Héé, na végre!

A Rob Roy és A rettenthetetlen csatajeleneteit látva már javában dörzsöltem a tenyerem az újabb látványos hőseposzokat várva.

Nemsokára azonban egy picinyeg csalódnom kellett, hiszen úgy tűnt, hogy mégsem a kard-kard elleni harcot bemutató hőseposzok, hanem a konyhakés-balta-halkampó kontra emberi hús variációt meglovagló gyilokfilmek árasztják el a mozikat. Tovább szomorított, hogy lazán lefújták az Arnie-Verhoeven duó kereszteshadjáratát, a Crusade-ot, illetve az, hogy szintén a homokba ásták a már leforgatott Banderas-filmet, A 13. harcost is. Szerencsére  mostanában újra örvendetes híreket hallani a hollywoodi kardkovácsok házatájáról – talán mégis lesz Crusade, lassan Antonio is belovagol a sivatagba, Ridley Scott pedig forgatja 100 millió dolcsiból készíti a Gladiátort –, tehát nem fog hiányozni az életünkből a jóöreg, ötvenes évek stílusában készült klasszikus kalandfilm sem.

Stephen Sommers – Maugli, a dzsungel fia; Kísértethajó – azonban vad hajrával megelőzte az összes vetélytársát és rohamtempóban dobozba vágta a saját maga, még tovább turbósított, enyhén horrorisztikus Indiana Jones-verzióját, A múmiát. A gyolcsos címszereplő aztán óriási meglepetésre különösebben nagy sztárok felvonultatása nélkül meghozta az idei év – a Mátrix utáni - második meglepijét: A múmia bevétele már a bemutató hétvégéjén egészen 45 millió dollárig szaladt!

Meg kell adni: teljesen megérdemelten... de mielőtt belekezdenék a dicséretek sorába, kapjuk elő az ásót és kukkantsunk egy kicsit az egyiptomi homok alá!

Imhotep (Arnold Vosloo, Lance Henriksen jobbkeze a Tökéletes célpontban), Osiris főpapja, a Holtak Õrzõje beleszeret Seti fáraó más ember számára érinthetetlen ágyasába, sőt, a nővel szövetkezve meg is öli az uralkodót. Ezért halálra ítélik, mégpedig nem is akármilyenre: megátkozzák, majd élve szarkofágba zárják, hogy élőhalottként rothadjon szűk sírjában az idők végezetéig.

Háromezer év telik el, 1925-ben járunk, a legendás ókori Egyiptom már csak lassan pusztuló romjaiban él tovább. Két kincsvadász csapat merészkedik be Hamunaptba, a Holtak Városába, ahol a legendák szerint nem csupán Imhotep, de a fáraók felbecsülhetetlen értékű aranykincse is valahol a föld alatt rejtőzik. Az egyik expedíciót az egykori légiós, a kemény harcosnak megismert Rick O’Donnell (két forgótáras pisztollyal a legjobb John Woo-stílusban: Brendan Fraser) vezeti, oldalán pedig a kissé habókos, de az ókori Egyiptom történelmében és nyelvében profi Evelyn Carnahan (Rachel Weisz), illetve annak szélhámos, de jópofa bátyja, Jonathan (John Hannah viccesebb, mint valaha) poroszkálnak. A természetesen náluk sokkal gátlástalanabb ellentáborban pedig három vagány amerikai kalandor, egy egyiptológus és Rick régi katonatársa, a hirtelen pálfordulásokra képes Beni (Kevin J. O’Connor) markolja meg a lapát nyelét.

A két csapat egymással rivalizálva lát neki a kincskeresésnek, rövid idő elteltével Rickék találnak egy szarkofágot, míg ellenfeleik némi emberáldozat árán a Holtak Könyvét és néhány antik edényt lelnek. A felfedezésnek azonban egyikőjük sem örülhet túl sokáig, hiszen megbolygatott sírjában kisvártatva megelevenedik az örök élőhalott létre kárhoztatott Imhotep mumifikálódott teste - és az emberiségre a végítélet sötét árnya borul...

Szóval, ott hagytam abba, hogy elismerés és dicséret! Elsősorban Stephen Sommersnek, aki amellett, hogy szórakoztató és izgalmas módon rendezte meg a filmet, még a forgatókönyvet is ügyesen ápolgatta. Sztorijában ugyan van néhány apróbb logikai bukfenc, de összességében véve igen lendületes és fantáziadús módon tálalta a kincskeresők történetét. Bár nagyjából a film közepe táján tűnik csak fel a múmia, addig sem unatkozunk, hiszen a főhősök kalandjai mindvégig lekötik a figyelmünket. A kitalált karakterek elsőosztályúak, a színészek - elsősorban Fraser, Hannah és O’Connor - remekül játsszák el őket; hőseink látványos kalandokon és látványos díszleteken verekszik keresztül magukat és akármennyire is izgalmas és rémisztő egy jelenet, a filmkészítők megtalálják a módját, hogy mindig egy-egy jól kitalált viccel vagy képi poénnal oldják a feszültséget. Hát, a vizuális trükkökkel kapcsolatban elég három betűt leírnunk: ILM. George Lucas komputermágusai ismét csodát műveltek: A múmiában végzett munkájuk során nem okozott gondot nekik a lélegzetelállító, ókori Egyiptom megjelenítése, de ugyanígy biztos kézzel készítettek el egy hatalmas, misztikus homokvihart, egy rohamozó szkarabeusz-sereget és a mai Egyiptomot sújtó tűzesőt és sáskajárást is. Leginkább azonban a múmiák terén remekeltek: Imhotep foszladozó, majd lassan emberi alakot öltő teste, illetve az O’Connellékre támadó további múmiák már most megérnének egy Oscar-jelölést.

Persze gyanítható, hogy George Lucas fiai nem vetették be minden új ötletüket: a többit ugyanis valószínűleg az egy-két éven belül elkészülő negyedik Indiana Jones-kalandra tartogatják.

Soha rosszabbat! A múmia, az újra feléledő kalandfilmek egyik első előfutáraként jó magasra tette a lécet - remélhetőleg azonban e tökéletes kikapcsolódást nyújtó kincskeresés után a szintén nekirugaszkodó újabb vetélytársak még feljebb tornázzák azt.

 (1999)

Brendan Fraser - egy időre - a klasszikus múmia-sztori vicces, akciós újrájával lett sztár, aztán az elmúlt években sajna eltűnt, hogy jövőre a Batgirl mozi gonoszaként támadjon fel. Ez az 1999-es mozi friss vért csepegtetett az Indiana Jones utáni kalandfilm-világba, a folytatása világszerete ismertté tette Dwayne Johnson nevét, ám a harmadik rész - pláne, Tom Cruise négy évvel ezelőtti re-re-rebootja - már nem durrant akkorát. Az "eredeti" azért még mai is humoros és szórakoztató...

DreamWorksék nagyon belekapcsoltak!

A Spielberg-Katzenberg-Geffen triumvirátus tentája még meg sem száradt a megacéget életrekeltő szerződésen, amikor a családi film részleg emberei, az animátorok vezetésével teljes mellbedobással hozzá is kezdtek a szórakoztatásban új dimenziókat feszegető terveik megvalósításához. Elő az egérrel és a grafittal! – felkiáltással a monitorok és a rajzlapok elé vetették magukat, hogy megmutassák a Disney-nek – ahonnan egyébként nem sokkal korábban Jeffrey Katzenberget radírozták ki –, nem csupán Walt bátyó lurkói, de Steven papa gyerkőcei is többet tudnak a krikszkrakszolásnál! Éjt nappallá téve izzott a papír és az egérpad sok-sok hónapon keresztül, mígnem ez év második felére megszületett a két nagy mű: a klasszikus rajzstílusban készült Mózes-sztori, a lenyűgöző képi világú Egyiptom hercege, valamint a Toy Story után a világon másodjára teljes egészében digitálisan életre keltett Z, a hangya.

Az utóbbi években megszokhattuk, hogy New York elsőszámú neurotikusa és legsötétebb – szarukeretes – szemüvegén át bámuló pesszimistája, Woody Allen minden egyes filmjéhez képes csokorba gyűjteni a filmgyártás nagymenőit. Általános kép, hogy az elérhetetlen ég tízmilliókat bezsebelő csillagai térden állva könyörögnek az éppen klarinétjét bizgető viccmester ajtaja előtt, hogy egy rövid szerep és rongyos párszáz dolcsi erejéig szerepelhessenek valamelyik filmjében. Most azonban új oldal kezdődik az Allen-albumban, hiszen az önmagát jelentéktelennek tartó, Z-4195 nevet viselő, pszichiáterhez járó kishangyát éppen az önmagát jelentéktelennek tartó, pszichiáterhez járó emberke, Woody Allen kelti életre – az angol nyelvű eredetiben.

Z sorsa már a születését követő percekben eldőlt. Mivel nem rohamsisakot tettek a fejére, hanem egy csákányt adtak a kezébe, végérvényessé vált, hogy a hangyaboly egy-a-millióból kategóriába tartozó napszámosaként fejti a talajt a társadalom legnagyobb épülésére. Ennek megfelelően Z nem igazán van megbékélve a sorsával. Éppen legjobb haverjával, a széles felsőtestű katonával, Weaverrel (nem más, mint Sly Stallone!) iszogat a bárban, amikor egy kis kikapcsolódásra várva, álruhában betoppan a boly második hölgye, Bala hercegnő (Sharon Stone erotikus hangján) és rövid beszélgetés után táncba elegyedik főhősünkkel. Persze nemsokára kitör a tömegbunyó és Z elszakad a hercegnőtől, de addig fűzi Weavert, míg az ideiglenesen szerepet nem cserél vele.

És másnap kezében fegyvert szorongatva, hevesen dobogó szívvel a hadsereg díszszemléjén Z a hercegnő felé integetve menetel el Bala emelvénye előtt - egyenesen a háborúba, ahol a hangyahadsereg a vérszomjas termeszek ellen indul bátor rohamra... Isten veled, Z...?!

Annak ellenére, hogy a Z, a hangya animációs film, az utóbbi évek gyakorlatának megfelelően nem elsősorban a kisebb korosztály számára készült. A történet nagyjából követi a „csóró srác beleszeret a gazdag lányba és megmenti a világot” színezetű sémát, de minden másban a felnőtteket veszi célba  elvégre melyik lurkó tudna igazán jót nevetni a Ponyvaregény táncparódiáján vagy Woody Allen fanyar humorán? A számítógépes grafika ismét a csúcsokat döngeti: elképesztően látványos a gigantikusnak tűnő boly, valamint a hangyaszemszögből látható kinti világ megjelenítése; szuper a különböző szereplők eredeti hangjának megfelelő karakterek kidolgozása (pl.: Gene Hackman, mint gonosz tábornok; Christopher Walken, mint hidegvérű ezredes; Danny Glover, mint közkatona; illetve a darázsként szereplő Dan Aykroyd vagy a királynőt megszólaltató Anne Bancroft) és egészen fantasztikusak a hangya-termesz csata Csillagközi inváziót is lepipáló akciójelenetei is.       

A Z, a hangya rendkívül vicces és aranyos, de valószínűleg nem vonz majd annyi kissrácot, mint a Toy Story. Azok a felnőttek azonban, akik végignézik, biztos, hogy nagyon szórakoztató másfél órát töltenek majd az apróságok világában – persze ahhoz az is kell, hogy Z- t Kern „Woody” András szinkronizálja!

Ja,  A Nagy Kupola szégyene kapcsán azért Lőrincz L. László is megpróbálkozhatna egy plágiumperrel. Hátha bejön!

(1998, VOX)

Woody Allen a hangyabolyban! Ma már a technikai fejlődés jócskán túlhaladta a DreamWorks egyik első filmjének animációját, de még mindig szórakoztató kaland - elsősorban neurotikus hangya főhőse miatt. Ja, igen, a Wyatt Earp-kritikánál kihagytam, de a Z is beletartozik a duplázós sztorik csoportjába, hiszen vele csaknem egy időben mutatta be a Disney az Egy bogár élete hasonlóan kellemesen családi animációját.

Quentin Tarantino ezidáig csupán három saját nagyfilmet rendezett – plusz egy epizódot a Vészhelyzetből, meg egy részt a négy történetből álló Négy szobából –, de mégis a filmtörténet egyik legnagyobb egyéniségeként tartják számon. Több forgatókönyve – Tiszta románc, Született gyilkosok, Alkonyattól pirkadatig – került már vászonra és producerként vagy színészként további filmek elkészítésénél is szerepet vállalt.

A kiugrást jelentő Kutyaszorítóban, majd a világhírnevet hozó Ponyvaregény után Tarantino 1997-ben megrendzte a Jackie Brownt, amelyet azonban most az egyszer nem saját forgatókönyve, hanem a legendás krimiíró, Elmore Leonard (Szóljatok a köpcösnek!) regényéből vitt vászonra. Ebben a filmjében – csakúgy, mint a korábbiakban – hemzsegnek a jobbnál-jobb színészek, akik szinte minimálbérért is vállalták, hogy Tarantino kamerája elé álljanak.

Jackie Brown (a nagy visszatérő, a hetvenes évek fekete filmjeinek sztárja: Pam Grier) stewardessként dolgozik, ám mivel nem túlságosan jól keres, némi pénzcsempészéssel próbálja kiegészíteni a fizetését. Éppen az aktuális, többtízezres összeget hozza át az Államokba, amikor egy ügynök és egy rendőr (Michael Keaton) le nem kapcsolja a reptéren. A két férfi a börtön helyett alkut ajánl a nőnek: segítsen elkapni a megbízóját, a fegyverkereskedő Ordellt (Samuel L. Jackson) és akkor szabadon elmehet. Jackie megegyezik velük, de megpróbálja a saját javára fordítani a helyzetet. Egy idősödő óvadékügynök (még egy nagy visszatérő: Robert Forster) segítségével merész tervet barkácsol, amelyben megpróbálja egyszerre kijátszani a törvény két oldalán állókat. Az egyéni akció tétje kereken ötszázezer dollár, amit a mexikói határon kell átcsempészni.

A dolog azonban még annyiban bonyolódik, hogy belép a képbe Ordell nehéz felfogású haverje Louis (Robert De Niro zseniálisan hozza a mindig egykedvű figurát), valamint barátnője, a saját, egyéni érdekeit néző Melanie (Bridget Fonda) is.

A pénz megkezdi útját az államhatáron keresztül, azonban azt persze nem áruljuk el, hogy jónéhány csűrcsavar után kinek a zsebében lel végső nyugalomra...

Az egyénien „tarantinós” filmben minden színész a legjobb formáját hozza, mellette pedig jól szórakozhatunk a megszokottan magas színvonalú párbeszédeken is, amelyeket a rendező egyéni történetmesélési stílusa tesz teljessé.

A Tarantino-életmű harmadik epizódját május 6-tól láthatják a mozinézők a balassagyarmati Madách Filmszínházban.

 (1999, Nógrád Megyei Hírlap)

Quentin Tarantino már az első filmjeivel is igazi rendező ikonná vált, bár szerintem a Jackie Brown inkább a "gyengébb" filmjei közé tartozik - ha a mozijaira egyáltalán rá lehet ezt mondani, bár nekem a Grindhouse Halálbiztos epizódja sem a csúcsok-csúcsa. Bármit is mond, azért remélem, még nem hagyja abba a filmkészítést és jópár évig szórakoztat bennünket zseniális agymenéseivel...

Meg kell, hogy mondjam őszintén, Atom Egoyan neve már eddig is ismerősen csengett a fülemben, de nem azért, mert túl mélyen ástam volna magam a filmográfiájába. Egyszerűen azért volt ismerős, mert egy ennyire nem hétköznapi nevet könnyen megjegyez az ember. Gondoltam, ez az Egoyan valami lila ködbe burkolózott elvont agyú művészalkat lehet, aki alig érthető remekekkel bombázza a diplomásokat. Hááát, az Eljövendő szép napokat végignézve rá kellett jönnöm, hogy hatalmasat tévedtem! Ez az Atom Egoyan tényleg tud valamit!

Utánaböngésztem: a kairói származású 39 éves filmes már több, mint húsz mozit tudhat a háta mögött és valóban univerzális pasas: ír, rendez, vág, producerkedik, színészkedik és olykor még gitárpengetésre is adja a fejét. Emellett pedig filmjeivel több tucatnyi különböző díjat vihetett haza a nappaliba. Hogy csak az Eljövendő szép napoknál maradjunk: a film elnyerte a Cannes-i filmfesztivál nagydíját, Egoyant pedig Oscarra jelölték rendezőként és forgatókönyvíróként egyaránt, persze nem is szólva a különböző független filmes díjak és fesztivál-elismerések újabb garmadáról

Egoyan tényleg ennyire jó lenne? Amikor az Eljövendő szép napok utolsó jeleneténél kivilágosodott a nézőtér és a székemen ülve kissé megtépázott érzelmekkel elmerengtem a látottakon, akkor felötlött bennem: ez a pasas tényleg ott van a legjobbak között! Hogy miért is?

Mitchel Stephens (a remek Ian Holm, aki nemsokára A Gyűrűk Urában lesz majd látható) az amerikai ügyvédek mintapéldánya: agresszív, pénzhajhász és a munkáján kívül szinte semmi más nem érdekli. Stephens egy vidéki kisvárosba érkezik, ahol nem csupán az utcákat lepi be a hó, de a lakosok szíve is hideg, ugyanis egy nemrégiben történt szörnyű, több vétlen kisgyerek életét követelő buszbaleset vet árnyékot a közösségre. Stephens – akit egyébként saját magánéletének démonai is kísértenek – az egyik család kérésére sorra járja az áldozatok szüleit és ékes szónoklattal megpróbálja őket rávenni arra, hogy közös összefogással pereljék be a buszt gyártó céget, az útmenti szalagkorlátot felállító vállalatot, a havat, a jeget és talán még az Úristent is, hátha ki lehet sajtolni belőle néhány százezer dollárt.

Ahogy Stephens végigjárja a családokat, szokatlan és érdekes karakterekkel ismerkedünk meg: bár első pillantásra mindenki átlagos amerikai polgárnak tűnik, a többségük életében vannak fekete árnyoldalak, amelyek új megvilágításba helyezik az eseményeket és a szereplőket.

Összetett, klasszikus értelemben vett filmsztoriról nem beszélhetünk, Egoyan ugyanis az időben előre-hátra ugorva apró darabkákból illeszti össze a történetet. Ez a zseniális benne, ahogy az egymás mellé szabálytalan sorrendben rakott darabok végülis egy komplett sztorit, amellett pedig több összetett emberi és lélektani portrét vázol fel és ezzel ezernyi kérdés feltevésére készteti a nézőt. Vajon tényleg baleset történt vagy a buszvezető a hibás? Terhel-e egyáltalán felelősség bárkit is? Végülis per lesz a dologból? Vagy minden marad a régiben és csak a halott gyermekek emléke kísért majd az elmékben? Stephens, az események tulajdonképpeni mozgatója vajon meg tud-e küzdeni a saját démonaival? És a többiek, a kisebb-nagyobb bűnöket magukkal cipelők?

A film legutolsó jelenetében persze mindezekre választ kapunk. Azt hiszem, érdemes Atom Egoyan nevét feljegyezni: egy kiváló szereplőgárdával, egy remek operatőrrel és zeneszerzővel a háta mögött nagyon nehezen emészthető, de zseniálisan jó filmet készített!

 (1999, VOX)

Atom Egoyantól nem sok filmet láttam - a másik, ami nagyon tetszett a 2015-ös Emlékezz! -, de az Eljövendő szép napok annak idején nagyon tetszett annak ellenére, hogy a kollégák közül többen is fanyalogtak rajta. Lassan újra elő kellene venni, hétha most más szemmel nézném...

Na, emberek, ismét itt van egy srác, aki csaknem két órán keresztül sprintelget árkon, bokron, csatornán, háztetőn és minden más, leküzdendő akadályt jelentő terepobjektumon keresztül. Nem-nem, szó sincsen Harrison Fordról, hiszen ő már egy pár éve rendesen kilihegte a tüdejét – sőt: nemrégiben a terepfutás nyújtotta örömöket kihasználva, hat nap és hét éjszaka tartó intenzív trópusi edzésen is részt vett. A mi emberünk, aki karikába szedi a lábait, mint a Kengyelfutó gyalogkakukk éppenséggel nem is fehér bőrű. Nos, ha a következő tipp Wesley Snipes lenne, akkor ez megint mellé ment, hiszen Wesley mostanában nem menekül, hanem üldöz, mégpedig az éjszaka szivornyázó vámpírjait.

A mi black boyunk, aki ügyesen bukfencezve próbál kikerülni a célkeresztből, régi jó akciódús ismerősünk: Will Smith, aki immárom másodjára indul bevetésre a producer, Jerry Bruckheimer kasszáját apasztva. Bruckheimer – aki akkoriban  a már a túlvilágon filmezgető Don Simpsonnal közösen fedezte fel az ex-Fresh Prince-t – már kilencvenötben pisztolyt nyomott Will markába a Bad Boys-ban most, a fiatal sztár karrierjének egyre fényesedő egén újra a kamera elé lökte a srácot, hogy az „ACTION!”-felkiáltás után egy szál hófehér fürdőköpenyben pörköljön az üldözői elől.

Kéz felemel, fül hátrasimul, láb kipörög és máris loholhat a főhős keresztül-kasul a tájban. Hé, gyerünk, fickók, csípjük el a közellenséget!

Robert Clayton Dean (Will), a sikeres, boldog házasságban élő ügyvéd tulajdonképpen nem is tehet semmiről. Ő csak egy puccos, ám rendkívül dekoratív (!) fehérnemű üzletbe tér be, hogy valami szexi rucival lepje meg az asszonykáját. Ám még hozzá sem kezd a bugyik áttanulmányozásához, amikor váratlanul berobban oda egy ezer éve nem látott ismerőse, mond valami összevisszát, majd továbblohol, hogy a hosszúkabátos, fegyveres pasasok elől menekülve egy elcsórt biciklivel egyenesen egy bazinagy teherautó elé pedálozzon.

Deant marhára meglepi a dolog, ám csak furcsa véletlennek tartja a fickó haláli belépőjét, egészen addig, amíg körülötte is furcsa dolgok nem kezdenek el történni. A kormány emberei tűnnek fel egyre sűrűbben a köreiben, aminek pedig egyetlenegy oka van, bár Deannek halvány fogalma sincsen róla. A nagy mozgolódás háttere: Thomas Reynolds (az örök gonosz: Jon Voight), magas rangú nemzetbiztonsági góré ugyanis megöletett egy képviselőt, ám azt a teherautó alatt elhalálozott ex-Dean-ismerős – aki egyébként természetbúvár – véletlenül videóra vette. Mivel így tutibiztos bizonyíték lenne Reynolds ellen, annak emberei mindent elkövetnek a kompromittáló anyag visszaszerzéséért. Mivel a felvétel szerintük már Dean tulajdonában vannak, ezért a sztárügyvéd nyomába erednek; főhősünk aztán ennek következtében igencsak kényelmetlenül érzi magát, mivel alig győzi menteni az irháját a főgonosz felettébb tettre kész emberei elől. Egyetlen reménye egy titokzatos Brill nevezetű fickó (mint később kiderül: Gene Hackman), aki talán segítségére lehet a neve tisztára suvickolásában és persze az életben maradásban...

Tony Scott, a hasonlóan vizuális beállítottságú Ridley Scott (A nyolcadik utas a halál, Szárnyas fejvadász, Fekete eső, 1492 - A Paradicsom meghódítása) tesója már sokadjára dolgozott együtt Jerry Bruckheimerrel – és már ismételten százmillió dollár feletti összeget csempésztek ki a mozinézők zsebéből. A Top Gun, a Beverly Hills-i zsaru 2., a Mint a villám, a Crimson Tide - Az utolsó esély után most A közellenség esetében is éjjel-nappal számolgathatják az asztalukra került zöldhasú kötegeket. Will Smith rohanós filmje nem több és nem kevesebb, mint eddigi akciófilmjeik: egy látványos, feszült, rengeteg trükköt felvonultató parádé, amelyről első pillantásra látható, hogy profi szakemberek keze alatt csiszolódott. Bruckheimer tapsikolhat örömében: tavaly nyári megabombája, az Armageddon (több mint 460 milla világszerte!!) után Will Smith nem hiába rohangászott 42-es alsógatyóban a csatornában – tuti, hogy mifelénk is jónéhányan elcsoszognak majd a kedvéért a moziba...

Tony Scott - bátyjához, Ridley-hez hasonlóan - a brit reklámfilmes szakmából indult és onnan lett nemzetközi elismertségű hollywoodi filmrendező. Mozijainak gyors akciói, penge tempójú vágása, fényei, színei, különleges látványvilága az egyik legegyedibb direktorrá tették. Fivérével ellentétben sosem volt művészember, inkább nagyon profi iparos, aki újfajta látványt teremtett a szakmában - képileg talán Michael Bay hasonlítható hozzá a leginkább. Nagy kedvencem volt, nagyon értette a szakmát és a stílust, amiben mozgott, kár, hogy korán távozott - készíthetett volna még nekünk jópár látványos mozit...

 (1999)

Figyelem! Ülőgumókat edzeni!

Röpke három erejéig Kevin Costner újra itt van velünk és vadnyugati porfelhőbe burkolózva ismét belovagol az életünkbe. A Farkasokkal táncoló díjesős, szakmai és anyagi diadala után tucatnyi sztárral az oldalán fegyvert ropogtat a 65 milliós Wyatt Earp cimű filmben.

Lawrence Kasdan filmrendező – aki már a tíz év előtti Silveradoban is együtt dolgozott Costnerral –, most elkészítette a békebíró életét bemutató saját, egyéni koncepcióját. Igaz, a kilencvenes évek elején feltámadó westernhullám már apadóban van – mi még nem láttuk a horrorfenegyerek Sam Raimi Gyorsabb a halálnál című filmjét Gene Hackmannel és Sharon Stone-nal –, de Wyatt Earp életét már két alkotásban is feldolgozták.

Megvallom őszintén, sohasem voltam egy coltos fajta és a Vadnyugat történetét is csupán Lucky Luke és a Dalton fivérek összecsapásaiból ismerem, ezért hirtelenjében nem is tudtam, hogy ki volt a fent említett revolverhős, akit Kurt Russell és Kevin Costner is más filmben és másképpen alakított. Az tény, hogy az anyagiakat figyelembe véve az előbb piacra dobott Tombstone – A halott város többszörösen lekörözte a Wyatt Earp című epikus legendaromboló alkotást. Hiába a kritikusok dicsérő véleménye és az Owen Roizman operatőr által begyűjtött Oscar-jelölés, a Kasdan-Costner duó tálalta történet nem tartozik a százmilliós forgalmú megasikerek közé.

De semmi baj! Aki annak idején élvezettel ülte végig Sergio Leone westernjeit és hosszú percekig mélázott Ennio Morricone hangulatkeltő zenéjén, miközben két magányos hős az örökkévalóságon keresztül állt egymással szemben – a Wyatt Earpben sem fog csalódni.

A hosszú sztoriba sok minden belefért. Az eddig forgatókönyvíróként is sikeresen működő Lawrence Kasdan (Frigyláda…, A Birodalom visszavág, A Jedi visszatér) a társirónak maga mellé vett Don Gordonnal valószínűleg álmatlan éjszakákon keresztül dolgozta fel a marshall, testvérei és Doc Hollyday kalandos életét. Mindennek utánanéztek, legyen az legenda szóbeszéd vagy igaz történelmi tény és így nem csupán a híres-hírhedt O.K. Corral-i pisztolypárbajt, hanem Wyatt Earp fiatalkorát, marshallá válásának előzményeit, sőt a leszámolás utáni eseményeket is bemutatják.

Wyatt-et, mint vagány postakocsist ismerhetjük meg először, majd a többségében férfiakból álló és a nőket csupán kiegészítőként tartó Earp kompánia életét láthatjuk. Kiderül, hogy az ifjú Wyatt – még bajusz nélkül – felesége halála miatt jó néhány évre lecsúszott piássá válik, majd magát összeszedve bölényvadászattal és az értékes bőrök eladásával foglalatoskodik.

A részletes cselekményvezetés és a szereplők bemutatása miatt a Clanton banda elleni véres leszámolás csupán a film második felében kap szerepet. Tombstone-ba, az arizonai városkába érkeznek meg az Earp testvérek, hogy letelepedve és jó pénzt keresve békésen éldegéljék az életüket. De az Ike Clanton által vezetett törvényen kívüliek bandájának sorozatos balhéi arra kényszerítik Wyatt-et, hogy ismét felvegye a fegyvert és fellépjen az erőszak ellen. Kis csapatához társul még a tüdőbeteg Doc Hollyday – Dennis Quaidet láthatjuk vagy húsz kilóval soványabban a remekül eljátszott szerepben.

Az ellenfél azonban nem hagyja magát és támadásaival egyenesen a törvényvédő családot veszi célba. Ezek után pedig elkerülhetetlen lesz a nyílt összecsapás, ami számtalan áldozatot követelve vérbe és lőporfüstbe borítja Tombstone-t.

Costner és Quaid játékán kívül seregnyi színésztársuk alakítása az, ami feledteti a terjengős mű lassúbb pillanatait. Gene Hackman (az idős családfő szerepében), Michael Madsen, Jeff Fahey, Jobeth Williams, Bill Pullman, Isabella Rossellini és társaik jópár percet dobnak fel tehetségükkel.

A rendező szakított a klasszikus, idealista amerikai westernnel, az egysíkú „csak jó”, „csak rossz” sémával és összetettebben ábrázolta figuráit. Wyatt Earp is egy ilyen személy: a törvényt önhatalmúlag betartató szerencsevadász, a családjáért – elsősorban fivéreiért – mindig áldozatot hozó, de agresszív revolverhős. Egy ellentmondásos alak, aki a mai, modern westernben nyerte el az őt megillető helyet.

Elvégre az is gyilkosnak számit, aki a törvény nevében öl – hiába menti fel őt jelvénye a büntetés alól!

 (1995, Cinema Videó Plusz)

Vannak olyan időszakok, amikor Hollywoodban kis eltéréssel hasonló témát, eseményt feldolgozó mozik kerülnek a vászonra. Természetesen ez mindig a teljes véletlen és nem a "Hé, Johnny, ez egy tök jó alapötlet, a jog nem védi, csórjuk el, mi jobban megcsinálnánk" műve, hiszen bárkinek az eszébe juthat teljesen véletlenül ugyanaz vagy hasonló sztori! Így volt ez annak idején a Deep Impact - Armageddon, a Támadás a Fehér Ház ellen - Az elnök végveszélyben vagy a Robin Hood és a Robin Hood, a tolvajok fejedelme esetében is. Kevin Costner egyik legnagyobb sikere után még egyszer belenyúlt egy hasonló duplába, amikor Wyatt Earpként épp Kurt Russell Tombstone-jával kelt pisztolypárbajra. A férfias bajuszok filmjei közül kommerszsége ellenére nekem az utóbbi tetszett jobban, ám a vadnyugati igazságosztó Costner mozija sem volt rossz, bár hosszúságát és lassú történetmesélését sem tudta feledtetni a benne szereplő vagy kéttucatnyi nagy név sem...

Fusd újra, Sam!

Ebben a hónapban már a második macho man csépelte feketelelkű ellenfeleit a mozikban.

Először a copfjától megszabadított Steven Seagal konyhafőnöki minőségében mentette meg a Missouri csatahajó komplett legénységét és a világot a psuztulástól, most pedig Kean-Claude Van Damme osztott ki néhány pofont és csókot az őket megillető helyekre. (Sajna, ez esetben klasszikus ugró-forduló rúgásairól le kellett mondanunk.)

A hollywoodi mozigépezet ismét beindult, szépen bizonyítva az utóbbi évek felfogását: végy egy felkapott forgatókönyvírót – lehetőleg kétmillió dollár feletti összegért –, egy meglehetősen jópofa sztárt, aki ért a bunyóhoz is, valamint csődíts össze egy stábot. Aztán rázd össze az egészet, utána hagyd, hogy csinálják a dolgukat!

Nagyjából ez történhetett a Hiába futsz! című film esetében is. Az Elemi ösztönös Joe Eszterhas nem bonyolította halálra a cselekményt, marardt a jó öreg, ezerszer bevált amerikai pionírsztorinál.

Clydie, a határozott özvegy (Rosanna Arquette) egyedül neveli kisfiát és –lányát egy festői völgyben. Sajnos nem éppen gondtalanul, ugyanis egy gonosz, kövér ingatlanos némi rábeszéléssel és valamivel több erőszakkal megpróbálja őt eltávolítani onnan, szupermodern lakótelepeinek leendő területéről.

Szerencsére, az éppen rabszállító autóbuszból szökött Sam Gillen (Van Damme) a legjobb pillanatban lép ki sátrából és lesi meg a fiatalasszonyt fürdőzgetés közben.

Nosza, belép a házba és a sótartót magához ragadva visszatér búvóhelyére. De nem észrevétlenül, ugyanis Clydie fia, Mookie (Kieran Culkin, Macaulay öccse) kiszúrja, de élményeire hagyatkozva E.T-nek hiszi. Másnap éjszaka azonban tisztázódik a dolog és mielőtt Sam észbe kaphatna, egy szintén éjjeli mentőakció után az özvegy lakásában, majd nem sokkal később hálószobájában találja magát. Mivel a hely kötelez, muszáj mentőangyallá előlépnie és felvenni a harcot a gonoszokkal. Hát ennyi.

Persze, Sam közben elpáhol jónéhány rosszembert, veszettül – és elég jól – motorozik az úttalan utakon őt üldöző zsaruk elől, szomszédot és lovakat ment a lángoló pajtából és lassan-lassan kiépíti űj családi kapcsolatait is.

De amitől Jean-Claude Jean-Claude, na éppen az hiányzik a filmből. A nézők csalódására meglehetősen kevés a tőle eddig megszokott csihi-puhi és sajnos ez a fajta mozgáshiány nem ellensúlyozódik a főhős arcvonásain. És ez baj. A napfény szépen tör be az elfüggönyözött ablakon és a pajta deszkafalán, de az egész semmit sem ér, ha Van Damme egy szerelmes Terminatorként heverészik az ágyon.

A film persze ettől függetlenül is siker lesz, de ez már csak így van. Technikai megoldásai, beállításai egyébként nem rosszak – főleg a busz borulásának jelenete –, de a látványos képsorok csak másfél óra ürességet takarnak. Még nem tudni, hogy Jean-Claude legújabb produkciója, a Tökéletes célpont lovesztoriként vagy akcióként fog-e funkcionálni, de azt mondják, a spárgakirály hosszú hajjal cukibb, mint valaha. Neki ennyi is elég. 

Addig is, színésznek meg itt van De Niro és Nicholson. Idősebbek, nem olyan jóképűek, de akárkit eljátszanak.

(1993, nem jelent meg)

Sosem voltam nagy Van Damme-rajongó , bunyóban mindig a távol-keleti, kínai, Hong Kong-i, japán és nem az amerikai filmeket kedveltem. Bár Jean-Claude a fénykora letűnte után, elsősorban azért, mert ironikusan tekint már magára - lásd: JCVD például - szimpatikusabbá vált, azért messze van attól, hogy a már nagypapakorú Jackie, Samo vagy Yuen helyére léphessen. Ez a majdnem két évtizede forgatott filmje is tipikus példája az akcióközépszernek - és még az akkor ifjú és szépséges kedvenc, Rosanna Arquette sem menti meg. Ja, igen, Jean-Claude éppen ma 61 éves! Boldogot az öreg harcosnak!

A tavalyi évben készült Amerikában egy film, amely nem lett világraszóló kasszasiker, mint az Armageddon vagy a Ryan közlegény megmentése és nem is jelölték tucatnyi Oscar-díjra, mint a Szerelmes Shakespeare-t vagy a Ryan...-t. Ez a film azonban az 1998-as év egyik legmegrázóbb, legőszintébb és legprovokatívabb alkotása volt. Mindösszesen egy akadémiai jelölést kapott, mégpedig a már másodszor nominált főszereplő, Edward Norton révén, bár ha valaki végignézi a félig színes, félig pedig fekete-fehér filmet, könnyen hozzágondolhatja a legjobb filmnek, a legjobb forgatókönyvnek, a legjobb zenének, operatőri munkának és vágásnak járó Oscart is! Ez a nem túlságosan elismert, de az év legmeghatározóbb munkájának számító alkotás az Amerikai história X.

Derek Vinyard (Norton) neonáci, azok közül is a legagresszívabb és legkegyetlenebb fajtából, ő a helyi csoport vezetője, akit emberei bárhová követnek. Egy éjszaka Derek hidegvérrel megöli azokat a fekete srácokat, akik az autójukat próbálják feltörni – mindezt pedig öccse, a könnyen befolyásolható Danny (Edward Furlong) szeme előtt. Dereket három évi börtönre ítélik, mi, a nézők legközelebb már csak a hűvös falak közüli szabadulása után látjuk.

A fiú már nem vágatja kopaszra a fejét, a szemében nem villog az izzó gyűlölet – gondolhatjuk, valami történt vele a börtönben, mégpedig egy olyan valami, amely eddigi élete átértékelésére és személyiségének teljes megváltoztatására késztette. Derek új emberként tér vissza a családjához és megpróbál mindent elfelejteni – a múltja azonban utána nyúl és nem engedi ki az erőszak hálójából.

Az elsőfilmes ex-reklámrendező és operatőr Tony Kaye megdöbbentő és egyben megható filmet készített. Hitelesen mutatja be egy ember lelki átalakulását és megrázóan idézi fel előttünk ennek a fiatalembernek a múltját és a még annál is bizonytalanabbnak tűnő jövőjét.

A remek színészi alakításokat felvonultató, kőkemény drámát június 3-tól tekinthetik meg a nézők a balassagyarmati Madáchban.

 (1999, Nógrád Megyei Hírlap)

Nagyon nincs mit elemezni rajta: a valaha készült egyik legjobb film!! 10/10

A legendás indiánölő Custer tábornokot és 7. Lovasságát Little Bighornnál mészárolták le az indiánok. A vietnami háború hajnalán, a legelső csatába indulva Custer mai utódja, a fiatal elitkatonákat vezénylő Hal Moore ezredesnek (Mel Gibson) ezzel a keserű örökséggel kell szembenéznie, amikor 1965-ben helikopterre vezényli fiait. A négyszáz deszantos a Halál Völgyének nevezett, kétezer vietkong által körülvett területen ér földet és tudják, hogy közülük jónéhányan nem térnek haza feleségükhöz, gyermekeikhez és szüleikhez. Ahogy szavát adta, Moore ezredes lép legelőször az ellenséges földre… de megéri-e, hogy ígéretének második felét is megtartva ő szálljon vissza utolsóként a helikopterbe?

Milyen kicsi a világ! Egyszer még Roger Murtaugh mesélt egy zsaruhaverjának, hogyan élte túl Vietnamban az Ia Drang völgyi ádáz összecsapást – pár évvel később pedig ez a haver, Martin Riggs, azaz Mel Gibson elénk tárja az egész történetet. Golyóállómellényt felcsatolni!

Már az első pillanatokban látszik, hogy Randall Wallace, az eposzok nagymestere nagyon komolyan gondolta a feladatot. A rettenthetetlenért Oscarra jelölt forgatókönyvíróból lett rendező első direktori munkája, A Vasálarcos esetében még nem nagyon markolta a gyeplőt, ezért történelmi filmje azon kívül, hogy Leo DiCaprio reklámjává vált, csupán érdektelen, a legkevésbé sem kalandos történetével és elpocsékolt színészi tálentumaival – Jeremy Irons, Gabriel Byrne, John Malkovich, Gerard Depardieu – büszkélkedhetett, majd a későbbi Pearl Harbor Titanic-mintára egy hétvége alatt összedobott love and war története sem elevenítette fel a régi szép skót időket.

Wallace azonban most, a Katonák voltunk esetében íróként, rendezőként és producerként is bizonyított: le a rohamsisakkal előtte. Két vonalon, a golyózáporban és a hátországi, férjváró nappalikban folyó története mindvégig érdekes marad és bár természetesen a csatazaj uralja a filmet, nem maradhat el a finom, de cseppet sem giccses zsepibeszipogás sem. Nem próbál moralizálni, nem von le következtetéseket, nem átkozza a gyilkos háborút, csupán Dean Semler remek kameráján keresztül, némi digitális színkorrekciót követően mutatja be a túlerő elleni harcot, a minden talpalatnyi földért folyó küzdelmet, melyben az amerikaiak nem rettenthetetlen hősök a vietnamiak pedig nem szandálban menetelő fanatikusak: katonák, akik egy általuk tisztelt eszméért, hazájukért és bajtársaikért küzdenek. Wallace történetében – és a kitűnően levezényelt, az utolsó golyósüvítésig hiteles összecsapások mellett ez az egyik legnagyobb erőssége a filmnek – mindenki retteg a haláltól: a vietnami naplót vezet, az amerikai a golyótűzben örül gyermeke születésének, a sebesültek fél lábbal a sírba ugyan, de egyik kezükben infúzióval, a másikban géppisztollyal védik tehetetlen társaikat és, igen, bizony ez is megesik, olykor amerikai napalm hullik az amerikai arcvonalra – mindezek centire levágott feszültségadagolással és szerencsére az amerikai melldöngetés teljes mellőzésével.

A lassított összecsapások és kézitusák mellett a filmben akadnak nyugodtabb, de tökéletesen hatásos jelenetek is: elég csak a hajnali indulás előtti gyülekezésre vagy a Madeleine Stowe és Keri Russell által széthordott gyásztáviratokra gondolni. Wallace jól irányítja a színészeit is, bár nem igazán kell instrukciókat adnia: a főhős Mel a megszokott határozott, kemény, istenfélő harcost hozza némi sajátos humorral fűszerezve, oldalán a fáradhatatlan helikopterpilóta Greg Kinnear és a pokol közepébe csöppent fotóssal, Barry Pepperrel. Az ő remek játékukat is lejátssza azonban a film atombombája, Sam Elliott: Gibson szikár, félelmet nem ismerős, halszálka-humorú, élére vasalt – bestokizott helyetteseként rezzenéstelenül áll a géppuskatűzben, még akkor is, amikor főnöke már rég a háta mögé osont – ilyen fazont, ilyen, klónozni való mintakatonát nem láttunk az Apokalipszis, most és Robert Duvall Kilgore alese óta! Egyetlen kis hibát elnézhetünk a rendezőnek: Chris Klein figurája annyira szimpatikus és családszerető, hogy már előre sejthetjük a sorsát – szerencsére gellermentesen elsimítják az ügyet. A film zenéje, mely a Hans Zimemrnél kupálódott Nick Glennie-Smith (A szikla, Reszkessetek, betörők! 3., A Vasálarcos) munkája, ugyan a meister guadalcanali strófáiból merít, de lágy, egyszerre romantikus és pátosszal teli dallamaival kitűnően festi alá a csatatér zaját és természetesen a befejező jeleneteket.

A fináléban – a vérszagra odasereglő szájtáti civil újságírókkal ellentétben –, mi már értjük, hogy miért nem képesek egyetlen szót sem szólni a szerencsés túlélők: számunkra a Katonák voltunk helyre tette a háború poklának, a kitartásnak, a bajtársiasságnak és hazafiasságnak nevezett, mára már agyoncsépelt szavak valódi jelentését!

(2002, Filmcsillag)

Lassan 20 éves lesz, de még mindig az egyik legjobb háborús film, amit leforgattak Hollywoodban. Pátosz nélküli, realista, számtalan emlékezetes és megrázó jelenetet bemutató mozi. A mai napig nagy kedvenc, kár, hogy Randall Wallace (A rettenthetetlen forgatókönyvírója) azóta sem rendezett hasonló kaliberű csatát. Ja, igen és ne felejtsük Mel Gibsont, de legfőképp Sam Elliot (bajusztalan) Plumley törzsőrmesterét. Máig nagy kedvenc!

Legutoljára pontban tíz évvel ezelőtt, 1989-ben volt példa arra, hogy a hollywoodi filmkészítők a tengerre vagy a tenger alá küldtek egy maroknyi embert, hogy aztán a sós víz baljós habjai közt védtelenül hánykolódó főszereplőkre szabadítsanak valami förtelmes szörnyeteget. Akkoriban forgalmi dugó volt az óceánban: aprította a népeket a Mélytengeri szörnyeteg és a Leviathan vérszomjas fenevada, velük ellentétben azonban a maximalista rendező, James Cameron nem ellenséges, hanem barátságos idegenekkel ismertette össze a Mélység titka legénységét. Eltelt tíz év és a tengerekről eltűntek a szörnyek. Csupán Kevin Costner vitorlázott egykedvűen a hullámokon vagy Sandra Bullock kapcsolt megint magasabb sebességre vagy éppen – megint Cameron révén – a Titanic süllyedt a hullámsírba.

Most azonban újra tajtékzani kezd a víz, hiszen a Kísértethajó című víziakcióban egy titokzatos és elpusztíthatatlannak tűnő szörnyedvény feni a fogát a mit sem sejtő emberekre.

A mai, modern kalózok általában csak abban különböznek néhány évszázaddal korábbi elődeiktől, hogy nem karddal, hanem géppisztollyal rohamozzák meg az áldozatul kiszemelt hajót. Vérszomjasságuk, keménységük és pénzéhségük a régi.

Történik, hogy néhány, állig felfegyverzett, modern kalóz megtámad egy luxustengerjárót. Mindannyian bátor, félelmet nem ismerő emberek, olyanok, akik biztosak abban, hogy mindig más húzza a rövidebbet. Ezek az elszánt fickók azonban egy pillanatra megtorpannak, ahogy az óceánjáróra teszik a lábukat: a fedélzeten ugyanis egy fiatal nőn és a hajó kapitányán kívül egy teremtett lelket sem találnak. Nincs sok idő azonban a miérteken és a hogyanokon gondolkodni, ugyanis nemsokára egy olyan rettenettel kell szembenézniük, amely már önmagában, puszta megjelenésében is választ ad a kérdésekre. Megkezdődik a menekülés: a maroknyi csapat tagjai kétségbeesett bújócskába kezdenek a hajón, hogy sikerüljön leszámolniuk a rájuk vadászó tengeri szörnyeteggel…

A néhány héten belül még újabb filmmel – A múmiával – jelentkező rendező, Stephen Sommers horrorjában Treat Williams (Hair), Famke Janssen (Goldeneye – Aranyszem) és Wes Studi (Az utolsó mohikán) menti a bőrét.

A túlságosan is éhes sósvízi ragadozó június 10-től Salgótarjánban riogatja a mozinézőket.

(1999, Nógrád Megyi Hírlap)

Könnyen jött, gyorsan süllyedt. Egy többször feldolgozott, klasszikus "bolygóhollandi" sztori véres és néha számdékoltan vicces feldolgozása. A filmről sok emlékem nem maradt, viszont benne volt Az utolsó mohikán óta kedvenc Wes Studi. A rendező, Sommers a Kísértethajóval ugyan nem hagyott túl mély nyomot a filmvásznin, következő nagy dobásával, A múmiával azonban megújította a történelmi kalandfilmek zsánerét...