Álmaimban mindig a jövőbe vágytam – de ezentúl soha!

Túl macerás lenne. Bőven elég nekem az ész nélkül rohangáló terminátorok és idegenek hada, meg a mindenhonnan elősereglő egyéb ragadozók.

Akkor inkább a börtön – mondanám, de sajnos ebben az esetben holmi félember kannibálokkal is meg lehetne küzdenem.

Legalábbis a 21. századi Absolom szigetén. Abban a szuperhiper börtönben, ami önmaga szabályozza a népességét: a rabok ugyanis ahelyett, hogy a kollektív szökés gondolatával foglalkoznának, egymás minél előbbi elmúlásával töltik az idejüket.

Ebbe a helyzetbe érkezik meg John Robbins, a becsületes katona (Ray Liotta). Felettese megölése miatt életfogytosként hozzák Absolomra, ahol igen rövid idő alatt megismeri a szigeten élő, egymással szemben álló feleket. Először a rosszarcú kívülállókkal találkozik – akiknek a vezetője az egyéni humorérzékkel megáldott Marek –, majd egy sikeres szökés után Robbins az atya és népe között találja magát. Míg az utóbbiak békében élnek, a barbár kívülállók az emberevésen kívül fő szórakozásuknak a kulturált társadalmat irányító Atya és népének időnkénti megtámadását tekintik.

A Jó és Rossz ellentéte tehát adott. Ezután már nyilvánvaló, hogy a veterán Robbins melyik oldalon kapcsolódik be a csatározásokba.

Martin Campbell rendező cseppnyi kétséget sem hagy afelől, hogy nem művészfilmet nézünk. Szépen leültet a fotelbe, de nem hagyja, hogy elmélázzunk; kézen fog, majd beleránt minket a tűzbe. Akció akciót követ, egészen a vége főcímig.

Ray Liotta – a NagyMenők és az Őrjítő vágy után – végre egy igazi főszerepben látható és megfelelően árnyaltan alakítja az érzékeny és sérülékeny Robbinst. Lance Henriksen Atyája, a színésztől szokatlanul, pályafutása ritkábban látott pozitív oldalát mutatja, míg Stuart Wilson (Marek) „Apu meg én” stílusú viccei leginkább a jokeri magasságokat ostromolják.

Mindent összevetve a Menekülés Absolomból – mondjuk a lapos Fortress-szel összehasonlítva – és hasonszőrű társaival összevetve egy könnyen fogyasztható, átlagon felüli akció-thriller, amely gyorsan beharapva sem üli meg a gyomrunkat.

 (1995, Cinema Videó Plusz)

Az Absolom magánéleti szempontból fontos film és ugyan ez sem egy túl hosszú DVD-ajánló volt, ám több más kritikával együtt az első megjelent cikkeim egyike...

Otthon ültem a tévé előtt, tök nyugodtan és néztem az X-tévésorozat hatszáznegyvenkettedik részét. Kissé kezdett már elnyomni az álom, nem is igazán érdekelt már a téma, a képernyőről terjeszkedő szappanhab amúgy is kezdte ellepni a fotelemet. Aztán meghallottam azt a perregésszerű hangot. Néztem jobbra, néztem balra: sehol semmi. Már éppen újra elszenderedtem volna, amikor a sarokból, a fikuszok és a jukkák tömkelegéből hirtelen rámugrott a dzsungel. Kissé meglepődtem. De akkor ijedtem meg aztán igazán, amikor megtudtam, hogy formatervezett koponyámra fáj a foga…

Nos, kérem, folytatásokból nekem sosem elég. Emlékszem még, amikor zsenge ifjúként egyik kezemben Han Solo, a másikban Csubakka bábut szorongatva, izgalomtól összeszorult gyomorral csücsültem a nézőtéren, A Jedi visszatér vetitése előtt vagy amikor már a büfésorban tövig rágtam a körmömet, pedig A bolygó neve: Halál kezdő tekercse még a gépházban pihent. Nem is szólva arról, amikor a Halálos fegyver harmadik bevetésére westerncsizmában, kockás ingben és vállverdeső hajjal slattyogtam befelé.

Ebből a pár példából is látható, hogy megkülönböztetett érdeklődéssel tekintek egy-egy közkedvelt és persze sikeres folytatás elé. De léteznek kivételek is. A Rendőrakadémia-sorozatot feladtam a harmadik rész után és vannak olyan kedvenceim is, amelyek folytatását remélem, hogy soha az életben nem készítik el – mondjuk: Fekete eső, Lánglovagok, Esőember és hasonlók. Azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy a hollywoodi mágusok hagytak a kukába kerülni remekül startoló filmeket: a Beverly Hills-i zsaru a harmadik, míg a Hegylakó már a második részben elvérzett.

De sebaj. Kárpótlásként itt van most a Galaxis általunk ismert legnagyobb vadásza, ami (aki?) hétvégi piknikjei keretében két fasírtos szendvics között el-elugrik néhány lakott planétára, hogy a bennszülötteken tesztelje sajátos harcmodorát és spéci high-tech fegyvereinek hatékonyságát.

Jó nyolc évvel ezelőtt az első Ragadozó vicsorgó címszereplője még Arnoldot szemelte ki trófeának és a mexikói őserdőben a hősünk vezette szuperprofi kommandó tagjait abriktolta nagy serényen. Kézműves munkáját azonban nem tudta befejezni, ugyanis Schwarzi hírnevéhez méltón feltámadt poraiból és két kezével számolt le a galaktikus vadásszal.

De változnak az idők. Jópár évvel később az első ragadozóval megvívott küzdelem is inkább már a feledésbe merülő legendák közé tartozik.

Legalábbis Los Angelesben. A városban perzselő a hőség, ami ugyan a strandolók és napfürdőzők számára isteni, ám mindenki másnak az agyára megy. Például Mike Harrigan nyomozónak (Danny Glover bajusz nélkül), aki a hadseregnyi fegyverrel felszerelt helyi helyi kábszerbandák ellen tűzpárbajjal van éppen elfoglalva. Miközben viszonozza a gépfegyvertüzet, még nem gondolja, hogy rövidesen egy újabb ellenfél miatt is főni fog a feje.

Hatalmas robbanás rázza meg az autóroncsokkal, hullákkal és milliónyi lőszerhüvellyel teleszórt utcát, mire két golyóálló ruhába öltözött zsaru magas ívű repüléssel egy Volkswagen bogár tetején landol. Megkezdődik a második rész, a Ragadozó Los Angelesben című film.

A rendőrök és kábítósok közötti aktuális tűzpárbajéppen döntetlenre áll, amikor Harrigannek kis csapata élén – Maria Conchita Alonso (Menekülő ember) és Bill Paxton (True Lies) játszanak még – sikerül bejutnia az erőditménnyé változtatott épületbe. Mielőtt azonban az ellenfélre törnék az ajtót, teljesen megmagyarázhatatlan módon rémült és elkeseredett lövöldözés tör ki az egyik helyiségben, aminek az eredménye néhány perc múlva válik láthatóvá. Amerre az ember csak néz, tucatnyi bandatag hullája fekszik, esetleg lóg változatos elrendezésben. Az egyetlen és félőrültté vált túlélőt pedig – mielőtt még ismertetné számára a jogait és kihallgatná – Harrigan kénytelen lelőni.

Hosszabb vizsgálódás után válik nyilvánvalóvá, hogy valaki a legmodernebb fegyvereket semmibe véve maszek hentes módjára számolt le az áldozatokkal – pontosan a rendőrség orra előtt. Minden jel konkurens közép-amerikai bandák közötti leszámolásra utal, de egy újabb, jó pár hullát eredményező mészárosmunka meglepő tényekre derít fényt.

Harrigan innentől kezdve mániákusan keresni kezdi a gyilkost és legkedvesebb barátja és kollégája halála után beleveti magát a kolumbiai és jamaikai vuduvarázslók világába. Nyomozása során azonban egyre inkább nyilvánvalóvá válik számára, hogy a rejtélyes és többnyire láthatatlan idegen nem egy tyúktolvaj , aki időnként Joli néni baromfiudvarát dézsmálja… hanem egy könyörtelen játékos, aki éppen Mike Harrigant szándékozik levadászni!

Végre itt van! Igaz, hogy több évet kellett várni, hogy videóra kerüljön, de megérkezett a Ragadozó Los Angelesben című film is!

A gyártáskor még újoncnak számító Stephen Hopkins (később Az ítélet éjszakája és az Időzített bomba direktora lett), aki addig a Freddy-sorozat egy epizódját rendezte, tuti siker kapott a kezébe. A sztorit egy újabb dzsungelbe, a milliós nagyváros betonrengetegébe helyezték át és a mi szerencsénkre az alkotók felspécizték néhány eredeti ötlettel is. Többek között egyéniséget adtak a ragadozónak, de megcsodálhatjuk trófeagyűjteményét és sajátos humorát is.

Ez utóbbi azonban ne töltsön el senki sem túl nagy önbizalommal! Ugyanis egy forró, nyári napon, az a sejtelmesen hullámzó vibrálást, amit esetleg látunk, nem biztos, hogy a hőség okozza – lehet, hogy épp ránk vár és csupán a mi koponyánk hiányzik még a gyűjteményből.

 (1994, nem jelent meg)

A Charles Shyre – Nancy Myers író-rendező-producer duó ismét egy vígjátékkal örvendezteti meg a nagyérdeműt.

Kilencvenegyben elkészítették Steve Martin és Diane Keaton főszereplésével a nagyszerű Az Örömapa című filmet, majd egy évre rá nagyot buktak a szintén neves színészekkel tarkított Volt egyszer egy gyilkossággal. (Annak ellenére, hogy olyan nevek játszottak benne, mint James Belushi, Sean Young vagy a megboldogult John Candy.)

Tavaly azonban ismét jó helyre nyúltak, amikor A zűr bajjal jár című komédiával léptek porondra. Ha a két alkotó neve nem is bizsergeti meg az agytekervényeket, a színészek mindenképpen felkeltik az ember érdeklődését. Julia Roberts, aki majd két éves kihagyás után mostanában az egyik forgatásról a másikra rohan és Nick Nolte, akinek Harrison „Han Solo” Ford elől sikerült elcsípnie a férfi főszerepet.

A sztori kezdődhetne a valós életben is. Egy majd’ mindennapos vasúti szerencsétlenség kisiklott vagonjai között, akár a keselyűk, megjelennek a különböző lapok újságírói szenzációt szimatolva. Köztük van a kezdő, de borzasztóan ráhajtós Sabrina Peterson (Julia Roberts) és a befutott, de önmagát ismétlő Peter Brackett (Nick Nolte) is.

Már a romhalmaz közepette megtartott sajtótájékoztató alatt elkezdik egymás szekálását és ez csak fokozódik akkor, amikor a lány lapjának példányszáma hirtelen megugrik. Persze, a kissé elkényelmesedett vetélytársnak ez szálka a szemében és ő is sebességbe kapcsol. Ami ez után következik, az az egészséges versenyszellem beteljesülése, amibe azonban lépten-nyomon beleszól néhány rosszarcú ember, akinek csípi a csőrét a két újságíró nyomozása.

Közben egyre nyilvánvalóbbá válik az, hogyan függ össze egy bizonyos töltőtoll – mellesleg a benne lapuló mikrofilm miatt – és a tehéntejek egyes fajtái. Meg az az örökérvényű dolog, hogy akik az elején – nem csupán szakmai ellentétből – gyűlölik egymást, miért is lesznek szerelmesek a másikba. Az élet már csak egyszerűen folyik – legalábbis A zűr bajjal jár című krimikomédiában.

(Cinema Video Plusz, 1995)

Rövidke és nem is túl erős, de a legeslegelső, ami nyomtatásban megjelent...

„Egy félkoffeinmentes félduplát” 

A múlt hónapban egyszerre futott az Apolló Moziban a nálunk eléggé ismeretlen Mick Jackson rendező két filmje. A három évvel ezelőtti L.A. Storyt a Kamarában, míg az idei év egyik legnagyobb dobását, a rutinmunka Több, mint testőrt a nagyteremben vetítették.

Hát persze! Kevin Costner és Whitney Houston tökéletes love-duója több embert vonz, mint Harris K. Telemacher, a kissé normálatlan időjárás előrejelző hóbortjai és szerelmi kalandjai, valamint teljesen egyéni véleménye a gyengébbik nemről – „Nem szeretnék nő lenni, mert akkor állandóan csak a melleimet fogdosnám.”

Steve Martin nem elveszett ember, pláne azok után, amit Edmond Rostand klasszikusával művelt pár évvel ezelőtt. Cyrano kalandjait tökéletesen ültette át egy huszadik századi kisvárosi tűzoltóparancsnok életébe, a Roxanne című filmben. Aki látta, biztos, hogy nem felejtette el.

 Az L.A. Story forgatókönyve is sajátos humorát dicséri.

A helyszín Los Angeles, nem csupán az angyalok, hanem a teljesen normális őrültek városa. Arrafelé az emberek könnyedén folytatják az ebéd közbeni társalgást, mialatt egy közepes erejű földrengés hatására a hátuk mögött egy vidám asztaltársaság pattog tova a komplett terítékkel egyetemben.

Harris K. telemacher ilyen körülmények között ismerkedik meg Sarah-val, az angol újságírónővel, aki kilüg a kaliforniai bűbájtársadalom tagjai közül.

És ahogy lenni szokott, a két különc ember egymásba szeret, még mielőtt a VÉGE felirat megjelenik. Ez így túl snassz lenne, gondolhatjuk, de tényleg ezzel fejeződik be a film. Ami azonban addig történik, egy teljesen új szemszögből mutatja be nekünk Los Angelest, az „őrült várost”.

Sehol a homokos tengerpart, a kajak szőke fickók, akik bombázó lányoknak integetnek szörfdeszkájukról, sehol a Beverly Hills-i csillogás, a hollywoodi filmipar; mi csupán Harris K. Telemachert kapjuk az ő sajátságos életével, romantikájával és vágyaival. De azt dögivel.

Aki mindennapos rutinnal tör ki a forgalmi dugóból és a kertek alatt elsuhanva épp a megfelelő pillanatban vágódik be a tévéstúdióba, attól mit várjon az ember? Esetleg azt, hogy cipőkorcsolyájával úgy suhan a múzeumban, hogy Van Gogh napraforgói meglibbennek a szélben? Vagy, hogy teljes természetességgel diskurál a szilikonnal kitömött nők f9ldi maradványairól az éppen melózó sírásóval?

Apró kis jelenetek és jól célba találó poénok: ebből épül fel a film. No és a nagyszerű szereplőgárda az epizodistáktól a komédia mozgatórugójáig, Steve Martinig. Azonban nem egyedül ő a főszereplő! Társául szegődik egy autópályamenti forgalomirányító jelzőtábla, ami (aki!) ugyanúgy szeretetre és figyelemre vágyik, mint Harris.

Teljes a zűrzavar, de azt hiszem, ez megszokott dolog Los Angelesben, de nálunk is. Mégis, tökéletes volt az illúzió, amihez nagyban hozzájárult a felsoroltakon kívül a nagyszerű operatőri munka, a vágás, a zene – bevallom, a vége felé Enya dallamai majdnem megríkattak – és a rutinos magyar szinkron, ami csak növelte a szórakozás örömét.

Maradandó érték: ami New Yorknak Woody Allen és az Annie Hall, az a nyugati partnak Steve Martin és az L.A. Story.

Jó volt elromantikázni, ellazulni, belesüppedni a székbe és egy jót nevetni másokon, önmagunkon.

Mert valahol mindannyian Harris K. Telemacherek vagyunk és saját bolondságainkkal megpróbálunk őrültebbek lenni a többi őrültnél. Még ha nem is valljuk be.

Vigyorogva jöttem ki a moziból.

Csak egy dolog motoszkált bennem: vajon „Hogy súg a dagi hugi?”

Az életben nem jöttem volna rá!

 (1994, nem jelent meg) 

Steve Martin mindig nagy kedvencem volt - nem csak színészként, de forgatókönyvíróként is. Egyik legjobb filmje a személyes hangvételű, érzelmes L.A. Story, amit bármikor szívesen megnézek.