Minden idők egyik leghírhedtebb és legkegyetlenebb, de mindenképpen legismertebb gengsztere kétségtelenül Al Capone. Életét sok könyv és film feldolgozta már és alakját olyan színészek keltették életre, mint Rod Steiger (1959-ben), Jason Robards (1967), Ben Gazzara (1975), Eric Roberts (1990), F. Murray Abraham (1995) vagy idén Anthony LaPaglia Sam Mendes (Amerikai szépség) Tom Hanksszel, Paul Newmannel, Jude Law-val és Jennifer Jason Leigh-vel készült A kárhozat útja című filmjében. A végül csak adócsalás miatt leültetett Capone legerőteljesebb és legemlékezetesebb életre keltése azonban Robert De Niro nevéhez fűződik: ő nyers, de mégis összetett alakításával hátborzongató módon vitte vászonra a rendkívül agresszív gengszter figuráját.

1930-ban az alkoholtilalom idején egy ember uralta Chicagot: Alfredo Capone. Hatalma az egész városra kiterjedt, elsősorban szeszcsempészetből, prostitúcióból, zsarolásból, gyilkosságokból felépített birodalmában mindenki a zsebében volt, mindenki neki dolgozott vagy ha esetleg mégsem, akkor az ellenszegülő könnyen a Michigan-tó fenekén találhatta magát. Mégis, az általános korrupció és rettegés közepette volt egy kis csapat, mely ellenszegült a Capone-nak: egy ügynök, egy öreg ír zsaru, egy újonc rendőr és egy könyvelő. Ők négyen, Eliot Ness (Kevin Costner), Jim Malone (Sean Connery), George Stone (Andy Garcia) és Oscar Wallace (Charles Martin Smith – American Graffiti) néhány segítőjükkel együtt fegyvert ragadtak és módszeresen számolták fel Capone birodalmát.

Brian De Palma egyik legjobb filmjének forgatókönyvét a legendás David Mamet (A postás mindig kétszer csenget, Glengarry Glen Ross, Amerikai bölény) írta, zenéjét pedig Ennio Morricone szerezte. Kettejük remek munkája kitűnően társul a kitűnő színészi játékhoz – Costner világhírnévhez, Connery pedig Oscarhoz jutott – De Palma feszült rendezéséhez, és az erőszak nyers ábrázolásához. A direktort dicsérendő az érinthetetlen gengszter történetében szinte végig erőteljes jelenetek váltják egymást. Külön kiemelendő Robert De Niro baseballütős vacsorája, a kanadai határ melletti lövöldözés, Sean Connery lelövése, Costner leszámolása a bérgyilkos Frank Nittivel (Billy Drago) és természetesen A Patyomkin páncélost idéző lépcsősori jelenet!

A mozifilm sikerét követően egyébként 1993-94-ben tévésorozat is készült a közismert történetből, amelyben Kevin Costner szerepét Tom Amandes, Connery-ét John Rhys-Davis (A Gyűrűk Ura Gimlije), De Niro-ét pedig William Forsythe (A szikla, Tűzvihar, Állj, vagy jövök!) vette át. De Palma, a valóságot lazábban kezelő művével ellentétben a kis képernyőn két másik ügynök segítette a főhős küzdelmét, akiket John Haymes Newton, illetve David James Elliot (JAG – Becsületbeli ügyek) játszottak.

 (2002)

Ez a John Grisham ontja magából a sikerregényeket! Amilyen rafinált, már a kéziratot is úgy írja meg, hogy csöppnyi változtatással azonnal forgatókönyvvé lehessen alakítani. Amikor a zárómondatot is legépeli, elintéz egy gyors telefont a könyvkiadója felé, majd pedig egy másikat az éppen aktuális, menő producernek és fél óra múlva kettő darab többmilliós csekkel a bukszájában besétál a bankba. Utána néhány hónapig élvezi az életet és mire a könyv a polcokra, a film pedig a mozikba kerül – persze, szigorúan egyeztetett időpontban – ő már az új művén bütyköl és több százan várják azt a várva-várt pillanatot, amikor majd az utolsó billentyűt is leüti.

„Minden évben egy új film” címszóval kilencvenkettőben Sydney Pollack rendezte meg A cég című alkotást, tavalyelőtt pedig Alan J. Pakula adaptálta A Pelikán-ügyiratot. A legújabb Grisham-alkotás, Az ügyfél irányitási munkáit pedig Joel Schumacher (Az elveszett fiúk, Egyenesen át, Összeomlás) vállalta magára az idei Oscar-jelölt Susan Sarandon és a már díja nyert Tommy Lee Jones segítségével.

Hatalmas dörrenés és a néhány perce megismert túlsúlyos epizódszereplő egy füst alatt megszabadul az életétől és agyának néhány darabjától. Buáááá! Még gondolatban is elborzasztja az embert!

De látni, végignézni tényleg borzalmas lehet. Pláne, ha az ember fia csak 11 éves és mellette van a kisöcsikéje is. Markie Sway (az újdonsült felfedezett, Brad Renfro) egy kis cigizéssel egybekötött sziesztára készült a közeli erdőszélen, amikor testvérével akaratlanul is szemtanúi lettek egy maffia-ügyvéd öngyilkosságának. Ez még azonban nem elég, ugyanis az önkéntes hullajelölt tette elkövetése előtt Markot a kocsijába tuszkolja, majd elfecsegi neki, hogy hová rejtették el a nemrégiben nyomtalanul eltűnt szenátor holttestét.

A két gyerek szerencsésen megússza az incidenst, de ezután minden a nyakukba szakad. Mark öccse, Ricky nem képes magában feldolgozni az eseményeket, ezért sokkos állapotban kórházban kell őt kezelni.

Közben Mark több szervezet érdeklődésének a középpontjába kerül: egy felől a srácot elkapni igyekvő maffiafőnök Barry Muldano, másrészről az FBI és Roy Foltrigg államügyész (Tommy Lee Jones) próbálja belőle kiszedni, hogy mit halhatott a berezelt ügyvédtől a kocsiban. Mark teljesen magára marad, miután a hetvenes évek stílusában öltözködő és úgy is viselkedő anyja tehetetlenné válik és semmit sem képes tenni a fia biztonságáért. Ezért a korához képest túl intelligens Mark saját kezébe veszi a védelmét és több jogász ajtaján is bekopogtat. Sajna, nem jár sikerrel és csak hosszas keresés után akad rá védőangyalára Reggie Love ügyvédnőre (Susan Sarandon).

A kettejük közötti sajátos szövetség – ami a későbbiekben természetesen szoros kapcsolattá érlelődik – elég erős ahhoz, hogy szembeszálljanak a vért kívánó maffiával és kijátsszák a szívósan támadó államügyészt is.

Schumacher rendező dicséretére legyen mondva, hogy a hosszú sztorit filmes cipőkanalát felkapva begyömöszölte egy kétórás filmbe, míg pályatársai hagyták, hogy műveik feleslegesen hömpölyögjenek két és fél órán keresztül. Ezért A cég és A Pelikán-ügyirat unalmas maradt a feszes szerkesztésű Az ügyfél mellett, hiába szerepeltek bennük favorizált menőmanók. Brad Renfro kiválasztása remek húzás volt, ugyanis nagyszerűen és természetes könnyedséggel birkózik meg feladatával – még csak 12 éves! – és egyenrangú partnere felnőtt kollégáinak (lehet, hogy zseni?). Tommy Lee Jones pedig egyértelműen A szökevényben nyújtott alakítása alapján játszhatta el Foltrigg szerepét: csakúgy, mint Harrison Ford üldözőjeként, ebben a filmben is rámenős, határozott és hajthatatlan. Susan Sarandon Oscar-jelölése pedig önmagáért beszél!

Más dolgunk nincs, mint élvezni a filmet és várni Grisham mester legújabb könyvét és kérdezősködni, hogy ki, mennyiből és melyik színésszel fogja leforgatni a legújabb kasszasikert.

 (Cinema Video Plusz, 1995)

John Grisham, a jogászból lett bestsellerszerző regényeire a kilencvenes évek elején figyelt fel Hollywood és szűk tíz esztendő alatt - igaz, csökkenő sikerrel -, olyan alkotásai kerültek vászonra, mint például A cég, A pelikán ügyirat, a Ha ölni kell vagy Az esőcsináló. Az egyik legerősebb feldolgozásnak Az ügyfél bizonyult, amiben a friss oscaros Tommy Lee Jones és Susan Sarandon feszülnek egymásnak, ám a krimi titkos ásza, a sajnos 25 évesen, 2008-ban eltávozott Brad Renfro! Grisham azóta is ír, ám Hollywood nem talált vissza a jogi drámáihoz - talán majd egy újabb divathullám alkalmával...

Hét év Tibetben

 Mint a mesében! Hetedhét ország, hétfejű sárkány, hétmérföldes csizma és... Hét év Tibetben. Jean-Jacques Annaud, a francia filmrendező, a természet és az emberi lélek összefüggéseinek egyik legjobb ismerője (A tűz háborúja, A rózsa neve, A medve) A szerető-t követő jónéhány éves moziszünet után újra jelentkezett, mégpedig egy olyan történettel, amely akár mesébe illő is lehetne, ha nem tudnánk, hogy valós, a II. világháború idején megtörtént eseményeken alapul.

Cliffhanger után szabadon: a világhírű osztrák hegymászó, Heinrich Herrer szerepében a kiszőkített Brad Pitt ostromolja a hegycsúcsokat, hogy a Szenvedélyek viharában után karrierje egyik legérzékenyebb szerepében megmássza a Himalája és saját lelkének legmeredekebb sziklafalait. Neki azonban nem a velejéig gonosz John Lithgow-val, hanem önmagával és egy, az európaitól merőben különböző világgal kell farkasszemet néznie.

Heinrich Herrer társával, Peter Aufschnaiterrel ( avid Thewlis) 1939-ben indult útjára, hogy meghódítsa a világ egyik legmagasabb hegycsúcsát, a Nanga Parbatot. Herrer csupán a saját hírnevével és a sikerrel törődve várandós feleséget hagyott a háta mögött, igaz úgy számított, néhány hónapon belül visszatér. A néhány hónapból azonban jónéhány év lett és mire Herrer újra osztrák földre lépett, egy teljesen más emberként folytatta az életét.

A két, sikeréhes hegymászó Himalája-próbálkozása kudarcra ítéltetett: még csak a csúcs közelébe sem érhettek, amikor az időjárás feltartóztatta őket. Nem sokkal később pedig az időközben háborúba lépett Anglia katonái ejtették foglyul a csapatot. Több évnek is el kell telnie, mire adódik egy olyan alkalom, hogy a hegymászóknak ügyes trükkel és némi szerencsével sikerül kiszökniük a táborból. Innentől kezdve aztán először különválva, majd pedig újra egymásra találva folytatják a menekülésüket. Hosszadalmas és veszélyes bolyongás után jutnak el a tibeti határra, majd nyernek bebocsájtást a tiltott városba Lhaszába. Első idegenként mégis sikerül beilleszkedniük, mert először egy ottani arisztokrata, Tsarong (Mako) karolja fel őket, nem sokkal később pedig a 14 éves dalai láma (amatőr, de nagyon jó: Jamyang Wangchuk) barátságát is elnyerik. Rövid idő után Herrer a fiatal vezető egyik legjfőbb bizalmasa és tanítója lesz. Miközben azonban a nyugati civilizáció titkairól mesél a fiúnak, észre sem veszi, hogy  ő is elindul egy hosszú, lelki átváltozást hozó úton.

A tibeti határon ez idő alatt feltűnik a kommunista Kína hadserege, az országon belül pedig egy udvaronc Ngawang Jigme (B.D. Wong) kezd egyre nagyobb befolyással bírni...

A Hét év Tibetben tartalmát nem nehéz néhány mondatban leírni. A benne megbúvó mögöttes tartalomról azonban igen nehéz beszélni, a film ugyanis olyan, mint egy távol-keleti mondás. Első hallásra egyértelmű, de ahogy mind többször pillant mögé az ember, újabb és újabb jelentésekkel és üzenetekkel ruházza fel önmagát. Egyszerre lélegzetelállító természeti tabló, élő történelemkönyv, egy idegen, számunkra furcsa  kultúra és egy csodálatos lelki átváltozás bemutatása, valamint mindezek tiszta keveréke.

Egy kis bepillantás a több ezer méteres hegyek közé: a Hét év Tibetben igazán maradandó élmény. És talán egy kicsit még lelkileg is megtisztulunk tőle!

 (1998)

Filmzsáner divatok jönnek és mennek folyamatosan, ám hegymászós témájú filmek ritkán készülnek: úgy tízévente - néha sűrűbben is - találkozunk velük. Általában akciófilmek - Cliffhanger, Jég és föld között -, néha valódi, kapaszkodós mozik - K2, Everest - és van, hogy a mászás csak a hátterét adja a történetnek. A Hét év Tibetben épp ezt a sort erősíti és azon kívül, hogy történelmi eseményeket dolgoz fel, a Kelet-Nyugat ellentét-hasonlóság filozófiájába is belemerül. Brad Pitt ebben is jó - egyébként boldog 58-at neki!!

Nem is olyan régen jöttem rá, hogy kifejezetten csípem a háborús filmeket. Ez egy pár évvel dicsőséges leszerelésem után történt, amikoris már nagyjából kitörlődtek az elmémből a kopterkori szívózások és az öregkori láblógatások emlékei.

Egy szép napon lehunytam a szemem és láttam magam, amint sártól mocskosan, kezemben gépfegyvert szorongatva, lötyögő rohamsisakkal a fejemen loholok a réten, miközben mellettem lövedékek süvítenek és aknák robbantják a nyakamba a földet. Talán nagypapám II. világháborús történetei, talán az olyan klasszikusok, mint A leghosszabb nap, a Patton, A híd túl messze van vagy az Apokalipszis, most lenyűgöző képsorai dübörögtek az agyamban, amikor ezzel egy időben a fürdőkádban terpeszkedve dúdolgattam a Brothers in Arms-t a Dire Straitstől. Csak akkor, amikor több órás küzdelmet követően egy legutolsó hurrával áttörtük az ellenség vonalait, jöttem rá, hogy időközben kihűlt körülöttem a víz; kikászálódtam hát a kádból és mint a háborúsdit játszó kisgyerkők, diadalittas mosollyal az arcomon masíroztam el a a fehércsempés hadszíntérről.

Aztán nemrégiben megnéztem a legújabb, legmegdöbbentőbb spielbergiádát, a Ryan közlegény megmentését, majd később Terrence Malick szintén II. világháborús csatáját, Az őrület határánt - és totál hülyén kezdtem magam érezni. Hálát adtam az égnek, hogy mégsem kell éles helyzetben másokra lőnöm, ugyanis eddigi fellengzős elképzeléseim mind szerterobbantak: mégpedig a véres valóság hatására. Ugyanis rájöttem, hogy akármilyen fifikás fickónak tartom magam, akárhogyan is rohanok sértetlenül – legalábbis képzeletben – három kilométert nyílt terepen, ellenséges golyózáporban, ha arra kerülne a sor a golyó, engem is ugyanolyan gyorsan átlőne, mint a többi szerencsétlen, mellettem reszkető hullajelöltet. Ehhez pedig nem kell sok, csupán annyi, hogy egy balszerencsés napon ébredjek fel a frontvonalon...

A hatalmas csatahajó teljes nyugalommal szeli a Csendes-óceán habjait. A kívülről néma monstrum belsejében azonban többszáz, harcba induló katona készül a partraszállásra. Edward Welsh őrmester (Sean Penn) végigtekint az emberein, némi bátorságot önt beléjük, csakúgy, mint parancsnokuk, James Staros (Elias Koteas) százados. A támadás vezetője, Gordon Tall ezredes (Nick Nolte) kap még egy utolsó eligazítást felettesétől és máris a rohamcsónakokban ülünk, amelyek a fel-felcsapó hullámok között egyre közelednek a parthoz, az ellenséges japánok arcvonalához. Isten hozott mindenkit a festői szépségű Guadalcanal-szigeteken, ott, ahonnan nem minden fegyveres turista tér haza az első osztályon!

Irány a dzsungel! Az amerikai katonák átverekedik magukat az őserdőn, hogy aztán megálljanak a méteres fűvel borított, hatalmas és hihetetlenül meredek dombok tövében, hogy aztán az egyébként gyönyörű képet mutató terepen szembenézzenek a halállal...

A James Jones önéletrajzi ihletésű regényéből készült, csaknem háromórás filmet szinte lehetetlenség tartalmilag leírni. Ugyanis Az őrület határán Terrence Malick huszonöt éves pályafutásának harmadik (!) filmje – az első az 1973-as Badlands, a második pedig az 1978-as, a kritika által körülrajongott, de csúnyán megbukott Mennyei napok – annyira összetett és szerteágazó, mintha a rendező a munka nélkül eltöltött húsz évének minden egyes üzenetét bele akarná sűríteni. A szemünk előtt egy csapat amerikai katona drámája rajzolódik ki: bár szinte semmi esélyük sincsen a győzelemre, mégis meg kell rohamozniuk a hatalmas hegyeket, ahonnan biztos rejtekhelyről a japánok zúdítanak gyilkos tüzet a nyakukba. A lehetetlen feladat teljesen felőrli őket, sorra hullanak a katonák, a megfáradt, de a parancsot mindenképpen teljesítő Tall ezredes újra és újra a mészárszékre vezényli őket.

Miközben a látványos csatajeleneteket – pirotechnika és John Toll operatőr zseniális felvételei – figyeljük, a fülünkbe susogó fű emberi sorsokat és tragédiákat mesél el nekünk. Halljuk a katonák önvallomásait, látjuk az otthonról magukkal hozott emlékeiket és átérezzük a félelmüket. Miközben felfelé menetelnek a halálba, miközben elkeseredetten rohamozzák a japánok állásait, mi velük vagyunk, az arcukba nézünk, együtt lihegünk velük és – lélekben – együtt is halunk meg velük.

Az őrület határán érdekessége egyébként, hogy nem arctalan gyilkosokként ábrázolja a japánokat: a csata hevében ők ugyanúgy küzdenek, ugyanúgy rettegnek és ugyanúgy beletörődnek a sorsukba vagy ugyanúgy könyörögnek az életükért, mint akárki más – ezt a tábor elleni, megdöbbentő hitelességű támadás alkalmával láthatjuk. A filmben nincsen főszereplő, talán Sean Penn és Nick Nolte – akinek nyugodtan adhatnának egy Oscart – a két meghatározó figura, de mellettük kisebb-nagyobb szerep erejéig Ben Chaplin, John Cusack, Woody Harrelson, Jared Leto, James Caveziel, Woody Harrelson, John C. Reilly, John Savage, George Clooney és John Travolta is feltűnik. A „special thanks” listán többek között Martin Sheen, Billy Bob Thornton, illetve Mickey Rourke nevével találkozhatunk – az ő leforgatott jeleneteik valószínűleg már nem fértek bele a filmbe.

Az őrület határán összességében lenyűgöző és megdöbbentő alkotás. Valószínűleg mindenki a Ryan közlegényhez hasonlítja majd, bár kétségtelen, hogy kevésbé Oscar-esélyes, mint Spielberg filmje; ha az arany szobrot nem is, de a Csendes-óceáni veteránok  elismerését biztosan megkapja majd. És ez is ér annyit!

Malick látványos háborús drámát robbantott bele a mindennapjainkba. Amikor a csata befejeztével az életben maradtak zaklatott és zavarodott, de boldog arca között pásztázunk, rádöbbenünk a háború kegyetlen igazságára: a harcok őrületét sosem az okosak és az ügyesek élik túl – hanem azok, akik reggel egy szerencsés napra ébrednek...!

 (1999, VOX)

Hosszú és sokak szerint unalmas művészfilm. Hosszú, látványos és hangulatos háborús - háborúellenes dráma, akció remek zenével és gyönyörű képekkel, talán a valaha elkészített legjobb (lásd: japán tábor elfoglalása) csatajelenetekkel - szerintem. Malick rengeteg szereplőt, sztárt mozgat, ám sok felvétel sajnos a vágószoba padlóján végezte. 1998 óta várom a film gigantikusnak mondott, eredeti, rendezői verzióját, bármennyi óra hosszú is legyen!!

Kissé elfogult vagyok, ugyanis Harrison Ford az egyik kedvenc színészem. Sőt: a legkedvencebb kedvenc színészem.

Mert hiába a szüntelenül feltűnő sziporkázó sztárok, magas ívű üstökösök és az éppen csak pislákoló csillagocskák tömkelege, ennek az ácsmesterből lett egy-arc-a-szomszédból ürgének már közel húsz éve sikerül a csúcson tanyáznia. Nincsenek nőügyei, nincsenek botrányai, szépen meghúzódik wyomingi családi birtokán és az újságokban is csak akkor szerepel, amikor új filmjei kapcsán a legnyereségesebb elsőhétvégés produkciók kerülnek szóba. Mára pedig Harrison Ford egyike a mindig kifizetődő befektetéseknek, minden idők második legtutibb aranybányájaként tartják számon. (Az első számú egy Steven Spielberg névre hallgató szakállas suhanc.)

Nem volt ez azonban mindig így. A hetvenes évek elején készült American Graffitiben való feltűnése után éveken keresztül hiába talpalt szerepajánlatokért, ott tartott, hogy már-már lemond a karrierről és visszatér eredeti szakmájához. Aztán a nyugis, de nem túl kifizetődő ácsmesterséget folytatva az egyik nap éppen Francis Ford Coppola könyvespolcán kopácsolt, amikor a szomszédos szobából átrohant hozzá egy bizonyos George Lucas, aki valami Csillagok háborúja című űrszappanopera szövegkönyvét lobogtatta a kezében. Mivel hiányzott egy színésze, Fordot azonnal beugrasztotta az egyik figura szerepére.

A többi már legenda: a koréliai HanSoloként Harrison az akkori idők legészbontóbb filmsikerének részesévé vált – a Star Warst azóta is csak a Jurassic Park és az E.T. körözte le – Ford cinikus csempészként még két folytatásban boldogította a nagyérdeműt, majd egy másik trilógiában Indiana Jones-ként újabb hőst adott a mozihalhatatlanságnak.

És most itt van a legújabb igazságosztó, aki Harrison Ford megszemélyesítésében szembeszáll mindennel, amivel lehetséges. A legtöbb bestselleríró, akinek a legmenőbb regényét megfilmesítik, sikít örömében, amikor a kész produkció forgalmi adatait figyeli – kivéve egyetlenegy embert.

Tom Clancy, a Jack Ryan-történetek kiagyalója könyveinek adaptációjával sosem volt elégedett. A Vadászat a Vörös Októberre (1990) és a Férfias játékok (1992) sikere után a Végveszélyben című filmet is nagy hanggal pocskondiázza. Pedig az alkotás a tavalyi évben a legtöbbet a konyhára hozó top tenjében szerepel.

Az új sztoriban Jack Ryan (Ford) – a Vörös Október…-ben egyébként még Alec Baldwin játszotta – a kolumbiai kábitószerkartellal kénytelen felvenni a harcot.

Ryan főnökének, Greer admirálisnak (James Earl Jones) a betegsége miatt ideiglenesen bekerül a Fehér Házba, az elnök tanácsadói közé. Mr. President pedig egy ügyes húzással a Kolumbiában nagy hatalommal rendelkező Medellin kábszerbanda leszerelésének az ügyét akasztja a CIA-ügynök nyakába.

Ryan hivatalos, politikai úton próbálja elsimítani az ügyet, de néhány, nem véletlenül bekövetkező robbanás után rá kell eszmélnie, hogy mások is belenyúlnak az ügyek rendezésébe. A kongresszusban eskü alatt tett nyilatkozata a becsületét és szavahihetősségét veszélyezteti, mert az elnökhöz közeli körökből irányított „láthatatlan” kommandó nem a békés rendezést, hanem az azonnali megsemmisítést tartja céljának. Miután egy infracélra vezérelt levegő-föld rakéta elpusztítja a drogkartell főhadiszállását, Ryannek komoly nyomozásba kell kezdenie. Ha pedig egy CIA-ügynök beindul…! Hősünk, hogy nyomára járjon az ügynek, a dél-amerikai országba utazik és fényt derít Clark (Willem Dafoe) illegálisan ténykedő csapatára.

Azonban a kolumbiaiak sem siratják okáig a halottaikat és válaszként a Bogota utcáin végighajtó amerikai szakértő csoport tagjai között rendeznek hatalmas mészárlást. Jack Ryan pedig rádöbben, hogy mindeddig baleknak használták, egész munkája csupán arra volt jó, hogy elvigye a balhét, a fejesek magánakcióját fedezze. Ezért aztán mindenképpen tisztáznia kell magát, de célját akkor tudja csak elérni, ha nem mást, mint az Amerikai Egyesült Államok elnökét vonja felelősségre…

És mégis. Hiába Phillip Noyce korrekt rendezése – a Férfias játékok is az ő munkája -, a jó színészi munka, Tom Clancy csak átkozza a filmet. Nem érnek semmit számára az aprólékosan kidolgozott akciójelenetek sem. Pedig hatásosak a kommandósok harcát bemutató képsorok is, de a pálmát mégis a gerincborzoló, autórobbantásos tűzijáték viszi el, amit Harrison Ford és a stáb kivételével senki sem él túl.

Clancy bátyánk tehát akadékoskodik, őt talán csak néhány millióval lehet majd jobb belátásra bírni, de addig is nehéz helyzetbe hozza a Paramountot, ha megtagadja a megfilmesítési jogokat, ugyanis Fordot még egy harmadik Jack Ryan sztori szerződése is a filmgyártó céghez köti.

De semmi baj, nem fogunk Harrison Ford kalandok nélkül tengődni: nemsokára feltűnik egy szemtelen félmosoly, egy figyelmeztetőleg felemelt mutatóujj és negyedszerre is suhogni fog Indiana Jones karikás ostora.

 (Cinema Video Plusz, 1995)

A hetvenes évek hollywoodi filmgyártását meghatározó és merőben átalakító fenegyerekek – Spielberg, Lucas, Coppola, Scorsese és a többiek – még ma, jó húsz évvel a színre lépésük után is jelentékeny hatást gyakorolnak nem csupán az amerikai, de az egész világ filmgyártására. Nézzük például Steven Spielberget, aki a több százmilliós bevételeket elért szórakoztató filmjei után hirtelen komolyabb témára váltott és sem művészileg, sem pedig anyagilag nem mondott csődöt. Sőt! Vagy itt van George Lucas, aki több, mint tizenöt éve hitegeti a rajongóit a Csillagok háborúja folytatásával és most, durván fél évvel a már leforgatott legújabb rész, a Baljós árnyak két perces (!) előzetesével sikerült elérnie, hogy az egész világ a lába előtt heverjen.

A nagy „öregek” közül az első osztályú, szívdobogtató thrillereivel – Carrie, Gyilkossághoz öltözve stb. – hírnevet szerzett Brian De Palma néhány éves hullámvölgy után a Carlito útjával, majd kilencvenhatban a Tom Cruise főszereplésével készült bombasikerrel, a Mission: Impossible-lel ismét a csúcsra tört. Tavaly egy másik sztárt, Nicolas Cage-et csábította kamera elé, hogy az Oscar-díjas Az utolsó dobás című rafinált krimiben nyomozzon egy gyilkosság tettesei után.

Rick Santoro (Cage) nem egy kimondott mintazsaru. A menő ruhákba öltözködő nyomozó ugyanis nem veti meg a könnyen zsebébe csusszanó zöldhasúakat, származzanak azok szerencsejátékból vagy esetleg finom zsarolásból. Atlantic Cityben mindenki az évszázad profi bokszmeccsén tombol, nem csoda hát, hogy a nagy pénzekben fogadó Santoro is az első sorban foglal helyet. Néhány perccel a mérkőzés kezdete után azonban váratlanul lövések dörrennek a csarnok másik feléből és a Rick mögött elhelyezkedő miniszter hátrahanyatlik a székéből. Pillanatok alatt kitör a káosz, mindenki menekülni próbál, egyedül csak Rick barátja, a miniszter védelmével megbízott Kevin (Gary Sinise) intézkedik és lelövi a merénylőt. A tizennégyezres tömeg a bejáratok felé tódul, Santoro pedig szem elől téveszti azt a szőke nőt, aki a lövések előtt éppen a miniszterrel tárgyalt.

Az óriási csarnokot pillanatok alatt lezárják a biztonságiak: Rick, a korrupt zsaru pedig hozzákezd, hogy végrehajtsa a lehetetlent – az arc nélküli embertömegben megtalálja a gyanús nőt, akinek feltehetőleg szintén köze lehet a lövöldözéshez...

Brian De Palma csavaros krimijének főhőseként Nicolas Cage a salgótarjáni Apollóban január 14-től próbál pontot tenni az ügy végére.

 (1998, Nógrád Megyei Hírlap)

Amikor Nic Cage még sztár volt és Brian De Palma még remek filmeket rendezett. Azóta sokminden történt a két filmes Hollywoodjában, Cage rossz szerepválasztásai és bukó filmjei révén szépen a második-harmadik sorba csúszott vissza, De Palma nagy szünetekkel erős, közepes mozikat készít. Az utolsó dobás korrekt kis krimi, de azért messze van mondjuk A sebhelyesarcútól vagy az Aki legyőzte Al Caponét című remektől...

Riadó! Palotaforradalom Los Angeles lankái között!

Valakik aknavetőzik a Hollywood-i akciópalota szögletesállkapcsú, szteroidagyú, csillagos-sávos gatyóban feszítő fickók vállán nyugvó homlokzatát. Recsegnek a míves oszlopok, hiszen a filmgyár által lehetőséggel kínált régi-új tehetségek  az ősi hagyományokat semmibe véve két fő csapásirányból is püfölik a WASP hősök keze által faragott  márványt. Nyugat felől az immáron egyedül producerkedő Jerry Bruckheimer és csapata – elsősorban A sziklával és most az Armageddonnal új akcióalapkövet elhelyező Michael Bay – ostromol, míg keleti irányból Hong Kong néhány nagyágyúja, Jackie Chan, Tsui Hark, Michelle Khan, Jet Li, Samo Hung,  Chow Yun-Fat, Stanley Tong, Ringo Lam és – WOOOO, A MINDENIT!!! –  a távol-keleti ólomesők istene döngeti  a falakat.

Hát, igen. Manapság igencsak nagy divattá vált dicsőíteni az eddig csak rozzant videótékák poros polcairól előkaparható hongkongi filmgyártás alkotásait. A szakma és a nézők is mostanában eszmélnek rá, hogy ezek odaát azért mégiscsak többre képesek a műanyagmakettes katasztrófáknál és a hadonászós verekedéseknél. Miközben ugyanis mi elvesztünk a dollártízmilliókat felemésztő hollywoodi robbanásokban, ez a pár, az amerikai filmgyártásba is bekapcsolódó hongkongi színész és rendező új stílust teremtve forradalmasította az akcióvilágot.

A Tökéletes célpont csak egyszerű ujjpróbálgatás volt, a Rés a pajzson már egy félkezes bemelegítésnek is beillett, harmadik hollywoodi filmjével, a sztárgárdával brillírozó Ál/Arc-cal azonban John Woo a műfaj egyik legjobb és legsikeresebb – 250 millió dollár világszerte – alkotását robbantotta a vászonra. Azonban a kétségtelenül iskolateremtő rendezési stílus és az epikus történetmesélés jóval kevesebbet érne, ha nem két nagyszerű formában játszó színész, John Travolta és Nicolas Cage játszaná a főszerepeket. Általuk az Ál/Arc a Szemtől szembenhez hasonlatosan nem csupán az akciók, de az elsőosztályú alakítások révén is perzselően izzik. A Heatben De Niro is lehetett volna a jó és Pacino is játszhatta volna  a rosszat: az ő szintjükön ez már csak kedv kérdése. Cage és Travolta azonban tovább megy egy lépéssel. Ők nem bízzák a nézők fantáziájára a dolgot: a forgatókönyvnek megfelelően szerepet, de ezzel együtt arcot is cserélnek!

Barackok előnyben! Castor Troy (Cage  gyümölcskedvelő és kegyetlen terrorista. Mióta a zsaru, Sean Archer (Travolta) helyett egyszer annak kisfiát ölte meg, nem lehet nyugovása, hiszen a bosszúra szomjas Archer minden pillanatban a nyomában liheg. A két megszállott és lélekben szinte testvérnek mondható férfi csatája aztán egy kőkemény üldözést követően véget ér - egy szusszanásnyira. Ugyanis Archernek nem sikrül tökéletes munkát végeznie, mert kiderül, hogy az időközben kómában fekvő Troy még egyetlen időzített bombát készül felrobbantani. A gond azonban az, hogy az öccsén, Pollux Troyon (Alessandro Nivola) kívül senki más nem tud a bomba pontos helyéről. Archernek tehát egy komplikált és hihetetlen műtét során szó szerint arcot kell cserélnie ellenfelével, hogy annak bőrébe bújva a testvér és ezáltal a bomba közelébe juthasson. A műtét sikerül, az új arcot viselő rendőr beépül. A kórházi ágyon fekvő igazi, arcnélküli Troy azonban nemsokára mocorogni kezd – és nemsokára a sok éve kezdődött macska - egér játék most már új felállásban ismét kezdetét veszi...

John Woo a korábbi, hollywoodi kliséket lerázva ismét a régi fényében pompázik. Lassítások, végtelen pisztolypárbajok, látványos robbanások, magányos melankólia, lelki szenvedés és harcos megtisztulás – mindent bevet, ami eddig is híressé tette őt. Két főszereplője mindkét figura szerepében lenyűgöző, de kitűnően játszik a női oldalt képviselő Joan Allen és Gina Gershon is. Akárhogyan nézzük is, az Ál/Arcba igencsak nehéz belekötni, hiszen a kisebb bakikat rögtön feledteti az őrületes tempó, a remek rendezés és a briliáns színészi játék.

Woo. John Woo. Aki eddig nem ismerte a nevét, az most gyorsan jegyezze meg. Hiszen ez a szelíd, nyugodt kis kínai tartogat még néhány kirobbanó és szemkápráztató meglepetést a számunkra...

 (1998, VOX )

John Woo már rég elismert rendezőzseni volt, amikor Amerika felfigyelt rá és más ázsiai sztárokkal - Jackie Chan, Tsui Hark, Chow Yun-Fat, Michelle Yeoh és társaik - a kilencvenes években a tengerentúlra csábította. Nemzetközileg a Mission: Impossible 2-vel került a csúcsra, majd A fegyverek szava és A felejtés bére langyos fogadtatása után hazautazott - részben a többiek is ezt tették - és hazai földön forgatott tovább. Mi keveset hallunk már róla - 2017-ben rendezett utoljára -, de talán egyik legjobb mozija, a Face / Off még ma is szórakoztató és a valaha készített akciómozik egyik legjobbika...

Ha eddig valamiféle mirigygyűjtemény került szóba, akkor az ember elsőként a CD-tartóban szépen egymás után sorakozó lemezekre gondolt. Jelen esetünkben azonban eme gyűjtemény nem zenei, hanem patológia, pontosabban agyalapi alapon nyugvó értelmezést nyer, mivel Peter Hyams (Gyilkos bolygó, Időzsaru, Hirtelen halál, Ítéletnap, A muskétás) rendező-operatőr horrorjában némi fejleszedést, koponyaszürcsölést követően kerül napvilágra eme nemes szerv.

A Chicagoi Természettudományi Múzeum kisvárosnyi területű komplexumában valaki (vagy valami?) csúnyán elbánik a slozin jointoló biztonsági őrrel. A velejéig babonás rendőrhadnagy, Vincent D’Agosta (mindannyiunk kedvence: Tom Sizemore) már meg sem lepődik a darabos látványon, hiszen nem sokkal korábban egy Brazíliából érkező hajó fedélzetén már találkozott a security man hasonlóképpen elintézett sorstársaival. D’Agosta nyomozást rendel el és lezáratja a múzeumot, amit természetesen az intézmény vezetője, Dr. Ann Cuthbert (Linda Hunt) igencsak nehezményez, mivel a következő napra egy nagyszabású kiállítás látványos megrendezését tervezik. A témája hadnagyunk kedvence lehet: az okkult babonák…

Hyams filmjét körüllengi a misztikum és a sötétség – ennek ellensúlyozására egészen jó, vicces párbeszédeket is hallhatunk. Már a kezdő képsorokban ízelítőt kapunk a törzsi folklórról, amit aztán tovább növel a múzeum nyomasztó kiállítása, az ott dolgozók munkájának rejtélyessége és az állandó félhomály – az alacsony áramszámla nagyban csökkenthette a produkció költségeit.

…ott tartottunk, hogy a még újabb halálesetek ürügyén D’Agosta megpróbálja lezárni a múzeumot, azonban felsőbb utasításra – tulajdonképpen szép ruhák és látványos dekoltázsok hatására – mégiscsak zöld utat kell adnia a kiállításnak. Mialatt hadnagyunk emberei élén, Dr. Margo Green (Penelope Ann Miller), az egyik munkatárs segítségével a múzeum zegzugos útvesztőiben a rejtélyes gyilkost hajkurássza, szmokingos-estélyis népek kellemetlen meglepetésben részesülnek – és ennek következtében ilyen-olyan okból jónéhányan elveszítik a fejüket…

Bár néha kissé kiszámítható, Hyams filmje kellemes és borzongatóm kikapcsolódást nyújtó mozi. Emellett pedig legnagyobb örömünkre nem csupán babona-tudományi, de némi biológiai-evolúciós továbbképzésre is beíratja a nézőt. Elvégre ki hallott ezidáig a DNS-ek felelőtlen keveredéséről, a Khiméráról vagy a Kallisztó-hatásról? Persze Czeizel Endrét leszámítva.

 (2002)

Egy horrorfilm, ami emlékeim szerint nem is igazán horror, csupán valamilyen megfoghatatlan lény garázdálkodik éjszaka a múzeumban. Mai szemmel nézve valúszínűleg simán Zs-kategóriát adnék rá, bár annak idején nem volt rossz. Bár a kilencvenes évek az övék volt és azóta is forgatnak, a film két főszereplőjéről, Sizemore-ról és Millerről már hosszú-hosszú évek óta nem hallottunk. A színész balhéi miatt az évi 15 gagyimozi pokolban kínlódik, ám a színésznő jövőre elnökfeleségként lesz látható a Reagan című életrajzi filmben. (A további szereplők sem rosszak, de várjuk ki 2022-t!)

Brad Pitt jobbra. Brad Pitt balra. Brad Pitt középen. Alul, felül és a hátunk mögött. Brad Pitt mindenütt!

Az utóbbi évek egyik legnagyobb filmes kiugrásának megvalósítója – leszámítva Jim Carrey-t és a mostanában botrányszaggal átitatódott Hugh Grantet – majdnem minden képes magazin címlapján megfordult már. Hosszú hajjal, borostásan, erőtől duzzadó karokkal és sajtreszelő hasizmokkal. Szóval, olyan bradpittesen! Ő az, akire a leginkább ráillik a macho szövegelés: „That’s cool! De még milyen cool!” és ő az, aki csupasz sejhajjal elindulva a kilencvenes évek közepére a hollywoodi Olümposz csúcsára tornászta magát. És tényleg: nem is érdemtelenül!

Néhány jelentéktelenebb szerep után, 1991-ben csupán pár percre volt szüksége ahhoz, hogy Jockey-kalappal a fején, hajszárítóval a kezében – és természetesen pucér mellbedobással – a Thelma és Louise epizodistájaként az ágyba varázsolja Geena Davist. Aztán mindenki őróla beszélt. Múlt az idő, jöttek a szerepek és Brad barátunk egyszer csak hegyes fogakat növesztve Top Gun Tom oldalán szippantotta a friss vért az Interjú a vámpírral című kasszasikerben. Most pedig a Szenvedélyek viharában elmerülve Tristant, az őserővel megáldott és a film végére legendás – mondhatni pittológiai – figurává emelkedő hősszerelmes-kalandort alakítja.

Álljon meg a menet! Mielőtt még glóriás szentté avatnám Bradet meg kell, hogy jegyezzem, nem egyedüli szereplője a filmnek. Az „új James Dean” mellett ott van még a „régi” Anthony Hopkins, aztán a közismert arcú Aidan Quinn (Szemfényvesztés, Henrietta csillaga) és az E.T. ex-Elliotja, Henry Thomas. A Szenvedélyek… legszebben csillogó gyöngyszeme azonban egy ifjú színésznő a legújabbak közül: Julia Ormond. A hölgy érzékeny és érzelem dús üstökösként hasítja Hollywood egét; már túl van Az első lovag bemutatóján, amelyben Sean Connery-t és Richard Gere-t fordította egymás ellen és nemsokára Harrison Ford oldalán komédiázik a Sabrina című filmben.

Szerepei szerint az amerikai producerek őt tartják jelenleg a legjobb „összeugrasztó” színésznőnek, ezt a megkülönböztetést pedig a Szenvedélyek viharában Susannah-jaként vívta ki magának.

Susannah Finncannon egyszem nőként kerül a nyugalmas montanai farmon gazdálkodó, csupa férfi Ludlow famíliába. Az apa (Sir Anthony) és fiai: Tristan, Alfred és Samuel (Brad, Aidan és Henry) nagy örömmel fogadják az új családtagot – annál is inkább, mert Samuel jegyesként érkezik hozzájuk.

Itt álljunk csak meg ismét egy pillanatra! Aki arra gondol, hogy a film ezentúl a szerelmi történetek megszokott „Vesszünk össze a nőért!” – vonalát fogja követni, az téved. Edward Zwick, a rendező nem pátyolgat minket! Hőseit a huszadik század első évtizedein vezeti végig, megdicsőülésen, szerelmen, halálon és bukásokon hajszolja keresztül hőseit, emellett olyan erejű érzelmi össztüzet zúdít a nézőre, amitől még egy különlegesen ellenálló Romana-olvasó is feldobná a talpát. Így válik a Szenvedélyek viharában nagyon tömény élménnyé – százharminc percbe szorított időtartama kis híján szétpukkan a túlfeszítettségtől. Mindezt egy monumentális legenda formájában… és a legenda központjában Tristannal, az őserővel.

Igaz, hogy Susannah végre otthonra lel a nyugalmazott Ludlow ezredes kompániájában, a béke azonban egyikőjük számára sem tart sokáig. Az első világháború kitörése mindent megváltoztat. Hazafias tűztől hajtva Samuel mindkét bátyját rábeszéli, hogy csatlakozzanak az egyesített brit-kanadai hadsereghez; ők pedig szó nélkül követik testvérüket – túl erős a családi kötelék ereje ahhoz, hogy megfutamodjanak. Vállvetve, egymás mellett harcolnak Ypemben, de nemsokára tragédia árnyékolja be az életüket. Samuelt, miközben a harci gáztól megvakulva a szögesdrótok között menekülne, az ellenség géppuskatűz alá veszi. Tristan – aki mindvégig vigyázott testvérére – rohan, hogy megmentse Samuelt, de elkésik… régi indián szokás szerint csupán a halott szívét viszi haza magával Montanába.

Megérkezése után azonban kezdetét veszi a Ludlow-család hanyatlása. Tristan és Alfred kapcsolatát nem csupán az öccsük haláláért való felelősség, hanem az özvegyen maradt Susannah szerelméért folytatott küzdelem is megkeseríti. Persze, kétség sem férhet hozzá, a lány Tristant, az eleven energiaforrást választja. A fiú viszonozza is érzelmeit, de kiismerhetetlen ösztöneitől hajtva rövidesen elhagyja a farmot. Az egyre jobban öregedő Ludlow ezredes pedig tehetetlenül kényszerül nézni, amint élete munkája és szeretett családja apró darabokra hullik szét…

De még koránt sincs vége a történetnek! Edward Zwick nem elégszik meg az egyszerű ábrázolással, Ludlowék sztoriját csűrve-csavarva, maximálisan kihasználja az összes lehetőséget, csak a film minden másodpercébe belecsempészhessen egy kis pátoszt, romantikát és hősiességet. Aprólékos részletességgel megkomponált csatajeleneteit már Az 54. hadtest című, észak-dél összecsapásoktól hangos filmjében is megcsodálhattuk. Akkor, 1989-ben az első színesbőrű hadtest létrehozását feldolgozó produkció meghozta a legjobb mellékszereplő Oscart Denzel Washingtonnak. A Szenvedélyek… gárdájából pedig – jól megérdemelten – John Toll operatőr kapta az Akadémia díját. Aztán ott vannak a színészek is: Brad Pitt, aki ismét saját magát játssza, aztán Anthony Hopkins, aki a megbetegedett ezredes szerepében a legzseniálisabb. A film állandóan csúcsponton van – talán az egyik leghatásosabb része éppen Samuel lelövése; méltán jelölhetnék minden idők leggondosabban kidolgozott elhalálozásának címére.

Érdemes teljesen nyugodt elmével hozzálátni a film megtekintéséhez. Javaslom, húzzák ki a telefont, takarják le a kanárit és küldjék haza az anyóst! Megéri!

(Cinema Videó, 1995)

Rendben, ebben a filmben Brad Pitt az abszolút poszterfiú, de sztárságát, színészi tehetségét nem vitatva - az eggyel korábbi Kaliforniában óriási volt, a következő évben pedig a 12 majomért megkapta első Oscar-jelölését - hozzá kell tennem, hogy bár a Szenvedélyek viharában nagy ugrást jelentett neki a karrierjében, Edward Zwick rendező volt az, aki ikont faragott belőle. Zwick legelőször Az 54. hadtest című remekkel tette le a névjegyét, majd csatákra specializálódva olyan jól sikerült munkák kerültek ki a keze alól, mint A bátrak igazsága, Az utolsó szamuráj, a Véres gyémánt, az Ellenállók vagy a Jack Reacher második része. Viszonylag rég láttunk tőle nagykaliberű mozit, jó lenne, ha visszatérne...

Atyaisten! Hogy a fenébe lehet ilyen hülye címet adni egy filmnek?! – gondoltam hirtelenjében, amikor legelőször hallottam a szerkesztőségünkben később csak „loksztok”-ként elhíresült opuszról.

Afenébeis! Hát miért nem látunk minden héten ilyen marhára jó filmeket?! – fakadt ki váratlanul belőlem, amikor egy végigröhögött százhúsz perc után kavargó aggyal és rogyadozó léptekkel osontam kifelé a vetítőből. Rögtön eszembe jutott az a pillanat, amikor annak idején a Közönséges bűnözők záró képsora után tettem ugyanezt. Akkor szintén hasonlóképpen éreztem és meg voltam róla győződve, hogy az év legszórakoztatóbb és egyben legzseniálisabb filmjével volt dolgom. Ez most pillanatnyilag vonatkozik A ravasz, az agy és a satöbbi-satöbbi címet viselő brit produkcióra is!

Megmondom őszintén, most hirtelenjében fogalmam sincs, hogy ki ez a bizonyos Guy Ritchie, akinek az agyából kipattant a sztori és aki meg is rendezte azt, de mostantól kezdve tutibiztos, hogy minden egyes ujjmozdítását fokozott figyelemmel fogom kukkerolni. Mert ilyen szuper, ennyi dilinyós figurát, ennyi abszurd ötletet és lehetetlen szituációt felvonultató, intelligens, hasizomrobbantó humorral átszőtt történettel csak öt évben egyszer találkozik az ember – vagy akkor, ha Tarantino öt Elmore Leonard regény, harminc kung-fu és négy John Woo-film után hozzálát  forgatókönyvet írni.

Na de lássuk inkább a történéseket!

Adva van négy srác: Tom (Jason Flemyng), Eddy (Nick Moran), Bacon (Jason Statham) és Szappan (Dexter Fletcher), akiknek van ugyan néhány ezresük fontban, de mégis elhatározzák, hogy rövid távon kőgazdagok lesznek. A dolog azonban nem éppen az elképzeléseiknek megfelelően alalkul, ugyanis egy zárt körű kártyaparti végén nem hogy nem lesz tele a zsebük dohánnyal, de még ötszázezer (!) font tartozást is csinálnak. A fizetési határidő viszont elég rövid: egy héten belül tejelniük kell, különben a helyi gengszterfőnök kicsipkézi az orcájukat.

Mit lehet tenni, pénzt kell szerezni! De honnan? Mivel a tudomásukra jut, hogy egy banda éppen ki akar rabolni egy kábszertermesztő másik bandát, a legkézenfekvőbb lehetőséget választva ők meg kirabolják a kábszertermesztő bandát kirabló bandát. Namost: időközben egy még újabb banda csatlakozik a bulihoz, mivel ők nagyon mérgesek, mert valaki kirabolta az ő kábszertermesztő albandájukat. De még ezelőtt két idióta is színre lép, mivel a főgengszterfőnök megbízta őket két nagyon régi, értékes puska elrablásával. A két puska azonban egy gyors bizniszt követően főhőseinkhez kerül, akik időközben a puskákkal rabolják ki a kábszertermesztő bandát kirabló bandát. Mivel eddig minden egyszerű, egy pedáns, a fiának  példát mutató behajtó is elindul, hogy annak rendje és módja szerint leverje a négy srácon a tartozást. Ők azonban ismételten gondba kerülnek, mert ezalatt az általuk kirabolt banda visszarabolja tőlük a kábszerbandától elrabolt pénzt. Most banda vagy nem banda?

A hátralévő időben további fontos szerephez jut a két antik puska, egy leütött közlekedési rendőr, egy meggyújtott tévékapcsolgató, egy Baltás Harry nevű fószer, valamint Sting, a mogorva bártulajdonos és legvégül egy szájban tartott mobiltelefon. Rendicsek?

Szóval, ilyen egyszerű, nyílegyenes kis történet ez a Loksztok! Minden elismerésem Guy Ritchie-nek! Frappáns, agyoncsavart forgatókönyvével, eszméletlenül könnyed rendezési stílusával és a legkisebb szerepben is fantasztikusat nyújtó színészeivel kultuszfilmet alkotott. Minden cifrázás nélkül le merem írni: A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső egy kurvára jó film!

Vigyázz, Quentin! Guy Ritchie srácai lelopják a koronád!

Azt, amelyiket egy bandától loptál, amelyik lenyúlta attól a bandától, amelyik...

 (1998, VOX)

Epikus, klasszikus, szétröhögős, botcsinálta gengsztersztori, ami nem csak Ritchie-t tette világhírűvé, hanem egyfajta vicces brit filmstílust is teremtett. A vágás, a zenei betétek, a karakterek, a rendezés, minden zseniális, 10/10-es szórakozás!