Minden, amit tudni akarsz Kingről – az emberről és íróról…

Stephen Kinget a könyvolvasó-filmnéző nagyérdeműnek természetesen nem kell bemutatni, neve évtizedek óta szerepel a bestsellerlistákon és műveinek – pár kivételes alkotástól eltekintve inkább közepes és gyenge – adaptációi tucatjával kerültek már vászonra és képernyőre. Több, mint 350 millió eladott példány után, idei áron félmilliárd dolláros vagyont összepötyögő szerző első regénye, a Carrie óta eltelt ötven rémisztő esztendő bőven termelt annyi magánéleti és szakmai adatot, „Stephen King-történetbe illő” eseményt és érdekességet, hogy az egy impozáns, súlyos életrajzi könyv után sikítson!

A szimplán csak a horrorkirály nevét viselő keményborítós kötet méretei miatt nyaralásra cipelésre, tömegközlekedési olvasásra ugyan nem alkalmas, ám egy otthoni, énsarokban való elmélyedésre tökéletesen megfelel! A „Munkái, élete, inspirációi” alcím mögött megbújó rengeteg információ és többségében ritka vagy sosemlátott korai fotó még a megrögzött fanok számára is nyújthat újdonságot. Hiszen Bev Vincent szerző, esszéíró és könyvkritikus – aki korábban már dolgozott az íróval a The Road to the Dark Tower: Exploring Stephen King’s Magnum Opus című elemzésen és együtt válogatták a Rettegés a felhők felett antológia novelláit is – életrajza sokszor még King saját, 2000-ben kiadott és most is számtalanszor idézett önvallomásánál is mélyebben merül a szerző életébe.

A könyv tartalma a klasszikus életrajzi művek szerkezetét követi az író 1947-es születésétől kezdődően évtizedes bontásban, ami nagyjából egybe is esik a horrorkarrier különböző minőségi változásaival. A hosszabb időszakot átölelő A jövő alkotójának fiatalkora után az 1970-es évek kezdeti sikerei (A Doubleday-esztendők) után látjuk a befutott bestsellerszerzőt (Midász érintése), majd a 90-es évektől kezdődően a részbeni stílusváltást, amit a legutóbbi időkig követnek nyomon a Kísérletezés és változás, A baleset után, illetve a King, a krimiíró címeket viselő fejezetek.

Persze, ezek főbb momentumait már a legtöbb rajongó ismerheti, ám Vincent szerkesztésében mindezek az életrajzi adatok számos plusz információval egészülnek ki, amit főképp a Közjáték alcím alatt futó alfejezetek mutatnak meg.

Így King a Getting It Out című első, 40 oldalas regénye és a 30 dolláros honoráriumot érő első fizetős műve – The Glass Floor (1967) – mellett megismerkedhetünk az ifjú író költészetével, korai, nem horror írásaival, Richard Bachman megszületésével, A menekülő ember villámgyors megalkotásával, súlyos közlekedési balesetével és annak utóhatásával, művei limitált kiadásaival,  író szereplőivel, illetve a képzeletbeli, ám számtalan könyvében, novellájában, kisregényében visszatérő Castle Rock és Derry városok történetével – ez utóbbiakat érdekes módon a sztorikból összeollózva olvashatjuk el!

Az életrajzi időkerék forgásának megfelelően érkezik a regények felsorolása, ami néhány, kiemelten kezelt, jól kielemzett művet – Carrie, Kedvencek temetője, Az, Tortúra, illetve a talán leginkább személyes kötődésű regénye, a 2006-os Lisey története – leszámítva csak röviden kerül jellemzésre, ám mindig bukkannak fel irodalmi, alkotói érdekességek, érzések, életrajzi információk. A sok kis kiegészítő anyag közé belefér a képregények, hangoskönyvek, e-bookok megemlítése, a Danse Macabre című horrortörténeti non-fiction, a fiaival, illetve Peter Straubbal közösen készített alkotások, illetve a Rock Bottom Remainders nevű, művészek, írók, kritikusok által összegrundolt amatőr zenekar, ami ugyan „nehezen hallgatható”, de legalább, ugyanolyan jól zenél, mint ahogy a Metallica regényt ír”. A rengeteg információ között talán egyetlen hiányosság, hogy Vincent talán csak négy oldalt szentel a húsz alkotói éven át készült, nyolckötetessé terebélyesedett A Setét Torony-sorozatnak.

Szintén – de érthető okból, King regényírói munkásságát előtérbe helyezve – kevés betű jut az adaptációkra: miközben végig követhetjük a pályáját sokáig meghatározó drogproblémáját, majd balesetét, megtisztulását, illetve az ezeket követő stílusváltását, a klasszikus horrortól való részleges eltávolodását, az 1976-os első filmfeldolgozása, a Carrie után következő, változatos minőséget képviselő rengeteg mozi, tévéfilm és sorozat legjobb esetben is csupán plusz adalékként, pár érdekességet kiemelve, egy-egy fotóval kerül bele az életrajzba. (Érdekes, hogy a legjobbként emlegetett mozgóképes adaptációk – leszámítva az Az új feldolgozásait – nem is a horrorok, inkább a drámák közül kerülnek ki: Tortúra, A remény rabjai, Halálsoron, Dolores Claiborne.) Mindezek kielemzése egy hasonlóan robosztus, súlyos, nagy terjedelmű könyv feladata lenne – remélhetőleg egyszer ez is elkészül –, ám kárpótlásként a tényleg bőséges függelékek között az összes film- és széria időrendi felsorolását megtaláljuk.

Mindent összevetve Stephen King életének könyvváltozata csaknem mindenre kiterjedő, tartalmas, minőségi, bőséges információt átadó olvasmány, ami méltóképpen foglalja össze az egyik legismertebb és legsikeresebb ma élő regényíró pályafutásának bő ötven évét.

És, hogy mi lesz majd ezután, az elkövetkező öt évtizedben?

„…tudni fogom, mikor jött el az idő… Vagy ráborulok az asztalra, vagy elfogynak az ötletek… Amíg úgy érzem, jó munkát végzek, nem látom, hogy abba kéne hagynom.”

(www.hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2023.12.21.)

A világ egyik legismertebb, legnépszerűbb és legsikeresebb íróját eddig csak a horror királyaként ismertünk, ám a valóban súlyos szakmai-életrajzi könyv bevezet a bestsellerszerző pályafutásának és magánéletének eddig kevésbé vagy egyáltalán nem ismert részleteibe is. Izgalmas, fordulatos, elgondolkoztató és néha rémisztő - mint egy vérbeli Stephen King regény!

A Memento zseniális film.

Kétségtelenül az utóbbi évek legjobb alkotása és még az is megkockáztatható, hogy egyike minden idők legjobb filmjeinek – az Internet Movie Database látogatói, azaz a világ mozilátogatói a rangot jelentő Casablanca, A keresztapa, A remény rabjai, a Schindler listája, A Gyűrűk Ura és a Csillagok háborúja társaságában az örökranglista tizedik helyét szavazták meg a számára.

A kiváló – csak 5 millió dollárból rekordidő, huszonöt nap alatt leforgatott – Memento brit rendezője, az 1970-ben született Christopher Nolan tehetségét dicséri. Nolan 1998-ban már készített egy 69 perces, Following címet viselő kis remekművet, majd két évvel később ismert, de nem sztár színészekkel leforgatta formabontó, a Ponyvaregény, valamint A lé meg a Lola történetvezetési stílusát, epizódokból való épülését idéző alkotását. A film egyszerre fekete-fehér és színes, története két idősíkon mozog és ami igazán kiemeli a mezőnyből az Nolan egyszerű, de zseniális húzása: visszafelé meséli el a történetet!

Egy elsötétedő polaroid kép, egy életre kelő, fejbe lőtt férfi és máris látjuk Leonard (végre egy nem nyálas szerep: Guy Pearce) történetét és tulajdonképpen nem csupán mi, de velünk együtt maga Leonard is kockáról-kockára próbálja összerakni a megtörtént eseményeket. Az ex-biztosítási nyomozó ugyanis rövidtávú emlékezetkiesésben szenved, azaz néhány perc múltán elfelejti a vele történt eseményeket. Éppen ezért élete legfontosabb információit vagy polaroid képek széleire írva vagy a saját testére tetoválva őrzi. Így üldögél motelszobájában elméleteket gyártva, vagy így nyomoz az utcán nyomok és emlékek után kutatva: a célja ugyanis nem más, mint megtalálni felesége megerőszakolóját és meggyilkolóját…

Az abszurd alapszituációból kibontva és a lehetetlent is megoldva a rendező visszafelé mesélve is képes fokozni a izgalmat: úgy fűzi az egyes epizódokat egymásba, hogy mindvégig fenntartja a néző figyelmét, de ezzel együtt a legutolsó pillanatig kétségek között hagyja egészen a befejező jelenetig, amelyben minden, még a legapróbb elem is szépen a helyére illeszkedik. Addig is furcsa emberek és szituációk tucatját felvonultatva űzi hősét az idő visszafelé forgó kerekén, hogy a közben felmerülő ezernyi kérdést egy frappáns fékcsikorgással válaszolja meg.

A Memento kimagasló film és ami tényleg egyedülállóvá teszi, az, hogy története nem a filmvásznakon vagy a tévéképernyőkön, hanem az emberi agyakban játszódik le!

Maradandóan.

(2002)

 2000-ben még nem sokan tudták, hogy ki ez az alig 30 éves rendező, aki rendhagyó időrendet követő filmjével először hagyta ott kéznyomát a mozgókép-történelem sugárútján. Christopher Nolan azóta számos remek, sőt zseniális mozival szórakoztatott bennünket és vált a jelen kor egyik legnagyobb direktorává. Első Oscar-jelölését kapta a Memento írójaként és idén már a nyolcadik nominációjánál tart - reméljük, az Oppenheimerrel végre beérik az arany!

Filmforgatás a szabad ég alatt.

„Repül a nehéz kő!” – kiált az egyik díszletmunkás, majd a büfékocsit a benne vacsizókkal együtt felborítva elhúz a jobbszélen, ahol éppen Brian Levant rendező tárgyal a vezetőoperatőrrel.

„Vigyázat!” – hallik egy hang; elsőre mindenki felkapja a fejét, aztán rémült üvöltéssel mindenki szétszéled a tájban. Egy, a napot elhomályosító, irdatlan kődarab pattan át két lihegő statiszta felett, majd az ijedtében lábait gubancoló forgatókönyvírót veszi üldözőbe. A szikla széttrancsíroz még két kamerakocsit, felrobbant pár reflektort és miután kitépi az éppen a helyszínre érkező executive producer kezéből a Corvette-ajtót, szépen, ahogy kell telibekapja a szafariszékében békésen szunyókáló baseballsapkás, egyébként Steven Spielbergre feltűnően hasonlító egyént.

Nos, valahogy így képzelem el a frédibéni, alias A Flintsone-család című film forgatását. Karikatúra-szerű, majdhogynem rajzfilmdíszletek között idétlenkedő, kőkori bőrruhába öltöztetett színészek és a tőlük nem sokkal komolyabb filmkészítők küzdelme az elszabadult műszauruszokkal és óriás poliuretán-sziklákkal.

Persze, csakúgy mint a fent említett, méretes kődarab, az egész film is habkönnyű, ami manapság egy re inkább dívik. Ugyanis Hollywood felé nem illik mélyenszántó vagy magasröptű társadalmi drámákkal, keserű emberi tragédiákkal traktálni a nagyérdeműt, mert ezeket nem túlságosan kedvelik. Elég a divatosan az élettempóhoz igazított, lendületes, de nem túl mély nyomot hagyó sültkrumpli-hamburger stílusú mozi.

Elég hozzá egyetlen nagykorú gyermek, aki az ábra szerint még mindig nem tud megszabadulni az őskortól: Steven Spielberg. A Jurassic Parkkal ellentétben most szerényben háttérben maradt, csupán nevét és Amblin Entertainment nevű cégének anyagi-technikai hátterét adta a produkcióhoz.

Az évtizedek óta nagy sikerrel futó rajzfilmet feltuningolták néhány modernizált ötlettel (valódi konyhamalac, őspapagáj üzenetrögzítő, házgyár, autómosó stb. stb.), majd a két főszerepre szerződtették azt a két színészt, akiken kívül senki más nem jöhetett volna szóba: John Goodman magára öltötte Frédi bőrruciját, Rick Moranis pedig Béni-szőkére változtatta a haját. Minden együtt állt, hogy végre felhangozzék a legendás Subidubidúúúúú!

Valamikor az emberi lét hajnalán a nem kimondottan eszes, de nagyszerű apa-férj-barát Frédi Flintsone egy ősi Kő Co.-ban, mint sziklafejtő melós dolgozik. Akár az árnyék, mindig vele van egyetlen igaz barátja, Béni is. Lagymatag középosztálybeli életüket élik, a mindennapi robotból csupán az asszonyaikkal, Vilmával (Elizabeth Perkins) és Irmával (Rosie O’Donnel) fűzött szópárbajaik, valamint ökörköri kuglipartijaiak jelentenek kivételt.

Aztán Frédire rámosolyog a szerencse. Egy teszt – és Béni hathatós – segítségével sikerül kilábalnia a kőporból és kapásból a cég elnökhelyettesi székébe kerül. Nem sejti, hogy a háttérben Cliff (Kyle MacLachlan) és Miss Sharon Stone (!) (Halle Berry) keverik a kártyákat. A hirtelen jött jólét megbolondítja Frédit és első lépésként barátját, Bénit repíti ki a cégtől.

Miközben a munkanélküli Béni mindenfajta csóró munkával próbálja eltartani a családját, addig Frédi az újgazdagok fényűző életével ismerkedik: a hajdanvolt haverság átvált erszed-el-a-hajamat kapcsolatba. Az újdonsült fejes nyakába szakad még kiállhatatlan anyósa is (Elizabeth Taylor), aki folytonos szidalmazások helyett most már feltörő vejét dicsőíti.

Ezen a ponton úgy tűnik, hogy hőseink helyzete megérett arra, hogy siralmassá minősítsük. De egy Spielberg-mozi nem lenne az, ami, ha megtagadná önmagát! Ebből következően a humor- és látványparádé egyenes úton vezet a boldog és megnyugtató végkifejlet irányába…

Nem filmtörténeti remekmű a Flintsone-család – habár megérne egy-egy díszlet-, effekt-, és kosztüm-Oscart –, de kikapcsolódás az agynak és kemény munka a nevetőizmoknak. Ahogy az lenni szokott, a tavalyi moziszezon egyik kasszasikerévé vált, dacára a több tucat képregény- és rajzfilm-adaptációnak.

Mi pedig várhatjuk az evolóciós létrán felfelé kaptató, mindig fejlődőképes homo hollywoodius legújabb agyszüleményeit: nem lehet messze az idő, amikor az összeszokott Moranis-Goodman páros eljátssza Asterix és Obelix kalandjait vagy John Malkovich tündököl az isteni Gusztáv háromhajszálas szerepében…

(1995, Cinema Video Plusz)

Az ökörköri körkép több évtizednyi, korszakalkotó rajzfilmezés után 1994-ben költözött a filmvászonra. Flintsone Frédi és Dorongi Béni kalandjainak élőszereplős változata a kor akkori nagy komikus neveinek - kivéve Halle Berry, aki még csak akkoriban kapaszkodott felfelé a hollywoodi sziklákon - közreműködésével pattintott vissza a szatirikus kőkorszakba és bár emlékeim szerint a moziban nagyon hiányzott Romhányi József zseniális, verses szövege, az első filmverzió nagyon kellemes szórakozást hozott...

Az idei év Oscarjára India ugyan a – shortlistről végül lemaradó – Last Film Show-t jelölte, ám az elmúlt időszak nagy slágerévé mégis inkább a 2018-ban megkezdett, de a Covid miatt hányatott sorsú RRR vált. A történelmi, de részben fiktív sztori számtalan díja és jelölése közé a lendületes Naatu! Naatu! (Táncolj! Táncolj!) című dalával begyűjtött egy Golden Globe-ot, így komoly esélye van arra, hogy a nóta behúzza az idei Oscar-aranyat is.

Táncolj! Harcolj!

Nagy többségünk csak az akciójelenetek szürreális szuperharcos jelenetein nevetgélve találkozott az indiai filmgyártás gyöngyszemeivel és a „Bollywood nem Hollywood” érzés boldog tudatlanságban nem ismerkedünk meg az ország mozis alkotásaival. Így – leszámítva néhány, nemzetközileg is közismert és általában „nyugati szemlélettel” dolgozó rendezőt, mint Mira Nair (Salaam Bombay!, Esküvő monszun idején) vagy Shekhur Kapur (Elizabeth) – teljesen rejtve marad előttünk az echte, valódi bollywoodi, dramaturgiájában, eszközeiben kissé idegen indiai filmgyártás.

Bevallom, az eddigi távol-keleti kalandozásaimból nekem is kimaradt az ország mozis kínálata, mert a látszatra előzmény nélküli, váratlan táncra perdülés és éneklés a sokszor három órás filmidőben asylumosan bűnre csábító rémképeket vetített elő: sosem tudtam eldönteni, hogy az alkotók viccelnek vagy vérkomolyan gondolják a táncdalfesztiválos hangulatú betéteket. Nemrégiben a piaci szempontból jól eltalált című és témájú Kung Fu Yoga (ami nagyjából akár 3 milliárdos népességhez is szólt) is csak a jóöreg Jackie Chan miatt fért fel a listámra, ám mivel még ő sem győzött meg, ezidáig nyugodt szívvel kihagytam a Sivahíró dalosharcos filmeket.

Lehet… tévedtem! Az RRR ugyanis felejtősre reinkarnálja a korábbi, fotelszakértős indiai élményeimet és a gif-re termett, Gangesz kapitány és a Monszun katonája fapados Marvel-utánzat helyett egy szórakoztató, látványos, néha humoros, a magyar léleknek sokszorosan túlcsorduló érzelmekkel teli bő három órás, valódi különlegességet nyújt…

Majdnem poirot-sra igazított, csinos bajszok, szépen fésült férfi frizurák és ápolt szakállak! Minden borbély (bocs: barber) Szőrszál Nirvánája kibővítve a szenvedélyes, őserő férfiak életével: ez Komaram Beem (N.T. Rama Rao Jr.) és Alluri Sita Ramajaru (Ram Charan Teja), a valóban élt, ám sosem összedolgozó indiai szabadságharcosok kitalált és nem túlságosan bonyolított története.

1920-ban járunk. A sötét lelkű Brit Birodalom fehér helytartója, Scott Buxton (Ray Stevenson – Thorok, A beavatottak, Róma, Vikingek stb.) és felesége csalárd módon „megvásárolják” a tehetséges, vidéki kislányt, Mallit és magukkal viszik őt Delhibe. A falu védelmezője, Bheem ezért felkerekedik, hogy bármi áron, de kiszabadítsa a leányzót a hódítók fogságából. Egy másik szálon látjuk a – well, többszörösen is kihangsúlyozottan bloody gonosz – britek hű, ambíciózus egyenruhását, Rajut, amint látványos akcióban egymaga helyretesz egy több ezres, az európai uralom okán felbőszült tömeget, majd nekilát, hogy különböző módszerekkel meggyengítse az ellenállást.

Két hősünk története egy majdnem tragédiával végződő vonatbaleset alkalmával szövődik egybe, amikor a maxra pörgetett jelenetben nem csak egy kisfiú életét mentik meg közösen, hanem lassításokkal iskolázva Michael Bay-t is visszaültetik az iskolapadba.

Az elsőre színpadiasan túljátszott, érzelmileg és zeneileg is túlpörgetett, epikus kezdés azonban valahogy mégsem tűnik zavarónak vagy irritálónak, ha sikerül elmerülnünk a miénktől eltérő elbeszélésmód világában. A két szimpatikus főszereplő között kialakuló, oldschool férfibarátság, az életigenlő vidámság és a számtalan látványelem ugyan egyenként is soknak tűnik, ám kapunk mellé még nem gonosz angol hölgyet, nyelvismeret nélküli, szerelmes ismerkedést, hazafias érzelmeket, akciót és táncos párbajt, nem túl élethű CGI-állatok támadását, némi cselszövést és árulást, félreértést és meghasonulást, nagybetűs Barátságot, keserű de hősies visszaemlékezést és egy tényleg látványos végső leszámolást. Ja és persze fény derül a főhősök rejtett titkára, valódi motivációjára is. Így áll össze egy zenés-éneklős-táncolós-akciózós, múltszázadi eposz, ami ugyan időben és érzelmekben is néha túl sok, ám valahogy mégis jól működő látványszínház!

Randevú Ramával! Az RRR – azaz: Rise, Roar, Revolt, vagyis nagyjából: felemelkedés, üvöltés, felkelés – című tesófilm eldalolja nekünk, hogy van szórakoztató indiai főhős Rajesh Koothrappali után is. És bár teljesen jogosan, de túl sokszor dörgöli a fehér (brit) ember orra alá a bűneit – mennyibe is kerül egy angol töltény? – és néha szürreális látványvilággal operál, de vidám, energikus és túláradóan érzelmes időtöltés. Kissé gyermekien naiv jelenetei, párszor leülő ábrándozása, minden hibái ellenére is üde, gondtalanul szórakoztató színfolt a főáramú hollywoodi showbiz „Majd mi jól megmondjuk neked a Nagy Üzenetet, meglássadcsak!” bőrkabátos okosságának szürkeségében!

És most… zárótánc!

Manapság már egyre ritkább, de szerencsére még előfordul, hogy kellemes meglepetés érheti a nagy elvárásokat már valamikor 2020 előtt a ruhatárba leadó filmnézőt. A néhány, nyugati szemmel, szemlélettel is maradéktalanul élvezhető indiai alkotás mellett évente százszámra készülnek a - valljuk be - nehezen emészthető, hosszúra nyújtott, énekes, táncos, harcolós, szerelmes, cselszövős mozik, amik nem is nagyon jutnak túl az ázsiai piac határain. Elsőre az RRR is hasonló időpocsékolásnak tűnt, ám a harsány, látványos szabadságharcos eposz valahogy mégiscsak utat ropott magának a nyugati féltekére is...

(hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2022.02.07.)

Le a gatyával, uraim!

Ki a fenét érdekli, ha löttyedt és picurka, ha hátul fokhagyma-gerezd, elől pedig puhos?  Na és az, ha zsíros, lógós és minden egyes fogásnál kicsúszik az ember kezéből? Vagy ha éppen izomtól, életerőtől duzzadó és mindig tettrekész? Na, ez már jobban hangzik! De jelen esetben eme lehangoló negatív és felcsigázó pozitív tulajdonságoknak az ég egy adta világon semmi jelentőségük sincsen, hiszen pillanatnyilag a centiméterek egy fikarcnyit sem nyomnak a latban. Hogy miért? Mert itt, kérem szépen, nem arról van szó, hogy lilliputi vagy esetleg kingkingos-e az a bizonyos szerkentyű, hanem arról, hogy szembetűnően nem szteroidokon és izomtablettákon, hanem sörön és szalonnán érlelt testét ki képes röpke néhány perc erejére tetőtől-talpig ádámkosztümben megjeleníteni a nagyérdemű női közönség előtt.

Hááát, Gaz, a munkanélküli acélmunkás (Robert Carlyle – Transpotting) hajlana a dologra, dehát egyszálmagában, sajátos Chippendale-fickóként nem fűzhet túl sok reményt – pláne pénzt ! – a sikerhez. A dolog ugyanis úgy áll, hogy Sheffield, a tipikus angliai melósváros lakóinak nagy része munkanálküli; mivel Gaz is eme nem túl felemelő érzést nyújtó osztály tagjai közé tartozik, a nap nagy részében vagy a munkaügyi központban üldögél vagy meló után kajtat, vagy pedig a barátaival azon töri a fejét, hogy e kettő említett tevékenységen kívül hogyan másképpen tudna munkát szerezni. Acélöntőnk nem filózik sokat, hiszen nemsokára tisztán látja  a legtutibb pénzkeresési mód mikéntjét: az ötletet a Sheffieldbe látogató, olajozottan izmos vetkőző manusok példájáról veszi. Dobjuk le a textilt, haverok! – kiált fel, de a meglepően változatos testszerkezettel rendelkező ismerősei nem veszik rögtön a lapot. Dehát a jövőbeli csúcssiker és vastag suska varázsa elhomályosítja az agyakat. Egy frappáns válogatás végeredményeként és néhány önként jelentkező barát személyével lassan teljessé válik a tutibiztos csapat. Gaz mellé csatlakozik még: Dave (Mark Addy – Dilizsaruk), a pocakos és némi impotenciaával küzdő ex-acélmunkás; Gerald (Tom Wilkinson), az ex-művezető, aki fél éve nem meri bevallani a feleségének, hogy nincs munkahelye; aztán itt van Horse (Paul Barber) a szintén ex-acélmunkás; Lomper (Steve Huison), aki igen szívesen eljátszik az öngyilkosság gondolatával; valamint Guy (Hugo Speer), akinek nem sok szüksége van a higanylábra és laza derékra, hiszen istenadta tulajdonságai így is az ember torkára forrasztják a szót.

Nos, összeáll a Nagy Csapat, ami a Chippendale helyett inkább a Chip and Dale nevet kaphatná. De ez megint egy fikarcnyit sem számít, hiszen hőseink vicces és kissé borongós kalandokon keresztül, hátrányos testi és mozgáskulturális adottságaik ellenére azt nyújtják, amire mi vágyunk: százszázalékos szórakoztatást. Aki esetleg azt is szeretné tudni, hogy azok a bizonyos himbilimbik végre feltűnnek-e  a filmben, azoknak csak azt tudom mondani, hogy ...nem mondom meg!

A rahedli Oscar-jelöléssel elhalmozott, tragikomikus vígjáték óriási siker volt mind Nagy-Britanniában, mind Amerikában, mind pedig a világ többi részén. Csak reménykedni tudok, hogy a magyar munkaügyi központ lát fantáziát az ötletben és a testi adottságok figyelembevétele és felvételi teszt nélkül beindítja a hazai munkanélküliek számára az egyik legkelendőbb átképzési tanfolyamot: a férfisztriptízt!!!

Le a gatyával, melósok!

(1999)

A kilencvenes évek egyik legkellemesebb meglepetése volt az ismert brit arcokkal sztriptízelő, vérbeli melós-vígjáték. Az aputestű chippendale-fiúk története azóta színpadon és tévésorozatban is remekel, de azért megnéznénk egy mai folytatást is a ma már nagypapák gatyadobálásáról...

Tavaly ősszel, amikor az Egyesült Államok népének nagyobbik része önmagából kikelve, kék-fehér-piros transzparensbe, lufiba és szalagba, valamint csillagos-sávos lobogóba burkolózva Clinton elnök újraválasztási győzelmét ünnepelte, a gondokban megőszült, de diadalittasan mosolygó president jobbján álló férfi kilépett a kíberek hálójából és a „Keblemre, Amerika!”-hangulatot a háta mögött felejtve elhagyta a zajos termet.

A folyosón az első, kézbeeső telefonkagylót felmarkolva, huszonöt centeseket dobált a készülékbe, majd ezt követően tárcsázta a nyugati partvidéket, Los Angeles híres városrészét. Néhány csörrenés és a vonal másik végén felhangzó rekedtes „Halló” után az öltönyös hívó köszönés nélkül megszólalt: „Nem védett vonalról beszélek, ezért gyors leszek. Srácok, ahogy megbeszéltük, a mostani pillanattól kezdődően zöld utat kaptok. Kezdhetitek a marketing kampányokat és most már bemutathatjátok az annyira áhított fehérházas krimijeiteket. Bill ezúton is köszöni a szavazataitokat. Ja, igen...és nemsokára küldjük a vacsorameghívókat.”

És nem sokkal e titokzatos és ezidáig sehol sem publikált telefonbeszélgetés után a túlnyomó többségükben demokrata, hollywoodi népek fogták magukat és a választások zavartalanságának biztosítása érdekében visszatartott elnökös filmjeikkel elárasztották a piacot. A kilencvenhetes év elejére azonban már más szelek fújtak: megnyugtatóan kedves és humoros Dave és a Szerelem a Fehér Házban helyett a Balhé Washingtonban lett a sláger.

Az államfő és munkatársai személyét zavaros ügyekbe keverők közül természetesen nem más, mint a radikális Clint Eastwood volt az, aki legelőször merészkedett a tűzvonalba. Most az Államérdek című politikai krimiben a szikár ikon ismét az Amerikai Egyesült Államok elnökének közelében forgolódik. Jó az öreg a Fehér Háznál? Nem egészen, ugyanis a Célkeresztbennel ellentétben Clint bátyónak most eszében sincs, hogy egy esetleges merénylet alkalmával a legfőbb ember elé vesse magát.

Luther Whitney (Eastwood) a nyugdíjaskorú, de korántsem lerobbant fickó már éppen a milliós szajrét pakolná a táskájába, amikor hirtelen zajt hall. Ez egy kissé meglepi, ugyanis az évtizedek óta a betörők szorgos kenyerét majszoló Whitney nem csupán jó, de szakmájának egyik legprofibb tekintélye – ennélfogva semmit sem bíz a véletlenre: hosszú kutatómunka után kifürkészi és hatástalanítja egy milliomos villájának biztonsági rendszerét, majd behatol a gazdátlanul hagyott házba, felkutatja a tükörajtó mögé rejtett dollárkötegeket, ékszereket és már angolosan távozna is a helyszínről, amikor...közbejön valami.

Nagyjából tíz perc elteltével aztán a nyugdíjas korú, de még mindig meglepően jó formát nyújtó Luther Whitney aztán úgy veti magát a közeli erdő sűrűjébe, mint Maugli. A vén róka ugyanis tudja, ha pillanatokon belül nem tűnik el a balfenéken, nagyon könnyen ólommérgezés okozhatja a vesztét. Ezt kihangsúlyozandó, néhány, rövidre nyírt, sötét öltönyös fickó veti magát a szökevény nyomába, elkapniuk azonban nem sikerül: győz a fürge láb és a több évtizedes rutin – legalábbis egy darabig.

Hogy mi áll a nagy sietség hátterében? Luther teljesen akaratán kívül – a tükörajtó mögül észrevétlenül figyelve – szemtanúja lesz egy pár érkezésének, majd a köztük rövidesen kibontakozó hancúrnak. Az ingyen live show-t azonban nem élvezheti sokáig a kukkoló. Rövidesen durva fordulatot vesz a játék: az egyébként ismerősarcú férfi erőszakoskodni kezd, mire a nő védekezni próbál. A dulakodás elfajul, a zajra pedig a fenti, sötét öltönyös fickók rontanak a szobába – és meglepő módon tesznek pontot az ügy végére.

Gyilkosság! Lutherben megáll az ütő, hiszen az előbb még oly könnyedén játszadozó és a nő haláláért közvetve felelős, vértől mocskos férfi nem más, mint maga az...

William Goldman, a veterán forgatókönyvíró (Butch Cassidy és a Sundance kölyök, Ragadozók) egy Oscar-díjas mester rutinjával írta át David Baldacci világsikerű regényét. Munkája olyan jól sikerült, hogy azonnal felkeltette Clint Eastwood érdeklődését, a sztár aztán teljesen belelkesedve nem csupán a főszerepet vállalta el, de rendezőként és producerként is kivette a részét a munkából. Nem csoda, hiszen Luther Whitney, a törvényenkívüli figurája Eastwood korai, a Sergio Leone tehetségét dicsérő Dollár-filmek névtelen főhősének mai, modern megfelelője.A száját csak a legritkább esetekben jártató, fürkésző szemű, kemény fickó még így, a hetedik X-hez közeledve is remekül mutat a filmvásznon. Clint lerobbant ex-bérgyilkos volt a Nincs bocsánatban, levegő után kapkodva, izzadtan loholt az elnöki limó mellett a Célkeresztben című filmben és most, a korához illő szerepek sorát folytatva kilométereken keresztül – már lassabban, de azért még mindig sportosan – menekül üldözői elől, hiszen...

..a Luther szeme láttára gyilkosságba keveredő férfi nem más, mint Alan Richmond, maga az Amerikai Egyesült Államok elnöke (ismét rossz:Gene Hackman). A menekülő betörőnek tehát nem holmi sarki csibészbandával, hanem a világ egyik leghatalmasabb emberének kopóival kell megküzdenie. Mindezek tetejébe a rendőrség is bekapcsolódik a cselekménybe, ugyanis a pengeagyú Seth Frank nyomozó (Ed Harris) a profi betörés hátterében – egészen helyesen – Luther kezemunkáját sejti. Mivel ezzel a gyilkosság is az öreg harcosra terelődik, a főhősnek duplán kell szednie a lábát...

Clint Eastwood a legjobbakkal szeret dolgozni: a felsoroltakon kívül az elnök jobbján Judy Davis és Scott Glenn, míg a másik oldalon a mostanában fel-feltűnő Laura Linney (Kongó, Legbelső félelem), mint Luther lánya szerepel. A történet remek és érthető bonyolítása, Eastwood biztos kezű rendezői munkája és mellékszereplők alakjának a megszokottnál jobban történő kihangsúlyozása az Államérdeket a Szemtől szemben szintű epikus krimik szintjére emeli.

Clint Eastwood egyszer már volt szülővárosának polgármestere, most ha az elnöki szék már nem is, de egy szenátori hely azért igazán kijárna neki!

(1997)

A kilencvenes években a máig elnyűhetetlen színész, rendező, producer, zeneszerző, polgármester Clint Eastwood is belekóstolt az akkor nagyon divatos bestselleradaptációk filmre vitelébe, így ledirigálta David Baldacci politikai krimijét, hogy rutinos öreg tolvajként keveredjen az amerikai elnök (Gene Hackman) által elkövetett bűncselekménybe. Nem a legcsúcsabb Clintbá-rendezés, de tisztességes, feszült, szórakoztató alkotás.

A tavalyi év egyik legnagyobb meglepetése James Caviezel gyerekkereskedelem-ellenes krimi-drámája volt, ami a semmiből érkezve nem csupán kasszát, de ideológiai összecsapást is  robbantott a mozikban és a médiában. De vajon mi sikeredett érdekesebbre és izgalmasabbra? Maga a kész film? Vagy hányatott sorsa, a július 4-i premiert követő sikere és a fellángoló ellenhisztéria?

„Álomra hajtaná úgy a fejét, ha tudja, hogy az egyik gyereke ágya üres?”

A nagy forgalmazóktól mentes filmes kisligában korábban is láttunk már csodákat, elég csak a Bazinagy görög lagzira vagy az Ideglelésre gondolnunk, amikor az alkotók aprópénzből kovácsoltak nemzetközi sikereket. Az első Blair Witch zseniálisan kitalált és előadott marketingje sokkal eredetibbnek bizonyult, mint maga a horror és ez félig-meddig igaz A szabadság hangja eddig összehozott 250 millió dollárjára is!

Ehhez persze a nagyon érzékeny témán kívül hozzá kell tenni, hogy a Caviezel-mozi menetelése és fogadtatása sem lett volna olyan dübörgő, ha nem ideológiák sorakoznak fel mögötte és ellene. A forgatás már 2018-ban befejeződött, ám miután a Disney rátette a kezét a gyártó Foxra (is), az anyag – vajon miért? – jó időre sötét süllyesztőbe került és más nagyok, köztük a Netflix is visszautasították a bemutatást. Ám az alkotók a keresztény hátterű Angel Studios (az első mozipremierjük a His Only Son című bibliai Ábrahám-történet volt) segítségével megvásárolták a jogokat és egy több ezer főt megmozgató közösségi gyűjtést – Mel Gibson is beszállt – követően 5 millió dollárt hoztak össze marketingre és forgalmazásra. A már ezzel is hírverést kapott film reklámját tovább fokozták az ügyes marketinggel, amiben maga a főszereplő is kérte a nézőket, hogy jöjjenek és jegyek elajándékozásával növeljék a nézők számát. Ekkor már természetesen az internet szakértő népe valamilyen nyakatekert logikát követve azt állította, hogy maguk az embercsempészek és pedofilhálózatok üzemeltetői pénzelték a produkciót és vásárolták fel a jegyeket a minél nagyobb profit érdekében! Hogy is…?

Az igazi háborúskodás és kritikaáradat azonban a premiert követő sikeres hetekben vette kezdetét…

 A 204-es szoba ajtaja mögött a pokol legelső bugyra rejtőzik! Ezt azonban nem tudja a szegénységben élő, kétségbeesett hondurasi apa, Roberto (az ismeretlen ismerős zsaru és ügynök: José Zuniga – Életben maradtak, Pénzvonat, Mission: Impossible III., A Setét Torony és még millióegy sorozat), akinek fiát és lányát (Lucás Ávila, Cristal Aparicio) több más gyerekkel együtt egy csinos és nagyon meggyőző fiatal nő modellkedéssel és nemzetközi hírnévvel kecsegteti. A megbeszélt időpontban visszaérkező Roberto azonban gyermekei helyett csak egy teljesen kiürített hotelszobát talál! Némi csavar után a sors az elkötelezett, de lelkileg nagyon megfáradt Tim Ballard (Caviezel legfontosabb szerepének vallja a 2004-es A passió óta) kormányügynök mellé sodorja. Ballard a történetét megismerve megpróbálja a lehetetlent: megtalálni és megmenteni a gyerekeket és az eddig, viszonylag könnyen horogra akasztott, katalógusból válogató magányos pedofilok után az emberkereskedelmet működtető láthatatlanok elfogását is…

Elsőre átlagos, ám megvalósításában, hangulatában érzelmes, hatásosnak és fontosnak szánt valódi történet húzza be a nézőt az eddig ismeretlen, sötét árnyékok közé – nem véletlenül játszódik sok jelenete az éjszakában! Illetve csak félig-meddig ismeretlen árnyékokról beszélhetünk, mert ahogy az egyik szereplő el is mondja, mindenki sejti vagy akár tudja, hogy mik történnek, ám a legtöbben – hatóságilag, államilag is akár – a fejüket elfordítva tudomást sem akarnak venni a gyanúsról vagy nyilvánvalóról – hozzáteszem, mint amikor csak kevesen küldik el a buszon, villamoson, metrón túl közel simuló utastársaikat a jóédeskisípoltcsába!

A film és az ENSZ adatai, leírása alapján az emberkereskedelem világszinten évi csaknem 150  milliárd dolláros biznisznek számít és egy 2021-es adat szerint jelenleg több mint 50 millió felnőtt és fiatalkorú él valamilyen fajta (munka, szexmunka, kikényszerített házasság) rabszolgaságban – soha ennyien még az emberiség történelmében!

A fenti megállapítások a rejtélyes és már neveket is a felszínre dobó, de valószínűleg a jövőben is a szürkeségben lebegő Epstein-ügy ismeretében annál is fontosabbak, hiszen A szabadság hangja váratlan sikere után a meghatározó orgánumok szinte falkában ugrottak neki a filmnek. A Guardian, a Washington Post, a Rolling Stones és társaik mesterséges, morális pánik generálását, a gyermekkereskedelem durva eltúlzását kiáltották és állították, hogy a film csak agyhalott (természetesen konzervatív, keresztény stb. stb.) boomereket képes megszólítani, illetve paranoiás, a január 6-i capitoliumi lázadás”-ban elhíresült QAnon szektások légből kapott – miszerint a pedofilhálózatokat a gazdag elit irányítja – teóriáit látták visszaköszönni. Ennek Caviezel pár megnyilatkozása is alapot szolgáltatott.

A filmes oldalon maradva, míg a mozik szent népe a különböző fórumokon (IMDb, Rotten Tomatoes) véleményt formálva a magasba emelte A szabadság hangját, a kritikusok többsége a mélybe húzta – lásd korábban a Liam Neeson-féle, témába vágó Gyilkos memória, illetve a sok helyről pedofíliával is vádolt Cukorfalatok nézők-kritikusok meccs homlokegyenes eltérő pontozását! A heves reakciók az ismert arcokat sem kímélték: a Gibson után a film mellett kiálló – Hollywoodban persze nem túl meghatározó – Kevin „Herkules” Sorbo több megnyilatkozása („A média dicsőítette a Cukorfalatokat, de kritizálta A szabadság hangját. Ez mindent elmond róla, amit tudnod kell!”) után gyakorlatilag össznépi kiátkozás tárgyává vált!

A fenti, hosszúra eresztett elemzésből is sejthető, hogy a kritika legelején feltett kérdések kimondatlanul is megválaszolásra kerültek: minden jószándék és akarat ellenére, maga a film nem olyan minőségi és jelentős, mint amekkora felhajtást kerekítettek köréje, pláne, mint amekkorát maga, a téma megérdemelne. Pedig Caviezel azért odateszi magát…

Szövetségeseket keresve, immár kormányzati támogatás nélkül Ballard Kolumbiába utazik, ahol szövetségest szerez a Cali-kartell korábbi könyvelője, Vampiro (Bill Camp – Aznap éjjel, Joker, A kapitány küldetése, A vezércsel) személyében, majd közösen tervezgetve, a hálózat lebuktatásának reményében egy pénzember is mögéjük áll, hogy a rendszert kihasználva és abba „beépülve” felszámolják az embercsempész hálózatot és hazahozzák az elrabolt gyerekeket. Ám a fináléban úgy tűnik, szó szerint maguknak kell elmerülniük a dzsungel sötét mélyében…

Reménytelenül polarizált világunkban, a jó és rossz, az erkölcsös és erkölcstelen közötti különbség nem sziklaszilárd alapzatra, hanem nézőpontok nehezen megragadható – a te igazságod, az én igazságom – levegőjére épül. Ez látható is a filmet támadó-védő, többször is említett, egymásnak homlokegyenest ellentmondó véleményekből is.

Egy nem rutinos rendező, Alejandro Monteverde (Kicsi fiú) keze alatt a történet hullámzó, a klisés húzásoktól – a pedofil figurája, minden gonosz csapzotthajú, mocskos asszonyverő trikóban feszítő cabron – kezdve a többségében erős momentumokon – nyitás, Ballard drámai jelenetei, csapatának összeverbuválása és együtt dolgozása, a gyerekek sorsa – és jó színészi alakításokon át– az oscaros Mira Sorvino is kap pár pillanatot a támogató, csendes asszony szerepében – egészen a sorsszerűen kissé hollywoodi szájíz szerint készült akciós befejezésig a film azért tisztességesen összerakott, a kelleténél jó húsz perccel hosszabb alkotás.

Stunning and brave, ahogy mostanában a kiművelt Nyugat szavalja, és bár jelen esetben a bátorsággal semmi baj nincsen, ám a lenyűgöző nem fedi teljesen a valóságot és így bár a film tényleg akarja, nem tudja kellő erővel belezengeni a világba a fő mondandóját: Isten gyermekei nem eladók!”

Ámen

(hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2024.01.07.)

A szabadság hangja a tavalyi év egyik legfontosabb filmje! Nem csupán azért, mert a bemutatása, majd váratlan sikere egyes politikai és média körökben óriási felzúdulást, visszhangot keltett, hanem mert egy olyan témakört érint, ami nagymértékben pusztítja a modern világunkat. Sőt, például a le sosem záruló Epstein-ügy árnyékában meglepő mélységekbe is vezet. És hogy James Caviezel hányatott sorsú mozija elbír-e a téma roppant súlyával...?

Héé, na végre!

A Rob Roy és A rettenthetetlen csatajeleneteit látva már javában dörzsöltem a tenyerem az újabb látványos hőseposzokat várva.

Nemsokára azonban egy picinyeg csalódnom kellett, hiszen úgy tűnt, hogy mégsem a kard-kard elleni harcot bemutató hőseposzok, hanem a konyhakés-balta-halkampó kontra emberi hús variációt meglovagló gyilokfilmek árasztják el a mozikat. Tovább szomorított, hogy lazán lefújták az Arnie-Verhoeven duó kereszteshadjáratát, a Crusade-ot, illetve az, hogy szintén a homokba ásták a már leforgatott Banderas-filmet, A 13. harcost is. Szerencsére  mostanában újra örvendetes híreket hallani a hollywoodi kardkovácsok házatájáról – talán mégis lesz Crusade, lassan Antonio is belovagol a sivatagba, Ridley Scott pedig forgatja 100 millió dolcsiból készíti a Gladiátort –, tehát nem fog hiányozni az életünkből a jóöreg, ötvenes évek stílusában készült klasszikus kalandfilm sem.

Stephen Sommers – Maugli, a dzsungel fia; Kísértethajó – azonban vad hajrával megelőzte az összes vetélytársát és rohamtempóban dobozba vágta a saját maga, még tovább turbósított, enyhén horrorisztikus Indiana Jones-verzióját, A múmiát. A gyolcsos címszereplő aztán óriási meglepetésre különösebben nagy sztárok felvonultatása nélkül meghozta az idei év – a Mátrix utáni - második meglepijét: A múmia bevétele már a bemutató hétvégéjén egészen 45 millió dollárig szaladt!

Meg kell adni: teljesen megérdemelten... de mielőtt belekezdenék a dicséretek sorába, kapjuk elő az ásót és kukkantsunk egy kicsit az egyiptomi homok alá!

Imhotep (Arnold Vosloo, Lance Henriksen jobbkeze a Tökéletes célpontban), Osiris főpapja, a Holtak Õrzõje beleszeret Seti fáraó más ember számára érinthetetlen ágyasába, sőt, a nővel szövetkezve meg is öli az uralkodót. Ezért halálra ítélik, mégpedig nem is akármilyenre: megátkozzák, majd élve szarkofágba zárják, hogy élőhalottként rothadjon szűk sírjában az idők végezetéig.

Háromezer év telik el, 1925-ben járunk, a legendás ókori Egyiptom már csak lassan pusztuló romjaiban él tovább. Két kincsvadász csapat merészkedik be Hamunaptba, a Holtak Városába, ahol a legendák szerint nem csupán Imhotep, de a fáraók felbecsülhetetlen értékű aranykincse is valahol a föld alatt rejtőzik. Az egyik expedíciót az egykori légiós, a kemény harcosnak megismert Rick O’Donnell (két forgótáras pisztollyal a legjobb John Woo-stílusban: Brendan Fraser) vezeti, oldalán pedig a kissé habókos, de az ókori Egyiptom történelmében és nyelvében profi Evelyn Carnahan (Rachel Weisz), illetve annak szélhámos, de jópofa bátyja, Jonathan (John Hannah viccesebb, mint valaha) poroszkálnak. A természetesen náluk sokkal gátlástalanabb ellentáborban pedig három vagány amerikai kalandor, egy egyiptológus és Rick régi katonatársa, a hirtelen pálfordulásokra képes Beni (Kevin J. O’Connor) markolja meg a lapát nyelét.

A két csapat egymással rivalizálva lát neki a kincskeresésnek, rövid idő elteltével Rickék találnak egy szarkofágot, míg ellenfeleik némi emberáldozat árán a Holtak Könyvét és néhány antik edényt lelnek. A felfedezésnek azonban egyikőjük sem örülhet túl sokáig, hiszen megbolygatott sírjában kisvártatva megelevenedik az örök élőhalott létre kárhoztatott Imhotep mumifikálódott teste - és az emberiségre a végítélet sötét árnya borul...

Szóval, ott hagytam abba, hogy elismerés és dicséret! Elsősorban Stephen Sommersnek, aki amellett, hogy szórakoztató és izgalmas módon rendezte meg a filmet, még a forgatókönyvet is ügyesen ápolgatta. Sztorijában ugyan van néhány apróbb logikai bukfenc, de összességében véve igen lendületes és fantáziadús módon tálalta a kincskeresők történetét. Bár nagyjából a film közepe táján tűnik csak fel a múmia, addig sem unatkozunk, hiszen a főhősök kalandjai mindvégig lekötik a figyelmünket. A kitalált karakterek elsőosztályúak, a színészek - elsősorban Fraser, Hannah és O’Connor - remekül játsszák el őket; hőseink látványos kalandokon és látványos díszleteken verekszik keresztül magukat és akármennyire is izgalmas és rémisztő egy jelenet, a filmkészítők megtalálják a módját, hogy mindig egy-egy jól kitalált viccel vagy képi poénnal oldják a feszültséget. Hát, a vizuális trükkökkel kapcsolatban elég három betűt leírnunk: ILM. George Lucas komputermágusai ismét csodát műveltek: A múmiában végzett munkájuk során nem okozott gondot nekik a lélegzetelállító, ókori Egyiptom megjelenítése, de ugyanígy biztos kézzel készítettek el egy hatalmas, misztikus homokvihart, egy rohamozó szkarabeusz-sereget és a mai Egyiptomot sújtó tűzesőt és sáskajárást is. Leginkább azonban a múmiák terén remekeltek: Imhotep foszladozó, majd lassan emberi alakot öltő teste, illetve az O’Connellékre támadó további múmiák már most megérnének egy Oscar-jelölést.

Persze gyanítható, hogy George Lucas fiai nem vetették be minden új ötletüket: a többit ugyanis valószínűleg az egy-két éven belül elkészülő negyedik Indiana Jones-kalandra tartogatják.

Soha rosszabbat! A múmia, az újra feléledő kalandfilmek egyik első előfutáraként jó magasra tette a lécet - remélhetőleg azonban e tökéletes kikapcsolódást nyújtó kincskeresés után a szintén nekirugaszkodó újabb vetélytársak még feljebb tornázzák azt.

(1998, VOX)

Immár negyedszázados kalandklasszikus, ami nemzetközileg ismertté tette a fiatal főszereplők nevét. A múmia anno üdítő-szórakoztató színfoltja volt az épp Indiana Jones nélküli világnak és sikerével kitaposta az ösvényt az utána érkező szandálos-kardozós, történelmi kalandfilmeknek. Két folytatás is megért, amik csökkenő minőségben ugyan, de tovább vitték a sztorit, sőt Tom Cruise-zal később még egy hamvába holt feltámasztást is elszenvedett. Most, hogy Brendan Fraser arannyal a markában dicsőségesen visszatért, elkelne már egy újabb folytatás is...

Az első három, patinát érdemlően remek felvonás után (sajnos) elérkeztünk a családi intrikában, véres pénzügyi csörtékben, önös, hiú hatalmi játszmákban tobzódó, de némi szeretetnek mondható érzelemmel is kecsegtető Roy-saga előre beharangozott, várt-nem várt fináléjához!

„Jobbat keresve gyakran jót veszítünk.”

                                               William Shakespeare: Lear király

És… lépjenek hát színre utolsó alkalommal az érdemesek és érdemtelenek, a modern világ valódi irányítói, a média uralkodói, az Utódlás trónjára ácsingózó, öltönyös királydráma szereplői!

Három csavaros szezonnyi üzleti-média gyakorlattal és a familiáris kapcsolatok bonyolult pszichológiájának ismeretével a hátunk mögött jutottunk el a végkifejlethez, melyben – talán – pont kerül a vérbeli patriarcha Logan (Brian Cox) és négy gyermeke, Kendall (Jeremy Strong), Shiv (Sarah Snook), Roman (Kieran Culkin) és Connor Roy (Alan Ruck), valamint egyéb rokonok, munkatársak, üzlet- és ellenfelek históriájára.

4Q és IQ: mondanom sem kell, hogy a Waystar Royco – van saját weboldaluk is! – megabirodalom negyedik üzleti negyedévének tíz epizódja az eddigiekhez hasonlóan igazi látlelete a biznisz kegyetlen, húsba- és családba vágó valóságának. De emellett a tévés forgatókönyvírás, a csavaros sztorizás, színészválasztás, karakterábrázolás, a remekbe szabott, életszagú párbeszédek, na és természetesen – hogy ne csak a sorozat készítőinek jusson az aranyból –, a magyar fordítás és szinkronrendezés iskolapéldája is!

Függöny fel!

A végjátékban újra színre lép és jelentősebb szerepet kap a harmadik etapban megismert, laza norvég milliárdos, Lukas Matsson (Alexander Skarsgård – Tarzan legendája, Hatalmas kis hazugságok, Az Északi), aki emberei (Jóhannes Haukur Jóhannesson – Trónok harca, Atomszőke, Vikingek: Valhalla és Eili Harboe – Bôlgen, Thelma, Időbevándorlók) élén skandináv lendülettel próbálja felvásárolni a birodalmat. Cége, a GoJo és a jóöreg Logan Roy között már megindultak a tárgyalások, ami siker esetén az egyik félnek portfólióbővítést, míg a másiknak modernizációt, piacszerzést jelentene.

Azonban itt visszaköszön a széria első epizódjának alapfelvetése, miszerint ki legyen az, aki átveszi majd a kemény, sokszor arrogáns bizniszdinoszaurusz apa örökségét? Ez pedig tovább bonyolítja az események folyamát, hiszen amikor legutoljára láthattuk a Roy-tesókat, faterjuk épp jó messzire lökte őket a hatalom trónjától. A hercegnő és az üzlet irányításában érdekelt hercegek – Con még mindig a nem létező politikai karrierjét kalapálja – természetesen a saját kezükbe szeretnék venni az irányítást – és egy váratlan fordulat a kezükre is játssza ennek lehetőségét…

„Élesben fáj, mint a kígyó foga,
Hálátlannak tudni gyermekét.”

A további üzleti titkok és tárgyalási húzások felfedése nélkül elmondható, hogy előre sejthetően a cég öreg, bennfentes motorosainak, befektetőinek ismét lesz ehhez némi keresetlen részvénypakettje! Így nem véletlen, hogy a családon belüli demokrata-republikánus vonal, illetve a tesóegók csatája mellett még „külsős” érdekek is gyengítik a cég pozícióját. A trükközés, taktikázás, pozíciókeresés és az egymás gátlástalan kijátszása végigvonul az egész évadon, legyen szó egy születésnapról, egy bulival összekötött tárgyalásról, elnökválasztásról vagy temetésről – azért hogy jóság is legyen a családban, látunk meghitt pillanatokat is, ahol Roy-utódok még ha rövid időre is, de újra gyerekekké, valódi testvérekké válhatnak. Remekül megszerkesztett epizódokon – talán a hatodik lassú építkezése a legizgalmasabb – keresztül így jutunk el a maratoni, másfél órás fináléig, ahol további csavarokat követően végül választ kaphatunk a legfőbb kérdésünkre: a Roy testvérek önző módon csak az egyéni hatalmukat építve végül dicstelenül hullanak alá a zöldhasú mennyországból vagy összefognak és megpróbálják még jövedelmezőbbé tenni a vállalatot? És ha ez történik, vajon melyikük léphet majd az arrogáns, durva, kőkemény, de nem kertelő és gigászi üzleti sikereket elérő I. Logan helyébe??

Az Utódlás az elmúlt évek során a hiúság, az önáltatás, a megfelelési kényszer, a képmutatás, a zsarnokság, az önzés és az emberi gyarlóság még sok-sok más jellemzőjének képernyőre vitelével egy számtalan színből összeálló, monumentális freskót festett a televíziózás egére. Kérlelhetetlen őszinteséggel ábrázolta az üzleti életet, egy gyakorlatilag működésképtelen család belső harcait. Az egyedi, jól kidolgozott, összetett karakterei által irányított cselekménye mindig újabb és újabb fordulattal, meglepetéssel vitte tovább a Waystar hajóját, ami sokszor a káosz zátonya felé sodródva fedte fel szereplőinek egy másik arcát. Igazi, vérbeli, de némi humorral feldobott dráma, ami képi világával, kézikamerás, dokumentarista stílusával közénk, halandók közé hozta le a félistenek birodalmát. És bár jól belegondolva, talán egyetlen jószándékú, tiszta lelkű embert sem lehetne megnevezni az egész társaságból, őszintén szólva, hiányozni fog a Royék és Tsaik minden gyarló szereplője!

Függöny le, „basszák meg”!

(hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2023.06.30.)

Minden idők egyik legjobb tévésorozata tavaly ért véget a negyedik családi szezonnal. Üzlet, híradás és családi viszály shakespeare-i drámával és fordulatokkal. Bárhogy is: a szinte működésképtelen, önös érdekek által marcangolt Roy-klán minden egyes, nehezen szerethető tagja hiányozni fog!

A jól bevált hollywoodi szakácskönyv első oldalán találhatók a legspécibb receptek, amelyeket a boszorkánykonyha mindenki számára emészthetővé varázsol. A konyhafőnök ajánlata a következő: hosszú nyakú, totyogó botanikus; buggyantott terrorista UZI-lőszerrel vastagon megszórva; mackók, kutyusok, cicusok (utóbbiak előnyösebb esetben kétlábúak) számolatlanul; vagy örökké mosolygó és állandóan balhézó gyermeki lelkek nullától negyven éves korig. Tuti recept – ínyenceknek!

De könyörgöm, mi a fenét csináljunk két rozzant öregemberrel?

John Gustaffson és Max Goldman a minnesotai Wabashában, a világ végétől néhány lépéssel idébb élnek, abban a hólepte kisvárosban, amelynek lakói mindennél többre értékelik a téli lékhorgászatot.

De álljunk csak meg! Első pillantásra kissé dohosnak és rágósnak tűnik a dolog. A két főszereplő azonban gyorsan változtat ezen.

Jack Lemmon és Walter Matthau ötödik közös filmjével mutatkozik most be olyan sikerek után, mint a Sógorom, a zugügyvéd vagy a Furcsa pár, ezért elvárható tőlük némi humorteremtő készség.

A szomszéd nője… hősei, a fentebb említett két öregúr évtizedek óta állandó háborúzásban él. Leleményességüket dicséri a rengeteg piszkálódás, cinkelés és átverés, amellyel napról-napra egymás idegeit tépik szét. Mert ugye mi lehet az, amin két felnőtt férfi összevész? Adott: pia, nők és meccs.

Jelen esetben a második okról van szó, közelebbről pedig arról a nőről, akibe hajdani ifjúságának idején Goldman őrülten szerelmes volt. A hölgy sajnos később az ellenfél felesége lett és hiába, hogy a hoppon maradt öreg is megtalálta az ideális asszonyt, a harc nem ért véget akkor.

Néhány ötlet a frontvonalról: emberölési kísérlet jéggé fagyott hallal, kisebb méretű hólavina indítása a tetőről stb. A két öreg nem holmi nyugdíjasoknak való unatkozással tölti a napjait.

A nagy változás azonban akkor következik be, amikor megjelenik Ariel (Ann-Margret sziporkázik), az energiától vibráló újdonsült szomszédasszony és teljesen felborítja Gustaffsonék életét. Ezek után természetesen új területen kezdődik meg a csatározás John és Max között.

A filmben állandó szereplővé lép elő a hó – néha már úgy tűnik, hogy Wabashában sosincs tavasz –, majd megjelenik Melanie (Daryl Hannah) és Jacob (Kevin Pollak) is, a két szomszéd gyerekei, akik még egy szállal dúsítják a sztorit.

Összességében a zsémbes öregemberek története földre szállt, emberléptékű vígjáték, amolyan „a vén kecske is megnyalja a sót” stílusban.

Még egy: aki látta Jackie Chan bármelyik filmjét, ne rohanjon ki a konyhába a vége főcím megtekintése előtt! Megéri!

(1994, Cinema Video Plusz)

Az első filmkritikáim egyikeként csaknem harminc évvel ezelőtt írtam még mozis dolgozóként, ami azt jelenti, hogy az egy hetes vetítési idő alatt jó fél tucatszor láttam a két nagy öreg téli vígjátékát. A hasonlóan jó folytatásról való okoskodás már nem nekem jutott, de mindkét papás szerelmi történet azóta is a kedvenceim közé tartozik.