Hong Kong – és most már a világ – akciófilmjeinek koronázatlan királya, az idén 45 (!) éves Jackie Chan újra visszatért a mozikba, hogy bámulatos technikai tudásával, bátorságával és féktelen vicceivel ismét ámulatba ejtse a nagyközönséget. Jackie, aki eddig a létező összes csontját eltörte vagy kificamította – Az istenek fegyverzete forgatásán elszenvedett balesete után egy többórás agyműtétet is végrehajtottak rajta – most sem kíméli önmagát: tör, zúz, harap, autót vezet és természetesen bunyózik, bunyózik és bunyózik, hogy egyetlen pillanatra se szunyókáljon el a néző a moziban. Az akciók közbeni elképesztő kaszkadőrjeleneteket – a film fináléjában, ami természetesen maradjon titok, minden idők egyik leglátványosabb és legveszélyesebb ugrását hajtja végre – a tőle megszokott viccözönnel oldja a feszültséget. De lássuk csak miről is szól Az elveszett zsaru!

Afrikában a tudósok egy rejtélyes ércet bányásznak ki a földből. A fantasztikus leletet azonban nem tudják sokáig titokban tartani, hiszen nemsokára egy nemzetközi kommandó jelenik meg az erdő fái között, hogy az ércet és három megtalálóját elrabolják. A sikeres akció végeztével aztán a kommandósok is indulnának haza, amikor kiderül, hogy valaki elárulta őket: a pilóták kiugrottak a helikopter irányíthatatlan. A zuhanó gépből aztán nagy igyekezetében az egyik kommandós, Jackie (Jackie Chan) kizuhan és az erdő fái közé esik.

Egy afrikai bennszülött törzs tagjai találnak rá és addig ápolják a teljesen összetört, eszméletlen férfit, míg az végre járni nem képes. Jackie végülis felépül, a gond csupán az, hogy nem emlékszik sem a nevére, sem pedig a múltjára. Az elveszett fickó megtalálja a lezuhant helikopterroncsot és egykori társai sírját, de még ezzel is csak halvány emlékfoszlányok derengenek fel az agyában. Nem várakozik azonban sokáig, hiszen egy rallye-verseny kitűnő alkalmat jelent a számára, hogy visszatérjen a civilizációban. Változatos helyszíneken – elsősorban Dél-Afrikában és Hollandiában – két, hozzácsapódott nő (Michelle Fere és Mirai Yamamoto) segítségével próbál fényt deríteni a múltjára és megtudni azt, hogy valójában ki is lehet ő...

Az elveszett zsaru Jackie Chan egyik legjobb filmje; az már eleve önmagáért beszél, hogy a Távol-Keleten a bevételi versenyben még a Titanicot is könnyedén maga mögé utasította. Jackie most sem hagy cserben bennünket: a lendületes tempójú akciómoziban vicc- és ökölbombákat zúdít ránk, észre sem vesszük és nemsokára már a végefőcím alatt látható, védjeggyé vált elszúrt jeleneteket figyeljük.

Jackie legújabb filmjének pofonjai augusztus 12-től csattannak a tarjáni Apolló Moziban. Érdemes odafigyelni a fapapucsokra!

 (1999, Nógrád Megyei Hírlap)

Ha már ma úgyis Jackie Chan Day van: a Nógrád Megyei Hírlapnak nagyjából 1997-1999 környékén írtam jópár filmajánlót kábé 400,- Ft per írás horror árfolyamon, ami tudták, hogy nem sok, de "jó lesz majd könyvet venni belőle". Az akkori könyvárak mellett így is lett! A film másik "szakmai" érdekessége, hogy a sajtóvetítését olyan, - számomra - 100%-os mozikkal együtt tartották, mint a Mátrix, a Csúcsformában és a A 13.harcos. Életem legjobb filmnézős napja volt! 

Jackie Chan kétszer is forradalmasította az akciófilmgyártást. Legelőször a hetvenes évek végén, amikor a halálkomolyra vett kosztümös filmek félórás küzdelmei közé részeges kung-fu – és nem karate, könyörgöm! – mesterként becsempészte sajátos humorát, majd amikor 1985-ben a Rendőrsztorival életre keltette a szintén iskolát teremtő, modern bunyós akciófilmek alapját. Mindezekre azonban csak az amerikai közönség egy része volt vevő: a többiek megmaradtak a Sho Kosugi, Michael Dudikoff és mára szintén névtelen társaik, majd később Van Damme tehetségtelen ökölrázásánál.

Jackie szívósan dolgozott tovább és a kilencvenes évek közepére jött el újra a lehetőség, hogy berúgja a hollywoodi stúdiók kapuját. Miután az eddigieknél sokkal kidolgozottabb történetű és dramaturgiájú második részeges film elkészült – csak a végső akciójelenet felvétele négy hónapig tartott, ami napi 3 másodperc (!) hasznos bunyót jelentett – hozzálátott az ostromhoz: Kanadában el kezdte forgatni a célzatosan a tengerentúli közönségnek szánt külvárosi vicc- és akcióbombáját, a Balhé Bronxbant.

Keung Hongkongból érkezik Bronxba, hogy részt vegyen bácsikája, Bill (Bill Tung, aki Hongkong legismertebb lóverseny-kommentátora szinte minden filmjében a Bill bácsi nevű jóságos rendőrfőnököt – Rendőrsztori-sorozat – vagy a Bill bácsi nevű jóságos, lottónyertes átlagembert – It’s a Mad Mad Mad World-sorozat – játssza) esküvőjén. Miután a szertartás és boltja eladása után a már nem is annyira ifjú pár nászútra megy, Keung egy időre még marad, hogy segítsen az új tulajdonosnak, Elaine-nak (Anita Mui: a nála kilenc évvel fiatalabb színésznő egy évvel korábban még Jackie anyját játszotta). Keung közben összeismerkedik a szomszéd kisfiúval és annak nővérével, majd az első bunyó sem várat magára sokáig: egy helyi banda megpróbálja kirámolni az üzletet; gyűrött orrú hősünk azonban látványos körülmények között jobb belátásra bírja őket. A történet további részében fontos szerepet kap még egy kispárna, néhány dilinyós bandatag, egy-két igazi gengszter és mindenféle, mások vidám elgyepálására alkalmas tárgy és eszköz – lásd: hűtőszekrény, bevásárlókocsi és más egyebek.

Az igazi, stabil rajongók már tudták, Amerika azonban még csak akkor ébredt: a világ elsőszámú gipszfogyasztójának végre sikerült az áttörés – mégpedig szó szerint. Bár nem csupán Jackie, de a stuntmanből lett rendező, Stanley Tong, két kaszkadőrnő és az egyik szereplő, Francois Yip csontjai is bánták a felvételeket, a suhogó műanyag nindzsa-kardokhoz szokott amerikai moziközönség szájtátva bámulta – a Hongkongban egyébként díjnyertes – akciójeleneteket és nevetett a vicceken, valamint a már kötelezően bemutatott, elhibázott jeleneteken. Hollywood „hát mi a fenét néztünk mi eddig?!” – felkiáltással verte a fejét az íróasztalba, majd gyorsan egy halom szerződést tolt a szelíden mosolygó kínai elé. És bár a maguk nemében zseniális akciófilmjeiért valószínűleg soha életében nem kap majd Oscart – talán majd egy életműdíjat nyolcvan évesen –, túl a negyedik X-en Jackie végre elérte, amit akart: a világ legjobb és legnépszerűbb akciósztárját ma már az Álomgyárban is komolyan veszik – és a tékákból az A-lista élére ugorva ma már mindenki legnagyobb örömére 20 millió dollárért ropogtathatja a csontjait…

 (2002, DVD Magazin)

Semmit nem kell hozzáfűzni! A legnagyobb kedvenc: Jackie!

Akik túlélték a lehetetlent…

Az életveszélyes kalandok mindig is vonzották az embert.

Több ezer férfi és nő vállalta a kockázatot és félelem nélkül vágott neki az addig ismeretlen tájaknak, az űrnek vagy az óceánoknak. Volt, aki túlélte, volt, aki nem maradt életben. De nekik volt választásuk, önként vállalták a veszélyt.

Nem volt viszont választási lehetősége annak a negyvenöt embernek, akik 1972. október 13-án egy kis utasszállító fedélzetén repültek az Andok csúcsai felett. A vidám uruguayi rögbicsapat tagjai egyszer csak elrettenve látták a vészesen közeledő sziklákat és abban a pillanatban az egyik szárny leszakad, feltépi a gép oldalát és a repülő irányíthatatlan lövedékként csapódik a hóval fedett csúcsok közé. Csupán néhány másodperc alatt lezajlik a katasztrófa, de az életben maradt harminchat ember számára egy hetven napos élethalálharc veszi kezdetét.

Tökéletesen kivitelezett és rendkívül hatásos képsorokkal kezdődik Frank Marshall másodikfilmes rendező kétórás drámája. Az Arachnophobiával debütáló Marshall azonban nem újonc. A Spielberg-istálló egyik legnagyobb ásza több, mint tíz éve producertársa a nagy mesélőnek, tucatnyi világsiker aktív résztvevője.

Az Életben maradtak ennek megfelelően nem válik csóró sablonfilmmé.

A túlélők élére rögtön Antonio (Vincent Spano), a csapatkapitány áll, aki irányítja a többieket, megteremti a túléléshez szükséges feltételeket, szétosztja a szűkös élelmiszer-maradékot és a sebtében összetákolt rádión hallgatja a külvilág híreit: tartja a reményt a társaiban. Azonban a remény hamar elszáll, még egy hét sem telik el, amikor leállítják az eltűntek keresését.

A jövő kilátástalan, a táplálék elfogy. Az orvostanhallgató Roberto (Josh Hamilton) tanácsára kettőt tehetnek: vagy az éhhalál vagy a halottak elfogyasztása. Más választás nincs, egy üvegdarabbal a kezében Roberto odatérdel a hóba temetett holttestek mellé és lassan vágni kezdi a húst…

A kényszerű táplálkozás mindennapossá válik. Az egyre fásultabb csapatot a húgát elvesztő Nando (Ethan Hawke) rázza fel, aki megunja a tétlen várakozást és két társával nekivág a hómezőnek.

Megrázó film az Életben maradtak, a legjobbak közül való. Hatalmas sikert aratott az USA-ban, Nyugat-Európában és nálunk is rengetegen kíváncsiak rá.

Egy olyan történetet nyújt át, amely nem egy túlfizetett hollywoodi forgatókönyvíró agyában született meg, hanem egy húsz évvel ezelőtt valóban megtörtént tragédiát mond el hitelesen. Frank Marshall volt olyan bátor – és talán jó szimatú is –, hogy belefogott a forgatásba és munkáját szakavatottan végezte el. Az emberevést vérfürdő helyett az életben maradás egyetlen lehetőségeként mutatja be, a roncsban lejátszódó kamaradrámában a fiatal és tehetséges, bár mifelénk többnyire ismeretlen színészek – Hawke, Hamilton Spano és a többiek – rendkívül hitelesen játsszák el a valódi szereplőket.

Peter James operatőri munkája csupán lenyűgöző tájképeket nyújtana, ha valahol a távolban nem látnánk néhány apró emberi alakot, akik eltökélten kapaszkodnak a ki-tudja-hányadik hegycsúcsra, hogy megpillantsák a vágyott fűmezőket, az élet növényeit.

Az összetartás, a barátság, az emberi akarat himnusza a film, olyanokról szól, akik tényleg megtették az elképzelhetetlent: életben maradtak!

 (1993, nem jelent meg)

Ha jól emlékszem, az Alive az első filmek között volt, amit még az ős-hőskorban, a megboldogult November 7 Filmszínház rendszerváltó utódja, a Apolló Mozi lelkes dolgozójaként láttam Salgótarjánban. Rögtön papírra is vetettem, ám sajna, mint akkor több más írás, ez is az íróasztal fiók legmélyén végezte...

„Ez nem Monaco. Ez Bagdad!” – szólt kedvenc beszólásom a B13 – A bűnös negyed című opuszból, ami még anno minimális várakozásaim ellenére felettébb szórakoztató filmnek bizonyult. Sőt, hatására csaknem arra is rávetemedtem, hogy az XXXX-hez közeledve és néhány gipszelést magam mögött tudva magánszorgalomból a háztetők kaszkadőrévé váljak.
Pár évvel ezelőtt Luc Besson gondozásában a B13 egy nem is olyan távoli és nem is annyira lehetetlen jövőben a külvárosi Párizs lezárt gettójába vezetett el, ahol egy sajátos, önszabályozó gangstatársadalomban áldozatként, bandatagként, parkour-profiként éltek és haltak az emberek… és ahol nem csak a nyolcévesek, de még a nagyik is shotgunnal jártak-keltek – már ha megérték a nyugdíj korhatárt.

Az első rész akrobatikus képességű, csupaizom, kickass jófiúi, Leito (David Belle) és Damian (Cyril Raffaelli) természetesen beugranak a folytatásba is: a csibész negyedlakó és a becsületes zsaru újból együtt bunyóznak, midőn korrupt ügynökök, gátlástalan kapitalisták és arctalan csatlósaik a naivságában mit sem sejtő Monsieur Président orra előtt próbálják egymásnak ugrasztani a B13-at és a való világot. Hiszen mindenkinek jobb, ha nem kell kínlódni gettó mocskával. Így a nagypolitika és a gonosz ingatlanosok pusztuljon-a-férgese-felkiáltással már küldenék is az atomot, ha két hősünk menedzselésében a B13 népe össze nem fogna ellenük: jön itt kérem a fehér, az arab, az afro-francia náció, sőt még a neonáci is boldogan beáll a sorba, csakhogy a szeretett negyed megmeneküljön…

Két szimpatikus főhősünk persze rendesen odateszi magát, egymást és az ellent. Ám a folytatás helyett inkább az Elrabolva című meglepetés-sikerfilmre átnyergelő Pierre Morelt váltó rendező, Patrick Alessandrin (Pelenkás bajkeverő) nem nagyon tud mit kezdeni a sztorival: az első fél órában bunyóorgiája közepette ismét összefutunk Leitoval és Damiannal, ami kezdésnek rendben is van, de aztán néhány egészen jó, a 80-as évek Jackie Chanjét idéző eksönt leszámítva nem sok új ötletet dob fel a film. A gonoszokat már az elejétől ismerjük, így hiányzik a rejtély és a B13-ban még meglévő csavaros történetvezetés, szóval oda az igazi izgalom is. A korábbi, ironikus macho humor csak ritkán bukkan elő, néhány szál elvarratlan marad, aztán eme hiányosságokra még súlyosan rá is nehezedik a finálé szájbarágós, internacionalista összeborulása – de szép is lenne, ha minden probléma ilyen véget érne!

A hiányosságok ellenére persze szórakoztató akció az Ultimatum. Ugyan nem ér fel az első részhez, ám még mindig életképesebb, mint a Taxi sokadszorra újratuningolt folytatásai.
Bár háztetőkön azóta sem ugrálok, de azért elhatároztam, hogy azt a francos, falrafellépőshátraszaltót, amit már vagy húsz éve, a Dragon Lord megnézése óta szeretnék megcsinálni, most végképp megtanulom. Ha török, ha szakadok…

(A hetedik sor közepe, 2009)

2009-ben - kis kihagyás után - újabb fejezet kezdődött, amikor A hetedik sor közepére (http://hetediksor.hu) beültem, hogy újra filmekről írogassak. A legelső filmkritika az egyedi, parkour-akciózós B13 - A bűnös negyed című francia eksönfilm nem tűl sok eredetiséget felmutató folytatása, az Ultimátum volt. A falrafellépős hátraszaltót azóta sem tanultam meg, valószínűleg már le is mondhatok róla...

Leon még csak kantáros rövidnadrágjában a játszin üldögélve bütykölte a frissen gumizott csúzliját, amikor Jean-Paul Belmondo vidáman berúgta az ajtót, majd a „Monsieur, vajh ki lehet Ön és miéht nem kopoghtat?” -kérdésre a frappáns „Joss Beaumont: kémkedés és bunyó!”- t elejtve egy jól irányzott öklössel az alélés karjaiba taszajtotta a gyanútlan kérdezőt.

Hogy ki ez a gyors kezű, bizonyos Monsieur Beaumont? Természetesen a francia Jean Bond, azaz a legprofibb módon kiképzett és minden rázós szituációban pillanatok alatt megoldást találó gall kakas: Frankhon büszkesége és legjobb titkos ügynöke. A vicces, ám kőkemény és a végsőkig kitartó pasas, aki a nőket lefegyverző stílusával és mosolyával, míg a férfiakat nem kevésbé meggyőző fizikai erejével teszi ártalmatlanná.

Beaumont-nak ez utóbbira felettébb szüksége is lesz, hiszen egy afrikai államfő megölésére a fekete kontinensre küldik. Ott azonban váratlan fordulat várja: a politikai és gazdasági szélirány-váltás hatására az utolsó pillanatban lefújják az akciót, megbízói pedig csúnyán magára hagyják emberünket. Mire Joss felocsúdik, már csattan is a cellaajtó és a szuperügynök megkezdi hosszúra nyúló afrikai nyaralását. Nem lenne azonban profi, ha nem találna módot arra, hogy gyorsan kipörgő lábaival el ne szeleljen háta mögött hagyva a sivatag homokját. Beaumont, a küldetéséhez hű ügynök ismét célkeresztjébe veszi a célpontot, ám nem is sejti, hogy egykori megbízóinak mekkora meglepetést okoz újbóli felbukkanásával - akkorát, hogy azok jobbnak látják, ha rövid távon likvidálják legjobb emberüket, a profit...

Ki is lehetne a címszereplő vagány titkos ügynök eljátszásának feladatára a legalkalmasabb, mint a le cinéma legnagyobb fenegyereke, Jean-Paul Belmondo? A bő húsz évvel ezelőtti film címszerepében az akkor az ötödik ikszhez közeledő sztár ifjúkora legjobb kalandfiguráit idézve akcióból akcióba hajt, miközben a tőle megszokott módon szórja a kölyökmosolyokat, a jobbegyeneseket és a pisztolygolyókat – bár egyre több ősz hajszállal kell megküzdenie, most is bizonyítja, hogy gyűrött arcú nagypapiként is több vonzerő és férfiasság sugárzik belőle, mint bármelyik fiatal, Monte Carlóban pipiskedő nyápicba.

Természetesen egy pillanatig sem szabad megfeledkeznünk a hosszú évtizedek óta kiváló dallamokat komponáló másik nagy öregről, Ennio Morriconéról sem: a zseniális maestro az egész film hangulatát alapból meghatározó zenéjével – elsősorban a Chi Mai, annak idején slágerlistákat is döngető balladával – ismét beírta nevét a nagy könyvbe. Akármilyen profi fickó is Joss Beaumont, Morricone keze munkája nélkül nem csupán egy jó kis európai akcióval, de a filmtörténet egyik legjobb és leghatásosabb krimi-fináléjával is szegényebbek lennénk... Vrai?

 (2003)

Álmaimban mindig a jövőbe vágytam – de ezentúl soha!

Túl macerás lenne. Bőven elég nekem az ész nélkül rohangáló terminátorok és idegenek hada, meg a mindenhonnan elősereglő egyéb ragadozók.

Akkor inkább a börtön – mondanám, de sajnos ebben az esetben holmi félember kannibálokkal is meg lehetne küzdenem.

Legalábbis a 21. századi Absolom szigetén. Abban a szuperhiper börtönben, ami önmaga szabályozza a népességét: a rabok ugyanis ahelyett, hogy a kollektív szökés gondolatával foglalkoznának, egymás minél előbbi elmúlásával töltik az idejüket.

Ebbe a helyzetbe érkezik meg John Robbins, a becsületes katona (Ray Liotta). Felettese megölése miatt életfogytosként hozzák Absolomra, ahol igen rövid idő alatt megismeri a szigeten élő, egymással szemben álló feleket. Először a rosszarcú kívülállókkal találkozik – akiknek a vezetője az egyéni humorérzékkel megáldott Marek –, majd egy sikeres szökés után Robbins az atya és népe között találja magát. Míg az utóbbiak békében élnek, a barbár kívülállók az emberevésen kívül fő szórakozásuknak a kulturált társadalmat irányító Atya és népének időnkénti megtámadását tekintik.

A Jó és Rossz ellentéte tehát adott. Ezután már nyilvánvaló, hogy a veterán Robbins melyik oldalon kapcsolódik be a csatározásokba.

Martin Campbell rendező cseppnyi kétséget sem hagy afelől, hogy nem művészfilmet nézünk. Szépen leültet a fotelbe, de nem hagyja, hogy elmélázzunk; kézen fog, majd beleránt minket a tűzbe. Akció akciót követ, egészen a vége főcímig.

Ray Liotta – a NagyMenők és az Őrjítő vágy után – végre egy igazi főszerepben látható és megfelelően árnyaltan alakítja az érzékeny és sérülékeny Robbinst. Lance Henriksen Atyája, a színésztől szokatlanul, pályafutása ritkábban látott pozitív oldalát mutatja, míg Stuart Wilson (Marek) „Apu meg én” stílusú viccei leginkább a jokeri magasságokat ostromolják.

Mindent összevetve a Menekülés Absolomból – mondjuk a lapos Fortress-szel összehasonlítva – és hasonszőrű társaival összevetve egy könnyen fogyasztható, átlagon felüli akció-thriller, amely gyorsan beharapva sem üli meg a gyomrunkat.

 (1995, Cinema Videó Plusz)

Az Absolom magánéleti szempontból fontos film és ugyan ez sem egy túl hosszú DVD-ajánló volt, ám több más kritikával együtt az első megjelent cikkeim egyike...

Otthon ültem a tévé előtt, tök nyugodtan és néztem az X-tévésorozat hatszáznegyvenkettedik részét. Kissé kezdett már elnyomni az álom, nem is igazán érdekelt már a téma, a képernyőről terjeszkedő szappanhab amúgy is kezdte ellepni a fotelemet. Aztán meghallottam azt a perregésszerű hangot. Néztem jobbra, néztem balra: sehol semmi. Már éppen újra elszenderedtem volna, amikor a sarokból, a fikuszok és a jukkák tömkelegéből hirtelen rámugrott a dzsungel. Kissé meglepődtem. De akkor ijedtem meg aztán igazán, amikor megtudtam, hogy formatervezett koponyámra fáj a foga…

Nos, kérem, folytatásokból nekem sosem elég. Emlékszem még, amikor zsenge ifjúként egyik kezemben Han Solo, a másikban Csubakka bábut szorongatva, izgalomtól összeszorult gyomorral csücsültem a nézőtéren, A Jedi visszatér vetitése előtt vagy amikor már a büfésorban tövig rágtam a körmömet, pedig A bolygó neve: Halál kezdő tekercse még a gépházban pihent. Nem is szólva arról, amikor a Halálos fegyver harmadik bevetésére westerncsizmában, kockás ingben és vállverdeső hajjal slattyogtam befelé.

Ebből a pár példából is látható, hogy megkülönböztetett érdeklődéssel tekintek egy-egy közkedvelt és persze sikeres folytatás elé. De léteznek kivételek is. A Rendőrakadémia-sorozatot feladtam a harmadik rész után és vannak olyan kedvenceim is, amelyek folytatását remélem, hogy soha az életben nem készítik el – mondjuk: Fekete eső, Lánglovagok, Esőember és hasonlók. Azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy a hollywoodi mágusok hagytak a kukába kerülni remekül startoló filmeket: a Beverly Hills-i zsaru a harmadik, míg a Hegylakó már a második részben elvérzett.

De sebaj. Kárpótlásként itt van most a Galaxis általunk ismert legnagyobb vadásza, ami (aki?) hétvégi piknikjei keretében két fasírtos szendvics között el-elugrik néhány lakott planétára, hogy a bennszülötteken tesztelje sajátos harcmodorát és spéci high-tech fegyvereinek hatékonyságát.

Jó nyolc évvel ezelőtt az első Ragadozó vicsorgó címszereplője még Arnoldot szemelte ki trófeának és a mexikói őserdőben a hősünk vezette szuperprofi kommandó tagjait abriktolta nagy serényen. Kézműves munkáját azonban nem tudta befejezni, ugyanis Schwarzi hírnevéhez méltón feltámadt poraiból és két kezével számolt le a galaktikus vadásszal.

De változnak az idők. Jópár évvel később az első ragadozóval megvívott küzdelem is inkább már a feledésbe merülő legendák közé tartozik.

Legalábbis Los Angelesben. A városban perzselő a hőség, ami ugyan a strandolók és napfürdőzők számára isteni, ám mindenki másnak az agyára megy. Például Mike Harrigan nyomozónak (Danny Glover bajusz nélkül), aki a hadseregnyi fegyverrel felszerelt helyi helyi kábszerbandák ellen tűzpárbajjal van éppen elfoglalva. Miközben viszonozza a gépfegyvertüzet, még nem gondolja, hogy rövidesen egy újabb ellenfél miatt is főni fog a feje.

Hatalmas robbanás rázza meg az autóroncsokkal, hullákkal és milliónyi lőszerhüvellyel teleszórt utcát, mire két golyóálló ruhába öltözött zsaru magas ívű repüléssel egy Volkswagen bogár tetején landol. Megkezdődik a második rész, a Ragadozó Los Angelesben című film.

A rendőrök és kábítósok közötti aktuális tűzpárbajéppen döntetlenre áll, amikor Harrigannek kis csapata élén – Maria Conchita Alonso (Menekülő ember) és Bill Paxton (True Lies) játszanak még – sikerül bejutnia az erőditménnyé változtatott épületbe. Mielőtt azonban az ellenfélre törnék az ajtót, teljesen megmagyarázhatatlan módon rémült és elkeseredett lövöldözés tör ki az egyik helyiségben, aminek az eredménye néhány perc múlva válik láthatóvá. Amerre az ember csak néz, tucatnyi bandatag hullája fekszik, esetleg lóg változatos elrendezésben. Az egyetlen és félőrültté vált túlélőt pedig – mielőtt még ismertetné számára a jogait és kihallgatná – Harrigan kénytelen lelőni.

Hosszabb vizsgálódás után válik nyilvánvalóvá, hogy valaki a legmodernebb fegyvereket semmibe véve maszek hentes módjára számolt le az áldozatokkal – pontosan a rendőrség orra előtt. Minden jel konkurens közép-amerikai bandák közötti leszámolásra utal, de egy újabb, jó pár hullát eredményező mészárosmunka meglepő tényekre derít fényt.

Harrigan innentől kezdve mániákusan keresni kezdi a gyilkost és legkedvesebb barátja és kollégája halála után beleveti magát a kolumbiai és jamaikai vuduvarázslók világába. Nyomozása során azonban egyre inkább nyilvánvalóvá válik számára, hogy a rejtélyes és többnyire láthatatlan idegen nem egy tyúktolvaj , aki időnként Joli néni baromfiudvarát dézsmálja… hanem egy könyörtelen játékos, aki éppen Mike Harrigant szándékozik levadászni!

Végre itt van! Igaz, hogy több évet kellett várni, hogy videóra kerüljön, de megérkezett a Ragadozó Los Angelesben című film is!

A gyártáskor még újoncnak számító Stephen Hopkins (később Az ítélet éjszakája és az Időzített bomba direktora lett), aki addig a Freddy-sorozat egy epizódját rendezte, tuti siker kapott a kezébe. A sztorit egy újabb dzsungelbe, a milliós nagyváros betonrengetegébe helyezték át és a mi szerencsénkre az alkotók felspécizték néhány eredeti ötlettel is. Többek között egyéniséget adtak a ragadozónak, de megcsodálhatjuk trófeagyűjteményét és sajátos humorát is.

Ez utóbbi azonban ne töltsön el senki sem túl nagy önbizalommal! Ugyanis egy forró, nyári napon, az a sejtelmesen hullámzó vibrálást, amit esetleg látunk, nem biztos, hogy a hőség okozza – lehet, hogy épp ránk vár és csupán a mi koponyánk hiányzik még a gyűjteményből.

 (1994, nem jelent meg)

A Charles Shyre – Nancy Myers író-rendező-producer duó ismét egy vígjátékkal örvendezteti meg a nagyérdeműt.

Kilencvenegyben elkészítették Steve Martin és Diane Keaton főszereplésével a nagyszerű Az Örömapa című filmet, majd egy évre rá nagyot buktak a szintén neves színészekkel tarkított Volt egyszer egy gyilkossággal. (Annak ellenére, hogy olyan nevek játszottak benne, mint James Belushi, Sean Young vagy a megboldogult John Candy.)

Tavaly azonban ismét jó helyre nyúltak, amikor A zűr bajjal jár című komédiával léptek porondra. Ha a két alkotó neve nem is bizsergeti meg az agytekervényeket, a színészek mindenképpen felkeltik az ember érdeklődését. Julia Roberts, aki majd két éves kihagyás után mostanában az egyik forgatásról a másikra rohan és Nick Nolte, akinek Harrison „Han Solo” Ford elől sikerült elcsípnie a férfi főszerepet.

A sztori kezdődhetne a valós életben is. Egy majd’ mindennapos vasúti szerencsétlenség kisiklott vagonjai között, akár a keselyűk, megjelennek a különböző lapok újságírói szenzációt szimatolva. Köztük van a kezdő, de borzasztóan ráhajtós Sabrina Peterson (Julia Roberts) és a befutott, de önmagát ismétlő Peter Brackett (Nick Nolte) is.

Már a romhalmaz közepette megtartott sajtótájékoztató alatt elkezdik egymás szekálását és ez csak fokozódik akkor, amikor a lány lapjának példányszáma hirtelen megugrik. Persze, a kissé elkényelmesedett vetélytársnak ez szálka a szemében és ő is sebességbe kapcsol. Ami ez után következik, az az egészséges versenyszellem beteljesülése, amibe azonban lépten-nyomon beleszól néhány rosszarcú ember, akinek csípi a csőrét a két újságíró nyomozása.

Közben egyre nyilvánvalóbbá válik az, hogyan függ össze egy bizonyos töltőtoll – mellesleg a benne lapuló mikrofilm miatt – és a tehéntejek egyes fajtái. Meg az az örökérvényű dolog, hogy akik az elején – nem csupán szakmai ellentétből – gyűlölik egymást, miért is lesznek szerelmesek a másikba. Az élet már csak egyszerűen folyik – legalábbis A zűr bajjal jár című krimikomédiában.

(Cinema Video Plusz, 1995)

Rövidke és nem is túl erős, de a legeslegelső, ami nyomtatásban megjelent...

„Egy félkoffeinmentes félduplát” 

A múlt hónapban egyszerre futott az Apolló Moziban a nálunk eléggé ismeretlen Mick Jackson rendező két filmje. A három évvel ezelőtti L.A. Storyt a Kamarában, míg az idei év egyik legnagyobb dobását, a rutinmunka Több, mint testőrt a nagyteremben vetítették.

Hát persze! Kevin Costner és Whitney Houston tökéletes love-duója több embert vonz, mint Harris K. Telemacher, a kissé normálatlan időjárás előrejelző hóbortjai és szerelmi kalandjai, valamint teljesen egyéni véleménye a gyengébbik nemről – „Nem szeretnék nő lenni, mert akkor állandóan csak a melleimet fogdosnám.”

Steve Martin nem elveszett ember, pláne azok után, amit Edmond Rostand klasszikusával művelt pár évvel ezelőtt. Cyrano kalandjait tökéletesen ültette át egy huszadik századi kisvárosi tűzoltóparancsnok életébe, a Roxanne című filmben. Aki látta, biztos, hogy nem felejtette el.

 Az L.A. Story forgatókönyve is sajátos humorát dicséri.

A helyszín Los Angeles, nem csupán az angyalok, hanem a teljesen normális őrültek városa. Arrafelé az emberek könnyedén folytatják az ebéd közbeni társalgást, mialatt egy közepes erejű földrengés hatására a hátuk mögött egy vidám asztaltársaság pattog tova a komplett terítékkel egyetemben.

Harris K. telemacher ilyen körülmények között ismerkedik meg Sarah-val, az angol újságírónővel, aki kilüg a kaliforniai bűbájtársadalom tagjai közül.

És ahogy lenni szokott, a két különc ember egymásba szeret, még mielőtt a VÉGE felirat megjelenik. Ez így túl snassz lenne, gondolhatjuk, de tényleg ezzel fejeződik be a film. Ami azonban addig történik, egy teljesen új szemszögből mutatja be nekünk Los Angelest, az „őrült várost”.

Sehol a homokos tengerpart, a kajak szőke fickók, akik bombázó lányoknak integetnek szörfdeszkájukról, sehol a Beverly Hills-i csillogás, a hollywoodi filmipar; mi csupán Harris K. Telemachert kapjuk az ő sajátságos életével, romantikájával és vágyaival. De azt dögivel.

Aki mindennapos rutinnal tör ki a forgalmi dugóból és a kertek alatt elsuhanva épp a megfelelő pillanatban vágódik be a tévéstúdióba, attól mit várjon az ember? Esetleg azt, hogy cipőkorcsolyájával úgy suhan a múzeumban, hogy Van Gogh napraforgói meglibbennek a szélben? Vagy, hogy teljes természetességgel diskurál a szilikonnal kitömött nők f9ldi maradványairól az éppen melózó sírásóval?

Apró kis jelenetek és jól célba találó poénok: ebből épül fel a film. No és a nagyszerű szereplőgárda az epizodistáktól a komédia mozgatórugójáig, Steve Martinig. Azonban nem egyedül ő a főszereplő! Társául szegődik egy autópályamenti forgalomirányító jelzőtábla, ami (aki!) ugyanúgy szeretetre és figyelemre vágyik, mint Harris.

Teljes a zűrzavar, de azt hiszem, ez megszokott dolog Los Angelesben, de nálunk is. Mégis, tökéletes volt az illúzió, amihez nagyban hozzájárult a felsoroltakon kívül a nagyszerű operatőri munka, a vágás, a zene – bevallom, a vége felé Enya dallamai majdnem megríkattak – és a rutinos magyar szinkron, ami csak növelte a szórakozás örömét.

Maradandó érték: ami New Yorknak Woody Allen és az Annie Hall, az a nyugati partnak Steve Martin és az L.A. Story.

Jó volt elromantikázni, ellazulni, belesüppedni a székbe és egy jót nevetni másokon, önmagunkon.

Mert valahol mindannyian Harris K. Telemacherek vagyunk és saját bolondságainkkal megpróbálunk őrültebbek lenni a többi őrültnél. Még ha nem is valljuk be.

Vigyorogva jöttem ki a moziból.

Csak egy dolog motoszkált bennem: vajon „Hogy súg a dagi hugi?”

Az életben nem jöttem volna rá!

 (1994, nem jelent meg) 

Steve Martin mindig nagy kedvencem volt - nem csak színészként, de forgatókönyvíróként is. Egyik legjobb filmje a személyes hangvételű, érzelmes L.A. Story, amit bármikor szívesen megnézek.