„Azt hiszem, minden ember természettől fogva hajlik valami rosszra; olyan fogyatkozás ez, amit a legjobb neveléssel se lehet leküzdeni” – fejtette ki véleményét anno Mr. Fitzwilliam Darcy ezredes. Olybá tűnik, a Büszkeség és balítélet harapás- és agyvelőmentes eredetijéből megismert gentleman ehhez most, pengével a kezében és döglegyekkel a zsebében még hozzá is tehetné: „Well, fájdalom, hölgyeim és uraim, bár vérlázító udvariatlanság, de az emberek nem átallanak vissza is térni a halálból, hogy az élők agyát fogyasszák!”
Mint ahogy sejthetjük, Jane Austen örökbecsűjének legutóbbi változatában a hamvas női keblek nem csupán a szemérmes, elfojtott szenvedélytől, hanem az arisztokratikus nyugalomra törő élőhalottak lemészárlásától is pihegnek. A mi Miss Bennetteink ugyanis nem pennával és dalokkal, hanem pisztollyal és karddal vívják ki a csodálatot, csak talpig vasban, felfegyverkezve indulnak könnyű erdei sétáikra és oly kecsességgel mészárolják a zombikat, mintha csak a keszkenőjükkel integetnének az ifjú, fess katonatiszteknek…

Lizzie (gyönyörű, intelligens és önfejű: Lily James – Hamupipőke) és testvérei apjuk (Charles „A lányaimat harcra nevelem, nem konyhára.” Dance) útmutatásának megfelelően nem csupán a férjhezmenetelt, de minél több zombi lefejezését is életcéljukként tűzték ki. Nem is nagyon tehetnek mást, hisz Angliát elözönlötték az emberi szörnyek, akik / amik most már nem csupán futni képesek, de beszélnek, leleményesen csapdát állítanak, sőt misén ülve kuncognak is – de erről majd később.

Seth Grahame-Smith (az ő keze alól került ki az AbrahamLincoln, a vámpírvadász regény- és filmverziója is) 2009-es sikerkönyve alapján készült történet nem sokban tér el az austeni örökségtől: a folytatásban természetesen megjelenik Mr. Darcy (Sam Riley kellően reszelős és kellemetlen), Mr. Bingley (Douglas Booth – Noé, Jupiter felemelkedése), Wickham hadnagy (Jack Huston – Gengszterkozó, Ben-Hur), a nehezen elviselhető kuzin, Parson Collins, a de Bourgh család tagjai és természetesen az élőhalottak is, hogy néha-néha megszaggassák a viktoriánus angliai románcok és ellentétek már ismert szálait.

Persze, azért látunk új fordulatokat is, hiszen Lizzie szó szerint összeismerkedik az élőhalottakkal, majd nem sokkal később ráeszmél, hogy valójában ki is próbál hasznot húzni a felfordulásból, aztán pedig megjelenik a zombiapokalipszis négy cilinderes lovasa és elkezdődik London élőhalott ostroma…

Ahh, minő skandalum! Burr Steers (Megint 17, Charlie St. Cloud halála és élete) rendező-forgatókönyvíró mozija az elfuserált lehetőségek alkotása lett: a viccre, kikacsintásra és fricskára alkalmas sztoriból egy olyan filmet hozott össze, ami Jane Austen híveinek istenkáromlás, a zombi-fanoknak viszont langyos, vérszegény ötórai tea. A horror, a humor és romantika közötti egyensúlyozásban elveszett az eredeti regény parodisztikus hangvétele és a várva-várt gyilokból sem kapunk eleget. Persze, tudjuk, a fröccsenő vér nem illik a csodás, empire stílusú ruhakölteményekhez és frizurákhoz, de prűd, viktoriánus Anglia ide vagy oda az már igazán nem illendő, hogy a kamera szemérmes vénkisasszony módjára forduljon el a zombigyiloknál!
A történet szerint a nemesi sarjak Japánban és Kínában edződnek a harcra és az is érthető, hogy a Shakespeare-en nevelődött színészekből nem lehet kosztümös Tony Jaa-t varázsolni, de ha már távol-kelet és harcművészet, akkor az látszódjon is: egy árva japán-kínai szóriposztot leszámítva sem a szamuráj kardforgatással, sem a shaolin kung-fuval nem kerülünk közelebbi ismeretségbe!

Persze, dőreség lenne azt gondolni, hogy a filmkészítők mindent elszúrtak. A két főhős között nagyon jól működik a kémia: Lizzy és a kékvérűség látszólag arrogáns és érzéketlen mintapéldánya, Darcy civódó románca hasba rúgással kezdődik, majd piszkavassal és zorrós vetkőztetéssel folytatódik, hogy aztán végül ne csak az oltár, de azt megelőzően a zombihorda elé is együtt álljanak a szerelmesek. A Bennet-lányok aranyosak és Matt Smith (Ki vagy, doki?)  is kellően tenyérbemászó Mr. Collins, ám Lena Headey, mint a legendás zombimészáros, Lady Catherine de Bourgh méltatlanul kevés szerephez jut.

Sok korábbi élőhalott filmben dilemmaként szerepelt, hogy mennyire szörnyek és mennyire maradtak emberek a fertőzöttek. A Jane Austen-változat – mint láttuk fentebb – nagyjából megpróbál erre választ is adni, hiszen zombi arisztokrácia és a békés egymás mellett élés gondolata is szerepel benne. Ezt azonban angolosabb, morbidabb humorral lehetett volna hitelessé tenni, hisz most az úri, műértő közönség csak értetlenül nézhet: „What the f… ööö… bloody…?!”

Mindezek után erős a gyanú, hogy nem csupán a rendező fogott mellé, de a producerek is megijedtek a film megítélésétől, rosszul lőtték be az arányokat és – teljesen hibásan – a filmet elvéreztették a PG-13 vágószobába telepített oltárán.

Némi romantika, édes báj, kellem és pár szétlőtt élőhalott koponya – a belezős, hiperrealista zombifilmek korában ez már sajnos annyira édeskevés, mint Lizzie Bennet lelkében a szadomazo.

(A hetedik sor közepe, http://hetediksor.hu, 2016)

Kedves Peppino!

 Legelőször is milliószor csókolom a drága Mammát és köszönöm a múlt hónapban küldött száraz spagettitésztáját. Nagyon finom volt, bár mégsem kellett volna egyszerre húsz kilót postáznia! Dehát ilyen jó lélek a Mamma, te is tudod nagyon jól.

Remélem otthon minden rendben. Mint hallottam már jár a kis Giulio – egy-két év és vihetitek a Juve-be edzeni.

Képzeld, Peppino, el sem fogod hinni, ha ezt most leírom: hála a Madonnának valóra vált az álmom, amit már régóta tervezgettem. Nem, most ne az Aranyfogú Marcellora gondolj, sajnos kigolyóztak a bandájából.

Filmszínész lettem!! Igen, igen: filmszínész! Éppen a Torokvágó Bobby borbélyüzlete előtt üldögéltem Vincenzoval, amikor hirtelen oldalba bök a Vinnie és azt mondja: „Te, Zaphodo, az meg ott nem a Robert De Niro?” Nézek, nézek, hát tényleg ő volt. Szép nyugodtan sétálgat Little Italy-ban, az oldalán egy másik, nagyon ismerős pofával. „Hát az meg a Dr. Spengler a Szellemirtókból!” – mondja Vinnie, aki, mint tudod azóta olyan nagy spiller a témában, mióta popcornt árul a Pofás Johnny biliárdszalonja melletti moziban. Látjuk aztán, hogy a Mr. De Niro meg az a másik pasas csak úgy, mint akik nagyon ráérnek, sétálgatnak és bele-belebambulgatnak az utcán üldögélő olaszok arcába. Mi a francot akarhatnak? – gondolom én, éppen akkor, amikor szépen odaérnek hozzánk. Megáll mindkettő és ránk néznek. „Hey, bambino” – szól hirtelen Mr. De Niro, miközben a doktor mellette nagyon bólogat. – „Ce millio dollari il mio maffioso pistolero produccia?” Si, hát hogy a francba ne?! - pattanok fel és már visznek is.

Hát képzeld el, Peppino, filmforgatásra vittek! Engem, akit otthon Parmaban még a tizenkét éves lányok is kiröhögnek a fejem miatt, most leszerződtetnek egy mozifilmbe! Hát ez a csúcsok csúcsa!

Felolvastattak velem egy hárommondatos szöveget, aztán a Dr. Spengler rábólintott a dologra és már vittek is sminkelni. Mint közben kiderült, egy nagyon jó vígjátékban kaptam szerepet, amelyben a Mr. De Niro egy maffiafőnököt játszik, csak éppen gondjai támadnak, mert a nagy főnöktalálkozó előtt két héttel bemajrézik és pszichoterapeutához vagy mihez kell eljárnia, hogy az rendbe rázza az agyát no meg a férfiasságát. Én mikor ezt hallottam, felajánlottam a drága Mamma tésztáját, de csak röhögni kezdtek a sminkesek. Aztán az is kiderült, hogy ezt a pszichomanust meg az az alacsony szakállas színész, a Billy Crystal játssza, aki annak idején valami furcsa szexet vágott le a Meg Ryannel egy étteremben. Szóval, úgy nagyjából összeállt a sztori, éppen jókor, mert már vittek is forgatni.

Besétáltam a stúdióba, néhány technikus bedrótozott, meg olyan vérkapszulákat szerelt rám. Közben már ott álldogált a Mr. De Niro, néhány másik statiszta, meg az egész stáb. Ömlött rólam a víz. A rendező-doktor meg hirtelen elkiáltotta magát, hogy „Felvétel!”. Én mérgesen Mr. De Niro-ra néztem, majd ráüvöltöttem: „Ezért kinyírlak, mocsadék Vitti!” Kaptam volna elő a pisztolyomat, amikor a Mr. De Niro egy pillanat alatt háromszor hasbalőtt, én meg szétkenődtem a tapétán. Vége, arra a napra letudtam a filmsztárságot.

Egy-két nappal később aztán megint hívtak filmezni, de akkor már csak a háttérben kellett álldogálnom és komolyan néznem mindenfelé. Az utolsó este aztán meglepetésre eljött a forgatásra Mr. Joe Pesci is és leült közénk egy kicsit dumálgatni. Én azért távolabb húzódtam tőle, mert úgy beszélt, hogy nem tudtam eldönteni: viccel vagy tényleg komolyan mondja.

Végül aztán a Mr. De Niro meg én leforgattuk a filmet.

Két hónappal később aztán kaptam egy ingyenjegyet a film tesztvetítésére. Csak egy kis pánik – ez volt a címe. Hát, Peppino, nagyon sajnálhatod, hogy nálatok még nem vetítik, mert egyszerűen zseniális lett a film. Az év legnagyobb vígjátékát rendezte meg ez a Dr. Spengler! Nagyjából kétpercenként dőltem a röhögéstől, de úgy, hogy a térdemet csapkodtam és a vizet hánytam magamról! Hát én még életemben nem láttam ennyire szórakoztató maffiafilmet! A Mr. De Niro megint zseniális, csak most éppen a saját maffiózófiguráját parodizálja ki, a Billy Crystal szintén röhejes, amikor egyszer menekül a maffiafőnök elől, egyszer meg segít neki a gyógyulásban. A párbeszédek eszméletlenül jók, a maffiatagok szintén és összességében elmondhatom, hogy óriási szórakozás az egész film. Ezek a pasasok még azt a poént sem hagyták ki, hogy egy kicsit kicinkeljék a Keresztapa-filmeket! Szóval, összességében a Csak egy kis pánik óriási szórakozás.

A baj csak az, hogy a legvégén kivágták a lövöldözős jelenetemet, de nincs vész, mert úgy kábé öt másodpercig látható vagyok a háttérben a maffiatagok között!!

Peppino, most már befejezem, mert lassan mennem kell egy másik meghallgatásra, nem fogod elhinni, most a Mr. Martin Scorsese akar velem forgatni!

Nemsokára újra írok! Csókolok mindenkit, legfőképpen a drága Mammát!

 Zaphodo DiStatisti

 (1999, VOX)

A kilencvenes évek végének egyik kedvenc vígjátéka volt a Csak egy kis pánik - a folytatása már nem annyira. Nem rendhagyó módon próbáltam megírni a róla szóló kritikát, mire XY olvasó, aki leveleiben általában mindannyiunkat rendszeresen elküldött a csába, a magyar nyelv legszebb kifejezéseivel illette a cikket. XY - ha jól tudom - már régóta aktív filmkritikus, de akkori keresetlen szavai nem igazán érintettek meg, hiszen a kollégáktól jó pár dicséretet kaptam a szokatlan stílusválasztásért...

Önnek mi jut eszébe február 2-ával kapcsolatban? Névnap, születésnap vagy valami más családi esemény? Esetleg a gyertyaszentelés napja? Ha ezek valamelyike, akkor Ön szerencsés ember. Ha nem, akkor Önt Phil Connorsnak hívják, február 2 pedig nem mást, mint az újra és újra ismétlődő február 2-át jelenti ­– és én tényleg nem szeretnék a Maga bőrében lenni! Vagy mégis?

Phil (a mindig szuper Bill Murray) a jó fenébe kívánja azt a bizonyos téli napot. Pedig a szarkasztikus időjós csak egy napra érkezett Punxsutawney-ba, a hóval borított, vidéki szundivárosba, hogy újdonsült producerével, Ritaval (a mindig bájos Andie McDowell) és a végtelenségig türelmes operatőrével, Larryvel (Chris Elliot) tudósítson a világraszóló eseményről, amikor a jósok jósa, a prognoszták prognosztája, Phil, a mormota előmászik a vackából és eldönti: vajon véget ért-e már a tél. A cinikus és gúnyos Phil (már mint az ember) gyorsan lezavarja a druszájával kapcsolatos felvételeket és már indulna is hazafelé, amikor váratlanul hatalmas hóvihar állja útjukat és muszáj a kisvárosban maradniuk. Sebaj, egy éjszakát még ki lehet bírni. Phil reggel felébred, kimászik az ágyból, felöltözik és elindul… hogy filmre vegye Philt, a mormotát! Hogy is van ez?

Harold Ramis, akit leginkább a Szellemirtók Dr. Egon Spenglereként ismerhetünk, olyan rendezésekkel a háta mögött, mint a Golfőrültek, a Családi vakáció, a Közös többszörös, a Csak egy kis pánik és A bájkeverő, a rá jellemző módon az Idétlen időkig-gel a “komoly” vígjátékok Truman Show-szerű típusát alkotta meg. A film látszólag – elsősorban a zseniális Bill Murray-nek köszönhetően – egy vicces őrület, az újra és újra ismétlődő – de a legkevésbé sem unalmas! – napjával a végtelenségig képes a humort fokozni, a háttérben azonban sokkal mélyebb tartalmat rejt.

Az örök érvényű és agyonkoptatott, befagyott lényegről kaparja le a jeget: ne hagyjuk elveszni az időt, hiszen minden egyes nap egyszeri és megismételhetetlen! Nekünk ugyanis nem adatott meg az, hogy Philhez hasonlóan kihasználjuk az élet adta örömöket és mások által észrevétlenül a majdnem tökéletesig csiszoljuk a jellemünket.

Kár. Pedig egy-két páncélautót én is úgy bevállalnék!

(2002)

Brandon Lee is elment közülünk.

Egy felfelé ívelő karrier kezdetén, húsz évvel apja, Bruce Lee halála után távozott tragikus hirtelenséggel. Huszonnyolc éves volt. Csupán ennyi adatott meg neki, ha több ideje marad, színészi és testi adottságaival rövidesen lesöpörte volna a színről a ma favorizált, felpumpált karú „macho man”-eket.

Utolsó filmje, - az önmaga számára is pályafutása csúcsának tartott A holló – című alkotás forgatásán érte halálos baleset. Így vált a film azzá, ami végülis lett: egy legenda a szerelemről, az igazságról, a bosszúról – és Brandon Lee-ről.

A kor, az időpont bizonytalan. Valamikor a huszadik század végén, a kétezres évek elején járunk.

A zuhogó eső nedves függönnyel borítja be a névtelen várost. A sötétség nyálkás anyagként vegyül el az esővel és örök feketeségként telepedik rá mindenre.

Az állandó nedvesség ellenére itt-ott vörösen lángoló tüzek törnek ki a pusztuló házakból és lidércfénnyel világítják be az éjszakát. Apró szellemek ragadnak minket karon és hangos rikácsolással rángatnak bele a bűnbe, az Ördög Éjszakájának első órájába. Néptelenek az utcák.

Pár pillanatra szétválik a sötétség és egy fekete madár röppen át a nyirkos levegőn. Néhány szárnycsapással túljut a pusztulás felett és az ősrégi katedrálist elhagyva, az elárvult lelkek nyugvóhelye, a temető felé veszi az útját. Mintha csak pihenni akarna, szinte nesztelenül száll a sírkőre, amely anyagába vésve viseli a halott Eric Draven nevét. Mintha a bebocsátást várna, a holló rákoppint a kemény kőre.

Néhány másodperc múlva megmozdul az átázott föld és fájdalmas kiáltással egy meggyötört emberi lélek kezdi meg új életét…

És a városban, ha csupán két röpke napra is, de új hős születik meg.

…Az eső ugyanolyan sűrű fátyolként borul a városra, mint eddig. A sötétség áthatolhatatlan, de az utcákat uraló Top Dollar nevezetű fickó és bandája ellen egy rejtélyes figura veszi fel a harcot. Fekete ruhában és fehérre mázolt arccal tűnik fel a háztetőkön, leszámol a gazemberek egyikével, majd pillanatok alatt eggyé válik az árnyakkal. Aztán ismét megjelenik, hogy beteljesítse küldetését.

Társául szegődik a fekete holló és mindenhová elkíséri, hogy utat mutasson és védje őt. Ők ketten – a túlvilágról visszatért, meggyilkolt szerelmes és a madár, ami a legendák szerint a lelkek vezetője az élők és a holtak világa között -, ők ketten lesznek a lepusztult város utolsó reménysugarai, akik élettel tölthetik meg a haldokló utcákat.

Alex Proyas rendező azon alkotók közé tartozik, akik a videoklip-készítők közül kerültek a filmgyártásba. (A többiek: Russell Mulcahy – A hegylakó, David Fincher – A végső megoldás: Halál, Andy Morahan – Hegylakó 3. és mások.) Első moziprodukciója, A holló nagyban a Ridley Scott (Szárnyas fejvadász) által meghonosított látványközpontú alkotások sorát növeli. Állandóan mozgó kamera, gyors vágások, kísérteties megvilágítás és díszletek, mindezek a minél nagyobb hatás elérése érdekében.

A technika és a szakmai tudás azonban tökéletesen élettelen lenne, ha nem társulna hozzá Brandon Lee erőteljes alakítása.

Az ő játéka győz meg minket arról, hogy ne csupán a hófehér szárnyakat viselő angyalokban higgyünk, hanem egy olyanban is, aki bakancsot, fekete ruhát visel és egy holló társaságában gitározik a háztetőkön.

 (1995, nem jelent meg)

Csak féltucatnyi mozit forgatott és szinte sorsszerű módon, még apjánál is fiatalabban, forgatás közben, egy baleset következtében ment el közülünk. Legutolsó, stílusos akciója hangulatának, zenéjének, látványvilágának - és nem véletlenül, a tragédiának - "köszönhetően" kultikus filmmé vált, sokáig az én egyik nagy kedvencem is volt...

A jól bevált hollywoodi szakácskönyv első oldalán találhatók a legspécibb receptek, amelyeket a boszorkánykonyha mindenki számára emészthetővé varázsol. A konyhafőnök ajánlata a következő: hosszú nyakú, totyogó botanikus; buggyantott terrorista UZI-lőszerrel vastagon megszórva; mackók, kutyusok, cicusok (utóbbiak előnyösebb esetben kétlábúak) számolatlanul; vagy örökké mosolygó és állandóan balhézó gyermeki lelkek nullától negyven éves korig. Tuti recept – ínyenceknek!

De könyörgöm, mi a fenét csináljunk két rozzant öregemberrel?

John Gustaffson és Max Goldman a minnesotai Wabashában, a világ végétől néhány lépéssel idébb élnek, abban a hólepte kisvárosban, amelynek lakói mindennél többre értékelik a téli lékhorgászatot.

De álljunk csak meg! Első pillantásra kissé dohosnak és rágósnak tűnik a dolog. A két főszereplő azonban gyorsan változtat ezen.

Jack Lemmon és Walter Matthau ötödik közös filmjével mutatkozik most be olyan sikerek után, mint a Sógorom, a zugügyvéd vagy a Furcsa pár, ezért elvárható tőlük némi humorteremtő készség.

A szomszéd nője… hősei, a fentebb említett két öregúr évtizedek óta állandó háborúzásban él. Leleményességüket dicséri a rengeteg piszkálódás, cinkelés és átverés, amellyel napról-napra egymás idegeit tépik szét. Mert ugye mi lehet az, amin két felnőtt férfi összevész? Adott: pia, nők és meccs.

Jelen esetben a második okról van szó, közelebbről pedig arról a nőről, akibe hajdani ifjúságának idején Goldman őrülten szerelmes volt. A hölgy sajnos később az ellenfél felesége lett és hiába, hogy a hoppon maradt öreg is megtalálta az ideális asszonyt, a harc nem ért véget akkor.

Néhány ötlet a frontvonalról: emberölési kísérlet jéggé fagyott hallal, kisebb méretű hólavina indítása a tetőről stb. A két öreg nem holmi nyugdíjasoknak való unatkozással tölti a napjait.

A nagy változás azonban akkor következik be, amikor megjelenik Ariel (Ann-Margret sziporkázik), az energiától vibráló újdonsült szomszédasszony és teljesen felborítja Gustaffsonék életét. Ezek után természetesen új területen kezdődik meg a csatározás John és Max között.

A filmben állandó szereplővé lép elő a hó – néha már úgy tűnik, hogy Wabashában sosincs tavasz –, majd megjelenik Melanie (Daryl Hannah) és Jacob (Kevin Pollak) is, a két szomszéd gyerekei, akik még egy szállal dúsítják a sztorit.

Összességében a zsémbes öregemberek története földre szállt, emberléptékű vígjáték, amolyan „a vén kecske is megnyalja a sót” stílusban.

Még egy: aki látta Jackie Chan bármelyik filmjét, ne rohanjon ki a konyhába a vége főcím megtekintése előtt! Megéri!

 (1995, Cinema Video Plusz)

Hong Kong – és most már a világ – akciófilmjeinek koronázatlan királya, az idén 45 (!) éves Jackie Chan újra visszatért a mozikba, hogy bámulatos technikai tudásával, bátorságával és féktelen vicceivel ismét ámulatba ejtse a nagyközönséget. Jackie, aki eddig a létező összes csontját eltörte vagy kificamította – Az istenek fegyverzete forgatásán elszenvedett balesete után egy többórás agyműtétet is végrehajtottak rajta – most sem kíméli önmagát: tör, zúz, harap, autót vezet és természetesen bunyózik, bunyózik és bunyózik, hogy egyetlen pillanatra se szunyókáljon el a néző a moziban. Az akciók közbeni elképesztő kaszkadőrjeleneteket – a film fináléjában, ami természetesen maradjon titok, minden idők egyik leglátványosabb és legveszélyesebb ugrását hajtja végre – a tőle megszokott viccözönnel oldja a feszültséget. De lássuk csak miről is szól Az elveszett zsaru!

Afrikában a tudósok egy rejtélyes ércet bányásznak ki a földből. A fantasztikus leletet azonban nem tudják sokáig titokban tartani, hiszen nemsokára egy nemzetközi kommandó jelenik meg az erdő fái között, hogy az ércet és három megtalálóját elrabolják. A sikeres akció végeztével aztán a kommandósok is indulnának haza, amikor kiderül, hogy valaki elárulta őket: a pilóták kiugrottak a helikopter irányíthatatlan. A zuhanó gépből aztán nagy igyekezetében az egyik kommandós, Jackie (Jackie Chan) kizuhan és az erdő fái közé esik.

Egy afrikai bennszülött törzs tagjai találnak rá és addig ápolják a teljesen összetört, eszméletlen férfit, míg az végre járni nem képes. Jackie végülis felépül, a gond csupán az, hogy nem emlékszik sem a nevére, sem pedig a múltjára. Az elveszett fickó megtalálja a lezuhant helikopterroncsot és egykori társai sírját, de még ezzel is csak halvány emlékfoszlányok derengenek fel az agyában. Nem várakozik azonban sokáig, hiszen egy rallye-verseny kitűnő alkalmat jelent a számára, hogy visszatérjen a civilizációban. Változatos helyszíneken – elsősorban Dél-Afrikában és Hollandiában – két, hozzácsapódott nő (Michelle Fere és Mirai Yamamoto) segítségével próbál fényt deríteni a múltjára és megtudni azt, hogy valójában ki is lehet ő...

Az elveszett zsaru Jackie Chan egyik legjobb filmje; az már eleve önmagáért beszél, hogy a Távol-Keleten a bevételi versenyben még a Titanicot is könnyedén maga mögé utasította. Jackie most sem hagy cserben bennünket: a lendületes tempójú akciómoziban vicc- és ökölbombákat zúdít ránk, észre sem vesszük és nemsokára már a végefőcím alatt látható, védjeggyé vált elszúrt jeleneteket figyeljük.

Jackie legújabb filmjének pofonjai augusztus 12-től csattannak a tarjáni Apolló Moziban. Érdemes odafigyelni a fapapucsokra!

 (1999, Nógrád Megyei Hírlap)

Ha már ma úgyis Jackie Chan Day van: a Nógrád Megyei Hírlapnak nagyjából 1997-1999 környékén írtam jópár filmajánlót kábé 400,- Ft per írás horror árfolyamon, ami tudták, hogy nem sok, de "jó lesz majd könyvet venni belőle". Az akkori könyvárak mellett így is lett! A film másik "szakmai" érdekessége, hogy a sajtóvetítését olyan, - számomra - 100%-os mozikkal együtt tartották, mint a Mátrix, a Csúcsformában és a A 13.harcos. Életem legjobb filmnézős napja volt! 

Jackie Chan kétszer is forradalmasította az akciófilmgyártást. Legelőször a hetvenes évek végén, amikor a halálkomolyra vett kosztümös filmek félórás küzdelmei közé részeges kung-fu – és nem karate, könyörgöm! – mesterként becsempészte sajátos humorát, majd amikor 1985-ben a Rendőrsztorival életre keltette a szintén iskolát teremtő, modern bunyós akciófilmek alapját. Mindezekre azonban csak az amerikai közönség egy része volt vevő: a többiek megmaradtak a Sho Kosugi, Michael Dudikoff és mára szintén névtelen társaik, majd később Van Damme tehetségtelen ökölrázásánál.

Jackie szívósan dolgozott tovább és a kilencvenes évek közepére jött el újra a lehetőség, hogy berúgja a hollywoodi stúdiók kapuját. Miután az eddigieknél sokkal kidolgozottabb történetű és dramaturgiájú második részeges film elkészült – csak a végső akciójelenet felvétele négy hónapig tartott, ami napi 3 másodperc (!) hasznos bunyót jelentett – hozzálátott az ostromhoz: Kanadában el kezdte forgatni a célzatosan a tengerentúli közönségnek szánt külvárosi vicc- és akcióbombáját, a Balhé Bronxbant.

Keung Hongkongból érkezik Bronxba, hogy részt vegyen bácsikája, Bill (Bill Tung, aki Hongkong legismertebb lóverseny-kommentátora szinte minden filmjében a Bill bácsi nevű jóságos rendőrfőnököt – Rendőrsztori-sorozat – vagy a Bill bácsi nevű jóságos, lottónyertes átlagembert – It’s a Mad Mad Mad World-sorozat – játssza) esküvőjén. Miután a szertartás és boltja eladása után a már nem is annyira ifjú pár nászútra megy, Keung egy időre még marad, hogy segítsen az új tulajdonosnak, Elaine-nak (Anita Mui: a nála kilenc évvel fiatalabb színésznő egy évvel korábban még Jackie anyját játszotta). Keung közben összeismerkedik a szomszéd kisfiúval és annak nővérével, majd az első bunyó sem várat magára sokáig: egy helyi banda megpróbálja kirámolni az üzletet; gyűrött orrú hősünk azonban látványos körülmények között jobb belátásra bírja őket. A történet további részében fontos szerepet kap még egy kispárna, néhány dilinyós bandatag, egy-két igazi gengszter és mindenféle, mások vidám elgyepálására alkalmas tárgy és eszköz – lásd: hűtőszekrény, bevásárlókocsi és más egyebek.

Az igazi, stabil rajongók már tudták, Amerika azonban még csak akkor ébredt: a világ elsőszámú gipszfogyasztójának végre sikerült az áttörés – mégpedig szó szerint. Bár nem csupán Jackie, de a stuntmanből lett rendező, Stanley Tong, két kaszkadőrnő és az egyik szereplő, Francois Yip csontjai is bánták a felvételeket, a suhogó műanyag nindzsa-kardokhoz szokott amerikai moziközönség szájtátva bámulta – a Hongkongban egyébként díjnyertes – akciójeleneteket és nevetett a vicceken, valamint a már kötelezően bemutatott, elhibázott jeleneteken. Hollywood „hát mi a fenét néztünk mi eddig?!” – felkiáltással verte a fejét az íróasztalba, majd gyorsan egy halom szerződést tolt a szelíden mosolygó kínai elé. És bár a maguk nemében zseniális akciófilmjeiért valószínűleg soha életében nem kap majd Oscart – talán majd egy életműdíjat nyolcvan évesen –, túl a negyedik X-en Jackie végre elérte, amit akart: a világ legjobb és legnépszerűbb akciósztárját ma már az Álomgyárban is komolyan veszik – és a tékákból az A-lista élére ugorva ma már mindenki legnagyobb örömére 20 millió dollárért ropogtathatja a csontjait…

 (2002, DVD Magazin)

Semmit nem kell hozzáfűzni! A legnagyobb kedvenc: Jackie!

Akik túlélték a lehetetlent…

Az életveszélyes kalandok mindig is vonzották az embert.

Több ezer férfi és nő vállalta a kockázatot és félelem nélkül vágott neki az addig ismeretlen tájaknak, az űrnek vagy az óceánoknak. Volt, aki túlélte, volt, aki nem maradt életben. De nekik volt választásuk, önként vállalták a veszélyt.

Nem volt viszont választási lehetősége annak a negyvenöt embernek, akik 1972. október 13-án egy kis utasszállító fedélzetén repültek az Andok csúcsai felett. A vidám uruguayi rögbicsapat tagjai egyszer csak elrettenve látták a vészesen közeledő sziklákat és abban a pillanatban az egyik szárny leszakad, feltépi a gép oldalát és a repülő irányíthatatlan lövedékként csapódik a hóval fedett csúcsok közé. Csupán néhány másodperc alatt lezajlik a katasztrófa, de az életben maradt harminchat ember számára egy hetven napos élethalálharc veszi kezdetét.

Tökéletesen kivitelezett és rendkívül hatásos képsorokkal kezdődik Frank Marshall másodikfilmes rendező kétórás drámája. Az Arachnophobiával debütáló Marshall azonban nem újonc. A Spielberg-istálló egyik legnagyobb ásza több, mint tíz éve producertársa a nagy mesélőnek, tucatnyi világsiker aktív résztvevője.

Az Életben maradtak ennek megfelelően nem válik csóró sablonfilmmé.

A túlélők élére rögtön Antonio (Vincent Spano), a csapatkapitány áll, aki irányítja a többieket, megteremti a túléléshez szükséges feltételeket, szétosztja a szűkös élelmiszer-maradékot és a sebtében összetákolt rádión hallgatja a külvilág híreit: tartja a reményt a társaiban. Azonban a remény hamar elszáll, még egy hét sem telik el, amikor leállítják az eltűntek keresését.

A jövő kilátástalan, a táplálék elfogy. Az orvostanhallgató Roberto (Josh Hamilton) tanácsára kettőt tehetnek: vagy az éhhalál vagy a halottak elfogyasztása. Más választás nincs, egy üvegdarabbal a kezében Roberto odatérdel a hóba temetett holttestek mellé és lassan vágni kezdi a húst…

A kényszerű táplálkozás mindennapossá válik. Az egyre fásultabb csapatot a húgát elvesztő Nando (Ethan Hawke) rázza fel, aki megunja a tétlen várakozást és két társával nekivág a hómezőnek.

Megrázó film az Életben maradtak, a legjobbak közül való. Hatalmas sikert aratott az USA-ban, Nyugat-Európában és nálunk is rengetegen kíváncsiak rá.

Egy olyan történetet nyújt át, amely nem egy túlfizetett hollywoodi forgatókönyvíró agyában született meg, hanem egy húsz évvel ezelőtt valóban megtörtént tragédiát mond el hitelesen. Frank Marshall volt olyan bátor – és talán jó szimatú is –, hogy belefogott a forgatásba és munkáját szakavatottan végezte el. Az emberevést vérfürdő helyett az életben maradás egyetlen lehetőségeként mutatja be, a roncsban lejátszódó kamaradrámában a fiatal és tehetséges, bár mifelénk többnyire ismeretlen színészek – Hawke, Hamilton Spano és a többiek – rendkívül hitelesen játsszák el a valódi szereplőket.

Peter James operatőri munkája csupán lenyűgöző tájképeket nyújtana, ha valahol a távolban nem látnánk néhány apró emberi alakot, akik eltökélten kapaszkodnak a ki-tudja-hányadik hegycsúcsra, hogy megpillantsák a vágyott fűmezőket, az élet növényeit.

Az összetartás, a barátság, az emberi akarat himnusza a film, olyanokról szól, akik tényleg megtették az elképzelhetetlent: életben maradtak!

 (1993, nem jelent meg)

Ha jól emlékszem, az Alive az első filmek között volt, amit még az ős-hőskorban, a megboldogult November 7 Filmszínház rendszerváltó utódja, a Apolló Mozi lelkes dolgozójaként láttam Salgótarjánban. Rögtön papírra is vetettem, ám sajna, mint akkor több más írás, ez is az íróasztal fiók legmélyén végezte...

„Ez nem Monaco. Ez Bagdad!” – szólt kedvenc beszólásom a B13 – A bűnös negyed című opuszból, ami még anno minimális várakozásaim ellenére felettébb szórakoztató filmnek bizonyult. Sőt, hatására csaknem arra is rávetemedtem, hogy az XXXX-hez közeledve és néhány gipszelést magam mögött tudva magánszorgalomból a háztetők kaszkadőrévé váljak.
Pár évvel ezelőtt Luc Besson gondozásában a B13 egy nem is olyan távoli és nem is annyira lehetetlen jövőben a külvárosi Párizs lezárt gettójába vezetett el, ahol egy sajátos, önszabályozó gangstatársadalomban áldozatként, bandatagként, parkour-profiként éltek és haltak az emberek… és ahol nem csak a nyolcévesek, de még a nagyik is shotgunnal jártak-keltek – már ha megérték a nyugdíj korhatárt.

Az első rész akrobatikus képességű, csupaizom, kickass jófiúi, Leito (David Belle) és Damian (Cyril Raffaelli) természetesen beugranak a folytatásba is: a csibész negyedlakó és a becsületes zsaru újból együtt bunyóznak, midőn korrupt ügynökök, gátlástalan kapitalisták és arctalan csatlósaik a naivságában mit sem sejtő Monsieur Président orra előtt próbálják egymásnak ugrasztani a B13-at és a való világot. Hiszen mindenkinek jobb, ha nem kell kínlódni gettó mocskával. Így a nagypolitika és a gonosz ingatlanosok pusztuljon-a-férgese-felkiáltással már küldenék is az atomot, ha két hősünk menedzselésében a B13 népe össze nem fogna ellenük: jön itt kérem a fehér, az arab, az afro-francia náció, sőt még a neonáci is boldogan beáll a sorba, csakhogy a szeretett negyed megmeneküljön…

Két szimpatikus főhősünk persze rendesen odateszi magát, egymást és az ellent. Ám a folytatás helyett inkább az Elrabolva című meglepetés-sikerfilmre átnyergelő Pierre Morelt váltó rendező, Patrick Alessandrin (Pelenkás bajkeverő) nem nagyon tud mit kezdeni a sztorival: az első fél órában bunyóorgiája közepette ismét összefutunk Leitoval és Damiannal, ami kezdésnek rendben is van, de aztán néhány egészen jó, a 80-as évek Jackie Chanjét idéző eksönt leszámítva nem sok új ötletet dob fel a film. A gonoszokat már az elejétől ismerjük, így hiányzik a rejtély és a B13-ban még meglévő csavaros történetvezetés, szóval oda az igazi izgalom is. A korábbi, ironikus macho humor csak ritkán bukkan elő, néhány szál elvarratlan marad, aztán eme hiányosságokra még súlyosan rá is nehezedik a finálé szájbarágós, internacionalista összeborulása – de szép is lenne, ha minden probléma ilyen véget érne!

A hiányosságok ellenére persze szórakoztató akció az Ultimatum. Ugyan nem ér fel az első részhez, ám még mindig életképesebb, mint a Taxi sokadszorra újratuningolt folytatásai.
Bár háztetőkön azóta sem ugrálok, de azért elhatároztam, hogy azt a francos, falrafellépőshátraszaltót, amit már vagy húsz éve, a Dragon Lord megnézése óta szeretnék megcsinálni, most végképp megtanulom. Ha török, ha szakadok…

(A hetedik sor közepe, 2009)

2009-ben - kis kihagyás után - újabb fejezet kezdődött, amikor A hetedik sor közepére (http://hetediksor.hu) beültem, hogy újra filmekről írogassak. A legelső filmkritika az egyedi, parkour-akciózós B13 - A bűnös negyed című francia eksönfilm nem tűl sok eredetiséget felmutató folytatása, az Ultimátum volt. A falrafellépős hátraszaltót azóta sem tanultam meg, valószínűleg már le is mondhatok róla...

Leon még csak kantáros rövidnadrágjában a játszin üldögélve bütykölte a frissen gumizott csúzliját, amikor Jean-Paul Belmondo vidáman berúgta az ajtót, majd a „Monsieur, vajh ki lehet Ön és miéht nem kopoghtat?” -kérdésre a frappáns „Joss Beaumont: kémkedés és bunyó!”- t elejtve egy jól irányzott öklössel az alélés karjaiba taszajtotta a gyanútlan kérdezőt.

Hogy ki ez a gyors kezű, bizonyos Monsieur Beaumont? Természetesen a francia Jean Bond, azaz a legprofibb módon kiképzett és minden rázós szituációban pillanatok alatt megoldást találó gall kakas: Frankhon büszkesége és legjobb titkos ügynöke. A vicces, ám kőkemény és a végsőkig kitartó pasas, aki a nőket lefegyverző stílusával és mosolyával, míg a férfiakat nem kevésbé meggyőző fizikai erejével teszi ártalmatlanná.

Beaumont-nak ez utóbbira felettébb szüksége is lesz, hiszen egy afrikai államfő megölésére a fekete kontinensre küldik. Ott azonban váratlan fordulat várja: a politikai és gazdasági szélirány-váltás hatására az utolsó pillanatban lefújják az akciót, megbízói pedig csúnyán magára hagyják emberünket. Mire Joss felocsúdik, már csattan is a cellaajtó és a szuperügynök megkezdi hosszúra nyúló afrikai nyaralását. Nem lenne azonban profi, ha nem találna módot arra, hogy gyorsan kipörgő lábaival el ne szeleljen háta mögött hagyva a sivatag homokját. Beaumont, a küldetéséhez hű ügynök ismét célkeresztjébe veszi a célpontot, ám nem is sejti, hogy egykori megbízóinak mekkora meglepetést okoz újbóli felbukkanásával - akkorát, hogy azok jobbnak látják, ha rövid távon likvidálják legjobb emberüket, a profit...

Ki is lehetne a címszereplő vagány titkos ügynök eljátszásának feladatára a legalkalmasabb, mint a le cinéma legnagyobb fenegyereke, Jean-Paul Belmondo? A bő húsz évvel ezelőtti film címszerepében az akkor az ötödik ikszhez közeledő sztár ifjúkora legjobb kalandfiguráit idézve akcióból akcióba hajt, miközben a tőle megszokott módon szórja a kölyökmosolyokat, a jobbegyeneseket és a pisztolygolyókat – bár egyre több ősz hajszállal kell megküzdenie, most is bizonyítja, hogy gyűrött arcú nagypapiként is több vonzerő és férfiasság sugárzik belőle, mint bármelyik fiatal, Monte Carlóban pipiskedő nyápicba.

Természetesen egy pillanatig sem szabad megfeledkeznünk a hosszú évtizedek óta kiváló dallamokat komponáló másik nagy öregről, Ennio Morriconéról sem: a zseniális maestro az egész film hangulatát alapból meghatározó zenéjével – elsősorban a Chi Mai, annak idején slágerlistákat is döngető balladával – ismét beírta nevét a nagy könyvbe. Akármilyen profi fickó is Joss Beaumont, Morricone keze munkája nélkül nem csupán egy jó kis európai akcióval, de a filmtörténet egyik legjobb és leghatásosabb krimi-fináléjával is szegényebbek lennénk... Vrai?

 (2003)