelején megemlített rövidke párbeszéd valóban elhangzott Salgótarjánban, az Apolló Mozi megszentelt filmes földjén...

Öreg titánok harca

Vajon SzörnyVerzum két nagy veteránját nyugdíjba lehet-e már küldeni? A filmes idővonalon 1933-ban született Kong és az 1954-es Gojira hosszú és mozgalmas karrierjük során eddig 12, illetve 36 moziban romboltak – többnyire – kényük-kedvük szerint. A Hollywoodban sokáig hibernált monstrumok – kivétel Emmerich 1998-as Godzillája és Peter Jackson 2005-ös King Kongja – pár éve éledtek újra, hogy jobb-gyengébb kalandokban csapjanak oda a nagyérdeműnek.

Két hónappal ezelőtt jelent meg aztán közös akciójuk első, látványos, de szinte csak egy tengeri összecsapásra koncentráló, így igazából semmitmondó trailere, ami után vakarhattuk a fejünket: nem elég, hogy a Covid, most meg még ez a katasztrófa is…?! Aztán eljött a premier napja…

 Hideg van. Hó, jég mindenütt, csontig hatol a fagyos szél, az Antarktiszon vagyunk. De nem egyedül: gigantikus majom ébredezik a csendben szállingózó hópelyhek között.

Kong persze nem önszántából került ide, a világ végére, hiszen nem is olyan rég még megszokott lakhelyén, a Koponya-szigeten, egy mesterséges biodome védelmében élte az életét. Dr. Ilene Andrews (Rebecca Hall – A tökéletes trükk, Vicky Cristina Barcelona, Egy esős nap New Yorkban) tanulmányozta és egyben óvta is az óriást, „aki” legközelebbi kapcsolatba mégis egy kislánnyal, a jelelő Jiaval (az elsőfilmes tehetség, a teljesen siket családból származó Kayle Hottle) kerül.

 Ezalatt az ős-ellenlábas – aki elől valójában Kongot rejtegetik a szigeten –, Godzilla is felbukkan és valamilyen okból megtámadja az Apex Cybernetics floridai központját, ahol a cég vezetője, Walter Simmons (Demián Bichir – A kertész) irányítása alatt titkos kutatásokat, kísérleteket folytatnak. A rombolás miértjét kutatva feltűnik a lelkes összeesküvés-hívő egykori alkalmazott, Bernie Hayes (Brian Tyree Henry – Atlanta, Nyughatatlan özvegyek), majd a Godzilla-történetszálról érkezve Madison Russell (kedvenc Tizink: Millie Bobby Brown) is.

És hogy a két titánvonal sikeresen összekapcsolódhasson, a szigetre utazik az Apex munkatárs Nathan Lind (Alexander Skarsgard), aki a Belső-Föld elmélet kutatójaként nem csupán a bolygónk belsejében lévő hihetetlen energiák, de a vernei mélységekben megbúvó, feltételezett gigász-őshaza nyomában is jár. Így Kong király nemsokára a hólepte déli földrészen találja magát, hogy tudósokkal a nyomában a Föld középpontja felé vezető egyik járaton ereszkedjen lefelé…

Bár, mint a felsorolás is mutatja, a Godzilla Kong ellen nem kevés emberi karaktert is felsorakoztat – vannak még persze páran meghatározónak szánt, de felesleges vagy semmitmondó szerepekben – tudjuk jól, hogy a filmnek valójában három igazi sztárja van: mégpedig a két címszereplő és a rombolás! Mivel már rég túl vagyunk a makett-Tokió épületei között gumiruhában botladozó statiszta-korszakon, a CGI-nak köszönhetően kapunk is a trióból rendesen! Az első, vízi összecsapás nagyon látványos és később sem lehet panaszunk a látványorgiára: a földalatti világ meglepően ötletes és bár sok további sztorimorzsát feldobnak vele kapcsolatban, valahogy nem időzünk ott annyit, mint amennyit lehetett volna – de várjuk ki a végét (kacsintósfejecske)…!

 A második történetszál valahogy hiteltelenebbnek tűnik, mintha az alkotók nem tudtak volna mit kezdeni vele. Az amatőr kutatócsapat bejut az Apex birodalmába, de szinte akadálytalanul mozognak a szupergigatitkos objektum szintjein, a lezárása sem tökéletes, mintha minden fordulatban a kérdés köszönne vissza: Milli Bobbyék kellenek, de hogyan illesszük őket a filmbe?

De egy ilyen gigászt a helyén kell kezelni: a történet hiányosságai miatt kárpótol a látvány, az akció, amiben még Hong Kong is megkapja a magáét, amikor az egymásnak feszülő főhősök csatájába új belépőként beleszól a hipermodern csúcstechnika is!

Számít a méret? Hát persze! Most ugyan Gojira nem hány taxit, mint 98-ban, de Konggal ökölpacsizva, két hét alatt csaknem 300 millió dolláros bevételt csatáztak össze! És ebben a megroggyant világban épp jól jön ez a kis látványos, kikapcsolós pusztítás: így nem csak a párost törölték a nyugdíjazási listáról, de végre a mozi, a film gigászi szobra is visszakerülhetett a szórakoztatóipar Pantheonjába!

(www.hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2021.04.08.)

Robin Williams ismételten hozta a formáját! A drámai alkotásokban és a könnyed vígjátékokban egyaránt nagyszerű teljesítményre képes, Oscar-díjas színész a Patch Adams című világsikerben újra sírva-nevetve szórakoztatja a nagyérdeműt.

Hunter „Patch” Adams (Williams) saját kérésére rövid időre elmegyógyintézetbe kerül. Itt aztán, az ápoltakkal közelebbi kapcsolatba kerülve fedezi fel, hogy a betegségek gyógyításához nem csupán korszerű eszközökre, hatásos gyógyszerekre és orvosi szaktudásra, hanem teljesen hétköznapi dolgokra – legfőképp szeretetre, emberségességre és humorra – is szükség van. Ennek tudatában Patch – bár korban már egy kissé a többiek fölé nő – jelentkezik egy orvosi főiskolára. Itt aztán állandó vicceivel, nyughatatlanságával és azzal, hogy az addig érvényben lévő felfogással ellentétben megpróbál bensőséges kapcsolatot kialakítani a betegekkel, sokszor kerül összetűzésbe az iskola vezetőségével. Szerencsére azonban barátokra is lel, akik közül osztálytársa, Carin (a szőke szépség: Monica Potter) kerül hozzá a legközelebb. Patch aztán vállalkozó kedvű társai élén hozzálát, hogy a szakmai tudáson felül humorral és kedvességgel, egy nagyon újszerű, vicces terápiát alkalmazva ne csupán betegeit segítse gyógyuláshoz, hanem megreformálja az addigi, távolságtartó orvos-beteg kapcsolatot is...

A kedves és nagyon szórakoztató film Tom Shadyac (Ace Ventura – Állati nyomoZOO, A bölcsek kövére, Hanta boy) rendezésében március 25-től látható a agyarmati Madáchban.

Csupaszív, vicces-bánatos, érzelmes filmecske a téma legnagyobb zsenijétől, Robin Williams-től! A Patch Adams érdekessége, hogy valóban megtörtént eseményeken alapul, sőt, címszereplője még ma is él és tovább praktizál. Ám a szereplők közül a szépséges Monica Potter már visszalépett az A-vonalból és két olyan színészóriás sincsen már köztünk, mint Robin és Philip Seymour Hofman! Majdnem fél év különbséggel mindketten 2014-ben szerződtek fel az égi társulathoz...

(1999, Nógrád Megyei Hírlap)