Az 1997-es év filmtermésének egyik legjobb poénja Tim Robbins Scatman-tánca. A másik nagyon jó jelenet az, amikor Tim és kollégája, Martin Lawrence símaszkkal a fejükön az éppen kirabolt üzlet nyugdíjas pénztárosától tudakolják, hogy melyik módszer a jobb: Lawrence-é, aki erőszakosan, durván üvöltözve megfagyasztja a vért az emberben, vagy Robbins-é, aki udvariasan és gyilkos hidegvérrel cidrizteti az áldozatot.

Hogy jobban belelássunk az események lélektani mélységeibe, nem árt egy kicsit közelebbről is megvizsgálni ezt az érdekes duót. Mert a duó igazándiból trió! Tim Robbins és Martin Lawrence ugyanis egy másodikfilmes rendező, Steve Oedekerk elképzeléseinek megfelelően keveredik egymás mellé a Nekem 8 című vígjátékban.

Lawrence, a nagydumás, fekete stöpszli legelőször Spike Lee Szemet szemért-jében tűnt fel, majd utána sorra vígjátékokban – Micsoda buli, Bumeráng – öregbítette a hírnevét. A Bad Boys-szal aztán végképp híressé vált és ezt követően már azt is megtehette, hogy a Hajszál híján szeretemben rendezőként, íróként és producerként is közreműködjön. Tim Robbins – a kreatív munkát tekintve – hozzá igen hasonlatos pályát futott be: aki emlékszik még rá a nyolcvanas évekből, az tudja, hogy akkoriban pehelykönnyű komédiákkal – Tuti dolog, Taplófejek, Baseball-bikák és társaik – indította be a szekerét. A manapság komoly és művészi igényességű filmekkel - A játékos, A remény rabjai, valamint két első osztályú rendezése: a Bob Roberts és a Ments meg, Uram! – jelentkező színész-író-rendező most, a Nekem 8 kedvéért újra dilisre veszi a figurát.

A kettejüket összeboronáló – újdonság ! – forgatókönyvíró és rendező Steve Oedekerk eddig nem sok munkába nyúlt bele, de azok mind emlékezetes hatással voltak a nézőközönségre. Az Emmy-díjas In Living Color című komédiasorozat után papírra vetette az Ace Ventura – Hív a természet sztoriját, majd miután Jim Carrey kirúgta az eredeti rendezőt, Oedekerk a direktori teendőket is könnyedén magára vállalta.

Elgondolkoztál-e már, hogy mit tennél akkor, ha hazatérve a tökéletesnek hitt családi életed a szemed láttára omlana össze - a saját hálószobádban?!Ha az ajtót résnyire nyitva egyszer csak azt látnád, hogy az asszony egy pasassal – méghozzá a saját főnököddel! – hancúrozik a lepedőn? Kissé megdöbbentő felfedezés, valószínűleg a hirtelenjében szarvassá változó férjek többsége elborult elmével vetné magát a hitvesi ágyra, hogy valamelyest visszaállítsa megtépázott büszkeségét.

Nick Beam (Tim), a zseniális reklámszakember azonban a kevésbé harcias, csendes kisebbséghez tartozik. A komoly fizikai megterhelésnek kitett franciaágy látványára az agya ledobja a szíjat, majd Nick az ajtót szó nélkül behajtva csendben kisomfordál a tett színhelyéről. Aztán beül a terepjárójába, egyesbe kapcsol és rálép a gázra: kifejezéstelen arccal vezetve elmerül a városi közlekedés forgatagában.

Bágyadt beletörődöttsége azonban nem tart sokáig: az egyik piros lámpánál hirtelenjében egy kis fekete fickó, név szerint T. Paul (Martin) ugrik be mellé és fegyvert fog Nick halántékéhoz. A reklámszaki azonban igen váratlanul reagál: padlóig tapossa a gázt és az elképedt rablójelölttel az ülésen kilő az álló kocsik közül. Rablás helyett emberrablás: a terepjáró a most már kajánul vigyorgó sofőrrel és túszul ejtett T. Paullal végigszáguld a városon és csak órákkal később, a kietlen pusztaságban fékez le.

A két fickó természetesen rögtön egymásnak esik, hogy némi ütésváltást követően egy poros étkezdében higgadjnak le. Itt aztán megosztják keserű élményeiket és kiderül, az ügyetlen rablónak bizonyuló T. Paul nem véreskezű gangsta, csupán egy intelligens, képzett fekete, aki - mivel más lehetősége nem lévén – némi plusz forrással igyekszik feltölteni a családi kasszát.

Nick és T. Paul rövidesen összebarátkoznak és elhatározzák, hogy közös erővel próbálnak segíteni önmagukon: botcsinálta bűnözőkként rablásra adják a fejüket. Néhány piti - és nagyon vicces – akció után aztán rámennek a nagy halra: Nick dúsgazdag főnökére. A bosszú és a pénzszerzési lehetőség aztán megtáltosítja őket, hiszen a reklámcég irodaházában biztonsági rendszerek mögé zárva egy mesés vagyon vár rájuk – Nick pedig ismeri a széf számkombinációját!

Szóval Nekem 8 könnyű kis limonádé, ami ugyebár nem oltja száz százalékig a szomjúságot és a nézői emésztőrendszeren áthaladva sem terheli meg túlságosan a szervezetet. Tim Robbins és Martin Lawrance minden eszközt felhasznál, hogy a maxot hozza ki a két balfék figurából. Mellettük feltűnik még a színen a bőrdzsekis-orrkarikás John C. McGinley (Lángoló jég, A szikla), valamint hasonlóan szakadt haverja Giancarlo Esposito (Malcolm X, Füst), akik többször is főhőseink útját keresztezve próbálnak lecsapni a Nickre, T.Paulra és a remélt zsákmányra. A Veszélyes kölykök és a Space Jam után a dróthajú Coolio is rappelget egyet, emellett pedig a rendező, Oedekerk is feleleveníti a régi jó, színpadi- komédiás éveket: a kamera előtt pár percig elszórakozva egy teljesen flúgos, Jim Carrey-típusú biztonsági őrt alakít – de az őrült Ace Ventura atyjától nem is várhatnánk más egyebet!

(1998)

Annak idején nagyon-nagyot ment a hazai mozikban a befutóban lévő Martin Lawrence és Tim Robbins vígjátéka és bár nem a legsikerültebb komédia, a mai napig szívesen elrötyög rajta az ember. Ez pedig a főhős duónak és a remek mellékszereplőknek köszönhető - na és persze a kilencvenes évek egyik legdilisebb bulizenéjének, amire Robbins fergeteges "táncot" rittyent a kamerák elé. Szkappadibi...

„Csókolom, Önnek nincsen deja vu-ja?” – kérdezi a remek Bill Murray az Idétlen időkig című filmben, miután sokadszorra kel fel életének ugyanazon a reggelén. Mire a házinéni készségesen válaszol: „Nem tudom, aranyos, de utánanézek a konyhában!”

Nosztalgiázzunk! Igaz, milyen jó dolog visszagondolni a régi szép időkre, az eltűnt boldogság pillanataira? Ugyan ki ne szeretné felidézni az első csók, az első lottóötös vagy az utolsó nyereséges vállalkozás megrészegítő hatású élményét? De tegyük a kezünket a szívünkre: semmi reményünk, ezek ugyanis soha vissza nem térő élmények.

Még szerencse, hogy egy kicsit pótolhatják a hiányérzetet azok a rejtélyes pillanatok, amikor csak úgy, a nagy semmiből belénk nyilall egy-egy rejtélyes, ilyesmi gondolat: „Te, én ezt már egyszer átéltem! Te, én ezen a helyen egyszer már voltam! Sőt, ezt a sztorit is láttam már!” És gondolkodunk és gondolkodunk, mert nem tudjuk, hogy a fenébe lehet nekünk ilyen érzésünk.

Úgy tűnik, az L.A-i filmmogulok számára nem létezik az a fogalom, amit mi okoskodva deja vu-nak nevezünk – ezt támasztja alá a fenti hollywoodi idézet is -, csupán az alábbi kategóriák jelentenek valamit: feldolgozás és jól bevátl apró ötletek variálása.

És hol vannak már azok az idők, amikor fél Amerika felháborodott Thelma és Louise embert próbáló road movie-ján vagy Sharon Stone potencialyuggató jégcsákány-döfésein?! Manapság már minden második bokorban kőkemény nők teremnek. Igen. Régen volt már az, amikor a háziasszonyok küzdelmei kimerültek a csirkecombbal és halfilével vívott csatározásokban és a mocsokban való alámerülés egyet jelentett a mosógépben okozott örvényekkel.

Ennek mindörökre vége. Tanúskodik a dologról az a négy igen dekoratív, de hivatalos lotyóként működő hölgyemény, akik a Rosszlányok című film főszereplői. Szépek, ügyesek, jól öltözöttek, emellett ahhoz képest, hogy eddig  csupán a bordélyszobák hangulatát szították fel a lóval és a colttal is nagyszerűen bánnak.

Az egyik ilyen akció során történik meg az eset, hogy a csapat legtartózkodóbb leánya, Anita (Mary Stuart Masterson) került szorult helyzetbe aktuális vendége révén, ugyanis az úr kissé furcsán értelmezi a női szolgálatkészséget. Ezért a négyes legvagányabb és legkeményebb tagjának, Codynak (Madeleine Stowe testreszabott szerepben) kell némi lőfegyverhasználattal jobb belátásra szenderíteni az erőszakoskodót.  A lakosság azonban nem nézi jó szemmel a sajnálatos halálesetet, ezért a konzervatívabb polgárok a lincshangulatnak engedve Cody azonnali fellógatását tartják ildomosnak. Szerencsére mokány társnői a segítségére sietnek és feltűnik a négyes másik fele is: Lilly (Drew Barrymore, a vagány és kőkemény csaj) és a délről származó Eileen (Andie MacDowell), aki Anitához hasonlóan inkább a háttérből figyeli a dolgokat. Utazókofferjeikkel megrakott szekerükkel nekivágnak Oregonnak, hogy mint optimista vállalkozók, egy saját fűrésztelepet hozzanak létre. Persze a dolog nem megy egyről a kettőre. Nem elég megküzdeniük a megbokrosodott lovakkal, még Cody hajdanvolt szeretője, Kid Jarrett és tucatnyi banditája is zaklatja a csapatot, nem is beszélve a keménykalapos rendőrökről, akiket a vérre szomjazó Echo City-i népek küldenek a szökevények nyakára.

Ettől kezdve a jó útra tért lányok élete csupa hajsza, menekülés mindneki elől, aki szóba jöhet; heves pisztoly- és szócsaták váltják egymást, de olykor-olykor egy kis romantika is átvilágít a lőporfüstön. A szokványos fordulatokba színt visznek a tóban fürdőző fehérszemélyek vagy a naplementés enyelgés-percek. De ezek csupán a film ksiebb hányadát töltik ki.

Jonathan Kaplan rendező (X-tervezet, Őrjítő vágy) nem bonyolította a cselekményt újabb, meglepetést okozó húzásokkal, megmaradt a régi, stabilan működő western-sémáknál, csupán a szereplőkkel vetetett fel harisnyatartót és hosszúszoknyát. Ezért érezzük minduntalan – talán többször is, mint kellene –, hogy egy-egy szituációt mintha már láttunk volna egy másik filmben.

Éppen ezért a Rosszlányok szépen megpihen a húzósabb vadnyugati filmek árnyékában és vállalja azt, ami: egy nagy kürtőskalács. Jó az illata, guszta a látványa, de ha az ember felülről pillant bele, látja, hogy a közepén valami hiányzik belőle.

Az első harapás után azonban megérezzük az ízét és amíg az utolsó morzsa is el nem tűnik, elégedetten elmajszoljuk.

Mert miért is kellene túlságosan erőlködni? Manapság western helyett mindenki úgyis robbantgatós vagy ejtőernyős filmet készít. A Vadnyugat hőskora majd kétezer után fog újra eljönni!

(1995, Cinema Videó Plusz)

A rosszfiúkat egy évvel megelőzve, éppen három évtizede érkeztek a mozikba a Rosszlányok, mégpedig a Farkasokkal táncolóval és a Nincs bocsánattal újra népszerűvé tett westernvágta porfelhőjén érkezve. Az azóta a nagyvászonról már jó ideje eltűnt főhősnők - Madeleine Stowe, Andie MacDowell, Drew Barrymore és Mary Stewart Masterson - vadnyugati csajnégyesét ugyan nem követte nagy fegyverropogás és Morricone-himnusz, ám Ripley és Sarah Connor nyomdokában járva kellemes erősnő kalandot lovagoltattak bele a vadnyugati naplementébe...

Emlékszem, jópár évvel ezelőtt kisgyerekként a nyári naplementék után órákon át csüngtem a nyitott ablakban, hogy a milliónyi sziporkázó csillaggal telehintett égboltot bámuljam. Ezer fényéveket utaztam a képzelet szárnyain az Univerzumon szempillantás alatt átszáguldva, távoli csillagrendszereket, rejtélyes bolygókat és idegen életformákat felfedezve. A csillagokat azonban idővel felhők takarták el és az álmok lassan halványodni kezdtek. Szerencsére nem oszlottak szét a semmiben! Sőt: Carl Sagannak és Robert Zemeckisnek köszönhetően új erőre kaptak! Hiszen a Kapcsolat című, értelemre és érzelemre egyaránt ható, nem csupán az űr, hanem a lélek mélységeibe is elkalauzoló „fél-sci-fi” filmben Jodie Foster veti magát a csillagok sűrűjébe.

Jodie-t, a kétszeres Oscarost kilencvennégy óta nem látta objektív. A Szédült hétvége megrendezésének érdekében rövid időre a kamera mögé állt, de utána már csak Ellie Arroway, a megszállott csillagász hosszú utazására csomagolta a cókmókját.

Ellie, már egészen kis lányként magára marad. Apja (David Morse  karakterszínész – A szikla, Utánunk a tűzözön) halála után a külvilágot kirekesztve csakis a csillagászat tudományának szenteli az életét. A munkával eltöltött évek alatt az űrbéli életformák megszállott kutatójává válva egyfajta csodabogárként könyvelik el Ellie-t a kollégái és riválisai. Egészen addig, amíg Ellie az egyik napon, terepjárója motorházán üldögélve meg nem hallja a hangot: az idegenek milliárd kilométerekről érkező üzenetét. A világ közvéleménye felbolydul és azonnal következtetések   tucatjai látnak napvilágot; érdekek és vélemények csapnak össze, hiszen a rejtélyes üzenetet kódolva sikerül megfejteni a titkot: az óriási adathalmaz  egy  tér-idő űrhajó tervrajzait rejti magában.

A Föld népei összefognak, hogy hozzálássanak a gép és az indításhoz szükséges gigantikus kilövőszerkezet megépítéséhez. Egy kérdés marad csak nyitottan: ki lehet méltó arra, hogy a kabinba szállva az emberi történelem leghosszabb és legjelentősebb útjára induljon? Jelentkezőkből akad bőven...

Agynak, léleknek súlyos, de csodálatos, érzelemmel teli film. Zemeckis nem is  egy fantasztikus kalandot, hanem az emberi lélek mélységeit mutatja be a Kapcsolatban. A tudományos tények, az ezoterikus feltevések és a keresztény vallási tanítások között lavírozva az Élet értelmét keresi, de mint az előre sejthető, nem ad, nem adhat választ a kérdésre.

A filmet a lenyűgöző látványosságok – kezdő képsorok, az óriási rádióteleszkópok, a fantasztikus méretű kilövőállás, az utazás megjelenítése –, a feszült jelenetek – a jelek megérkezése – és a remek színészek – Matthew McConaughey, James Woods, Tom Skerrit, John Hurt, Angela Basset – együtt teszik felejthetetlenné.

Örülök, mert mostanában újra fürkészgetem a csillagos égboltot. Ja, nem tudja valaki, hogy hol lehet jelentkezni az első Mars-expedícióra?

(1998, VOX)

Robert Zemeckis 1997-ben készített intelligens, kérdésfeltevős science fictiont a csillagászat egyik legismertebb és legnépszerűbb szakemberének könyvéből. Carl Sagan ugyan egy évvel a premier elútt sajnos elhunyt, de Kozmosz című, legendás ismeretterjesztő sorozata és tudományos publikációi, illetve a Kapcsolat  a mai napig méltó módon állítanak emléket a munkásságának. Jodie Foster kitűnő az idegeneket kutató tudós szerepében - és ebben a filmben szerepel az a jelenet, ami a mai napig hivatkozási alap a tükrös kameratrükköt alkalmazó operatőrök számára...

Mostanában nem túlságosan bőbeszédűek az illetékesek a hollywoodi filmgyárak kapui mögött. James Cameron meglepetésre tavaly májusról decemberre tette át a Titanic vízre bocsátását és egy árva szót sem szólt többet: ezzel pedig az egész világ szeme előtt a produkción tátongó lyukakat kétségbeesetten hegesztgető kapitány képében jelent meg. George Lucas hosszú évek csiszolgatása után végre megírta az új Star Wars-epizódokat, majd teljes titokban elkészítette az első részt és vibráló lángpallossal kergetett ki minden illetéktelen téblábolót a film forgatásáról.

Szívbéli jóbarátja és sikergyáros társa, Steven Spielberg sem tett másképp a Deep Impact esetében, amikor annyira titkolózott, hogy még a szakma előtt is csak a világpremier napján rántotta le a leplet a Föld felé száguldó üstökösről. Neki természetesen még plusz egy oka volt a meglepetés-keltéshez, nevezetesen: neki az utóbbi évek Robin Hood-, Wyatt Earp- és tűzhányó-párharcai után nem csupán a nézők, de a néhány utcával odébb az Armageddont forgató Jerry Bruckheimer előtt is rejtegetnie kellett a produkciót.

A Deep Impact körüli sugdolózás és a villámsebességű véghajrá aztán meghozta az eredményt: a film a konkurenciát másfél hónappal megelőzve rakétastarttal kezdett a mozipénztáraknál.

Pedig olyan szép nyugodtnak tűnt az égbolt azon az éjszakán is! Leo Beiderman (Elijah Wood), a tizennégy éves amatőrcsillagász belenézett a teleszkópba és óriási meglepetésére egy olyan dolgot látott meg, amely nemsokára nem csupán az ő, de az egész emberiség életét örökre megváltoztatja majd. Jenny Lerner (Téa Leoni), a rámenős, pedálgép riporter azt hiszi, hogy karrierje legnagyobb sztorijára bukkan, amikor Fehér Házi-szexbotrányra gyanakodva egy titokzatos „Ele” után kutakodik. Nemsokára azonban be kell látnia, hogy egy jóval nagyobb jelentőségű ügybe ütötte bele az orrát, hiszen az Egyesült Államok elnöke (Morgan Freeman) közli vele a megrázó hírt: egy irdatlan sebességgel közeledő üstökös tart a Föld felé, és ha becsapódik, minden életet lesöpör a felszínről. A világrengető ügy nemsokára nyilvánosságot kap és az emberiség megrendülve hallgatja a hírt. A kilövőállványon azonban ekkor már ott áll a szupermodern Messiás űrhajó, hogy a veterán asztronauta, Spurgeon Keeney (Robert Duvall) vezetésével robbantócsapatot szállítson az üstökös felszínére. A feladatuk nyilvánvaló, az esélyük már nem annyira... Lenni vagy nem lenni: ez itt a kérdés.

A több szállon futó cselekményű Deep Impactet a Spielbergnél már bizonyított Mim Leder (Vészhelyzet, The Peacemaker) rendezte. Az ő keze alatt a film nem a katasztrófamozik lehengerlő látványvilágú sémáját követi: bár a Deep Impact kétségtelenül tartalmaz jónéhány elképesztően látványos jelenetet, a fő hangsúlyt a főszereplőkre és azok reakcióira helyezi. A közelgő katasztrófa mindenkiből másfajta érzelmeket varázsol elő és mi ezek között bukdácsolva látjuk különböző emberi sorsok alakulását.

A végelszámolásnál ugyan a dübörgősebb és lehengerlőbb Armageddon meteorja nagyobb lyukat ütött a pénztáraknál, hozzá kell azonban tenni, hogy a Deep Impact érzelmesség, mondanivaló és emberi lélek terén jóval nagyobb hatást gyakorolt az emberi észre és lélekre... és ez egy becsapódó űrbéli objektum esetében nem elhanyagolandó tényező!

(1998)