Nnna, gyerekek, akartok-e még űrhajósok lenni? A frissebb memóriával megáldottak még emlékeznek, hogy annak idején, a boldog békeidőkben a hős Gagarin elvtárs – a párt nyugosztalja! – rakétájának füstcsíkja nyomán ezer és ezer kispajtás vágyott a távoli csillagok közé, hogy a gülüszemű, kocsonyástestű, nyáladzó, univerzumon kívüli elvtársaink számára is elvigyék a vörös ötágú üzenetét. Dehát, változnak az idők, manapság már a csillogó szemű lurkók többsége nem kozmonauta, hanem sajtreszelőhasú, vízesés alatt vonagló Bravo-sztár, mobilcsörgető pénzeszsák vagy BUX-indexelgető tőzsdecápa szeretne lenni.

Na de hol vannak a bátran integető űrhajósjelöltek? Hát, a potenciális jelentkezők egy része manapság már magára öltötte a frissen varrt Han Solo-kosztümjét, vagy az imént forrasztott, birodalmi rohamosztag-mintára készült páncélját és a moziban ücsörögve várja 1999 szeptember valahanyadikát, amikoris útjára indul a Star Wars-saga legújabb, lélegzetelállító opusza, a Baljós árnyak – egyszóval ezen fanatikusoknak esze ágában sincs éppen most fizikálisan a csillagok közé utazni. A szóba jöhető fickók második harmada sajna éjjel-nappal Asimov, Lem, Clarke és társaik valamelyik regényét bújja a huszonhatos dioptriájú szemüvege mögül, chips-en és diétás cocán él, ennek eredményeképpen gizda teste még a kiképző-centrifuga első félfordulatát sem élné túl. A szóbajövő jelentkezők utolsó harmada ugyan acélkeménnyé edzette az izmait és az agyát – tehát akár utazhatna is Bajkonurba vagy  Cape Canaveralbe – ők azonban sutyiban megszerezték videón a Halálhajót, majd a kiképzőközpontban végigizzadták a filmet és egyhangú felkiáltással  kijelentették, hogy: „a franc se akar a sötét űrbe kimerészkedni”, aztán takarodó után átugrották a szögesdrótot és az első távolsági busszal gyorsan leléceltek.

2040-ben járunk, amikor a ma még csak a csillagháborús filmekben létező szupergyors űrbéli száguldás valósággá válik. Dr. Weir (Sam Neill), a zseniális, ám halott feleségének képével rémálmodó tudós kifejleszti az Event Horizon nevű űrhajót. Ez a forradalmian új hajó abban különleges, hogy egy olyan szuperhiper hajtómű hajtja, amilyet még nem látott az Univerzum: a motorházban lévő gravitációs meghajtó ugyanis pillanatok alatt óriási távolságokra képes elrepíteni az Event Horizont. Annak rendje és módja szerint a hajót ki is próbálják, hogy a Naprendszer távoli vidékein végezzenek vele kutatásokat, ám, amikor a hajtómű működésbe lép, az űrhajó szőröstől-bőröstől-legénységestől eltűnik a nagy semmiben.

Na, most, ekkor lépünk be mi is a történetbe. Eltelik hét röpke év, mialatt hiába keresik a nyomtalanul felszívódott Horizont. Egyszer csak a Neptunusz mögött nagyhirtelen újra megjelenik a kóbor hajó. Mivel a földiek gyanítják, hogy a rajta lévő személyzet egy rövid kis kempingezésre kötötte el annak idején a járművet, gyorsan összekapnak egy profi csapatot, hogy azok dr. Weir, valamint Miller parancsnok (Laurence Fishburne) vezetésével feltérképezzék a helyzetet. A Lewis & Clark mentőhajó elindul. Útközben hőseink kielemzik az Event Horizonról érkező utolsó üzenetet: ám a nézővel együtt a hajuk égnek mered, hiszen a nagyon rossz minőségű felvételen emberi sikolyok és halálhörgések hallhatók. Mivel tapasztalt hajósaink már ettől is kellően becidriztek, nem túl nagy lelkesedéssel lépnek az eltűnt-megkerült űrhajó fedélzetére. Az Event Horizon folyosóin aztán olyan látvány fogadja őket, amiről jobb nem is beszélni, ugyanis rövidesen kiderül, hogy a hajó – szó szerint értve!!! – pokolian messziről tért vissza...!!

Brrr! Szó se róla, régóta vártam már, hogy egy amúgy istenigazából szuper, minden igényt kielégítő science fiction film kerüljön majd le a hollywoodi futószalagról. Nos, a Halálhajónál jobbat kívánni sem lehetne! Elképesztően hatásos a látványvilága, csavaros a története és teljességgel idegtépő az izgalmassága. Háát, Paul Anderson rendező – aki a Mortal Kombattal futott be, most pedig Kurt Russellel vállvetve A katona című kukafilmmel égeti magát – aztán beleadott apait-anyait, meg egy kis ördögit is! A Halálhajó ennek megfelelően az utóbbi idők legnagyobb sci-fije, egy olyan mozi, amely a horrorfilmek fesztiválján is derekasan megállja a helyét.

Nnna, gyerekek, akartok-e még űrhajósok lenni? Neeeem? És miért nem?

 (1999, VOX)

Annak idején az Apolló Mozi jócskán a premier után, a kisteremben vetítette az Even Horizont. Kis nézőtér, kis vászon és kicsi gépház, ahová két kisméretű vetítőgép fért be, ami annyit jelentett, hogy nem lehetett - a nagyteremben megszokott módon - egy nagy orsóra összeragasztani három 20 perces tekercset, így a két gép felváltva dolgozott húszas váltásokban. Lement a film, rendben volt, tetszett, de valahogy gyanúsan rövidre sikeredett, - az IMDb hosszabbnak írta - még a másfél órát sem érte el. Ennek ellenére mindenki felállt és szépen kisétált. Hazafelé ugrott be, hogy a nagy gyilokban és sátáni horrorban két szereplő valahogy nyomtalanul eltűnt a sztoriból. Szerencsére épp útba esett a megboldogult Tisza Videótéka, így gyorsan kivettük az akkor már VHS-en kapható filmet és még azon véres melegében, este kazettáról is végignéztük. És tényleg! Előkerült a két szereplő - persze, el is haláloztak - és éppen 20 perccel volt hosszabb a Halálhajó a moziban látottnál. Így végérvényesen kiderült, hogy az Apollóban a Mozigépész's Cut verziót láttuk, mivel valamilyen technikai malőr okán a mozigépészbá egy húszperces tekercset elfelejtett levetíteni...

Fel a csúcsra!

A jó öreg, elnyűhetetlen Sly levetkőzte kényszerűen magára öltött komédiás jelmezét (mellesleg nem is nyűgözte le túlságosan a nagyérdeműt) és visszatért a megszokott formájához. Izmos kezében ezúttal nem egy helikopterről sebtiben lekapott gépfegyvert, hanem hegymászócsákányt markol.

A dzsungelek réme maga mögött hagyta a párás trópusi levegőt és néhány ezer méterrel magasabban, a Sziklás-hegység csúcsai között nézett újabb meló után.

Ennek megfelelően a Cliffhanger című film szédítően látványosan kezd. Gabe Walker (Sly), a rutinos hegyimentő lazán mászik felfelé egy kilencvenfokos sziklafalon. Persze, az előbb említett látványt itt még nem szétrobbanni készülő izmai jelentik, egyrészt, mert hősünk alakja szinte eltűnik a többezer láb magas sziklacsúcsok között, másrészt meg minek lelőni egy ilyen poént az elején. Elég látnunk a hegyek között eltörpülő mentőhelikoptert, ami szintén felfelé igyekszik két fennrekedt hegymászó megsegítésére. A dolog persze nem megy teljesen simán, a szél felkerekedik és hiába Gabe és a csapat kétségbeesett fáradozása: egy tapasztalatlan hegymászólány visszhangzó sikollyal a mélybe zuhan.

Nyolc hónappal később vagyunk, amikor is Gabe visszatér a mentőbázisra, hogy cuccait és barátnőjét, Jessie-t (Janine Turner – Miért éppen Alaszka?) a hóna alá csapva eltávozzon a hegyek közül. Sajnos a lány sehogy sem áll kötélnek, tehát marad a fájdalmas búcsú. Pontosabban maradna, de közben a felhők felett a paszichopata-szerű Qualen (John Lithgow) irányítása alatt egy kis jet próbálj kirámolni egy százmillió dollárt szállító szövetségi repülőt. De közbejön egy-két probléma – főleg egy elhalálozni nem szándékozó ügynök személyében –, mire a pénzt tartalmazó, három szuperbiztos táska a hegyek közt landol, amiket nem sokkal később a kilyuggatott repülő is követ az egész gengszterbandával egyetemben.

Ha eddig még nem láttunk elég sziklát ls töménytelen havat, akkor most itt a lehetőség: a hószakértő titán, Renny Harlin – aki olyan filmeket tett már dobozba, mint a Ford Fairlane kalandjai és a Még drágább az életed – nyakunkba zúdítja az egészet. Irányítása alatt Stallone és társai csaknem két órán keresztül másznak, lendülnek a sziklafalakon, menekülnek és üldöznek, a helyzettől függően golyót vagy szitkokat szórnak egymásra.

Mert persze Gabe Walker és mentőcsapata felveszi a harcot és nem hagyják magukat lerugdosni a hegytetőről. A végkifejlet ugyebár nem kétséges, de addig is történik néhány meglepő dolog Stallone jóvoltából, aki mellesleg a forgatókönyv társírója is. A sztoriban ugyan előfordul néhány baki, a vetített és festett hátterek néha igen feltűnőek, de örvendetes a hullák és az egy perc alatt kilőtt lövedékek viszonylagosan alacsony száma.

Mindent összevetve a Cliffhanger egy vérbeli stallonés akciófilm, annak is a látványosabb fajtájából. Elvégre a rendező szűk 70 millióból gazdálkodhatott, amikor felszólította a rettenthetetlen főhős: Hang on! Kapaszkodj!

 (1993, nem jelent meg)

Az egyik legelső film, amit az Apolló Mozi felettébb lelkes alkalmazottjaként láttam és az egyik első hobbikritika, amit csak úgy lepötyögtem. A Cliffhanger magyar akcióklasszikus, ám a nagyvilágban nem azért nem kapaszkodott olyan magasra. Úgy hírlik, nemsokára rebootolják, mégpedig Jason Momoa hosszú tincseinek főszereplésével...

Sőt! A legtöbbször bajjal is jár! Mit bajjal? Problémákkal, keserűséggel, lemondással, féltékenységgel, idegességgel, meg még ki tudja mivel, csakhogy ne legyen egy nyugodt pillanata sem a férfiembernek.

Merthát van egy gyönyörű lány, akit szívesen kicsípne magának a srác, csakhogy ez nem úgy van, mint a mesében, hogy hipp-hopp, a tekintet találkozik, felröppennek a fehér galambok és már tart is a hetedhétországos lakodáré. A fenét! Ez itt kérem szépen egy véres háború, amelyben minden egyes csatagyőzelemért meg kell küzdeni: le kell gyűrni a „kislányom, hatötvenkettőre itthon legyél” nevezetű apucit, túl kell élni a „na még egy kis sütikét” anyucit, a dilis öcsikét, a nagyképű bátyót, a sugdolózó hugicát, a nagypapit, a nagymamit, a házmestert, a villanyszámlást, a kukucskáló szomszédot és a többieket,  nyálcsorgató és bosszúra szomjas vetélytárshímek csordájáról már nem is beszélve.

Szóval, gürcölős egy meló ez a nőszerzés!

Zack Siler (Freddie Prinze Jr.) bizonyára tudna erről bővebben is mesélni. A suli végzős elsőszámúja aztán szépen beletenyerel a jóba, persze nem siránkozhat egy cseppet sem, hiszen magának kereste a bajt.

Az egész ott kezdődik, hogy a népszerűségi lista első helyén szereplő, jólfésült Zack barátunkat dobja dögös, ám nem éppen agyas barátnője, Taylor (Jodi Lyn O'Keefe). Hősünk számára természetesen ez óriási presztízsveszteség, ám – hogy elkerülje a teljes leégést – Zack gyorsan fogadást köt a haverjaival: a záró bálig felcsíp egy esetlen, ügyetlen, nem túl csinos lányt a suliból, hogy ezzel is bizonyítsa, a Taylorral való szakítása nem csökkentette az ázsióját.

Némi szelektálás után a választás a legmegfelelőbb jelöltre, Laney Boggsra (Rachel Leigh Cook – A 18. angyal, A csók), a mindig festékes cuccban járó, erősen művészi beállítottságú kívülállóra esik. A szemüveges, esetlen hippi-kinézetű lány megfelelő erőpróbának tűnik Zack számára, hiszen édesanyja halála óta ő viseli gondját medencetisztító apjának (Kevin Pollak) és flúgos öccsének (Kieran Culkin), emellett pedig szabadidejében szenvedélyes ecsetvonásokkal tehetségtől duzzadó, ám az iskola elitjének szemében értéktelen festményeket készít.

Zack hozzálát, hogy becserkéssze a lányt és beveti csáberejének legapróbb összetevőjét is, hogy megnyerje a fogadást. Egy idő után azonban – ahogy az többnyire az ilyen esetekben lenni szokott – valami furcsa bizsergést kezd érezni a szíve tájékán. És ez a bizsergés csak nem akar megszűnni, sőt...

Ha igazán őszinték akarunk lenni, A csaj nem jár egyedül – ami Amerikában már az 50 milliós bevétel felett tanyázik – nem tartalmaz túl sok olyan elemet, amellyel korábban, más filmek kapcsán már ne találkoztunk volna. A figurák, a szituációk, a fordulatok mind ismerősek valahonnan, de mégis: az a könnyedség, amellyel R. Lee Fleming Jr, a forgatókönyvíró és Robert Iscove, az elsőfilmes rendező elegyíti ezeket az összetevőket, egy szórakoztató, humoros, nagyon kellemes időtöltéssé varázsolják a filmet. A csaj nem jár egyedülnek nincsen mondanivalója – melyik sulis sztorinak van? – egyszerűen azért jó, mert szimpatikusak a színészek – elsősorban Freddie Prinze Jr. és a csodálatos átváltozásra képes Rachel Leigh Cook –, jó a zene, süt a nap, meleg a víz és a könnyed popcorn-érzés mellé még egy kis szerelmi-üdítőt is felszolgálnak – szerencsére a cukormentes fajtából!

Mostanában, amikor már ilyen kellemesen sütöget a nap és lekerül a lányokról a vastag pulóver, hogy vékony kis topokban, feszes nadrágokban domborítsák kellemes testi adottságaikat, azért érdemes odafigyelni azokra a többnyire slampos ruhákban járó, szemüveges, kissé habókosnak tűnő nőszemélyekre, akikre amúgy oda sem hederít a hímnemű társadalom. Ugyanis lehet, hogy egy ügyes kis átváltozást követően éppen ezekből a rút kiskacsákból lesznek a gyönyörű hattyúhercegnők...

(1998, VOX)

Bő 20 évvel ezelőtt az egyik kedvenc és legkedvesebb romantikus tini vígjáték volt a mozikban - semmi extra, csak a rút kiskacsából szép hattyúhercegnő mese modernizált, középiskolás változata, A kedves filmben az akkori (és későbbi) idők legtöbb tinisztárja feltűnt, köztük a későbbi nagy száguldó, Paul Walker is! A Netflix idén továbbgondolta a történetet és megfordította a felállást, ám hiába tért vissza a már 40-es Rachael Leigh Cook és az 50-es Mathew Lillard, velük együtt is A srác nem jár egyedül csak halvány másolata lett az eredetinek. Az eredeti, csajos verziót én is szerettem!

Ismét egy sötét ruhás hős, aki megvédi a gyengéket és kardélre hányja a gonoszokat. Régen elmúltak azok az idők, amikor csak a rosszak – lásd: Darth Vader – jártak feketében. Ma már magára valamit is adó szuperhős – lásd: Batman, Men in Black stb. – csakis éjfeketét (még ha nem is Armanit) ölt magára. A jól megszokott hollywoodi hagyományoknak megfelelően Zorro, a múlt század legendás igazságosztója, a kaliforniai-mexikói határvidék fenegyereke, az ártatlanok védelmezője is újraélesítette a pengéjét, hogy leszámoljon a gonoszokkal. A régóta várt legújabb feldolgozás stáblistája igazi ínyencséget ígér: a főszerepekben ugyanis Antonio Banderas (ki más?) és Anthony Hopkins tündökölnek.

Jó húsz éve már, hogy Zorro – igaz, nem önszántából – szögre akasztotta a kardját. A legendás hős ugyanis, akit becsületes nevén Don Diego de la Vega (Hopkins) néven ismertek, az elmúlt két évtizedet börtönben töltötte. Hiába küzdött meg a spanyol elnyomókkal, a gonosz kormányzó, Don Rafael Montero (Stuart Wilson) csellel elfogta, börtönbe záratta, kislányát pedig elrabolta. Zorro azonban húsz év elteltével megtudja, hogy a régi ellenség visszatért Kaliforniába, ezért megszökik a cellájából. Mivel azonban az idő felette is eljárt, már nem képes egyedül szembeszállni Monteroval. Ezért utód után néz, akit egy parasztlegény, Alejandro Muricta (Banderas) személyében talál meg. Sok edzés és tanulás után aztán Alejandro mindent elsajátít mesterétől, hogy aztán a fekete ruhát és a legendás, fekete álarcot felöltve Z-betűt vágjon Don Montero ruhájára...

Zorro október 8-tól Salgótarjánban, október 15-től pedig Balassagyarmaton villogtatja a pengéjét.

 (1998, Nógrád Megyei Hírlap)

Rövid és gyors megyei filmajánló, mint egy Z-betű Zorro pengéjének a hegyén. Antonio ezzel, a szinte érte kiáltó filmmel lett akkor A-kategóriás sztár és Catherine Zeta-Jones, Sir Anthony walesi földije is ekkor futott be Hollywood nagyjai közé. Kellemes és klasszikus, szórakoztató kaland, amit csak még tovább emel az idősebb Tony játéka.

„Azt hiszem, minden ember természettől fogva hajlik valami rosszra; olyan fogyatkozás ez, amit a legjobb neveléssel se lehet leküzdeni” – fejtette ki véleményét anno Mr. Fitzwilliam Darcy ezredes. Olybá tűnik, a Büszkeség és balítélet harapás- és agyvelőmentes eredetijéből megismert gentleman ehhez most, pengével a kezében és döglegyekkel a zsebében még hozzá is tehetné: „Well, fájdalom, hölgyeim és uraim, bár vérlázító udvariatlanság, de az emberek nem átallanak vissza is térni a halálból, hogy az élők agyát fogyasszák!”
Mint ahogy sejthetjük, Jane Austen örökbecsűjének legutóbbi változatában a hamvas női keblek nem csupán a szemérmes, elfojtott szenvedélytől, hanem az arisztokratikus nyugalomra törő élőhalottak lemészárlásától is pihegnek. A mi Miss Bennetteink ugyanis nem pennával és dalokkal, hanem pisztollyal és karddal vívják ki a csodálatot, csak talpig vasban, felfegyverkezve indulnak könnyű erdei sétáikra és oly kecsességgel mészárolják a zombikat, mintha csak a keszkenőjükkel integetnének az ifjú, fess katonatiszteknek…

Lizzie (gyönyörű, intelligens és önfejű: Lily James – Hamupipőke) és testvérei apjuk (Charles „A lányaimat harcra nevelem, nem konyhára.” Dance) útmutatásának megfelelően nem csupán a férjhezmenetelt, de minél több zombi lefejezését is életcéljukként tűzték ki. Nem is nagyon tehetnek mást, hisz Angliát elözönlötték az emberi szörnyek, akik / amik most már nem csupán futni képesek, de beszélnek, leleményesen csapdát állítanak, sőt misén ülve kuncognak is – de erről majd később.

Seth Grahame-Smith (az ő keze alól került ki az AbrahamLincoln, a vámpírvadász regény- és filmverziója is) 2009-es sikerkönyve alapján készült történet nem sokban tér el az austeni örökségtől: a folytatásban természetesen megjelenik Mr. Darcy (Sam Riley kellően reszelős és kellemetlen), Mr. Bingley (Douglas Booth – Noé, Jupiter felemelkedése), Wickham hadnagy (Jack Huston – Gengszterkozó, Ben-Hur), a nehezen elviselhető kuzin, Parson Collins, a de Bourgh család tagjai és természetesen az élőhalottak is, hogy néha-néha megszaggassák a viktoriánus angliai románcok és ellentétek már ismert szálait.

Persze, azért látunk új fordulatokat is, hiszen Lizzie szó szerint összeismerkedik az élőhalottakkal, majd nem sokkal később ráeszmél, hogy valójában ki is próbál hasznot húzni a felfordulásból, aztán pedig megjelenik a zombiapokalipszis négy cilinderes lovasa és elkezdődik London élőhalott ostroma…

Ahh, minő skandalum! Burr Steers (Megint 17, Charlie St. Cloud halála és élete) rendező-forgatókönyvíró mozija az elfuserált lehetőségek alkotása lett: a viccre, kikacsintásra és fricskára alkalmas sztoriból egy olyan filmet hozott össze, ami Jane Austen híveinek istenkáromlás, a zombi-fanoknak viszont langyos, vérszegény ötórai tea. A horror, a humor és romantika közötti egyensúlyozásban elveszett az eredeti regény parodisztikus hangvétele és a várva-várt gyilokból sem kapunk eleget. Persze, tudjuk, a fröccsenő vér nem illik a csodás, empire stílusú ruhakölteményekhez és frizurákhoz, de prűd, viktoriánus Anglia ide vagy oda az már igazán nem illendő, hogy a kamera szemérmes vénkisasszony módjára forduljon el a zombigyiloknál!
A történet szerint a nemesi sarjak Japánban és Kínában edződnek a harcra és az is érthető, hogy a Shakespeare-en nevelődött színészekből nem lehet kosztümös Tony Jaa-t varázsolni, de ha már távol-kelet és harcművészet, akkor az látszódjon is: egy árva japán-kínai szóriposztot leszámítva sem a szamuráj kardforgatással, sem a shaolin kung-fuval nem kerülünk közelebbi ismeretségbe!

Persze, dőreség lenne azt gondolni, hogy a filmkészítők mindent elszúrtak. A két főhős között nagyon jól működik a kémia: Lizzy és a kékvérűség látszólag arrogáns és érzéketlen mintapéldánya, Darcy civódó románca hasba rúgással kezdődik, majd piszkavassal és zorrós vetkőztetéssel folytatódik, hogy aztán végül ne csak az oltár, de azt megelőzően a zombihorda elé is együtt álljanak a szerelmesek. A Bennet-lányok aranyosak és Matt Smith (Ki vagy, doki?)  is kellően tenyérbemászó Mr. Collins, ám Lena Headey, mint a legendás zombimészáros, Lady Catherine de Bourgh méltatlanul kevés szerephez jut.

Sok korábbi élőhalott filmben dilemmaként szerepelt, hogy mennyire szörnyek és mennyire maradtak emberek a fertőzöttek. A Jane Austen-változat – mint láttuk fentebb – nagyjából megpróbál erre választ is adni, hiszen zombi arisztokrácia és a békés egymás mellett élés gondolata is szerepel benne. Ezt azonban angolosabb, morbidabb humorral lehetett volna hitelessé tenni, hisz most az úri, műértő közönség csak értetlenül nézhet: „What the f… ööö… bloody…?!”

Mindezek után erős a gyanú, hogy nem csupán a rendező fogott mellé, de a producerek is megijedtek a film megítélésétől, rosszul lőtték be az arányokat és – teljesen hibásan – a filmet elvéreztették a PG-13 vágószobába telepített oltárán.

Némi romantika, édes báj, kellem és pár szétlőtt élőhalott koponya – a belezős, hiperrealista zombifilmek korában ez már sajnos annyira édeskevés, mint Lizzie Bennet lelkében a szadomazo.

(A hetedik sor közepe, http://hetediksor.hu, 2016)

Kedves Peppino!

 Legelőször is milliószor csókolom a drága Mammát és köszönöm a múlt hónapban küldött száraz spagettitésztáját. Nagyon finom volt, bár mégsem kellett volna egyszerre húsz kilót postáznia! Dehát ilyen jó lélek a Mamma, te is tudod nagyon jól.

Remélem otthon minden rendben. Mint hallottam már jár a kis Giulio – egy-két év és vihetitek a Juve-be edzeni.

Képzeld, Peppino, el sem fogod hinni, ha ezt most leírom: hála a Madonnának valóra vált az álmom, amit már régóta tervezgettem. Nem, most ne az Aranyfogú Marcellora gondolj, sajnos kigolyóztak a bandájából.

Filmszínész lettem!! Igen, igen: filmszínész! Éppen a Torokvágó Bobby borbélyüzlete előtt üldögéltem Vincenzoval, amikor hirtelen oldalba bök a Vinnie és azt mondja: „Te, Zaphodo, az meg ott nem a Robert De Niro?” Nézek, nézek, hát tényleg ő volt. Szép nyugodtan sétálgat Little Italy-ban, az oldalán egy másik, nagyon ismerős pofával. „Hát az meg a Dr. Spengler a Szellemirtókból!” – mondja Vinnie, aki, mint tudod azóta olyan nagy spiller a témában, mióta popcornt árul a Pofás Johnny biliárdszalonja melletti moziban. Látjuk aztán, hogy a Mr. De Niro meg az a másik pasas csak úgy, mint akik nagyon ráérnek, sétálgatnak és bele-belebambulgatnak az utcán üldögélő olaszok arcába. Mi a francot akarhatnak? – gondolom én, éppen akkor, amikor szépen odaérnek hozzánk. Megáll mindkettő és ránk néznek. „Hey, bambino” – szól hirtelen Mr. De Niro, miközben a doktor mellette nagyon bólogat. – „Ce millio dollari il mio maffioso pistolero produccia?” Si, hát hogy a francba ne?! - pattanok fel és már visznek is.

Hát képzeld el, Peppino, filmforgatásra vittek! Engem, akit otthon Parmaban még a tizenkét éves lányok is kiröhögnek a fejem miatt, most leszerződtetnek egy mozifilmbe! Hát ez a csúcsok csúcsa!

Felolvastattak velem egy hárommondatos szöveget, aztán a Dr. Spengler rábólintott a dologra és már vittek is sminkelni. Mint közben kiderült, egy nagyon jó vígjátékban kaptam szerepet, amelyben a Mr. De Niro egy maffiafőnököt játszik, csak éppen gondjai támadnak, mert a nagy főnöktalálkozó előtt két héttel bemajrézik és pszichoterapeutához vagy mihez kell eljárnia, hogy az rendbe rázza az agyát no meg a férfiasságát. Én mikor ezt hallottam, felajánlottam a drága Mamma tésztáját, de csak röhögni kezdtek a sminkesek. Aztán az is kiderült, hogy ezt a pszichomanust meg az az alacsony szakállas színész, a Billy Crystal játssza, aki annak idején valami furcsa szexet vágott le a Meg Ryannel egy étteremben. Szóval, úgy nagyjából összeállt a sztori, éppen jókor, mert már vittek is forgatni.

Besétáltam a stúdióba, néhány technikus bedrótozott, meg olyan vérkapszulákat szerelt rám. Közben már ott álldogált a Mr. De Niro, néhány másik statiszta, meg az egész stáb. Ömlött rólam a víz. A rendező-doktor meg hirtelen elkiáltotta magát, hogy „Felvétel!”. Én mérgesen Mr. De Niro-ra néztem, majd ráüvöltöttem: „Ezért kinyírlak, mocsadék Vitti!” Kaptam volna elő a pisztolyomat, amikor a Mr. De Niro egy pillanat alatt háromszor hasbalőtt, én meg szétkenődtem a tapétán. Vége, arra a napra letudtam a filmsztárságot.

Egy-két nappal később aztán megint hívtak filmezni, de akkor már csak a háttérben kellett álldogálnom és komolyan néznem mindenfelé. Az utolsó este aztán meglepetésre eljött a forgatásra Mr. Joe Pesci is és leült közénk egy kicsit dumálgatni. Én azért távolabb húzódtam tőle, mert úgy beszélt, hogy nem tudtam eldönteni: viccel vagy tényleg komolyan mondja.

Végül aztán a Mr. De Niro meg én leforgattuk a filmet.

Két hónappal később aztán kaptam egy ingyenjegyet a film tesztvetítésére. Csak egy kis pánik – ez volt a címe. Hát, Peppino, nagyon sajnálhatod, hogy nálatok még nem vetítik, mert egyszerűen zseniális lett a film. Az év legnagyobb vígjátékát rendezte meg ez a Dr. Spengler! Nagyjából kétpercenként dőltem a röhögéstől, de úgy, hogy a térdemet csapkodtam és a vizet hánytam magamról! Hát én még életemben nem láttam ennyire szórakoztató maffiafilmet! A Mr. De Niro megint zseniális, csak most éppen a saját maffiózófiguráját parodizálja ki, a Billy Crystal szintén röhejes, amikor egyszer menekül a maffiafőnök elől, egyszer meg segít neki a gyógyulásban. A párbeszédek eszméletlenül jók, a maffiatagok szintén és összességében elmondhatom, hogy óriási szórakozás az egész film. Ezek a pasasok még azt a poént sem hagyták ki, hogy egy kicsit kicinkeljék a Keresztapa-filmeket! Szóval, összességében a Csak egy kis pánik óriási szórakozás.

A baj csak az, hogy a legvégén kivágták a lövöldözős jelenetemet, de nincs vész, mert úgy kábé öt másodpercig látható vagyok a háttérben a maffiatagok között!!

Peppino, most már befejezem, mert lassan mennem kell egy másik meghallgatásra, nem fogod elhinni, most a Mr. Martin Scorsese akar velem forgatni!

Nemsokára újra írok! Csókolok mindenkit, legfőképpen a drága Mammát!

 Zaphodo DiStatisti

 (1999, VOX)

A kilencvenes évek végének egyik kedvenc vígjátéka volt a Csak egy kis pánik - a folytatása már nem annyira. Nem rendhagyó módon próbáltam megírni a róla szóló kritikát, mire XY olvasó, aki leveleiben általában mindannyiunkat rendszeresen elküldött a csába, a magyar nyelv legszebb kifejezéseivel illette a cikket. XY - ha jól tudom - már régóta aktív filmkritikus, de akkori keresetlen szavai nem igazán érintettek meg, hiszen a kollégáktól jó pár dicséretet kaptam a szokatlan stílusválasztásért...

Önnek mi jut eszébe február 2-ával kapcsolatban? Névnap, születésnap vagy valami más családi esemény? Esetleg a gyertyaszentelés napja? Ha ezek valamelyike, akkor Ön szerencsés ember. Ha nem, akkor Önt Phil Connorsnak hívják, február 2 pedig nem mást, mint az újra és újra ismétlődő február 2-át jelenti ­– és én tényleg nem szeretnék a Maga bőrében lenni! Vagy mégis?

Phil (a mindig szuper Bill Murray) a jó fenébe kívánja azt a bizonyos téli napot. Pedig a szarkasztikus időjós csak egy napra érkezett Punxsutawney-ba, a hóval borított, vidéki szundivárosba, hogy újdonsült producerével, Ritaval (a mindig bájos Andie McDowell) és a végtelenségig türelmes operatőrével, Larryvel (Chris Elliot) tudósítson a világraszóló eseményről, amikor a jósok jósa, a prognoszták prognosztája, Phil, a mormota előmászik a vackából és eldönti: vajon véget ért-e már a tél. A cinikus és gúnyos Phil (már mint az ember) gyorsan lezavarja a druszájával kapcsolatos felvételeket és már indulna is hazafelé, amikor váratlanul hatalmas hóvihar állja útjukat és muszáj a kisvárosban maradniuk. Sebaj, egy éjszakát még ki lehet bírni. Phil reggel felébred, kimászik az ágyból, felöltözik és elindul… hogy filmre vegye Philt, a mormotát! Hogy is van ez?

Harold Ramis, akit leginkább a Szellemirtók Dr. Egon Spenglereként ismerhetünk, olyan rendezésekkel a háta mögött, mint a Golfőrültek, a Családi vakáció, a Közös többszörös, a Csak egy kis pánik és A bájkeverő, a rá jellemző módon az Idétlen időkig-gel a “komoly” vígjátékok Truman Show-szerű típusát alkotta meg. A film látszólag – elsősorban a zseniális Bill Murray-nek köszönhetően – egy vicces őrület, az újra és újra ismétlődő – de a legkevésbé sem unalmas! – napjával a végtelenségig képes a humort fokozni, a háttérben azonban sokkal mélyebb tartalmat rejt.

Az örök érvényű és agyonkoptatott, befagyott lényegről kaparja le a jeget: ne hagyjuk elveszni az időt, hiszen minden egyes nap egyszeri és megismételhetetlen! Nekünk ugyanis nem adatott meg az, hogy Philhez hasonlóan kihasználjuk az élet adta örömöket és mások által észrevétlenül a majdnem tökéletesig csiszoljuk a jellemünket.

Kár. Pedig egy-két páncélautót én is úgy bevállalnék!

(2002)

Brandon Lee is elment közülünk.

Egy felfelé ívelő karrier kezdetén, húsz évvel apja, Bruce Lee halála után távozott tragikus hirtelenséggel. Huszonnyolc éves volt. Csupán ennyi adatott meg neki, ha több ideje marad, színészi és testi adottságaival rövidesen lesöpörte volna a színről a ma favorizált, felpumpált karú „macho man”-eket.

Utolsó filmje, - az önmaga számára is pályafutása csúcsának tartott A holló – című alkotás forgatásán érte halálos baleset. Így vált a film azzá, ami végülis lett: egy legenda a szerelemről, az igazságról, a bosszúról – és Brandon Lee-ről.

A kor, az időpont bizonytalan. Valamikor a huszadik század végén, a kétezres évek elején járunk.

A zuhogó eső nedves függönnyel borítja be a névtelen várost. A sötétség nyálkás anyagként vegyül el az esővel és örök feketeségként telepedik rá mindenre.

Az állandó nedvesség ellenére itt-ott vörösen lángoló tüzek törnek ki a pusztuló házakból és lidércfénnyel világítják be az éjszakát. Apró szellemek ragadnak minket karon és hangos rikácsolással rángatnak bele a bűnbe, az Ördög Éjszakájának első órájába. Néptelenek az utcák.

Pár pillanatra szétválik a sötétség és egy fekete madár röppen át a nyirkos levegőn. Néhány szárnycsapással túljut a pusztulás felett és az ősrégi katedrálist elhagyva, az elárvult lelkek nyugvóhelye, a temető felé veszi az útját. Mintha csak pihenni akarna, szinte nesztelenül száll a sírkőre, amely anyagába vésve viseli a halott Eric Draven nevét. Mintha a bebocsátást várna, a holló rákoppint a kemény kőre.

Néhány másodperc múlva megmozdul az átázott föld és fájdalmas kiáltással egy meggyötört emberi lélek kezdi meg új életét…

És a városban, ha csupán két röpke napra is, de új hős születik meg.

…Az eső ugyanolyan sűrű fátyolként borul a városra, mint eddig. A sötétség áthatolhatatlan, de az utcákat uraló Top Dollar nevezetű fickó és bandája ellen egy rejtélyes figura veszi fel a harcot. Fekete ruhában és fehérre mázolt arccal tűnik fel a háztetőkön, leszámol a gazemberek egyikével, majd pillanatok alatt eggyé válik az árnyakkal. Aztán ismét megjelenik, hogy beteljesítse küldetését.

Társául szegődik a fekete holló és mindenhová elkíséri, hogy utat mutasson és védje őt. Ők ketten – a túlvilágról visszatért, meggyilkolt szerelmes és a madár, ami a legendák szerint a lelkek vezetője az élők és a holtak világa között -, ők ketten lesznek a lepusztult város utolsó reménysugarai, akik élettel tölthetik meg a haldokló utcákat.

Alex Proyas rendező azon alkotók közé tartozik, akik a videoklip-készítők közül kerültek a filmgyártásba. (A többiek: Russell Mulcahy – A hegylakó, David Fincher – A végső megoldás: Halál, Andy Morahan – Hegylakó 3. és mások.) Első moziprodukciója, A holló nagyban a Ridley Scott (Szárnyas fejvadász) által meghonosított látványközpontú alkotások sorát növeli. Állandóan mozgó kamera, gyors vágások, kísérteties megvilágítás és díszletek, mindezek a minél nagyobb hatás elérése érdekében.

A technika és a szakmai tudás azonban tökéletesen élettelen lenne, ha nem társulna hozzá Brandon Lee erőteljes alakítása.

Az ő játéka győz meg minket arról, hogy ne csupán a hófehér szárnyakat viselő angyalokban higgyünk, hanem egy olyanban is, aki bakancsot, fekete ruhát visel és egy holló társaságában gitározik a háztetőkön.

 (1995, nem jelent meg)

Csak féltucatnyi mozit forgatott és szinte sorsszerű módon, még apjánál is fiatalabban, forgatás közben, egy baleset következtében ment el közülünk. Legutolsó, stílusos akciója hangulatának, zenéjének, látványvilágának - és nem véletlenül, a tragédiának - "köszönhetően" kultikus filmmé vált, sokáig az én egyik nagy kedvencem is volt...

A jól bevált hollywoodi szakácskönyv első oldalán találhatók a legspécibb receptek, amelyeket a boszorkánykonyha mindenki számára emészthetővé varázsol. A konyhafőnök ajánlata a következő: hosszú nyakú, totyogó botanikus; buggyantott terrorista UZI-lőszerrel vastagon megszórva; mackók, kutyusok, cicusok (utóbbiak előnyösebb esetben kétlábúak) számolatlanul; vagy örökké mosolygó és állandóan balhézó gyermeki lelkek nullától negyven éves korig. Tuti recept – ínyenceknek!

De könyörgöm, mi a fenét csináljunk két rozzant öregemberrel?

John Gustaffson és Max Goldman a minnesotai Wabashában, a világ végétől néhány lépéssel idébb élnek, abban a hólepte kisvárosban, amelynek lakói mindennél többre értékelik a téli lékhorgászatot.

De álljunk csak meg! Első pillantásra kissé dohosnak és rágósnak tűnik a dolog. A két főszereplő azonban gyorsan változtat ezen.

Jack Lemmon és Walter Matthau ötödik közös filmjével mutatkozik most be olyan sikerek után, mint a Sógorom, a zugügyvéd vagy a Furcsa pár, ezért elvárható tőlük némi humorteremtő készség.

A szomszéd nője… hősei, a fentebb említett két öregúr évtizedek óta állandó háborúzásban él. Leleményességüket dicséri a rengeteg piszkálódás, cinkelés és átverés, amellyel napról-napra egymás idegeit tépik szét. Mert ugye mi lehet az, amin két felnőtt férfi összevész? Adott: pia, nők és meccs.

Jelen esetben a második okról van szó, közelebbről pedig arról a nőről, akibe hajdani ifjúságának idején Goldman őrülten szerelmes volt. A hölgy sajnos később az ellenfél felesége lett és hiába, hogy a hoppon maradt öreg is megtalálta az ideális asszonyt, a harc nem ért véget akkor.

Néhány ötlet a frontvonalról: emberölési kísérlet jéggé fagyott hallal, kisebb méretű hólavina indítása a tetőről stb. A két öreg nem holmi nyugdíjasoknak való unatkozással tölti a napjait.

A nagy változás azonban akkor következik be, amikor megjelenik Ariel (Ann-Margret sziporkázik), az energiától vibráló újdonsült szomszédasszony és teljesen felborítja Gustaffsonék életét. Ezek után természetesen új területen kezdődik meg a csatározás John és Max között.

A filmben állandó szereplővé lép elő a hó – néha már úgy tűnik, hogy Wabashában sosincs tavasz –, majd megjelenik Melanie (Daryl Hannah) és Jacob (Kevin Pollak) is, a két szomszéd gyerekei, akik még egy szállal dúsítják a sztorit.

Összességében a zsémbes öregemberek története földre szállt, emberléptékű vígjáték, amolyan „a vén kecske is megnyalja a sót” stílusban.

Még egy: aki látta Jackie Chan bármelyik filmjét, ne rohanjon ki a konyhába a vége főcím megtekintése előtt! Megéri!

 (1995, Cinema Video Plusz)

Hong Kong – és most már a világ – akciófilmjeinek koronázatlan királya, az idén 45 (!) éves Jackie Chan újra visszatért a mozikba, hogy bámulatos technikai tudásával, bátorságával és féktelen vicceivel ismét ámulatba ejtse a nagyközönséget. Jackie, aki eddig a létező összes csontját eltörte vagy kificamította – Az istenek fegyverzete forgatásán elszenvedett balesete után egy többórás agyműtétet is végrehajtottak rajta – most sem kíméli önmagát: tör, zúz, harap, autót vezet és természetesen bunyózik, bunyózik és bunyózik, hogy egyetlen pillanatra se szunyókáljon el a néző a moziban. Az akciók közbeni elképesztő kaszkadőrjeleneteket – a film fináléjában, ami természetesen maradjon titok, minden idők egyik leglátványosabb és legveszélyesebb ugrását hajtja végre – a tőle megszokott viccözönnel oldja a feszültséget. De lássuk csak miről is szól Az elveszett zsaru!

Afrikában a tudósok egy rejtélyes ércet bányásznak ki a földből. A fantasztikus leletet azonban nem tudják sokáig titokban tartani, hiszen nemsokára egy nemzetközi kommandó jelenik meg az erdő fái között, hogy az ércet és három megtalálóját elrabolják. A sikeres akció végeztével aztán a kommandósok is indulnának haza, amikor kiderül, hogy valaki elárulta őket: a pilóták kiugrottak a helikopter irányíthatatlan. A zuhanó gépből aztán nagy igyekezetében az egyik kommandós, Jackie (Jackie Chan) kizuhan és az erdő fái közé esik.

Egy afrikai bennszülött törzs tagjai találnak rá és addig ápolják a teljesen összetört, eszméletlen férfit, míg az végre járni nem képes. Jackie végülis felépül, a gond csupán az, hogy nem emlékszik sem a nevére, sem pedig a múltjára. Az elveszett fickó megtalálja a lezuhant helikopterroncsot és egykori társai sírját, de még ezzel is csak halvány emlékfoszlányok derengenek fel az agyában. Nem várakozik azonban sokáig, hiszen egy rallye-verseny kitűnő alkalmat jelent a számára, hogy visszatérjen a civilizációban. Változatos helyszíneken – elsősorban Dél-Afrikában és Hollandiában – két, hozzácsapódott nő (Michelle Fere és Mirai Yamamoto) segítségével próbál fényt deríteni a múltjára és megtudni azt, hogy valójában ki is lehet ő...

Az elveszett zsaru Jackie Chan egyik legjobb filmje; az már eleve önmagáért beszél, hogy a Távol-Keleten a bevételi versenyben még a Titanicot is könnyedén maga mögé utasította. Jackie most sem hagy cserben bennünket: a lendületes tempójú akciómoziban vicc- és ökölbombákat zúdít ránk, észre sem vesszük és nemsokára már a végefőcím alatt látható, védjeggyé vált elszúrt jeleneteket figyeljük.

Jackie legújabb filmjének pofonjai augusztus 12-től csattannak a tarjáni Apolló Moziban. Érdemes odafigyelni a fapapucsokra!

 (1999, Nógrád Megyei Hírlap)

Ha már ma úgyis Jackie Chan Day van: a Nógrád Megyei Hírlapnak nagyjából 1997-1999 környékén írtam jópár filmajánlót kábé 400,- Ft per írás horror árfolyamon, ami tudták, hogy nem sok, de "jó lesz majd könyvet venni belőle". Az akkori könyvárak mellett így is lett! A film másik "szakmai" érdekessége, hogy a sajtóvetítését olyan, - számomra - 100%-os mozikkal együtt tartották, mint a Mátrix, a Csúcsformában és a A 13.harcos. Életem legjobb filmnézős napja volt!