Kevesebb Wonder, több Woman

Három évvel ezelőtt a Wonder Woman – bár épphogy csak a profi, ipari szórakoztatás fölé nőtt -, egy kellemes, finoman feminista, 822 milliót hozó mozi színfolt volt a botladozó DC Univerzumban, de úgy általában a tesztoszteron-bomba szuperhősfilmek között is. Azóta azonban sok minden megváltozott…

A nagyjából a Stranger Things-szel és az Az-zal elindult retro hullámot kecses mozdulatokkal meglovagolva Diana hercegnő (Gal Gadot) visszatért, hogy a hidegháború kellős közepén megmentse a széthullófélben lévő világunkat. Ám, már most, pár nappal a premier után is látható, hogy a hős amazon második küldetése valószínűleg elbukott . És nem a hétszeres premier-csúsztatásokban és a nagy felzúdulást keltő kettős – moziban, HBO Max-on – premier koncepcióban kell keresnünk az okot…

1984-ben járunk, Diana a Smithsonian Intézetben dolgozik, mint a mediterrán térség korabeli civilizációinak szakértője. Itt ismerkedik meg egy új, a férfiak által lesajnált, szürkeegér kolléganővel, Barbara Minervával (Kristen Wiig). Barátokká válnak és az FBI megbízásából együtt kezdenek dolgozni bizonyos, elrabolt műtárgyak beazonosításán. Mialatt Diana Wonder Womanként is teszi a dolgát, a múzeumban megjelenik egy nagylelkűnek tűnő, ám annál szélhámosabb olaj-üzletember, Max Lord (Pedro Pascal), aki ügyesen magához kaparint egy ismeretlen, latin feliratú követ.

Közben egy másik férfi alakjában (!) megjelenik Diana egykori szerelme, Steve Trevor (Chris Pine) is, ám kettejük románca nem tud újra teljesen kibontakozni, mert Lord aktiválja a követ és így furcsa hatalomra tesz szert: gyakorlatilag bármilyen kívánságot teljesíteni tud és ezt a képességét teljes mértékben ki is használja! Dianának tehát újra Wonder Woman üzemmódba kell kapcsolnia, hogy rend legyen a világban…

Gal Gadot jó akciózós amazonként, szép, szimpatikus nő, de behatároltak a színészi képességei, könnyező szerelmesként teljesen hiteltelen. Chris Pine valahogy belekeveredik a sztoriba, aztán a vége előtt egyszer csak kilép belőle, egyébként súlytalan, hasitasis szépfiú, pláne, amikor már az ezredik filmben látjuk a modern korra tátott szájjal rácsodálkozó sablonos figurát. Pedro Pascal jó lenne a szélhámos Maxwell Ford szerepében, ám fárasztóan túljátszott karikatúrává válik; a fináléban végre tud valódi emberi érzelmeket felmutatni, ám addigra már róla is lemondtunk – This is not the way! Kristen Wiignek szintén egy unásig ismert, csetlő-botló, bénázó karaktert kell hoznia és bár van lehetősége az átalakulásra, a kemény, határozott nővé válásra, amit jól is teljesít, ám az elhibázott trailer ezt a transzformációt már hónapokkal ezelőtt lelőtte!

Jó lett volna egy kicsit kedvelni ezt a filmet, de nem sikerült. Nézése közben úgy tűnt, hogy a jól kidolgozott sztori, az érdekes karakterek, a valóban eredeti fordulatok valahogy nem kerültek át 1984-be. A kezdő, az amazonok világában játszódó jelenet látványos, de talán az az egész film legérdekesebb része, a későbbi pár bunyó, üldözés és lövöldözés már nem képes fölé kerekedni. Mivel a film átvált szerelmi, érzelmi történetté, a két és fél óra túlságosan hosszú és unalmas, talán, ha negyvenöt perccel beljebb lennénk, egy feszes, érdekes sztorit láthattunk volna.

Ezek következményeként a DC megint nem kerekedett a Marvel fölé, sőt, a Wonder Woman folytatás az elmúlt bő másfél évtized egyik legszétszórtabb – vadászgéppel Amerikából a Közel-Keletre?? –, legélvezhetetlenebb szuperhős filmjévé vált. Amit csak tetéz még egy dolog… Az Üzenet!

Bár A hetedik sor közepe soha nem volt politikai platform, de egyszerűen nem lehet elmenni a filmbe ügyesen belecsempészett baloldali üzenet mellett. Az elmúlt évek – de leginkább 2020 – mindenki által ismert amerikai eseményei és az arra adott társadalmi, hollywoodi válaszok, utalások megjelennek a sztoriban. A fogyasztás központú, kapzsi kapitalizmus szülte, bármit megkívánó emberek bemutatásával még nem is lenne baj. A hívő, ám teljesen tehetetlen, csak bambán néző elnök liberális hollywoodi képe már rázósabb dolog és amellett is nehéz elmenni, amikor a saját korábbi sérelmeiért brutál rugdosással vesz elégtételt az immár erős nő Minerva. Pláne, hogy a Michael Bay-i pátoszt és érzelmeket is lepipáló happy endben egy pillanatra sem jelenik meg az eddig kötelező kellék amerikai lobogó!

Azért a legvégén szép csendben hullik a hó, mindenki boldog, hisz újra biztonságban van a világ és Diana többször is mosolyogva mondja a gyerekeknek: „Minden rendben, minden rendben!”

Pedig nem! Amikor a – csaknem – záró képsor alatt egy vörös, ötágú csillagot formázó, lassan a levegőbe emelkedő lufit látunk, ráeszmélhetünk, hogy Hollywood végérvényesen új világrendet épít. De az már nem a szuperhősökről szól…

(www.hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2020.12.28.)

A szexi névrokonok közül legelsőként Barbie-t, a több évtized után sem öregedő, még mindig mosolygósan szimpatikus, ám kissé műanyag ízű és kézzelfogható feminin jelleggel alig rendelkező babát ismerhettük meg. Nem sokkal utána aztán jött a nála sokkal dögösebb Barbarella, aki anno a szexuális forradalom csúcspontján, 1968-ban nem csak a katolikus egyházat, de a csillagos ég lakóit és persze a férfi nézőket is pulzusrekord felállítására késztette. Jó emberöltőnek kellett eltelnie ismét, hogy egy újabb szolid szöszi képében a lányok kedves kuzinja is ringbe szálljon: a képregényhősnőként már elhíresült Barb Wire bőrbe, lakkba, láncba és géppisztolyba öltözötten, majd szétrobbanó női önbizalommal felvértezve mocira ül és tökönkapja az apokalipszis utáni hímnemű csürhét. A nyeregben pedig az első és mindeddig egyetlen – igaz, tökéletesen testre szabott – főszerepében fürdőző duplarobbanófejes bomba, minden dógozó álma, a tengerpartok örökös bikinimodellje: Pam Anderson!

Egy valóban impozáns, Playboy-klipekből szalajtott vizes fröcskölősdi után nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy Barb Wire (özv. Barbara Kopetski) számára sokat kell melózni a betevő kajáért. 2017 után járunk, amikor a II. amerikai polgárháború romba döntötte a nemzetet, a demokrácia nincs többé, a kanadai dollár többet ér az amerikainál, minden embert retinája alapján tartanak nyilván, hogy a washingtoni kongresszusi hatalom erősen náciszagú pribékjei uralkodhassanak a romhalmazon tengődő milliókon. Egyedül Steel Harbor, a szabad város tartja még magát, de vajon meddig?

A szexi dominababa, Barb, lelkiismeretes főpincérével, a kopasz Curlyvel (Udo Kier csúcsformában) igazgatja Steel Harbor testi-lelki központjának számító Hammerhead nevű csehóját – és mellékesen jó pénzért fejvadászkodik is –, amikor váratlanul egykori kedvese, Axel (Temuera Morrison) és egy bizonyos Cora D. (Victoria Rowell) kéri a segítségét. Mindketten az ellenállók vezetői és egy létfontosságú, de már eddig féltucatnyi ember halálát okozó kontaktlencse nyomában járnak. A mindig is centrumpárti, az üzletet az oldalra sodródás helyett előnyben részesítő házigazda mereven visszautasítja őket. Időközben azonban a kongresszusiak is megérkeznek és kissé morcos hangulatban keresik fel a mi szexi Barbie-nkat. Miss Wire polgártárs azonban nem adja be a derekát, kikel magából és a fürdőhabból, majd szándékát nyomatékosítandó rakétavetőt ránt elő a dekoltázsából – aztán lobogó szőke fürtjei alatt harcba lendül. Vajon beletörik-e a körme?

Az apokaliptikus, a Mad Maxet némi Playboy-fílinggel vegyítő akciómozi ugyan nem forradalmasítja Hollywoodot, ám azon túl, hogy a csontos feminista mozgalmak alapkódexeként egy kicsit odakarmol a melldöngető férfinépnek, kettős játékot játszva éppen ez utóbbit kiszolgálva világrekordot dönt az Egy Percre Eső Maximális Betekintés bajnokságban. Hála Pamnek.

Ezek után meg ki a fene foglalkozik azzal, hogy Barb az őt bébinek szólítókat legjobb esetben is magassarkas mogyorózással bünteti?! SENKI!

Egyszóval: büntess, bébi, ó büntess!

(2002)

Természetesen Pamela Andersont soha nem a színészi kvalitásaiért, mélyenszántó alakításaiért szerettük, de azért a piros bikinis művésznő bőven tett már le valamit a parti fövenyre. A Baywatch-ot követően filmográfiája nem éppen a magas szintű művészetről szólt, de a Bard Wire-t még akkor követte el, amikor menő volt lassított felvételen a habokban kocogni. Pammie aktualitását most az adja, hogy nemsokára a Hulura kerül Lily James és Sebastian Stan főszereplésével a sztárpáros ominőzus családi mozijának zötzénetét feldolgozó Pam & Tommy című nyolcepizódos minisorozat. Az első kritikák eddig dicsérik...

Még anno, a harmadik világháborút követően értetlenül bámultam, amikor ez a Mad Max nevű utcai harcos egy autós üldözés közepén valami palack csapját kezdte el tekergetni. Aztán amikor hátrahagyta az árnyékát, mint Gyalogkakukk a prérifarkast, kezdett megvilágosodni a dolog miértje. A Sárkány – Bruce Lee élete, a Sárkányszív és a Daylight rendezője, Rob Cohen most végre helyre tette számomra a dolgokat: legújabb utcai futamában úgy felbőgeti a motorokat, mint talán még senki ezelőtt – és ezzel a potom 38 millióból kihozott filmjét csak a tengerentúlon 145 millióig repíti.

Ezek a srácok lazák, magabiztosak, nagyon komoly gépekkel járnak és éjszaka, az utcákon versenyeznek. A féllegális, utcai döngetők alkotta közösségbe próbál bekerülni a dicső babérokra pályázó Brian (Paul Walker) is, ezért kihívja a helyi motorbütykölő ászt és versenyzőt, Dom Toretto-t (kemény, mint a Pitch Black-ben: Vin Diesel). A páros viadal persze a rutintalan Brian kocsijának elvesztésével jár, a fiatal srácnak azonban ezzel sikerül Dom bizalmát elnyernie és annak csapatába kerülnie. Rövidesen azonban kiderül: a pártfogoltnak más oka is van, hogy pont Dom mellett olajozza össze magát…

A sztori váza olyan, mint egy üres kaszni: a készítők azonban a szimpatikus fiatal színészekkel, a dögös újonc csajokkal (Michelle Rodriguez és Jordana Brewster) szépen kidekorálják és a több száz lóerős verdákkal, a videóklipesen fényképezett és vágott száguldásokkal bivalyerős motort tesznek bele, hogy aztán a Halálos iramban gumiszagot maga mögött hagyva végigszaggassa a minden fiatal lelkű lelkében a végtelen szabadság felé vezető autóutat. Ehhez már csak plusz színárnyalatként járul Santana, Method Man, R. Kelly, DMX és tsaik 1000 wattos zenéje. Sebességmániákusoknak és autóneppereknek kötelező!

Egyébként nitro-veszély ide vagy oda, a végefőcím alatt eldöntöttem: spórolni kezdek egy tuningolt ’67-es Ford Mustangra!

(2002)

Rapido! Bő húsz évvel ezelőtt indult fékezés nélküli útjára a kigyúrt karok, tar fejek, dögös csajok és persze bivaly izomgépek szériája, amit ha már akarnának, sem tudnának abbahagyni a készítők, hiszen a nitróval túltöltött lóerők rég önálló életre keltek. Mostanában a Vin Diesel - Dwayne Johnson cicaharc borzolja a rajongók kedélyeit, ám biztosak lehetünk benne, hogy - bár most már a sorozat mindegyik darabja izgalom nélküli replikának tűnik -, pár évig még hallgatjuk felbőgő motorokat. Utána meg jöhetnek a "változatos" spin-offok vagy a nyugdíjaskor beköszöntével a rebootok és más fifikás tuningok...

Legújabb-Hollywoodban már teljesen más szelek fújnak, mint régen, a stúdiórendszer és a magukat istennek képzelő stúdióvezetők korában. Manapság már senki sincs kiszolgáltatva a fejeseknek és senki sem rabszolgája senkinek. A rendező már nem csak rendez, de ír és producerkedik; a vágó, a forgatókönyvíró, az operatőr, a díszlettologató és a büfés direktorként a stábot ugráltatja; a színész meg persze – ide nekem a csillagos eget is ! –mindenbe bele-belenyúlkál.

Így történhet meg manapság az is, hogy a filmezéshez igen rokon irodalmi pályáról egy-két,  több milliót érő név csatlakozik a stábhoz. Vegyük például az aranypennás Michael Crichtont, aki már rég kinőtte a könyvesboltok polcait és korai rendezései – Feltámad a Vadnyugat!, Az első nagy vonatrablás, Kóma – után mostanában főleg  regényei jogdíjeladásaival ostromolja a csúcsokat. Amikor pedig nem a szövegszerkesztőt bütyköli, ráérő idejében producerkedéssel foglalkozik. Legutóbb éppen saját könyvének adaptációja, A gömb című science fiction forgatásánál ugrott be az előkészületi munkákkal küszködő Barry Levinson mellé. Kellett is a segítség rendesen, hiszen Levinsonnak nem kisebb sztárok, mint Dustin Hoffman, Sharon Stone és Samuel L. Jackson fejét kellett több, mint két órára a sós tengervíz alá nyomnia.

A Csendes-óceán sötét mélységeiben egy kutatócsoport rejtélyes, hatalmas objektumot talál. Közelebbi vizsgálatok után kiderül, hogy az óriás valami nem más, mint egy amerikai űrhajó, amely mintegy háromszáz éve pihenget a korallok árnyékában – tehát a feltételezések szerint valamilyen időkapun keresztül került vissza a múltba. Hoppá! A felfedezés nagyobb hatással van a kormányra, mint Mulder összes kalandja, ezért nemsokára a teljes titoktartás közepette a helyszínre helikopterezik a szóba jöhető legjobb koponyákat: Norman Goodmant (Hoffman), a pszichológust, Henry Adamst (Jackson), a zseniális matematikust, Beth Helperint (Stone), a tehetséges biokémikust, valamint minden esetre felkészülve Ted Fieldinget (Liev Schreiber), az asztrofizikust. A csapat élére egy katona, Barnes parancsnok (Peter Coyote) áll, aki némi kisegítő személyzettel egyetemben rögtön a mélyvízbe rántja a tudósokat.

Nemsokára meg is történik a várva-várt első találkozás. Illetve: félig-meddig találkozás, ugyanis embereink az űrhajó belsejébe hatolva néhány kétségtelenül halott asztronaután kívül egy igencsak élőnek tűnő, rejtélyes, tíz méter átmérőjű gömböt találnak. A furcsaságok sora azonban nem ér véget: miután a tudósok visszatérnek high-tech vízalatti bázisukra, egy vihar miatt teljesen megszűnik a kapcsolatuk a felszínnel. Nem sokkal később pedig váratlan látogatót kapnak: a számítógép monitorján keresztül bejelentkezik Jerry, a kiforratlan elme, aki feltehetőleg nem más, mint a gömb emberi elmével felfogható személyisége.

Izgalmakból mindig akad egy kevéske: miközben különböző tengeri rémségek támadják a bázis lakóit, a tudósok sem pihennek. Nemsokára a racionális elmék felmondják a szolgálatot; a félelem, a bizalmatlanság és a rémálmok különálló emberekre szakítják a csapatot – egészen a meglepő és valóban elgondolkodtató végkifejletig.

Vízalatti, idegborzoló alienfilm – alienek nélkül. Levinson nem törekszik egy idegen civilizáció bemutatására, ehelyett inkább az emberi lélek rejtelmeinek feltárásával foglalkozik. Egy szédületes utazás folyamán átrepít bennünket az Univerzumon, de aki emellett sziporkázó űrháborúra vár, az inkább adja át a helyét a nagymélységű lélektani búvárkodást kedvelőknek. A gömb nem elemezget, nem filozofál, mindezeket a nézőre bízza. Üzenete a rokonlélek Kapcsolathoz hasonlóan olyan, mint egy jó kis keszonbetegség, bódító és erősen letaglózó: „Emberkék, álljatok csak szépen a sor végére, hiszen ti még nem vagytok felkészülve a nagy eseményre!”

(1998, VOX)

Vegyünk egy, az izgalmas és látványos munkáiról közismert rendezőt – Joel Schumacher (Összeomlás, Az ügyfél, Mindörökké Batman, Ha ölni kell) –, egy elsőosztályú, végfagyasztó sztorik kiötlésére képes forgatókönyvírót – Andrew Kevin Walker (Hetedik) – és egy Oscar-díjas, de a krimik és akciók terén is otthonosan mozgó sztárt – Nicolas Cage.

Eresszük össze hármukat és nézzük meg, hogy milyen, az emberi lélek legsötétebb zugaiba elkalauzoló, csontig hatoló film megalkotására képesek!

Tom Welles (Cage) magánnyomozót egy rejtélyes ügy kinyomozására kérik fel: egy idős, multimilliomos hölgy nemrég eltávozott férje hagyatékában 8 milliméteres amatőr filmtekercset talál. A vásznon pergő kockákon egy ismeretlen, bőrmaszkot viselő férfi a kamera előtt egy fiatal lányt gyilkol meg különös kegyetlenséggel – legalábbis a filmfelvétel szerint.

Az özvegy felbéreli Wellest, járjon utána, vajon mi köze lehetett a férjének az egész ügyhöz és vajon tényleg megölik-e a lányt vagy csupán egy ügyes trükkel verik át a tekercset nézőket. Welles, az eddig nyugodt családi életet élő nyomozó hozzálát a munkához, nemsokára azonban a földi pokol legmélyebb bugyrában találja magát: ahogy az ügyet göngyölíti fel, egyre mélyebbre merül a pornó, a kíméletlen szadomazochizmus és az emberi mocsok mocsarába. Bár érzi, hogy csupán hajszál választja el a sötét mélységbe húzó örvénytől, mégis megszállottan nyomoz – egészen addig, amíg át nem lépi azt a határt, ahonnan már nagyon nehéz visszatérni...

A Tarjánban, május 27-től futó megrázó, kőkemény, de hiteles filmben Nicolas Cage mellett olyan remek színészeket láthatunk, mint Joaquin Phoenix, Peter Stormare és James Gandolfini.

 (1999, Nógrád Megyei Hírlap)

Remek színészi gárda, szikár rendezés, sötét tónusú hangulat és belemerülünk az emberi bűn, aljasság és gonoszság legmélyebb mocsarába, amiről még csak tudni sem akarnánk. Hideglelős, brutálisan realista film, amit az élet újra és újra felülír...

Hello, Sidney! – mondta Wes Craven és hirtelen előkapott egy jó nagy konyhakést, majd néhány tucat gyors szúrással kinyírta a horrorfilmet… hogy ugyanazokkal a mozdulatokkal rögtön életre is keltse!

A beefsteakarcú-pengeujjú Freddy Krueger apja megélhette a hetvenes évek végének nyolcvanas évek elejének horror-diadalát, ám miután útjára bocsátotta álomfiát, látnia kellett, ahogy a nézők elfordulnak a gyilkosoktól, zombiktól és más szörnyektől, hogy a rajzfilmsorozatokban vagy videójátékokban keressék a napi öröm-adagjukat nyújtó brutalitást.

Egy gyenge brooklyni vámpír és egy végre kimúló, de erőteljes utolsó Freddy-gyilok után aztán Craven bátyánk végre kezébe kaparinthatta Kevin Williamson humoros, filmes utalásokkal teli, ám kellőképpen vérgőzös forgatókönyvét és elkészíthette a műfajt kiparodizáló, de egyben meg is újító, a szórakoztatást és rettegést zseniálisan ötvöző – mára kimondhatjuk – kultikus alapművét.

A kisvárosokban mindig történik valami igazán érdekes, említésre méltó dolog. Esetünkben a dolog túlmegy a helyi rosszindulatú pletykák szintjén, hiszen egy feketébe öltözött, groteszk fehér maszkot viselő gyilkos aprítja a középiskolásokat. A késes rosszember jelenléte sokkolja Sidneyt (Neve Campbell) is, hiszen egy évvel korábban az ő anyja lett egy rejtélyes gyilkosság áldozata. Mialatt körülötte sorban elhullanak az évfolyamtársak Sid két sikoltozós menekülés között úgy dönt, hogy nem jut a butuska szőkék sorsára: a kagylót lecsapva kilép a villogó penge árnyékából…

A Sikoly – és vele egyenrangú folytatásai – nem csupán utat nyitottak a Buffy, a Tudom mit tettél tavaly nyáron, a Rémségek könyve és a Végső állomás-szerű középiskolás-horrorok előtt, de elodázhatatlan “érdemük” van a tinivígjátékok és jobb esetben az igényes Shakespeare-adaptációk feltámasztásában is. Ezen kívül – bár többnyire nem érik meg a filmjeik végét – kinevelték Hollywood legfiatalabb, huszonéves, milliókat kereső sztárcsapatát is.

A Sikoly tökéletes választás az öregedő MTV és a még friss X-generáció számára is: pergő tempójú, szemtelenül friss, saját paneljaival a horrorpanelokat megviccelő, lélegzetelállító kisvárosi rémtörténet a kertünk végéből.

A horror kimászott a sírjából! Sikítsunk együtt!

(2002, DVD Magazin)

Freddybátyánk tettestársa, Wes Craven rendező negyed századdal ezelőtt újította meg a rémisztés műfaját, mégpedig egy addig nem nagyon használt kifejezés, a tinihorror köztudatba szúrásával. Az azóta alapfilmnek számító Sikoly mára a negyedik folytatásánál tart és úgy tűnik, nem vérzett el az eltelt évek múlásával, sőt, életben maradt alapszereplői most újra szembeszállnak az aktuális Ghostface-szel...

Randevú a drámával

Ha szeretett zöld bolygónk felé a science fiction egyik legnagyobb alakjáról, Arthur C. Clarke-ról elnevezett üstökös száguld, akkor méltán várunk eget rengető természeti katasztrófát. Várhatunk…

This… is… Gerard Butler! A skót színésznek óriási rutinja van már a nagy összecsapásokban, hiszen akciódús karrierje során harcolt sárkányokkal (A tűz birodalma, Így neveld a sárkányodat!), világhódító perzsákkal (300), terroristákkal (Támadás a Fehér Ház ellen-trilógia) és azon túl, hogy a nyakára lépett számtalan egyéb gonosztevőnek, három éve az Űrviharban az egész Földet is megmentette a végpusztulástól. Mivel világvégéből sosem elég, erre az évre Butler újra társult A védangyal bukását megbízható iparos módjára levezénylő ex-stuntman rendezővel, Ric Roman Waugh-gal, hogy együttes erővel tartsanak pajzsot – ha nem is az egész emberiség, hanem – egy háromfős család feje fölé…

Apokalipszis, LIVE: a széteső Clarke-üstökös darabjai a Föld felé tartanak, amit otthonában élő tévéközvetítésen figyel az átlagember John Garrity (Butler), felesége, Allison (Morena Baccarin – Deadpool, Homeland, Firefly), a kisfiúk, Nathan (Roger Dale Floyd – Álomdoktor) és népes baráti társaságuk. A nachos azonban a torkukon akad, hiszen az önfeledt visszaszámlálás ellenére a látványos, de biztonságosnak mondott tengerbe csapódás elmarad! Helyette ijesztő lökéshullám érkezik, ami jelzi: valami nem úgy sült el, ahogy a tudósok kiszámolták!

Gyorsan kiderül: az üstökösszilánk óriási pusztítást okozva Floridában rengette meg a földet és ami még ennél is rosszabb, a Clarke további részei sem tértek le a pályájukról, kipusztulással fenyegetnek minden életet a planétán! Életbe lép a kiürítési terv: a kiválasztott keveseknek – köztük a Garrity-családnak – el kell jutniuk egy-egy katonai bázisra, hogy onnan katonai repülőkkel a Grönlandon létesített, szupertitkos és világvége-biztos bunkerekben vészeljék át a végítéletet…

A film a Deep Impact drámája és az Armageddon látványorgiája közötti válaszútról indul, de gyorsan dűlőre is  jut és nagyjából fél óra után az előbbi irányt választja: miközben az ég a közelgő katasztrófa előjeleként vérvörösbe fordul, megkezdődik Garrityék családi odüsszeiája. Ezzel nem is lenne baj, ha nem az elmúlt évtizedekben már annyiszor látott fordulatokkal operálna a rendező.

Míg a barátok hátrahagyásának jelenete valóban szívszorító, utána nagyjából hatvan perc – pár robbanással és néhány unaloműző becsapódással feldobott – szenvedéstörténet következik: a tömegben-kavarodásban a család szétszakad, segítőkész, de többnyire tehetetlen katonák, eleve gonosz vagy a helyzetben gonosszá váló emberek jönnek-mennek, apu rohan, anyu rohan, de elveszíti a fiát, apu kényszerből embert öl, anyu kétségbeesett, de végül segítséget talál, apu megint rohan, anyu is, végül az utolsó fél órára újra eggyé válik a család és örülhetünk, hogy az egyébként cukorbeteg Nathan számára nem jött el a gyermekkor vége.

Feltűnik még a bölcs, de az életbe belefáradt nagypapa (Scott Glenn), aki a menekülés helyett inkább a jó halált választja és utolsó útjukra indítja a Garrity-családot. A vesszőfutás folytatódik és miközben a Clarke újabb darabjai süvítenek a bolygó légkörébe, felcsendül a Föld búcsúdala…

Hogy azért pozitívum is monitorra kerüljön – bár a magyar szinkron nem sikerült a legjobban –, a hangba, elsősorban a Hans Zimmer kottáját is forgató David Buckley zenéjébe nem lehet belekötni: kellően drámai és érzelmes, remekül aláfesti a főszereplők drámáját, de ha kell izgalmat is kölcsönöz a kevés akciójelenetnek. Az igaz, hogy az Űrviharra nem a tudományos fantasztikum csúcstermékeként fogunk emlékezni, de a film látványvilágára nem nagyon panaszkodhattunk. A Greenland esetében viszont elmondható, hogy – miután a trailer félrevezetően katasztrófafilmnek adta el: a becsapódások az első és az utolsó negyed órában jönnek – jobban jártunk volna egy Michael Bay- vagy Roland Emmerich-féle verzióval, ahol a sablonos drámai húzások helyett inkább az akció, a robbanások és a valódi menekülés vitte volna a cselekményt.

Nemsokára egyébként Waugh és Butler újra összeállnak: reméljük, hogy a Kandahar című CIA-titkos művelet kevesebb lelki vívódással, de több lánggal és lőporral kanyarodik majd vissza az akcióirányba.

(www.hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2020.09.30.)

Az ember azt hinné, hogy a zsenik élete csupa csillogás, verőfény, sztárinterjú, talkshow, a számítógépeket lepipáló gyorsaságú egyenletmegoldás és mások számára eszméletlenül nehéz, de nekik másodpercnyi gondolkodással legyűrhető IQ-teszt. Ez lenne a szuperagyak élete? Egy nagy fenét! Talán így telnek a szerencsés kiválasztottak mindennapjai, azoké, akik olyan környezetbe születtek, ahol a körülöttük tébláboló, jóval szerényebb képességű elmék felfedezik a bennük rejlő rendkívüliséget. És igen, vannak azok, akik óriási intelligenciájuk ellenére sohasem léphetnek ki a sziporkázó napfényre, mert vagy az alkoholista mostohaapjuk elől menekülnek, vagy egy bűzös külvárosi csehó klotyóját sikamikálják vagy pedig a gettóban egy lecsapó baseballütő veri ki belőlük a világmegváltó gondolatokat.

Két fiatal srác, egy pár évvel ezelőtt gondolt egyet és megírtak egy forgatókönyvet az emberi lélkek rejtelmeiről, a szerelemről és a mentális felemelkedésről. A sztorit a független, minőségi filmeket rendező Gus Van Sant vitte vászonra. A nevezetes mozi, a Good Will Hunting aztán felkavarta az egész világot és kilenc Oscar-jelöléséből kettőt aranyszoborra is váltott: az egyiket (illetve: fejenként egyet) a két forgatókönyvíró titán és jóbarát, az azóta már A-katerógiában játszó Matt Damon (Az esőcsináló, Ryan közlegény megmentése) és Ben Affleck (Képtelen képregény, Armageddon) emelhette a magasba...

Mr. Gerald Lambeau (Stellan Skarsgard – Ronin), a matekprof igencsak meglepődik, amikor a Bostoni Műegyetem folyosóján sétálva, észreveszi, hogy a falra függesztett táblára felírt és már jóideje megoldásra váró példa legvégére valaki odabiggyesztette a megoldást. Ez annál is inkább furcsa, mert eddig soha, senki az égvilágon nem boldogult az agypróbáló feladattal; szégyenszemre azonban Lambeau tanítványai közül senki sem feszít büszkén, hogy ő az a bizonyos matekzseni, ezért a tanár gyanakodni kezd. Nem sokkal később azonban arra lesz figyelmes, hogy az iskola egyik névtelen takarítója, egy fiatal srác böngészgeti a következőként felírt, szintén bonyolult példát.

Hát igen, ő Will Hunting (Matt Damon), a csóró napszámos, aki egyik napról a másikra él és csupán jóbarátai, közülük is elsősorban Chuckie (Ben Affleck) társaságára és segítségére számíthat a nagyvilágban. Lambeau felfedezi a saját törvényei szerint élő, nehezen kezelhető fiú matek-zsenialitását és megpróbálja őt felkarolni. A dolog azonban Will makacssága miatt nagyon nehezen megy, ezért - részben kényszerűségből is - a tanár beszél régi barátjával, Sean Maguire-rel, a pszichiáterrel (végre egy régóta megérdemelt Oscar Robin Williamsnek!), hogy az vegye kezelésbe a fiút. Will időközben összeismerkedik egy lánnyal, Skylarrel (Minnie Driver) és miközben teljesen elbűvöli őt, ezzel egy időben állandó harcot vív Maguire-rel.

A távolságtartó orvos-páciens kapcsolat azonban nemsokára teljesen megváltozik: a zseniális, ám érzelmileg magába zárkózó Will lassan megnyílik a doki előtt és a két ember nemsokára olyan közeli, baráti kapcsolatba kerül, amelyben már nem teljesen nyilvánvaló, hogy ki is jár a másikhoz terápiára...

A csóró srác erőt vesz magán, feltápászkodik és secperc alatt övé lesz a világ? A fenét! Tény, hogy a Good Will Hunting a csöpögős amerikai karrierfilmek és a komoly, földhözragadt drámák közti keskeny határvonalon egyensúlyoz, ám egy pillanatra sem billen át az álomvilágba. Gus Van Sant kézben tartja a gyeplőt és ügyesen elkerüli az olcsó kommersz felé hajtó akadályokat: filmje egyszerre dráma, romantikus szerelmi és szívszorító baráti történet, valamint az emberi lélek és akarat megható diadala.

A forgatókönyv remek, Will Hunting (egyébként a Will nem csupán a William becézett alakja, de akaratot, szándékot is jelent) szerepében Damon önmagát, az önfejű, akaratos dumagépet hozza, Robin Williams, ahogy megszoktuk, ismét zseniális, Minnie Driver pedig kissé háttérbe szorulva ugyan, de szenvedélyes játékkal alakítja Skylert. A legnagyobb hatással azonban a teljesen átlagos, ám szívbeli barát mellékszerepében brillírozó Ben Affleck van a nézőre: amikor a film végén bekopog Will-hez, majd megdöbbenve látja, hogy a fiú odébbállt, először meglepődik, majd váratlan mosolyra húzza a száját. És mi akkor vele együtt összeszorult szívvel, de büszkén gondoljuk magunkban: „EMBER, TE MEGCSINÁLTAD!”

Talán ez az, amiért feltalálták a film nevezetű csodát!

 (1999, VOX)

Ó, Robin, ó, Robinom! Hiányzol ám innen, ebből a világból, hogy jobbá és mosolygósabbá, sírva nevetősebbé tedd! Nagyon-nagy kár, hogy magunkra hagytál bennünket, lett volna még dolgod bőven itt lent, az emberek közt. Tovább tanítanál, szórakoztatnál és megmutatnád, hogyan is kell élni a valódi Életet...

„Ha megrendül a mindenség és valahonnan felcsendül egy átok…”

…azt lehet, hogy a forgatókönyvíró mondta ki rátok. Troppauer Hümér koszorús költő és légionárius örökbecsű – ám sajnos további folytatás nélküli – költeményének emígyen történő átírása talán az, ami a legjobban jellemzi Jan De Bont utolsó rendezői munkáját. A padlógázas buszsofőr és tornádó-keltő keze ugyanis most, Az átok esetében mintha lecsúszott volna a kormányról.

A filmet látva a nézőnek óhatatlanul agyába ötlik a gondolat, hogy vajon ki is volt az, aki az egész forgatás irányításának nyűgét a hátára vette. A zseniális díszlettervező vagy a pattanásosképű, tornacipős számítógépguru? Mert egyedül az ő munkájuk érett gyümölcse virul életerőtől vörösen a többiek szürke háttere előtt. Az igazi izgalom és rettegés csak a sötét sarok mögött liheg, de mégsem ugrik szívrohamot okozva a nyakunkba. A történet halad előre, de a vérfolyam helyett valahogy csak egy langyos és kiszáradásra ítélt csermelyként csordogál. Pedig hullajó éjszakai buli lehetett volna belőle…

Egy rejtélyekkel teli kastély várja vendégeit. A gyarló emberi lelkek meg is érkeznek, mégpedig egy terápiás csoport tagjaiként. A féltucatnyi vállalkozó szelleműt Liam Neeson csődíti össze, aki a rettegéskeltőnek szánt épületben az álmatlanság és a félelem összefüggéseit kívánja kutatni. Vendégei többek között: Lili Taylor, Catherine Zeta-Jones és Owen Wilson.

Meg is kezdődik az éjszakai műsor; miközben hőseink a frásztól kerülgetve kilométereket rohangásznak a valóban lenyűgöző folyosókon, minden olyan bútor és berendezési tárgy életre kel, amely amúgy szép csendben ellenne magában egy átlagos panelbérleményben. De nem az elátkozott Hill House-ban…

Az átokról tulajdonképpen nem is nagyon lehetett hallani a bemutatót megelőzően. Jan De Bont nevét is inkább a már több éve húzódó – és jelenleg Cosm címen futó – sci-fije kapcsán emlegették. Ilyenkor felmerül az emberben, hogy vajon nem csak a hosszú előkészületek miatt ugrott-e bele Az átokba?! Csakúgy, mint Liam Neeson, aki a Baljós árnyak 1997-es forgatásának befejezése után hirtelen munka nélkül maradt vagy Catherine, aki a nagy bomba, a Zorro álarca után és Michael Douglas előtt bármit elvállal, csakhogy képben és vásznon maradjon? Valójában mindketten elég halványak, aki helyettük klasszis teljesítményt nyújt, az Lili Taylor – a független filmjeiben megszokott tehetséggel tölti meg a Hill House kongó termeit.

Spielberg-meskete a zöldövezeti családoknak: borzongás helyett szemkápráztató látvány, elsőosztályú trükkök, lélegzetelállító díszletek és egy kis Casper-hangulat keveréke a DreamWorks laborban, hogy az egész family mosolyogva térjen nyugovóra. Kár. Egy lépcsőrecsegtetős, vérgőzös rémfilm azért jobban bejött volna. Mit is szólt Latouret őrmester Az előretolt helyőrségben, mikor Troppauer kimondta, hogy átok?

Hé, forgatókönyvírók! Hogy a körösztanyátok…!

 (2000)

Az ismert - de akkor még fiatal - nevekkel megpakolt horror, ami rémisztgetést csak nyomokban tartalmaz. Egy régi klasszikus újrájaként vérfrissített történet, ami inkább látványos, mint izgalmas - bár mai, harminc évvel későbbi szemmel talán már ez a megállapítás sem állná meg a helyét. Sokkal érdekesebb azonban az, hogy az egykori remek operatőr, a hollandus Jan de Bont - Drágán add az életed! Fekete eső, Egyenesen át, Vadászat a Vörös Októberre, Elemi ösztön -, rövid rendezői karrierjének ötödik, egyben utolsó előtti mozija a film - Hollywood ugyanis búcsút intett az állítólag hisztis és sztárallűrökkel felvértezett alkotónak. Kár érte, mert direktorként igencsak jól összerakta a Féktelenül és Twister című akcióklasszikusokat!

Drive Hard

 A zombifilm él és mozog! Csak már halkabban hörögve, egyre lassabban csoszog előre…

 Az élőhalottak mindig is köztünk jártak, de a 2010-es The Walking Dead indulása után lettek igazán érdekesek. És bár a jól indító sorozat hullámzó színvonala miatt már csak megszokásból nézős, azért akad még néha egy-két látványos vagy egyedi zombifilm – Z világháború, Kiéhezettek -, ami kárpótol a drága Lucille nyugdíjba vonulásáért. Negan éppen 2016-ban suhogtatta meg először szögesdrótos barátnőjét, amikor az addig animációban alkotó Sang-ho Yeon Koreában zöld jelzést adott a busani járatnak és elkészítette minden apokaliptikus idők egyik legjobb zombifilmjét. A vasúti síneken száguldó horror izgalmasan használta ki a szűk tér adta feszültséget, érdekes, de feláldozható karaktereivel, fordulatos cselekményével, az akciók közé csempészett finom humorával nem csupán kritikai és világsikert aratott, de folytatás után is kiáltott!

A Peninsula – Holtak szigete (arrghh, a peninsula félszigetet jelent!!) teljesen szakít a Vonat Busanba hangulatával, nem viszi tovább a történetszálat, egyetlen régi szereplőt sem látunk, leszámítva a zombikat, amik viszont csak tényleges statisztákként hullanak az ember-ember elleni harcok hátterében.

Valahogy mintha a Menekülés New Yorkból és a Mad Max klónozásának horror-változatába csöppennénk: a zombiáradat csitulóban, Korea lezárva, a határain túl viszonylagos nyugalom, odabent meg ki tudja mi?! Ebbe az ismeretlenbe lopakodik be az ex-katona, Jung Seok (Dong-Won Gang) és összeverbuvált zsoldos csapata, hogy megkeressenek egy pénzzel teli, elhagyott teherautót. A nem túl eredeti alapötlet a később sem lép túl önmagán: hiába kezdenek özönleni a zombik, tűnik fel egy túlélő család, majd az apokalipszis uralására berendezkedett fegyveres banda, a rendező túl sok szereplőt mozgat és mindegyikük drámáját igyekszik bemutatni: a karakterekben van ugyan lehetőség, de így kidolgozatlanok maradnak, nem képesek a cselekményt izgalmasan tovább vinni.

Ehelyett kapunk száguldást, lövöldözést, kézifékes fordulót és halomba gázolt élőhalottakat! Ez önmagában mind nagyon látványos és érdekes, de nem helyettesíti az első rész feszült drámáját, pláne, ha az éjszaka sem képes leplezni a Matchbox-mozgású CGI autókat és a sokszor a Legenda vagyok rosszabb pillanatait idéző animált zombikat.

Yeon az első rész csaknem 100 milliós sikere után valódi, hollywoodi léptékű folytatást tervezett: kár, hogy néhány jó ötletet – távirányítós autó, zombiaréna – leszámítva egészen az elnyújtott befejezéséig tartotta is magát a tengerentúli fordulatokhoz.

Nagyon vártam, de a – valós időben és a sztoriban is – négy évvel későbbi kiáltásból felemás hörgés lett: az élőhalottak ugyan átbotladoztak az első rész által jó magasra helyezett léc alatt, ám a Peninsula a horrorhullámvasút helyett egy nem túl agyvelős Fast and Zombious száguldásba torkollott.

Ha most a második résszel nem is kaptuk meg, amit szerettünk volna, azért Will Smith, de főképp Brad Pitt még visszatérhetne egy zombifolytatásra, előzményre, spin-off-ra, rendezői változatra, akármire! De úgy tűnik, mindhiába: a várakozások ellenére ezek a holtak lassabban cammognak a megvalósulás felé, mint George A. Romero őszombijai.

(www.hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2020.09.29.)