Vegyünk egy, az izgalmas és látványos munkáiról közismert rendezőt – Joel Schumacher (Összeomlás, Az ügyfél, Mindörökké Batman, Ha ölni kell) –, egy elsőosztályú, végfagyasztó sztorik kiötlésére képes forgatókönyvírót – Andrew Kevin Walker (Hetedik) – és egy Oscar-díjas, de a krimik és akciók terén is otthonosan mozgó sztárt – Nicolas Cage.

Eresszük össze hármukat és nézzük meg, hogy milyen, az emberi lélek legsötétebb zugaiba elkalauzoló, csontig hatoló film megalkotására képesek!

Tom Welles (Cage) magánnyomozót egy rejtélyes ügy kinyomozására kérik fel: egy idős, multimilliomos hölgy nemrég eltávozott férje hagyatékában 8 milliméteres amatőr filmtekercset talál. A vásznon pergő kockákon egy ismeretlen, bőrmaszkot viselő férfi a kamera előtt egy fiatal lányt gyilkol meg különös kegyetlenséggel – legalábbis a filmfelvétel szerint.

Az özvegy felbéreli Wellest, járjon utána, vajon mi köze lehetett a férjének az egész ügyhöz és vajon tényleg megölik-e a lányt vagy csupán egy ügyes trükkel verik át a tekercset nézőket. Welles, az eddig nyugodt családi életet élő nyomozó hozzálát a munkához, nemsokára azonban a földi pokol legmélyebb bugyrában találja magát: ahogy az ügyet göngyölíti fel, egyre mélyebbre merül a pornó, a kíméletlen szadomazochizmus és az emberi mocsok mocsarába. Bár érzi, hogy csupán hajszál választja el a sötét mélységbe húzó örvénytől, mégis megszállottan nyomoz – egészen addig, amíg át nem lépi azt a határt, ahonnan már nagyon nehéz visszatérni...

A Tarjánban, május 27-től futó megrázó, kőkemény, de hiteles filmben Nicolas Cage mellett olyan remek színészeket láthatunk, mint Joaquin Phoenix, Peter Stormare és James Gandolfini.

 (1999, Nógrád Megyei Hírlap)

Remek színészi gárda, szikár rendezés, sötét tónusú hangulat és belemerülünk az emberi bűn, aljasság és gonoszság legmélyebb mocsarába, amiről még csak tudni sem akarnánk. Hideglelős, brutálisan realista film, amit az élet újra és újra felülír...

Hello, Sidney! – mondta Wes Craven és hirtelen előkapott egy jó nagy konyhakést, majd néhány tucat gyors szúrással kinyírta a horrorfilmet… hogy ugyanazokkal a mozdulatokkal rögtön életre is keltse!

A beefsteakarcú-pengeujjú Freddy Krueger apja megélhette a hetvenes évek végének nyolcvanas évek elejének horror-diadalát, ám miután útjára bocsátotta álomfiát, látnia kellett, ahogy a nézők elfordulnak a gyilkosoktól, zombiktól és más szörnyektől, hogy a rajzfilmsorozatokban vagy videójátékokban keressék a napi öröm-adagjukat nyújtó brutalitást.

Egy gyenge brooklyni vámpír és egy végre kimúló, de erőteljes utolsó Freddy-gyilok után aztán Craven bátyánk végre kezébe kaparinthatta Kevin Williamson humoros, filmes utalásokkal teli, ám kellőképpen vérgőzös forgatókönyvét és elkészíthette a műfajt kiparodizáló, de egyben meg is újító, a szórakoztatást és rettegést zseniálisan ötvöző – mára kimondhatjuk – kultikus alapművét.

A kisvárosokban mindig történik valami igazán érdekes, említésre méltó dolog. Esetünkben a dolog túlmegy a helyi rosszindulatú pletykák szintjén, hiszen egy feketébe öltözött, groteszk fehér maszkot viselő gyilkos aprítja a középiskolásokat. A késes rosszember jelenléte sokkolja Sidneyt (Neve Campbell) is, hiszen egy évvel korábban az ő anyja lett egy rejtélyes gyilkosság áldozata. Mialatt körülötte sorban elhullanak az évfolyamtársak Sid két sikoltozós menekülés között úgy dönt, hogy nem jut a butuska szőkék sorsára: a kagylót lecsapva kilép a villogó penge árnyékából…

A Sikoly – és vele egyenrangú folytatásai – nem csupán utat nyitottak a Buffy, a Tudom mit tettél tavaly nyáron, a Rémségek könyve és a Végső állomás-szerű középiskolás-horrorok előtt, de elodázhatatlan “érdemük” van a tinivígjátékok és jobb esetben az igényes Shakespeare-adaptációk feltámasztásában is. Ezen kívül – bár többnyire nem érik meg a filmjeik végét – kinevelték Hollywood legfiatalabb, huszonéves, milliókat kereső sztárcsapatát is.

A Sikoly tökéletes választás az öregedő MTV és a még friss X-generáció számára is: pergő tempójú, szemtelenül friss, saját paneljaival a horrorpanelokat megviccelő, lélegzetelállító kisvárosi rémtörténet a kertünk végéből.

A horror kimászott a sírjából! Sikítsunk együtt!

(2002, DVD Magazin)

Freddybátyánk tettestársa, Wes Craven rendező negyed századdal ezelőtt újította meg a rémisztés műfaját, mégpedig egy addig nem nagyon használt kifejezés, a tinihorror köztudatba szúrásával. Az azóta alapfilmnek számító Sikoly mára a negyedik folytatásánál tart és úgy tűnik, nem vérzett el az eltelt évek múlásával, sőt, életben maradt alapszereplői most újra szembeszállnak az aktuális Ghostface-szel...

Randevú a drámával

Ha szeretett zöld bolygónk felé a science fiction egyik legnagyobb alakjáról, Arthur C. Clarke-ról elnevezett üstökös száguld, akkor méltán várunk eget rengető természeti katasztrófát. Várhatunk…

This… is… Gerard Butler! A skót színésznek óriási rutinja van már a nagy összecsapásokban, hiszen akciódús karrierje során harcolt sárkányokkal (A tűz birodalma, Így neveld a sárkányodat!), világhódító perzsákkal (300), terroristákkal (Támadás a Fehér Ház ellen-trilógia) és azon túl, hogy a nyakára lépett számtalan egyéb gonosztevőnek, három éve az Űrviharban az egész Földet is megmentette a végpusztulástól. Mivel világvégéből sosem elég, erre az évre Butler újra társult A védangyal bukását megbízható iparos módjára levezénylő ex-stuntman rendezővel, Ric Roman Waugh-gal, hogy együttes erővel tartsanak pajzsot – ha nem is az egész emberiség, hanem – egy háromfős család feje fölé…

Apokalipszis, LIVE: a széteső Clarke-üstökös darabjai a Föld felé tartanak, amit otthonában élő tévéközvetítésen figyel az átlagember John Garrity (Butler), felesége, Allison (Morena Baccarin – Deadpool, Homeland, Firefly), a kisfiúk, Nathan (Roger Dale Floyd – Álomdoktor) és népes baráti társaságuk. A nachos azonban a torkukon akad, hiszen az önfeledt visszaszámlálás ellenére a látványos, de biztonságosnak mondott tengerbe csapódás elmarad! Helyette ijesztő lökéshullám érkezik, ami jelzi: valami nem úgy sült el, ahogy a tudósok kiszámolták!

Gyorsan kiderül: az üstökösszilánk óriási pusztítást okozva Floridában rengette meg a földet és ami még ennél is rosszabb, a Clarke további részei sem tértek le a pályájukról, kipusztulással fenyegetnek minden életet a planétán! Életbe lép a kiürítési terv: a kiválasztott keveseknek – köztük a Garrity-családnak – el kell jutniuk egy-egy katonai bázisra, hogy onnan katonai repülőkkel a Grönlandon létesített, szupertitkos és világvége-biztos bunkerekben vészeljék át a végítéletet…

A film a Deep Impact drámája és az Armageddon látványorgiája közötti válaszútról indul, de gyorsan dűlőre is  jut és nagyjából fél óra után az előbbi irányt választja: miközben az ég a közelgő katasztrófa előjeleként vérvörösbe fordul, megkezdődik Garrityék családi odüsszeiája. Ezzel nem is lenne baj, ha nem az elmúlt évtizedekben már annyiszor látott fordulatokkal operálna a rendező.

Míg a barátok hátrahagyásának jelenete valóban szívszorító, utána nagyjából hatvan perc – pár robbanással és néhány unaloműző becsapódással feldobott – szenvedéstörténet következik: a tömegben-kavarodásban a család szétszakad, segítőkész, de többnyire tehetetlen katonák, eleve gonosz vagy a helyzetben gonosszá váló emberek jönnek-mennek, apu rohan, anyu rohan, de elveszíti a fiát, apu kényszerből embert öl, anyu kétségbeesett, de végül segítséget talál, apu megint rohan, anyu is, végül az utolsó fél órára újra eggyé válik a család és örülhetünk, hogy az egyébként cukorbeteg Nathan számára nem jött el a gyermekkor vége.

Feltűnik még a bölcs, de az életbe belefáradt nagypapa (Scott Glenn), aki a menekülés helyett inkább a jó halált választja és utolsó útjukra indítja a Garrity-családot. A vesszőfutás folytatódik és miközben a Clarke újabb darabjai süvítenek a bolygó légkörébe, felcsendül a Föld búcsúdala…

Hogy azért pozitívum is monitorra kerüljön – bár a magyar szinkron nem sikerült a legjobban –, a hangba, elsősorban a Hans Zimmer kottáját is forgató David Buckley zenéjébe nem lehet belekötni: kellően drámai és érzelmes, remekül aláfesti a főszereplők drámáját, de ha kell izgalmat is kölcsönöz a kevés akciójelenetnek. Az igaz, hogy az Űrviharra nem a tudományos fantasztikum csúcstermékeként fogunk emlékezni, de a film látványvilágára nem nagyon panaszkodhattunk. A Greenland esetében viszont elmondható, hogy – miután a trailer félrevezetően katasztrófafilmnek adta el: a becsapódások az első és az utolsó negyed órában jönnek – jobban jártunk volna egy Michael Bay- vagy Roland Emmerich-féle verzióval, ahol a sablonos drámai húzások helyett inkább az akció, a robbanások és a valódi menekülés vitte volna a cselekményt.

Nemsokára egyébként Waugh és Butler újra összeállnak: reméljük, hogy a Kandahar című CIA-titkos művelet kevesebb lelki vívódással, de több lánggal és lőporral kanyarodik majd vissza az akcióirányba.

(www.hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2020.09.30.)

Az ember azt hinné, hogy a zsenik élete csupa csillogás, verőfény, sztárinterjú, talkshow, a számítógépeket lepipáló gyorsaságú egyenletmegoldás és mások számára eszméletlenül nehéz, de nekik másodpercnyi gondolkodással legyűrhető IQ-teszt. Ez lenne a szuperagyak élete? Egy nagy fenét! Talán így telnek a szerencsés kiválasztottak mindennapjai, azoké, akik olyan környezetbe születtek, ahol a körülöttük tébláboló, jóval szerényebb képességű elmék felfedezik a bennük rejlő rendkívüliséget. És igen, vannak azok, akik óriási intelligenciájuk ellenére sohasem léphetnek ki a sziporkázó napfényre, mert vagy az alkoholista mostohaapjuk elől menekülnek, vagy egy bűzös külvárosi csehó klotyóját sikamikálják vagy pedig a gettóban egy lecsapó baseballütő veri ki belőlük a világmegváltó gondolatokat.

Két fiatal srác, egy pár évvel ezelőtt gondolt egyet és megírtak egy forgatókönyvet az emberi lélkek rejtelmeiről, a szerelemről és a mentális felemelkedésről. A sztorit a független, minőségi filmeket rendező Gus Van Sant vitte vászonra. A nevezetes mozi, a Good Will Hunting aztán felkavarta az egész világot és kilenc Oscar-jelöléséből kettőt aranyszoborra is váltott: az egyiket (illetve: fejenként egyet) a két forgatókönyvíró titán és jóbarát, az azóta már A-katerógiában játszó Matt Damon (Az esőcsináló, Ryan közlegény megmentése) és Ben Affleck (Képtelen képregény, Armageddon) emelhette a magasba...

Mr. Gerald Lambeau (Stellan Skarsgard – Ronin), a matekprof igencsak meglepődik, amikor a Bostoni Műegyetem folyosóján sétálva, észreveszi, hogy a falra függesztett táblára felírt és már jóideje megoldásra váró példa legvégére valaki odabiggyesztette a megoldást. Ez annál is inkább furcsa, mert eddig soha, senki az égvilágon nem boldogult az agypróbáló feladattal; szégyenszemre azonban Lambeau tanítványai közül senki sem feszít büszkén, hogy ő az a bizonyos matekzseni, ezért a tanár gyanakodni kezd. Nem sokkal később azonban arra lesz figyelmes, hogy az iskola egyik névtelen takarítója, egy fiatal srác böngészgeti a következőként felírt, szintén bonyolult példát.

Hát igen, ő Will Hunting (Matt Damon), a csóró napszámos, aki egyik napról a másikra él és csupán jóbarátai, közülük is elsősorban Chuckie (Ben Affleck) társaságára és segítségére számíthat a nagyvilágban. Lambeau felfedezi a saját törvényei szerint élő, nehezen kezelhető fiú matek-zsenialitását és megpróbálja őt felkarolni. A dolog azonban Will makacssága miatt nagyon nehezen megy, ezért - részben kényszerűségből is - a tanár beszél régi barátjával, Sean Maguire-rel, a pszichiáterrel (végre egy régóta megérdemelt Oscar Robin Williamsnek!), hogy az vegye kezelésbe a fiút. Will időközben összeismerkedik egy lánnyal, Skylarrel (Minnie Driver) és miközben teljesen elbűvöli őt, ezzel egy időben állandó harcot vív Maguire-rel.

A távolságtartó orvos-páciens kapcsolat azonban nemsokára teljesen megváltozik: a zseniális, ám érzelmileg magába zárkózó Will lassan megnyílik a doki előtt és a két ember nemsokára olyan közeli, baráti kapcsolatba kerül, amelyben már nem teljesen nyilvánvaló, hogy ki is jár a másikhoz terápiára...

A csóró srác erőt vesz magán, feltápászkodik és secperc alatt övé lesz a világ? A fenét! Tény, hogy a Good Will Hunting a csöpögős amerikai karrierfilmek és a komoly, földhözragadt drámák közti keskeny határvonalon egyensúlyoz, ám egy pillanatra sem billen át az álomvilágba. Gus Van Sant kézben tartja a gyeplőt és ügyesen elkerüli az olcsó kommersz felé hajtó akadályokat: filmje egyszerre dráma, romantikus szerelmi és szívszorító baráti történet, valamint az emberi lélek és akarat megható diadala.

A forgatókönyv remek, Will Hunting (egyébként a Will nem csupán a William becézett alakja, de akaratot, szándékot is jelent) szerepében Damon önmagát, az önfejű, akaratos dumagépet hozza, Robin Williams, ahogy megszoktuk, ismét zseniális, Minnie Driver pedig kissé háttérbe szorulva ugyan, de szenvedélyes játékkal alakítja Skylert. A legnagyobb hatással azonban a teljesen átlagos, ám szívbeli barát mellékszerepében brillírozó Ben Affleck van a nézőre: amikor a film végén bekopog Will-hez, majd megdöbbenve látja, hogy a fiú odébbállt, először meglepődik, majd váratlan mosolyra húzza a száját. És mi akkor vele együtt összeszorult szívvel, de büszkén gondoljuk magunkban: „EMBER, TE MEGCSINÁLTAD!”

Talán ez az, amiért feltalálták a film nevezetű csodát!

 (1999, VOX)

Ó, Robin, ó, Robinom! Hiányzol ám innen, ebből a világból, hogy jobbá és mosolygósabbá, sírva nevetősebbé tedd! Nagyon-nagy kár, hogy magunkra hagytál bennünket, lett volna még dolgod bőven itt lent, az emberek közt. Tovább tanítanál, szórakoztatnál és megmutatnád, hogyan is kell élni a valódi Életet...

„Ha megrendül a mindenség és valahonnan felcsendül egy átok…”

…azt lehet, hogy a forgatókönyvíró mondta ki rátok. Troppauer Hümér koszorús költő és légionárius örökbecsű – ám sajnos további folytatás nélküli – költeményének emígyen történő átírása talán az, ami a legjobban jellemzi Jan De Bont utolsó rendezői munkáját. A padlógázas buszsofőr és tornádó-keltő keze ugyanis most, Az átok esetében mintha lecsúszott volna a kormányról.

A filmet látva a nézőnek óhatatlanul agyába ötlik a gondolat, hogy vajon ki is volt az, aki az egész forgatás irányításának nyűgét a hátára vette. A zseniális díszlettervező vagy a pattanásosképű, tornacipős számítógépguru? Mert egyedül az ő munkájuk érett gyümölcse virul életerőtől vörösen a többiek szürke háttere előtt. Az igazi izgalom és rettegés csak a sötét sarok mögött liheg, de mégsem ugrik szívrohamot okozva a nyakunkba. A történet halad előre, de a vérfolyam helyett valahogy csak egy langyos és kiszáradásra ítélt csermelyként csordogál. Pedig hullajó éjszakai buli lehetett volna belőle…

Egy rejtélyekkel teli kastély várja vendégeit. A gyarló emberi lelkek meg is érkeznek, mégpedig egy terápiás csoport tagjaiként. A féltucatnyi vállalkozó szelleműt Liam Neeson csődíti össze, aki a rettegéskeltőnek szánt épületben az álmatlanság és a félelem összefüggéseit kívánja kutatni. Vendégei többek között: Lili Taylor, Catherine Zeta-Jones és Owen Wilson.

Meg is kezdődik az éjszakai műsor; miközben hőseink a frásztól kerülgetve kilométereket rohangásznak a valóban lenyűgöző folyosókon, minden olyan bútor és berendezési tárgy életre kel, amely amúgy szép csendben ellenne magában egy átlagos panelbérleményben. De nem az elátkozott Hill House-ban…

Az átokról tulajdonképpen nem is nagyon lehetett hallani a bemutatót megelőzően. Jan De Bont nevét is inkább a már több éve húzódó – és jelenleg Cosm címen futó – sci-fije kapcsán emlegették. Ilyenkor felmerül az emberben, hogy vajon nem csak a hosszú előkészületek miatt ugrott-e bele Az átokba?! Csakúgy, mint Liam Neeson, aki a Baljós árnyak 1997-es forgatásának befejezése után hirtelen munka nélkül maradt vagy Catherine, aki a nagy bomba, a Zorro álarca után és Michael Douglas előtt bármit elvállal, csakhogy képben és vásznon maradjon? Valójában mindketten elég halványak, aki helyettük klasszis teljesítményt nyújt, az Lili Taylor – a független filmjeiben megszokott tehetséggel tölti meg a Hill House kongó termeit.

Spielberg-meskete a zöldövezeti családoknak: borzongás helyett szemkápráztató látvány, elsőosztályú trükkök, lélegzetelállító díszletek és egy kis Casper-hangulat keveréke a DreamWorks laborban, hogy az egész family mosolyogva térjen nyugovóra. Kár. Egy lépcsőrecsegtetős, vérgőzös rémfilm azért jobban bejött volna. Mit is szólt Latouret őrmester Az előretolt helyőrségben, mikor Troppauer kimondta, hogy átok?

Hé, forgatókönyvírók! Hogy a körösztanyátok…!

 (2000)

Az ismert - de akkor még fiatal - nevekkel megpakolt horror, ami rémisztgetést csak nyomokban tartalmaz. Egy régi klasszikus újrájaként vérfrissített történet, ami inkább látványos, mint izgalmas - bár mai, harminc évvel későbbi szemmel talán már ez a megállapítás sem állná meg a helyét. Sokkal érdekesebb azonban az, hogy az egykori remek operatőr, a hollandus Jan de Bont - Drágán add az életed! Fekete eső, Egyenesen át, Vadászat a Vörös Októberre, Elemi ösztön -, rövid rendezői karrierjének ötödik, egyben utolsó előtti mozija a film - Hollywood ugyanis búcsút intett az állítólag hisztis és sztárallűrökkel felvértezett alkotónak. Kár érte, mert direktorként igencsak jól összerakta a Féktelenül és Twister című akcióklasszikusokat!

Drive Hard

 A zombifilm él és mozog! Csak már halkabban hörögve, egyre lassabban csoszog előre…

 Az élőhalottak mindig is köztünk jártak, de a 2010-es The Walking Dead indulása után lettek igazán érdekesek. És bár a jól indító sorozat hullámzó színvonala miatt már csak megszokásból nézős, azért akad még néha egy-két látványos vagy egyedi zombifilm – Z világháború, Kiéhezettek -, ami kárpótol a drága Lucille nyugdíjba vonulásáért. Negan éppen 2016-ban suhogtatta meg először szögesdrótos barátnőjét, amikor az addig animációban alkotó Sang-ho Yeon Koreában zöld jelzést adott a busani járatnak és elkészítette minden apokaliptikus idők egyik legjobb zombifilmjét. A vasúti síneken száguldó horror izgalmasan használta ki a szűk tér adta feszültséget, érdekes, de feláldozható karaktereivel, fordulatos cselekményével, az akciók közé csempészett finom humorával nem csupán kritikai és világsikert aratott, de folytatás után is kiáltott!

A Peninsula – Holtak szigete (arrghh, a peninsula félszigetet jelent!!) teljesen szakít a Vonat Busanba hangulatával, nem viszi tovább a történetszálat, egyetlen régi szereplőt sem látunk, leszámítva a zombikat, amik viszont csak tényleges statisztákként hullanak az ember-ember elleni harcok hátterében.

Valahogy mintha a Menekülés New Yorkból és a Mad Max klónozásának horror-változatába csöppennénk: a zombiáradat csitulóban, Korea lezárva, a határain túl viszonylagos nyugalom, odabent meg ki tudja mi?! Ebbe az ismeretlenbe lopakodik be az ex-katona, Jung Seok (Dong-Won Gang) és összeverbuvált zsoldos csapata, hogy megkeressenek egy pénzzel teli, elhagyott teherautót. A nem túl eredeti alapötlet a később sem lép túl önmagán: hiába kezdenek özönleni a zombik, tűnik fel egy túlélő család, majd az apokalipszis uralására berendezkedett fegyveres banda, a rendező túl sok szereplőt mozgat és mindegyikük drámáját igyekszik bemutatni: a karakterekben van ugyan lehetőség, de így kidolgozatlanok maradnak, nem képesek a cselekményt izgalmasan tovább vinni.

Ehelyett kapunk száguldást, lövöldözést, kézifékes fordulót és halomba gázolt élőhalottakat! Ez önmagában mind nagyon látványos és érdekes, de nem helyettesíti az első rész feszült drámáját, pláne, ha az éjszaka sem képes leplezni a Matchbox-mozgású CGI autókat és a sokszor a Legenda vagyok rosszabb pillanatait idéző animált zombikat.

Yeon az első rész csaknem 100 milliós sikere után valódi, hollywoodi léptékű folytatást tervezett: kár, hogy néhány jó ötletet – távirányítós autó, zombiaréna – leszámítva egészen az elnyújtott befejezéséig tartotta is magát a tengerentúli fordulatokhoz.

Nagyon vártam, de a – valós időben és a sztoriban is – négy évvel későbbi kiáltásból felemás hörgés lett: az élőhalottak ugyan átbotladoztak az első rész által jó magasra helyezett léc alatt, ám a Peninsula a horrorhullámvasút helyett egy nem túl agyvelős Fast and Zombious száguldásba torkollott.

Ha most a második résszel nem is kaptuk meg, amit szerettünk volna, azért Will Smith, de főképp Brad Pitt még visszatérhetne egy zombifolytatásra, előzményre, spin-off-ra, rendezői változatra, akármire! De úgy tűnik, mindhiába: a várakozások ellenére ezek a holtak lassabban cammognak a megvalósulás felé, mint George A. Romero őszombijai.

(www.hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2020.09.29.)

Kis lépés ez Hollywoodnak, de óriási ugrás… nekem! – mondhatta volna idén Jim Carrey, az Oscar-gálán a lépcsőről az emelvényre lépve.

A nézők listáján százmilliós koronát viselő király, a kritikusok palotájában azonban sokáig csak grimaszoló bohócként számon tartott komikus azonban sajna nem állíthatja első akadémiai díját a már meglévő két Golden Globe-ja mellé. Filmjei ugyanis túl sokat hoznak és Ace Ventura tarka ingje is még élénken virít a szavazók elméjében, ezért Jim – bár maximálisan megérdemelte volna – idén sem került be a legjobb színészek ötösfogatába.

Sebaj: a CARREYzmatikus színész még mindig itt van és bár a legnagyobb diadal ismét elkerülte, kárpótolja majd magát Farrelly-ék újabb lököttsége, az Én és én, meg az Irén sikerével és persze Renée Zellweger szépségével.

De mi is az a film, amiért már megint Oscar után kiált a Jimet támogatók csapata?

Milos Forman három évvel a Larry Flynt, a provokátor-t követően ismét egy népszerű, nehezen megértett felforgató elemről, a mifelénk a Taxi című komédia-sorozatból ismert Andy Kaufmanról készített életrajzi filmet. A korán elhunyt legenda akár Jim Carrey húsz évvel ezelőtti elődje is lehetne: zseniálisan újszerű és egyéni humorát sokan nem értették meg és így nem csupán rajongóinak, de kiátkozóinak tábora is óriásira duzzadt.

Pedig Andy (Jim Carrey) – a művészi komikum szabad értelmezésével – csak szórakoztatni akart. Zseniális, de szélsőséges komikus volt és egészen addig, amíg George Shapiro (a kis-nagy ember: Danny De Vito) fel nem fedezte, csak útmenti kocsmákban lépett fel a helyi, sörözgetős közönség előtt. Shapiro azonban a zavarba ejtő előadásmód mögött felfedezi az igazi, valami újat nyújtani képes tehetséget és felkarolja Kaufmant.

Házi szerzőjével és ötletadójával, Bob Zmudával (Paul Giamatti) a komikus rövid idő alatt a legnagyobb sztárok közé emelkedik: fellépésein és tévéműsorain őrjöngenek a nézők, ám ő mégis valami mást szeretne csinálni. Óriási sikert ér el a Taxi-val, azonban ez sem elégíti ki: új utakat keres. Ez azonban nem nyeri el maradéktalanul munkaadói és rajongói tetszését…

Jim Carrey ismét óriási, remekül ötvözi a tőle korábban megszokott komikus figurát a már a Truman show-ban is fellelhető drámával és csipetnyi tragédiával. Egyszerre észbontóan röhejes, az embereket könnyedén manipuláló és mégis a végletekig érzékeny és sérülékeny. Ahogy az lenni szokott, Jim – bármilyen jók is a mellékszereplői – egymaga kitölti a vásznat; most már végképp leszögezhetjük: nem csupán félőrült nyomozóként, de komoly színészként is a legjobbak között mosolyog.

Egyszer úgyis Oscar lesz a vége…

 (2000, DVD Magazin)

A zseniális komikus és fergeteges improvizatőr - talán szegény jó Robin Williams volt még hozzá fogható - Jim Carrey épp tegnap múlt 60 és bár az elmúlt évek sem siker, sem öregedés szempontjából nem bántak túl kegyesen a gumiarcú színésszel, elképesztő arc- és testmozgása örök szobrot faragott neki a legnagyobbak között, elég csak Ace Ventura vagy Stanley Ipkiss maszkos figurájára gondolnunk! Carrey-t lehet szeretni és utálni, de tény, hogy az elmúlt majdnem három évtized egyik legmeghatározóbb komikus színésze, aki azért viszonylag komolyabb témákban is jól megállja a helyét. Én speciel imádom! Rendicsek?

„Hejj, Istenem, de jó is lenne, ha egyszer milliomos lehetnék!” – sóhajt fel átlagosan minden tizenötödik másodpercben egy-egy magyar honfitársunk. „Az asszony is végre felnézne rám, ha egy szuper nercbundát terítenék a vállára és fekete Mercivel vinném vacsorázni. Hajj, ha én egyszer milliomos lennék!” – mélázik el újra az ember – aztán nagyot merit kanalával a káposztás cvekkedliből.

Állitólag a pénz nem boldogit, de jó, ha van belőle. Jó, ha nagyon sok van belőle! Mert, ugye az álmokból a parafenoménokon és a jósnőkön kívül senki más nem tud megélni. Ahhoz, hogy világmegváltó ötleteinket megvalósíthassuk vagy eljussunk vágyaink Paradicsomába, ropogós bankókat kellene lobogtatnunk vagányan. De amíg pénz nincsen, marad az álmodozás és vágyaink netovábbjaként az a bizonyos bili, amibe ébredés után belelóg a kezünk. De ha neadjisten véletlenül beüt a ménkű és a nyakunkba szakad a bank, az első ájulás után nekiállhatunk gondolkodni, hogy mi a fenéhez kezdjünk azzal a rengeteg pénzzel. A második lakás, a harmadik autó és a ki tudja hányadik világkörüli út után az ember már unja a költekezést és igazán fogalma sincs, hogy mit csináljon a maradékkal.

A Sorsjegyesek című film megtekintése után viszont rögtön tudni fogja a választ. Elajándékozza az egészet!

A rendőrökről mindenkinek meg van a maga maszek véleménye. Attól függ, hogy a szóban forgó hivatalos személy a haragosa, a lövöldöző szomszédja, netalán büntetésének kiszabója vagy az unokatesója.

Igy vagy úgy, de Nicolas Cage-ről vagyis Charles Lang közrendőrről csakis pozitívumokban lehet beszélni: kedves, tisztességes, végtelenül segítőkész és talpig becsületes. Tipikusan álmaink kedvenc hőse, olyan szimpi, amilyen a romantikus vígjátékokat kivéve a valós világban nem is létezik emberi lény.

Charlie barátunk tehát mindenütt ott van, ahová Superman bokros teendői miatt sehogy sem tud eljutni. A sarki kávézóba tér be, majd gyors fogyasztás után fizetve távozna, amikor rájön, hogy borravalót már nem tud adni a pincérnőnek, Yvonne-nak (Bridget Fonda). De egyezséget ajánl: ha nyer a lottón, nyereményének felét visszahozza a lánynak, hogy az elmaradt borravalót azzal pótolja. Yvonne persze szépen mosolyog és nem veszi komolyan a rendőr ígéretét.

Este azonban Charlie kezében pattogatott kukoricával és jobbján kedves arájával, Muriellel (nagyhangú és rikácsoló: Rosie Perez) meglepetten tapasztalja, hogy telitalálatuk van a lottón. (Rendőrünk egyébként még a hosszú sort is képes volt kiállni a fogadóirodában.) Rövid időn belül kiderül, hogy rajtuk kívül mg másoknak is van nyerő szelvénye, ezért végülis négymillió dollár üti a markukat, ami nem megvetendő összeg, mivel ennyi pénzt Charlie még több ezer büntetőcédula lefirkálásával sem tudna Charlie megkeresni. Az adott szó azonban kötelez: hősünk másnap szépen elsétál a kis kávézóba és bejelenti Yvonne-nak, hogy kétmilcsis borravalót fog kapni. A lány először poénra veszi a dolgot, de Charlie győzködésére elfogadja az ajánlatot és ezzel egy szempillantás alatt gazdaggá teszi magát, majd a néző számára is eléggé utálatos főnökét faképnél hagyva távozik a munkahelyéről.

Charlie rámosolyog Yvonne-ra, Yvonne pedig visszamosolyog Charlie-ra és mi már tudjuk, hogy szemük csillanása nem csak a reflektorok műve. A pár ettől kezdve nem tud egymástól elszakadni, s miközben ők mindenkinek fizetik a metrójegyét és gyerekek számára egy egész baseball-stadiont bérelnek ki, addig Muriel boltról-boltra shoppingol és méregdrága cuccokat vásárol magának.

Majd pedig egy hirtelen húzással beadja a válópert pénzét jótékonyan szóró férje ellen. Szegény Charlie, szegény Yvonne, a szívünk szakad belé!

Azért ne keseredjünk el túlságosan! Ugyanis Andrew Bergman rendező egy remek kis szórakoztató vígjátékot készített a mi örömünkre. A hatvanas évek leheletfinom komédiáit elevenítette fel remek szereplőgárdával és kedves humorral. Mindenesetre minden átlagpolgárnak kellemes és szívmelengető mulatság, éppen ezért kommandóőrülteknek nem javallott a megtekintése, mert cukorbetegséget kaphatnak tőle.

Dicséret illeti a forgalmazót is az ötletes címválasztásért. Végre az Alien – A nyolcadik utas…-féle morbidok meghozták a gyümölcsüket. A „Sorsjegyesek” ugyanis sokkal hangzatosabb, mint a snassz amerikai „Veled is megtörténhet” vagy a megszokottan fantáziátlan német „Kétmillió dolláros borravaló” elnevezésű cimecskék!

 (Cinema Videó Plusz, 1995)

Az egyik legelső filmkritikám, ami 1995-ben, a Cinema Videó Pluszban jelent meg, így közel áll a szívemhez, pláne, hogy egy kedvesaranyoscukkerártalmatlan filmről írtam két olyan főszereplőről, akik közül az egyik, Bridget Fonda már 20 éve kiszállt a bizniszből - egyébként Danny Elfman filmzeneszerző felesége, tehát nagyon nem kell dolgoznia a megélhetésért -, a másik, Nic Cage pedig Hollywood legnagyobb hullámvasútján száguldozik - de azért élvezi!

Ha Karácsony, akkor idegbajos fadíszítés és kapkodós sütés-főzés, bejgli, meg mákos kukorica, manósapka és manófül, fagyöngy, rénszarvasos pulcsi, éjféli mise és Mennybőlazangyal, Eddie „Tele volt a sz#rkonténer!” kuzinhoz hasonszőrű, kedves rokonok és Otthonhagyott Kevin, meg egy kis budspencerterencehilles Bunyó Karácsonyig.

Szóval, nagyjából így néz ki egy teljesen hétköznapi Karácsony! Általában.

Egy, az évek alatt jól összeszokott, színészi, írói, rendezői, produceri, haveri csapat esetében azonban – némi egyezést leszámítva – kicsit másmilyen a Szenteste megünneplése, a Messiással való találkozás, új értelmezést nyer a zöld szín és természetesen a hóról is valami egészen más jut az ember eszébe.

Ethan (Joseph Gordon-Levitt), Isaac (Seth Rogen) és Chris (Anthony Mackie – A bombák földjén, Pain & Gain, Falcon a Marvel-mozikból), a gyerekkori barátok egy évtizedes hagyomány végére akarnak pontot tenni az idei Karácsonykor, 2001-ben ugyanis épp ezen a napon szenvedtek halálos balesetet Ethan szülei, ezért a jóbarátok azóta minden évben közösen szórakozva töltik el az ünnep első estéjét. Ám 2008 óta új célt hajszolnak: az exkluzív, külön meghívós, legVIPbb bulit, a legendás Diótörő Bált, amire most, a jelenben végül Ethan sikeresen elcsór három belépőt. Így a gyermekáldás előtt álló Isaac, a nagymenő, de titokban szteroidokon élő focista, Chris – „aki őrülten tolja a közösségi médiát” – és a sikertelen zenész, Ethan, akit pedig nemrég hagyott ott a barátnője, belevetik magukat a hópelyhes éjszakába, hogy piálva, drogozva, dorbézolva sajátos módon ünnepeljék meg a Messiás megszületését…

Nagyjából erről szól Jonathan Levine rendező (Bódulat, Fifti-fifti, Eleven testek) filmje, amiben mintha Dickens Karácsonyi énekének modern, a Szellemes karácsonyra hajazó, de Bill Murray- és cinikus humor-mentes verzióját látnánk. Példa erre a srácokat többször is kiszolgáló díler, Mr. Green (Michael Shannon), aki nem csupán angyali fénybe vonja a környezetét, de egyfajta karácsonyi szellemként király anyagaival életének különböző karácsonyaiba is elrepíti Isaacet.

Ha egy Seth Rogen filmet néz az ember, általában számíthat arra, hogy nem éppen politikailag korrekt viccekkel fogják bombázni az agyát és a Három király tesó esetében is tudjuk, hogy ez nem James Stewart és Az élet csodaszép, de a túl sok üvöltözés, túl sok drog és fuck-olás elrontja az amúgy is épphogy felvázolt romantikus szálat, a baráti hangulatot, és humortalanná teszi a maradék vígjátéki élményt is. Persze, lehet röhögni egy-két poénon – Isaac Dávid-csillagos hanukai pulcsiban elkeveredik egy katolikus misére –, de a valódi, szívből jövő karácsonyi kacaj elmarad. És ehhez még maga Miley Cyrus, de még az elmaradhatatlan haver, a melómániás James Franco felbukkanása sem tud hozzátenni túl sokat.

Három királyok a latyakban – ha nem hétköznapi karácsonyi filmre vágyunk, válasszuk inkább a Tapló télapót és Billy Bob Thorntont, hiszen a szeretet ünnepét nála jobban senki sem tudja botrányba fullasztani!

Leszámítva talán a Grincset és Hans Grubert!

(A hetedik sor közepe, http://hetediksor.hu, 2016)

Rondapulcsis kis karácsonyi utánérzés január közepén: bár az addig jó éretten gyómölcsöző Seth Rogen - James Franco sikerszéria a megszokott zaklatási ügyek miatt évekkel ezelőtt véget ért, az egykori nagy komikus duó (Ananász Expressz, Itt a vége, Az interjú, Virsliparti stb. stb.) egyik utolsó közös fellépése még üveggömbbe rúghatott 2015-ben. Hülye poénok és jópár haver karácsonyi kavarodása - mi mást várhattunk volna?

Edward Zwick, filmrendező általában nagyon otthonosan mozog a frontvonalakon. Szinte minden egyes eddigi filmjében – Az 54. hadtest, Szenvedélyek viharában, A bátrak igazsága – hosszabb-rövidebb ideig a lövészárkokba invitálta a nézőit. Legújabb háborúsdijában is ezt teszi, a Szükségállapotban azonban nem valami kietlen hegyvidékre, vagy sivatagba, hanem a világ szívébe, New Yorkba visz bennünket.

Anthony Hubbard FBI-ügynöknek (Denzel Washington) baja meggyűlik az arab terroristákkal. A fundamentalisták ugyanis először egy festékbombát robbantanak az egyik helyi buszon, majd nem sokkal később – a viccet félretéve – egy másikat több tucatnyi emberrel az utasterében egy-az-egyben a levegőbe repítenek. Hubbard csapata élén teljes erőbedobással fekszik neki az ügynek, de a nagyváros dzsungelében nem sikerül a tettesek nyomára bukkannia.

Idővel besegít a munkájába Elise Kraft (Anette Bening), a CIA titokzatos és állandóan titkolózó szakembere is. A csapat tagjai magukat nem kímélve több terrorista-gyanús arabot is lekapcsolnak, ám nem sokkal jutnak közelebb a megoldáshoz. Miközben újabb, hatalmas és sok emberéletet követelő robbanások rázzák meg New Yorkot, egy megszállott tábornok (Bruce Willis) megunja a malmozást és csapatai élén bevonul a városba, hogy szükségállapotot kihirdetve fegyveres erővel tegyen pontot az ügy végére...

Az időzített bombák március 25-től robbannak a salgótarjáni Apollóban.

 (1999, Nógrád Megyei Hírlap)

Amikor megnéztem - annak ellenére, hogy az összes benne szereplő színészt kedvelem - valahogy nem igazán tetszett ez a film (Talán Bruce Willis tenyérbemászó figurája, vagy akkori politikai tájékozatlanságom és naivságom miatt??) Aztán pár évvel később a történelem valósággá változtatta a film eseményeit és részben azóta újra meg újraírja...