Kihunynak a fények, a közönség morajlása lassan elhalkul, már csak egy-két gyors köhincsélést hallani… aztán teljes lesz a csend. Néma sötétségben ül a közönség egy darabig és a legtürelmetlenebbek már éppen fészkelődni és sugdolózni kezdenének, amikor…

…vakító hasít bele a nézőtér feketeségébe és valahol a megfoghatatlan távolban egy lángoló betű jelenik meg a levegőben: C! A közönség meglepetten hunyorít, majd érdeklődve előrehajol, mire hatalmas szikraeső közepette újabb betűk robbannak bele a légüres térbe: H-I-C-A-G és a legvégén mindent gyűrűszerű fényesőbe vonva egy O! A nézők meglepetten hátrahőkölnek, ám nincs idejük sokáig csodálkozni, hiszen a mindent magába szippantó fényárban férfiak és nők tódulnak a színpadra, hogy bűnös, számító, árulással és hírnévvel teli összevisszaságban bemutassák nekünk a várost, melynek neve: CHICAGO!

Roxie Hart (Renée Zellweger) egy szőke-szürke kis leányzó a sziporkázó nagyváros forgatagában, egy ártatlan, az eddigi életénél többre vágyó csillagocska, aki azonban mégsem egy szende ártatlanság. Történik ugyanis, hogy Roxie hirtelen felindulásból végez szeretőjével és nagy csinnadratta közepette bevonul a börtönbe. Tesz ezt úgy, hogy ezzel a látványos akciójával nem csupán a sajtó elsőszámú sztárjává válik, de a korábbi show- és botránykirálynőt, jelenlegi kótertársát, Velma Kellyt (Catherine Zeta-Jones) is letaszítja a hírnév kétes trónjáról. Ebben pedig nagyon nagy segítségére van a sármos, ellenállhatatlan, a szavakat és trükköket igen ügyesen csavaró jogászmágus, Billy Flynn (Richard Gere). Roxie a fényképezőgépek villanófényeiben fürödve akár hátra is dőlhetne, ám nemsokára alatta is remegni kezd a trónszék. Nemsokára ugyanis egy még nála és Velmánál is vérszomjasabb nőszemély kerül a rácsok mögé, hogy belibbenésével Roxie dicsőségét is a múltnak adja át.

Az egykori sztárok számára mind a siker, mind a címlap ugrani látszik, ám ekkor, az utolsó előtti pillanatban magabiztos mosollyal az arcán feltűnik Billy Flynn, hogy díváinkat ismét az őket megillető helyre emelje…

Rob Marshall nevével eddig nem nagyon találkozhattunk, hiszen a legutóbbi időkig koreográfusként dolgozott és a Chicago az 1999-es Annie után csak a második rendezése. Ám egy viszonylag zöldfülű direktor részéről nem elhanyagolható tény, hogy alkotása a 2003-as év egyik legnagyobb sikereként tizenhárom Oscar-jelöléséből hatot haza is vihetett.

A latban legtöbbet nyomó legjobb filmnek járó trófea mellett Catherine Zeta-Jones legjobb színésznőként kapott szobrot, mellette pedig a díjat érdemelt a vágó, a látványtervező, a jelmeztervező és a hangtechnikusok is. Bár a rendező, a forgatókönyvíró, az operatőr, a dalszerzők mellett mellékszereplőként Renée Zellweger, Queen Latifah és John C. Reilly is kénytelen volt üres kézzel távozni, tehetségük és munkájuk révén remek szórakozássá vált a Chicago. A tempós, remek zenékkel, dalokkal és táncbetétekkel megtoldott történet a sztárság legmagasabb csúcsaira, az emberi ármány és sikeréhség legmélyebb szakadékaiba vezet el úgy, hogy mindeközben remek, változatos szórakozást nyújtva Chicago álomszerű világába invitál be.

Szóljon hát az a bűnös jazz!

(2004, DVD Magazin)

Az időszakosan visszatérő musicalhullám egyik utolsó nagy dobása volt a színpadon is sikeres mozi. Az éneklős filmek dallamai között otthonosan mozgó Rob Marshall (Vadregény, Mary Poppins visszatér, A kis hableány) gengsztersztorijában az akkoriban csúcson lévő Catherine Zeta-jones és Renée Zellweger mérte össze tánctudását Richard Gere értő tekintete előtt. A jutalom nem maradt el, a tizenhárom (!) jelölésből az Akadémia hat kategóriában ítélte oda az arany szobrocskát...

Tudod, amikor úgy nagyjából fél évvel ezelőtt elmentem a moziba és az „én már nem is tudom, hogy melyik” filmet akartam végig nézni, a nézőtéren ücsörögve egyszer csak enyhe bizsergést kezdtem érezni a tarkómban. Ez pedig általában az egészen rendkívüli filmélményeket szokta számomra előre jelezni.

Szóval, ültem a moziban és szemem előtt leperegtek az unalomig ismert, csokit, üdítőt és más nyalánkságot hirdető reklámok – majd hirtelen az egész vászon kék színűre váltott. Megkezdődött a filmbemutató.

Miközben a gyors egymásutánban következő jelenetekben végsőkig eltökélt férfiak küzdöttek egymással, nagy meglepetésemre lágy, zongorával kísért aláfestő zene szállt a levegőben. (Ha jól emlékszem, ennyire szelíd és ennyire nyugtalan előzetese eddig csupán A holló című filmnek volt!) Csak ültem, néztem és annyira nem tudtam szabadulni a képek hatása alól, hogy néhány héttel később az elsők között váltottam jegyet a Szemtől szemben című nagyvárosi eposzra – a FILMre! Michael Mann háromórás, lenyűgöző történetére, arra a mesteri módon elkészített krimire, amely nem csupán egy bűnügyi történetről, hajszáról, pénzről, hanem annál sokkal többről, kapcsolatokról, emberekről, érzelmekről és életekről, de legelsősorban két férfiről, két élő legendáról, a színészet nagymestereiről szól. Mégpedig: Alről és Bobról, Bobról és Alről!

Persze, most kritizálhatsz a fellegekben járó stílusért, ők ketten ugyanis, mint Hollywood főgengszeterei (Mindenek előtt A keresztapa-széria, A sebhelyes arcú, Carlito útja, Taxisofőr, Volt egyszer egy Amerika, Aki legyőzte AL Capone-t, NagyMenők, Casino) hagytak maradandó nyomot a világ filmlexikonjaiban. De ne felejtsd el, hogy a mozinéhány legutolsó fenegyereke – Coppola, De Palma, Scorsese – által rendezett, az „elszállt művészember” szemével nézve kemény stílusú, kommersznek tűnő filmjeik mellett olyan elsőosztályú – és Oscart érdemlő! – drámákban nyújtott alakításokkal, mint a Serpico, az Egy asszony illata, A szarvasvadász, a Dühöngő bika és az Ébredések is képesek voltak elkápráztatni bennünket.

A sors és a filmrendezők eddig úgy óhajtották, hogy a két szuperszínész egymástól függetlenül járja az útját. Michael Mann, a rendező-forgatókönyvíró-producer azonban másképp döntött és ennek eredményeként olyan filmtörténeti jelentőségű párosítást hozott össze, amellyel talán  csak egy Charles Chaplin – Buster Keaton vagy egy Marlon Brando – James Dean összeállítás vetekedhetett volna.

Szóval, elég ennyit mondanom: Robert De Niro és Al Pacino egy filmben…!

A rosszak (lásd: Darth Vader) általában feketében járnak. Néha azonban a jók is (lásd: Luke Skywalker) előnyben részesítik a sötét ruházatot. Ez a megállapítás azonban duplán vonatkozik a profi bűnözőre, Neil Mccauley-ra (Bod) és a megszállott kopóra, Vincent Hannára (Al); ők ketten ugyanis – leszámítva azt, hogy a törvény melyik oldaláról tüzelnek át a másikra – valahol a jó és a rossz ember kategóriája között foglalnak helyet. McCauley hideg fejjel gondolkodó, minden akcióját aprólékosan eltervező és kivitelező, minden eshetőségre előre számító nagykutya. A kőkemény, mosolytalan külső mögött azonban ő is csupán egy magányos, gondokkal küzdő ember, ugyanolyan, mint bárki más a tízmilliós Los Angelesben. Ellenfele, Hanna éppen az ellenkezője. Energikus, agresszív, dühös véreb, aki ha szimatot fog, addig nem nyugszik, amíg kiterítve nem látja a prédáját; emellett pedig szinte tétlenül nézi, önpusztító hajszája árnyékában hogyan omlik porrá a sokat tűrő Justine-nal (Diane Venora) kötött házassága.

McCaule, csapatának tagjaival Chris-szel (Val Kilmer), Michaellal (Tom Sizemore) és még néhány fegyverropogtatóval rajta ütnek egy pénzszállítón. Az akció eredményeként eltüntetnek 12 millió dollár értékű kötvényt, amelynek elismervényeként a három biztonsági őr hulláját hagyják hátra. Az ügyet a rendőrség legrámenősebb zsaruja, Hanna kapja – és vérszagot szimatolva, istent-embert nem kímélve, egész L.A-t felforgató üldözésbe kezd.

Többet nem mondok el neked a filmről, mert akkor hosszú oldalakon keresztül mesélhetném a történet kisebb-nagyobb csavarintásait, a két ellenfél szinte baráti kapcsolatát és teljesen hasonló gondolkodását. És akkor még nem is beszéltem a tucatnyi, kitűnően ábrázolt mellékszereplőről, az ők külön kidolgozott konfliktusaikról, a maratoni utcai összecsapásról, valamint a filmben végigvonuló epikus hangvételről!

Michael Mann most aztán feladta a leckét! Emlékszel még arra a tökéletesen megkomponált jelenetre Az utolsó mohikánból, amikor Daniel Day-Lewis áttört a csatában harcoló emberek tömegén, hogy megmentse a szerelmét? Nos, a Szemtől szemben ugyanilyen felkavaróan hat a nézőre – a különbség csupán az, hogy három órán át nem tudsz szabadulni a hatása alól!

Dante Spinotti felvevőgépe előtt a nagyvárosi pokol és az életet adó szerelem egyszerre van jelen. Kamerája hol vadul száguldva, hol pedig észrevétlenül helyben maradva festi elénk azt a gigantikus freskót, amelyhez Elliot Goldenthal, a Kronos Quartett, Moby és mások szereztek csontig hatoló muzsikát.

A Szemtől szemben (eredetileg Heat, azaz hőség) egy összetett, feszült atmoszférájú alkotás, olyan, ami a benne uralkodó hideg, kék szín ellenére is tűzbe hozza a nézőt.

A Szemtől szemben ugyanis a legbelsőbb rétegeiből, észrevétlenül izzik. Mégpedig akkora hőfokon, hogy attól rögtön megizzad az ember tenyere!

(1996, Cinema Videó)

Harminc éve a filmtörténet egyik legkiemelkedőbb alkotása! Pont.

Nyugaton a helyzet változatlan, hiszen a fehér Házban és annak környékén mindig történik valami érdekes.

Egy-két bőséges, reprezentatív elnöki vacsora vagy szülinapi zsúr, kugli- és golfparti a kabinet tagjaival, elnöki barbecue „I am the best chief”-feliratú köténnyel, esetleg a változatosság kedvéért egy-egy lobbibotrány, kétes telekügylet vagy... ne adj isten: emberölés!

Ez utóbbi persze elég ritka az elnöki hálószoba környékén – vagy egyszerűen csak titokban tartják a nagyvilág előtt –, éppen ezért Harlan Regis (Wesley Snipes), a washingtoni zsaru is igen meglepődik, amikor a Pennsylvania Avenue 1600-ba, ismertebb nevén a Fehér Házba rendelik egy gyilkossági ügy kiderítésére – a tettes kézre kerítésére irányuló nyomozás azonban korántsem könnyen kivitelezhető.

Igy kezdődik a Gyilkosság a Fehér Házban című, idén – az Államérdek, a Charlie Sheenről és beszivárgó kémekről szóló The Shadow Conspiracy, valamint Az elnök különgépe mellett – már sokadiknak számító , elnöki témát érintő krimi sztorija. Arnold Kopelson és Arnon Milchan, az egyik legsikeresebbnek számító producerpáros mindig is nagyon jól érezte meg, hogy milyen filmekbe érdemes pénzt fektetni. Példának okáért jó tíz évvel ezelőtt Oliver Stone vietnami drámájával, A szakasz-szal véget vetettek a mozis hidegháborúnak. Az Összeomlással gondolkodóba ejtettek,  A szökevény, a Vírus, valamint a Hetedik című remekekkel pedig nem csupán izgalomban tartottak, de jó pénzemberek módjára párszázmillió zöldhasút is letettek az otthoni konyhaasztalra.

Egyik legutóbbi, közös filmjükben aztán olyanra vetemedtek, mint amilyenre még soha: egyenesen a Fehér Ház eddig makulátlanul hagyott falait készültek beszennyezni. Főszereplőik mindketten Sly Stallone acélos kezei közt edződtek: Wesley Snipes A pusztítóban, Diane Lane pedig a Dredd bíróban kapott elsőosztályú, futurisztikus kiképzést.

A bömbölő zenét hallgató, szórakozva sikáló takarító nem sejti, hogy a közelben, néhány helyiséggel odébb egy nő kevésbé jó hangulatba – pontosabban: holtan – fekszik a padlón. Nemsokára lesz is nagy kavarodás a hulla felfedezését követően, hiszen a test az eddig galamb-ártatlanságú Fehér Ház épületében vérezi össze a berendezést. Az egymás lábát taposó belsősök után rövidesen a helyszínre érkeznek a rendőrség erői is. Az egyébként óriási vasútmodell-asztallal rendelkező Regis épphogy beteszi a lábát a küszöbön, máris érzi, az elnök befolyásos emberei nem nézik jó szemmel, ha valaki – legyen az akár egy kemény zsaru is – az utcáról az ő házuk táján kutászkodik.

A titkosszolgálat „segítségként” Regis mellé állítja Nina Chance-t (Diane Lane), az ügynöknőt, akinek azonban – legalábbis a kapott parancs alapján – inkább az ügy minél korábbi elkenése, az országos botrány kirobbanásának megelőzése a célja. Az elsimítás persze nem megy minden zökkenő nélkül, hiszen Regis kemény kitartással, fogcsikorgatva próbálja keresztül nyomni magát a ház bürokráciáján és nyílt ellenségeskedésén. Létfontosságú bizonyítékoknak veszik nyoma, minimális információk állnak a rendelkezésére és ráadásul kormányzati szintről is csak elgáncsolni akarják, a nyomozó mégis folytatja a munkát.

Kitartásával lassan a maga oldalára állítja Ninát is és a kettejük összefogása eredményeként olyan információkhoz sikerül jutniuk, amelyek a háttérben egy összeesküvést sejtetve egészen a legfelsőbb hatalom tagjaiig vezeti őket.

Addig azonban, amíg a gyanúból bizonyosság lesz, nincsen túl sok idejük a gondolkodásra, hiszen az egyre többet tudó páros nyomába rövidesen fegyverrel felfegyverkezett, öltönyös fickók erednek. Az életre-halálra szóló versenyfutás kezdetét veszi...

Mostanában voltak már westernhősök, űrbéli idegenek és olyan emberek, akik katasztrófákat éltek túl. A legújabb hullám szerint most az amerikai elnök házatáján nyomozók következnek. Dwight Little rendező (Mint a tűz Brandon Lee-vel, Szabadítsátok ki Willyt! 3.) beállt a sorba és a nagyágyúk – Clint Eastwood, George Pan Cosmatos és Wolfgang Petersen – mellett ő is elkészítette a maga fehérházas verzióját. A Gyilkosság a Fehér Házban bátran veheti fel a versenyt a konkurenciával, hiszen az elejétől a végéig kellő dózisokban adagolt feszültséggel és a néző számára is csak morzsánként nyújtott információkkal mindvégig ébren tartja a figyelmet.

Úgy tűnik, a hollywoodi mágusok az év végére már kifogytak az elnökös filmekből. Mivel az eddigi túlkínálat miatt már a nézők részéről sincsen túl nagy érdeklődés, nem árt egy pár évig pihentetni a témát.

Nemsokára újabb sztori-alapanyagokat nyújt majd az élet: hiszen elnökválasztás lesz 2000-ben is!

(1998, VOX)

Wesley Snipes már túl volt az ismertséget hozó Az 57-es utas sikere után következő A-kategóriás szerepeken, de még egy villanásra állt a Penge világsztárságot jelentő vérfürdőjétől, amikor szövetkezett ifjonckori nagy szerelmemmel, Diane Lane-nel, hogy nyomozókként bekopogtassanak a Föld egyik legfontosabb ingatlanába, a Pennsylvania Avenue 1600 cím alá. A szokatlan gyilkossági helyszín azonban csak egy profin, nagykönyvszerűen megjelenített, de nem túl jelentős történetet rejt, ami ugyan iparosmunkának megfelelő, ám a filmtörténelem könyvekben csak egy apróbetűs részt érdemel...