Kis lépés ez Hollywoodnak, de óriási ugrás… nekem! – mondhatta volna idén Jim Carrey, az Oscar-gálán a lépcsőről az emelvényre lépve.

A nézők listáján százmilliós koronát viselő király, a kritikusok palotájában azonban sokáig csak grimaszoló bohócként számon tartott komikus azonban sajna nem állíthatja első akadémiai díját a már meglévő két Golden Globe-ja mellé. Filmjei ugyanis túl sokat hoznak és Ace Ventura tarka ingje is még élénken virít a szavazók elméjében, ezért Jim – bár maximálisan megérdemelte volna – idén sem került be a legjobb színészek ötösfogatába.

Sebaj: a CARREYzmatikus színész még mindig itt van és bár a legnagyobb diadal ismét elkerülte, kárpótolja majd magát Farrelly-ék újabb lököttsége, az Én és én, meg az Irén sikerével és persze Renée Zellweger szépségével.

De mi is az a film, amiért már megint Oscar után kiált a Jimet támogatók csapata?

Milos Forman három évvel a Larry Flynt, a provokátor-t követően ismét egy népszerű, nehezen megértett felforgató elemről, a mifelénk a Taxi című komédia-sorozatból ismert Andy Kaufmanról készített életrajzi filmet. A korán elhunyt legenda akár Jim Carrey húsz évvel ezelőtti elődje is lehetne: zseniálisan újszerű és egyéni humorát sokan nem értették meg és így nem csupán rajongóinak, de kiátkozóinak tábora is óriásira duzzadt.

Pedig Andy (Jim Carrey) – a művészi komikum szabad értelmezésével – csak szórakoztatni akart. Zseniális, de szélsőséges komikus volt és egészen addig, amíg George Shapiro (a kis-nagy ember: Danny De Vito) fel nem fedezte, csak útmenti kocsmákban lépett fel a helyi, sörözgetős közönség előtt. Shapiro azonban a zavarba ejtő előadásmód mögött felfedezi az igazi, valami újat nyújtani képes tehetséget és felkarolja Kaufmant.

Házi szerzőjével és ötletadójával, Bob Zmudával (Paul Giamatti) a komikus rövid idő alatt a legnagyobb sztárok közé emelkedik: fellépésein és tévéműsorain őrjöngenek a nézők, ám ő mégis valami mást szeretne csinálni. Óriási sikert ér el a Taxi-val, azonban ez sem elégíti ki: új utakat keres. Ez azonban nem nyeri el maradéktalanul munkaadói és rajongói tetszését…

Jim Carrey ismét óriási, remekül ötvözi a tőle korábban megszokott komikus figurát a már a Truman show-ban is fellelhető drámával és csipetnyi tragédiával. Egyszerre észbontóan röhejes, az embereket könnyedén manipuláló és mégis a végletekig érzékeny és sérülékeny. Ahogy az lenni szokott, Jim – bármilyen jók is a mellékszereplői – egymaga kitölti a vásznat; most már végképp leszögezhetjük: nem csupán félőrült nyomozóként, de komoly színészként is a legjobbak között mosolyog.

Egyszer úgyis Oscar lesz a vége…

 (2000, DVD Magazin)

A zseniális komikus és fergeteges improvizatőr - talán szegény jó Robin Williams volt még hozzá fogható - Jim Carrey épp tegnap múlt 60 és bár az elmúlt évek sem siker, sem öregedés szempontjából nem bántak túl kegyesen a gumiarcú színésszel, elképesztő arc- és testmozgása örök szobrot faragott neki a legnagyobbak között, elég csak Ace Ventura vagy Stanley Ipkiss maszkos figurájára gondolnunk! Carrey-t lehet szeretni és utálni, de tény, hogy az elmúlt majdnem három évtized egyik legmeghatározóbb komikus színésze, aki azért viszonylag komolyabb témákban is jól megállja a helyét. Én speciel imádom! Rendicsek?

„Hejj, Istenem, de jó is lenne, ha egyszer milliomos lehetnék!” – sóhajt fel átlagosan minden tizenötödik másodpercben egy-egy magyar honfitársunk. „Az asszony is végre felnézne rám, ha egy szuper nercbundát terítenék a vállára és fekete Mercivel vinném vacsorázni. Hajj, ha én egyszer milliomos lennék!” – mélázik el újra az ember – aztán nagyot merit kanalával a káposztás cvekkedliből.

Állitólag a pénz nem boldogit, de jó, ha van belőle. Jó, ha nagyon sok van belőle! Mert, ugye az álmokból a parafenoménokon és a jósnőkön kívül senki más nem tud megélni. Ahhoz, hogy világmegváltó ötleteinket megvalósíthassuk vagy eljussunk vágyaink Paradicsomába, ropogós bankókat kellene lobogtatnunk vagányan. De amíg pénz nincsen, marad az álmodozás és vágyaink netovábbjaként az a bizonyos bili, amibe ébredés után belelóg a kezünk. De ha neadjisten véletlenül beüt a ménkű és a nyakunkba szakad a bank, az első ájulás után nekiállhatunk gondolkodni, hogy mi a fenéhez kezdjünk azzal a rengeteg pénzzel. A második lakás, a harmadik autó és a ki tudja hányadik világkörüli út után az ember már unja a költekezést és igazán fogalma sincs, hogy mit csináljon a maradékkal.

A Sorsjegyesek című film megtekintése után viszont rögtön tudni fogja a választ. Elajándékozza az egészet!

A rendőrökről mindenkinek meg van a maga maszek véleménye. Attól függ, hogy a szóban forgó hivatalos személy a haragosa, a lövöldöző szomszédja, netalán büntetésének kiszabója vagy az unokatesója.

Igy vagy úgy, de Nicolas Cage-ről vagyis Charles Lang közrendőrről csakis pozitívumokban lehet beszélni: kedves, tisztességes, végtelenül segítőkész és talpig becsületes. Tipikusan álmaink kedvenc hőse, olyan szimpi, amilyen a romantikus vígjátékokat kivéve a valós világban nem is létezik emberi lény.

Charlie barátunk tehát mindenütt ott van, ahová Superman bokros teendői miatt sehogy sem tud eljutni. A sarki kávézóba tér be, majd gyors fogyasztás után fizetve távozna, amikor rájön, hogy borravalót már nem tud adni a pincérnőnek, Yvonne-nak (Bridget Fonda). De egyezséget ajánl: ha nyer a lottón, nyereményének felét visszahozza a lánynak, hogy az elmaradt borravalót azzal pótolja. Yvonne persze szépen mosolyog és nem veszi komolyan a rendőr ígéretét.

Este azonban Charlie kezében pattogatott kukoricával és jobbján kedves arájával, Muriellel (nagyhangú és rikácsoló: Rosie Perez) meglepetten tapasztalja, hogy telitalálatuk van a lottón. (Rendőrünk egyébként még a hosszú sort is képes volt kiállni a fogadóirodában.) Rövid időn belül kiderül, hogy rajtuk kívül mg másoknak is van nyerő szelvénye, ezért végülis négymillió dollár üti a markukat, ami nem megvetendő összeg, mivel ennyi pénzt Charlie még több ezer büntetőcédula lefirkálásával sem tudna Charlie megkeresni. Az adott szó azonban kötelez: hősünk másnap szépen elsétál a kis kávézóba és bejelenti Yvonne-nak, hogy kétmilcsis borravalót fog kapni. A lány először poénra veszi a dolgot, de Charlie győzködésére elfogadja az ajánlatot és ezzel egy szempillantás alatt gazdaggá teszi magát, majd a néző számára is eléggé utálatos főnökét faképnél hagyva távozik a munkahelyéről.

Charlie rámosolyog Yvonne-ra, Yvonne pedig visszamosolyog Charlie-ra és mi már tudjuk, hogy szemük csillanása nem csak a reflektorok műve. A pár ettől kezdve nem tud egymástól elszakadni, s miközben ők mindenkinek fizetik a metrójegyét és gyerekek számára egy egész baseball-stadiont bérelnek ki, addig Muriel boltról-boltra shoppingol és méregdrága cuccokat vásárol magának.

Majd pedig egy hirtelen húzással beadja a válópert pénzét jótékonyan szóró férje ellen. Szegény Charlie, szegény Yvonne, a szívünk szakad belé!

Azért ne keseredjünk el túlságosan! Ugyanis Andrew Bergman rendező egy remek kis szórakoztató vígjátékot készített a mi örömünkre. A hatvanas évek leheletfinom komédiáit elevenítette fel remek szereplőgárdával és kedves humorral. Mindenesetre minden átlagpolgárnak kellemes és szívmelengető mulatság, éppen ezért kommandóőrülteknek nem javallott a megtekintése, mert cukorbetegséget kaphatnak tőle.

Dicséret illeti a forgalmazót is az ötletes címválasztásért. Végre az Alien – A nyolcadik utas…-féle morbidok meghozták a gyümölcsüket. A „Sorsjegyesek” ugyanis sokkal hangzatosabb, mint a snassz amerikai „Veled is megtörténhet” vagy a megszokottan fantáziátlan német „Kétmillió dolláros borravaló” elnevezésű cimecskék!

 (Cinema Videó Plusz, 1995)

Az egyik legelső filmkritikám, ami 1995-ben, a Cinema Videó Pluszban jelent meg, így közel áll a szívemhez, pláne, hogy egy kedvesaranyoscukkerártalmatlan filmről írtam két olyan főszereplőről, akik közül az egyik, Bridget Fonda már 20 éve kiszállt a bizniszből - egyébként Danny Elfman filmzeneszerző felesége, tehát nagyon nem kell dolgoznia a megélhetésért -, a másik, Nic Cage pedig Hollywood legnagyobb hullámvasútján száguldozik - de azért élvezi!

Ha Karácsony, akkor idegbajos fadíszítés és kapkodós sütés-főzés, bejgli, meg mákos kukorica, manósapka és manófül, fagyöngy, rénszarvasos pulcsi, éjféli mise és Mennybőlazangyal, Eddie „Tele volt a sz#rkonténer!” kuzinhoz hasonszőrű, kedves rokonok és Otthonhagyott Kevin, meg egy kis budspencerterencehilles Bunyó Karácsonyig.

Szóval, nagyjából így néz ki egy teljesen hétköznapi Karácsony! Általában.

Egy, az évek alatt jól összeszokott, színészi, írói, rendezői, produceri, haveri csapat esetében azonban – némi egyezést leszámítva – kicsit másmilyen a Szenteste megünneplése, a Messiással való találkozás, új értelmezést nyer a zöld szín és természetesen a hóról is valami egészen más jut az ember eszébe.

Ethan (Joseph Gordon-Levitt), Isaac (Seth Rogen) és Chris (Anthony Mackie – A bombák földjén, Pain & Gain, Falcon a Marvel-mozikból), a gyerekkori barátok egy évtizedes hagyomány végére akarnak pontot tenni az idei Karácsonykor, 2001-ben ugyanis épp ezen a napon szenvedtek halálos balesetet Ethan szülei, ezért a jóbarátok azóta minden évben közösen szórakozva töltik el az ünnep első estéjét. Ám 2008 óta új célt hajszolnak: az exkluzív, külön meghívós, legVIPbb bulit, a legendás Diótörő Bált, amire most, a jelenben végül Ethan sikeresen elcsór három belépőt. Így a gyermekáldás előtt álló Isaac, a nagymenő, de titokban szteroidokon élő focista, Chris – „aki őrülten tolja a közösségi médiát” – és a sikertelen zenész, Ethan, akit pedig nemrég hagyott ott a barátnője, belevetik magukat a hópelyhes éjszakába, hogy piálva, drogozva, dorbézolva sajátos módon ünnepeljék meg a Messiás megszületését…

Nagyjából erről szól Jonathan Levine rendező (Bódulat, Fifti-fifti, Eleven testek) filmje, amiben mintha Dickens Karácsonyi énekének modern, a Szellemes karácsonyra hajazó, de Bill Murray- és cinikus humor-mentes verzióját látnánk. Példa erre a srácokat többször is kiszolgáló díler, Mr. Green (Michael Shannon), aki nem csupán angyali fénybe vonja a környezetét, de egyfajta karácsonyi szellemként király anyagaival életének különböző karácsonyaiba is elrepíti Isaacet.

Ha egy Seth Rogen filmet néz az ember, általában számíthat arra, hogy nem éppen politikailag korrekt viccekkel fogják bombázni az agyát és a Három király tesó esetében is tudjuk, hogy ez nem James Stewart és Az élet csodaszép, de a túl sok üvöltözés, túl sok drog és fuck-olás elrontja az amúgy is épphogy felvázolt romantikus szálat, a baráti hangulatot, és humortalanná teszi a maradék vígjátéki élményt is. Persze, lehet röhögni egy-két poénon – Isaac Dávid-csillagos hanukai pulcsiban elkeveredik egy katolikus misére –, de a valódi, szívből jövő karácsonyi kacaj elmarad. És ehhez még maga Miley Cyrus, de még az elmaradhatatlan haver, a melómániás James Franco felbukkanása sem tud hozzátenni túl sokat.

Három királyok a latyakban – ha nem hétköznapi karácsonyi filmre vágyunk, válasszuk inkább a Tapló télapót és Billy Bob Thorntont, hiszen a szeretet ünnepét nála jobban senki sem tudja botrányba fullasztani!

Leszámítva talán a Grincset és Hans Grubert!

(A hetedik sor közepe, http://hetediksor.hu, 2016)

Rondapulcsis kis karácsonyi utánérzés január közepén: bár az addig jó éretten gyómölcsöző Seth Rogen - James Franco sikerszéria a megszokott zaklatási ügyek miatt évekkel ezelőtt véget ért, az egykori nagy komikus duó (Ananász Expressz, Itt a vége, Az interjú, Virsliparti stb. stb.) egyik utolsó közös fellépése még üveggömbbe rúghatott 2015-ben. Hülye poénok és jópár haver karácsonyi kavarodása - mi mást várhattunk volna?

Edward Zwick, filmrendező általában nagyon otthonosan mozog a frontvonalakon. Szinte minden egyes eddigi filmjében – Az 54. hadtest, Szenvedélyek viharában, A bátrak igazsága – hosszabb-rövidebb ideig a lövészárkokba invitálta a nézőit. Legújabb háborúsdijában is ezt teszi, a Szükségállapotban azonban nem valami kietlen hegyvidékre, vagy sivatagba, hanem a világ szívébe, New Yorkba visz bennünket.

Anthony Hubbard FBI-ügynöknek (Denzel Washington) baja meggyűlik az arab terroristákkal. A fundamentalisták ugyanis először egy festékbombát robbantanak az egyik helyi buszon, majd nem sokkal később – a viccet félretéve – egy másikat több tucatnyi emberrel az utasterében egy-az-egyben a levegőbe repítenek. Hubbard csapata élén teljes erőbedobással fekszik neki az ügynek, de a nagyváros dzsungelében nem sikerül a tettesek nyomára bukkannia.

Idővel besegít a munkájába Elise Kraft (Anette Bening), a CIA titokzatos és állandóan titkolózó szakembere is. A csapat tagjai magukat nem kímélve több terrorista-gyanús arabot is lekapcsolnak, ám nem sokkal jutnak közelebb a megoldáshoz. Miközben újabb, hatalmas és sok emberéletet követelő robbanások rázzák meg New Yorkot, egy megszállott tábornok (Bruce Willis) megunja a malmozást és csapatai élén bevonul a városba, hogy szükségállapotot kihirdetve fegyveres erővel tegyen pontot az ügy végére...

Az időzített bombák március 25-től robbannak a salgótarjáni Apollóban.

 (1999, Nógrád Megyei Hírlap)

Amikor megnéztem - annak ellenére, hogy az összes benne szereplő színészt kedvelem - valahogy nem igazán tetszett ez a film (Talán Bruce Willis tenyérbemászó figurája, vagy akkori politikai tájékozatlanságom és naivságom miatt??) Aztán pár évvel később a történelem valósággá változtatta a film eseményeit és részben azóta újra meg újraírja...

Batman szerint a nők a kocsikra buknak, csakis a kocsikra!

A bőrember szavait azonban meg kell cáfolnunk, mert a nők a legtöbb esetben a repcsikre is buknak. Hiszen a gyengébb nem tagjai közül csak kevesen tudnak elmenni pillantásra sem méltatva a pilótadszekis, szabadidejükben bivalyerős motorokkal vagy sportkocsikkal, munkaidejükben pedig még bivalyabb vadászgépekkel száguldozó fenegyerek mellett. Don Simpson és Jerry Bruckheimer ezt felismerve – egy Flashdance-szel és a Beverly Hills-i zsaru első részével a zsebükben – készítették el Tony Scott rendezővel mára már klasszikussá vált  és az általuk azóta tökélyre fejlesztett, csillagos-sávos patriotizmust lengető pilótafilmjüket.

A történetet természetesen mindenki ismeri: Pete „Maverick” Mitchell (Tom Cruise), a tökös és csupa vigyor pilótagyerek jelentkezik a légierő legjobb pilótáit képező Top Gun programba. A suliban aztán vakmerősége és önfejűsége révén nem csupán ellenfelével, Iceman Kazanskival (Val Kilmer), de a feletteseivel (Tom Skerrit, Michael Ironside) is összetűzésbe kerül. A magabiztos srác aztán egyik tanárát, Charlotte-ot (Kelly McGillis A kis szemtanút követően egy ígéretesnek induló pálya és az ígéreteket romba döntő alkoholizmus előtt) is megkörnyékezi. Szerelem, összeveszés, szerelem, egy barát elvesztése, repülés, repülés, repülés és a végére egy kis hidegháborús forrongás teszi emlékezetessé a történetet.

Cruise a tehetséges pilóta szerepében egy életre a tinik bálványává tette magát, a Top Gun pedig a Pentagon legnagyobb örömére számtalan hasonló, pilótákról szóló produkció – Vasmadarak-széria, Memphis Belle, Intruderek támadása – számára teremtett sugárhajtású alapot.

A film nemzetközi sikere – világviszonylatban csak a mozikban 344,7 millió dollárt hozott 1986-os értéken – nem csupán bomberdzseki divatot teremtett és poszterfiút csinált az alig 24 éves Tomból, de közismertté tette a többi fiatal szereplőt, Val Kilmert, Anthony Edwardsot, Tim Robbinst és Meg Ryant is Ezen túl slágerklaszikussá változtatta a Berlin Take My Breath Away című betétdalát és hosszú sorokat varázsolt az amerikai légierő toborzó-irodái elé. Nem elhanyagolható tény az sem, hogy a Top Gun hozta lendületbe a Bruckheimer-Simpson producerpáros akciófilm-gépezetét és olyan nagyszabású sikerek előfutárává tette a filmet, mint a Crimson Tide, A szikla, az Armageddon, A közellenség vagy a Pearl Harbor. Tony Scott vizuális világa alapot teremtett a klipek és reklámok világából érkező fiatal rendezők – David Fincher, Michael Bay, Dominic Sena, Antoine Fuqua, Tarsem Singh és társaik – tehetségének kibontakoztatására, illetve az akcióikhoz remekül passzoló zenét komponáló Hans Zimmer és Tsai számára.

Pedig azt hittük, hogy csak dzsekikről és vadászgépekről szól az egész.

 (2002)

Bár a Top Gun: Maverick gépei az eredeti menetrendhez képest elég nagy csúszásban vannak - idén májusban gyújtják be az utánégőket az elsőre tervezett 2019 július helyett - a konkurrencia, de még inkább a vírushelyzet miatt, ám sosem lehet abból baj, ha bemelegítésként felelevenítjük az 1986-os alapmozit. Az átkosban hozzánk csak késve juthatott el, mert ugye a gaz imperialista Amerika katonai propaganda filmjeként emlegették. Da! Közben pedig csak egy nem túl erős történetű, de szórakoztatóan látványos sikerfilme, aminek a további erényeit a cikkben fejtem ki...

Az időutazásokkal mindig csak a baj van!

Pedig hogy’ szeretnék egy kicsit visszakukkantani és újra, de másképpen végigélni a pár évvel ezelőtti dolgokat, mondjuk, az érettségi bankett idejét, amikor az a feszülő pólós, szőke bombázó... huhh, hagyjuk inkább! Érdekes lenne mondjuk a középkorban vagy esetleg az ősemberek idejében is szétnézni: az ottani - illetve akkori - bóklászás azonban igen komoly veszélyeket is rejtene magában. Gond adódhat például abból, ha valamelyik korai homo sapiens arra vetemedik, hogy befalja  a magammal vitt hamburgereimet; ugyanis ha jól homlokon suhintom egy mamut lapockával, az is megtörténhet, hogy valamelyik ős-ősöm az illető. Namármost, ez igen komoly problémát vonhat maga után: szőrös ük-ük-ük-ükapám nem az eredeti ük-ük-ük-ükanyámmal dörzsöli össze az orrát, minek következtében én talán meg sem születek, hogy visszamenjek a múltba fejbe vágni az éppen hamburgert kajáló ük-ük-ük-ükapámat, minek következtében mégiscsak megszületek, de lehet, hogy két utcával odébb vagy Elefántcsontparton vagy egy középkori pestisjárvány kellős közepén, de az is meglehet, hogy a szalagavatón az a szöszi mégiscsak... Vagy mégsem? Vagy mégis? Vagy...?

Ugye, milyen egyszerű kérdésről van szó? A sci-fi mesterei mind kedvenc témájuk közé sorolják az időutazást – lásd: Wellstől Az időgép vagy Isaac Asimovtól A halhatatlanság halála –, amit ugye a filmesek is megpróbálnak követni. A kamerák előtt néhány kivételes esettől eltekintve – Végső  visszaszámlálás, Vissza a jövőbe-széria – azonban csak elég zagyva és túlkomplikált variációkkal találkozhatunk - az Időzsaru vagy  a Lost in Space igencsak megkavart, zagyva fináléja.

Az ember nem is hinné, hogy a tökéletes időutazás nem a hollywoodi trükkösök zsenijén, de nem is az ILM szuperszámítógépein múlik: elég hozzá egy egyszerű, magyarhonban gyártott (!!) piros mez és azt az ember magára húzva mindjárt szélsebesen visszarepülhet az időben – mondjuk 1953. november 25-re, a magyar történelem egyik legfényesebb és legdicsőségesebb győzelmének napjára.

Időutazónk pedig nem más, mint Tutti (Eperjes Károly), aki megszállott Aranycsapat-drukkerként ölti magára egy lomtalanítás alkalmával a véletlenül megtalált címeres dresszt. Tutti – akit mindenki csak így ismer – álmélkodó és botladozó Marty MacFly-ként téblábol az ötvenhármas őszben és maga sem tudja, hogy amit lát, az a valóság vagy csak képzeletének szülötte. Nemsokára azonban rádöbben, hogy tényleg visszautazott az időben, éppen arra a napra, amikor nem csak a 6:3 rengette meg a világot – hanem Tutti világrajövetele is.

A furcsa és látszólag elmeháborodott fickóra mindenhol rosszallóan és mérgesen tekintenek, annál is inkább, mivel minden egyes találat előtt látnoki képességgel „megjósolja” a gólt és ezzel tönkreteszi a rádiót hallgató szurkolók örömét. Nemsokára Tuttit az egyik helyről a másikra zavarják, egyedül csak az utcaseprő Helén (Szalay Kriszta), illetve annak volt vőlegénye, Halmi, a zenész (Cseh Tamás) áll mellé. Hősünk felforgató tevékenységére aztán az államhatalom emberei is felfigyelnek és megpróbálják lekapcsolni a reakciós-gyanús elemet.

Nemsokára aztán közeledik a meccs végét jelző sípszó, illetve az a pillanat, amikor az éppen megszülető kis Tutti felsír a kórházban. Vajon mit hoz a jövő...?

Tímár Péter legújabb vígjátékában egy kis vicces múltidézésre hív bennünket. A remek alapötlet, valamint az, hogy a film története – a bevezető néhány percet leszámítva – mindvégig a legendás meccs menetét és játékidejét követi. Amíg Tutti az egyik rádiótól a másikig, a közértből, a borbélyhoz, a medencéből az írók és költők illegális gyülekezőhelyéig lohol, mi sorra láthatjuk a letűnt korszak jellegzetes figuráit, jellegzetes szituációit és hallhatjuk a mára már elenyészett szófordulatait.

„Szabadság, elvtárs!” helyett „Jó napot, jó szurkolást!” Tutti az ötvenes évek görcsös, besúgós  mindennapjaiba egy kis eleven életet lehel és bár ezzel ő egy cseppet sem foglalkozik, félmondatokban megjósolja az elkövetkező évek eseményeit. A 6:3-ban az a legjobb, hogy akkor véresen komolynak számító és komolyan is vett dolgokat vesz elő, de azt olyan ellenállhatatlan humorral teszi, hogy még az egykori megrögzött, hithű párttagoknak  is mosolyra húzódik a szája.         

Tutti kalandja telitalálat: egy fickos bombagól, amely  a lefújás előtti utolsó pillanatban eldönti a meccs sorsát.

 (1999, VOX)

4:2 a félidőben... Tímár Péter időutazós vígjátéka érdekes alapötlettel játszadozik és bár szórakoztató - sőt elgondolkodtató - múltidézés, azért nem éri el a rendező nagy klasszikusai, az Egészséges erotika, a Csapd le, csacsi! vagy a Csinibaba magasságait, jól sikerült alkotás. Kár, hogy Tímár 2010, azaz a Zimmer Feri 2. óta nem jött ki újabb mozival...

Réges-régen, a történelem hajnalán, amikor az emberek még a nagyvárosok helyett kicsiny hordákban küzdöttek a túlélésért, három ősállat, egy flúgos lajhár, egy mogorva mamut és egy kétszínű kardfogú tigris útra kel, hogy a természettel, egymással és önmagukkal birokra kelve biztonságban hazajuttassanak egy gügyögő embergyereket. Vállalkozásuk elsőre roppant nehéznek ígérkezik… másodikra pedig lehetetlennek. Ők azonban mégis elindulnak, hogy a hóban gázolva teljesítsék küldetésüket…

Aki eddig úgy gondolta, hogy az evolúciós fejlődés csúcsa a homo sapiens, az kérem, nagyon nagyot téved!

Az emberiség ugyanis a fejlődéstörténet ágas-bogas fájának koronájában csak egy kicsinyke vadhajtás, hiszen most végre lerántják a havat a titokról és megtudjuk, hogy mi köze van az oly nagyra tartott embernek mondjuk a síelés, a snowboard, az amerikai foci kitalálásához, illetve a dodókacsák rejtélyes kihalásához! Hát semmi! Mindezen történelmi vívmányok és katasztrófák ugyanis nem a sapiensek, hanem egy izgága, de lusta és állandóan – Geszti Péter hangján – szövegelő őslajhár számlájára írhatók!

Sid ugyanis igazi balfácán: de a nagy szívű fajtából. Amikor az ősállatok a közeledő jég elől délre indulnak, ő még javában szunyókál és mire felébred, egyedül találja magát Manfreddel, a morcos mamuttal. Nem sokkal később egy kardfogú tigris banda támadását követően az ölükbe pottyan egy bőrpelenkás ősbaba, akit a havas hágón átkelve kell visszajuttatniuk az övéihez. Csatlakozik hozzájuk az egyik kardfogú tettes, Diego is, aki azonban valami teljesen más okból tapossa velük a havat.

A két rendező, Chris Wedge (annak idején a Tron trükkjeit bütykölte, majd a Bogaras Joe-t rendezte) és Carlos Saldanha (a Harcosok klubja effektjeiért volt felelős) egy tipikus, kellemes, egyszerű történetű családi mozit készített. A Jégkorszak egy cseppet sem fagyos, érzelmes, vicces és ötletekkel teli talpalós roadmovie, kedvesek a szereplői – Sid az animációs történet egyik legjobb fazonja, de mellette a makkjával küzdő, az előzetesből ismert kis rágcsáló is fergeteges – szépek a rajzai és látványosak az akciói – ezek közül is a jégcsúszdás jelenet a csúcs. Emellett pedig zseniális a magyar szinkronja és még a Star Trek rajongók számára is tartogat egy kis meglepetést!

Jó hír a rajzfilmek kedvelőinek: ha minden igaz, talán mégsem szűnik meg a 20^th Century Fox animációs részlege és így nem válik kétpólusúvá az eddig a Disney-Pixar és a DreamWorks által uralt piac – mellettük legutóbb a Nickelodeon kapott egy kis szeletet a Jimmy Neutron, a csodagyerek révén. A Fox Animation Studios ugyanis a szakadék szélén kapaszkodva sok éves bukdácsolás után végre magára talált: a Pixar átlagos költségvetésének feléből, 60 millióból kihozott Jégkorszakot nem temette maga alá a konkurensek által indított sikerlavina.  Az Anasztázia szolid sikere, valamint a Titan – Időszámításunk után bukása után a cég megnyugtató – előreláthatólag világszerte 300 milliós – bevételt lapátolhat majd a kasszába. És mindezt egy dilis őslajhárnak köszönheti!

A szomszédságban azonban éppen emiatt még hangosabban surrognak az egérpadok: a Pixarnál ugyanis az elkövetkező három évben John Lasseter és Andrew Stanton a Némó nyomában, A hihetetlen család és a Verdák című animációs filmeket dobják majd piacra!

 (2002, Filmcsillag)

Ezt a szuper, melegszívűen fagyos animációs vígjátékot sem a család aprajának, sem pedig a nagyjának nem kelle bemutatni! Télen-nyáron, hidegben-melegben kötelező néznivaló!

A világ egyik leghatásosabb, de csupán egyszemélyes (!) marketingosztálya újra betöltötte külön bejáratú PR-ágyúját, hogy az összes reklámlövedékét a nyakunkba zúdítsa.

Figyelem! Aki innentől kezdve számítógéppel animált, mosolygó mosószerrészecskékre, dalolva emelkedő kamatokra vagy szuperegyedülálló minőségű fogpaszták tucatjaira vágyik, kérjük, hajtsa össze a lapot! Ugyanis nem a megfelelő kiadványt tartja a kezében.

Azok viszont, akik élvezik a humorral vegyített százhúsz perces csimmbummot, a sziporkázó tűzijátékot, szálljanak fel velünk a hullámvasútra!

Ugyanis: Arnie visszatért! A tedd Magad Szupersztárrá-mozgalom élő reklámhordozója ismét kitette magáért, bevált stílusába némi intelligens humort is csempészve, önmagát tömjénezve és egyben parodizálva újra köztünk van. Az utolsó akcióhős katasztrofális forgalmi mutatóiról rémálmodva az osztrák izomember valószínűleg verejtékben fürödve meingottolta át jónéhány éjszakáját. Az egyéni hangvételű és sikertelen tévedés után, lázasan kutatva, mindenképpen megpróbált egy tuti nyerő témát fellelni. És lőn!

Isteni sugallattól megszállva, tehát a hollywoodi divatot követve – szinte hihetetlen – egy francia forgatókönyvhöz nyúlt. Majd a Titkolt titkos ügynök alapsztorijával felszerelkezve csupán annyit tett, hogy bekopogtatott az akciókirály, James Cameron ajtaján. A gép beindult, minden ment, ahogy a Sikergyárosok Zsebkönyvében írva vagyon. Cameron, aki A bolygó neve: Halál, A mélység titka és a két Terminator sikerével a háta mögött rögtön szuperprodukcióban kezdett gondolkodni, gyorsan felhajtott némi zöldhasú dollárkötegeket – bennfentesek szerint hazánkban is tanulmányozni kellene a technikát –, majd nekivágott a 100 millió dolláros és héthónapos forgatásnak.

Az alaptörténetet az öreg Jimmy piciny robbanóanyag hozzáadásával felspécizte, majd megszokott stílusától eltérően jó adag humorral is vegyítette. Ebből keletkezett az az ütőképes elegy, amit mi True Lies – Két tűz között című filmként ismerünk. Az alapképlethez hozzájött még az elmaradhatatlan Arnold Schwarzenegger és – hogy megfelelő párja is legyen – az energikus Jamie Lee Curtis.

Tehát. Adva van Harry Tasker (Big Arnie), egy átlagos, hétköznapi komputerkereskedő, akit mellesleg a mindig háttérben maradó felesége, Helen (Jamie Lee) már meglehetős mértékbe un. Persze, ahogy az okosok mondják, az asszonynak nem kell mindenről tudnia, következésképpen arról sincs fogalma, hogy Harry maszekban szuperkém, az Omega Csoport tagja. Hogy ez pontosan mit is jelent a halandó népek számára, már a film első negyedórájában kiderül. Miután Tasker elegánsan végiglavírozik egy istenháta mögötti svájci szálloda bátermén, ellop bizonyos számítógépkódokat, majd az őrség fele állományát kikészítve szintén elegánsan távozik, még arra is jut ideje, hogy az „alibi” kongresszusról megtérve figyelmes ajándékkal lepje meg a családját.

Az idill szinte tökéletes. Van, amiről azonban minden képessége ellenére még Harry Tasker sem tud. Az elhanyagolt Helen – ugye érthető?! – ki akar törni tipikus háziasszonystátuszából, ezért a kaland kedvéért szívesen veszi a nőfaló Simon (Bill Paxton) közeledését. Szeretet ide, hűség oda, lassan egyre jobban a szélhámos hálójába gabalyodik és az időközben arab terroristákkal harcba keveredő Harrynek is elkezd derengeni valami. Lépésre szánja el magát, de olyanra, amely, mint később kiderül, nem csupán a zátonyon pihenő házasságot, de a nézők recehártyáját felforrósítja.

Ami a továbbiakban történik, az az utóbbi idők egyik leghúzósabb filmjévé varázsolja a True Lies-t. Cameron lemondott a fejlett komputer-animációról, amit a T2-ben és A mélység titkában használt és visszatért a hagyományos, mechanikus effektekhez. A végső összecsapás során – ami egyébként minimum harminc perc hosszúságúra sikeredett – igazi és utánzat Harrier vadászgépeket használt, többek között lerombolt egy toronyházat és szinte mértani pontossággal – de hogy a fenébe? – felrobbantott egy hidat is. A maximalista rendezőtől ugyan mi mást várhatnánk?

A legújabb hírek szerint Jamie Lee Curtis alakításával esélyes az idei női mellékszereplők Oscar-díjára és valószínűleg a kép- és hangeffektusok létrehozói is gyarapodnak majd egy-két nevezéssel.

A True Lies sikere után Schwarzenegger és James Cameron is egyaránt belemerült a munkába. Arnie a Junior című vígjátékban ostromolja a bevételi listákat, míg Cameron egy régi-új képregényfigura filmes pályafutását készíti elő.

Csak egy baj van. Ha a rendező eddigi munkanaplóját vesszük alapul, a Pókember kalandjaira legközelebb 1996-97-ben számíthatunk majd. Kár.

 (Cinema Video Plusz, 1995)

James Cameron az elmúlt évtizedek egyik legsikeresebb és - főleg technikai szempontból - legmegújítóbb filmkészítője, elég csak az első két Terminatorra, A bolygó neve: Halálra, a Titanicra vagy az Avatarra gondolni. A True Lies ugyan nem saját ötlete, hiszen francia eredetiből tuningolta fel, de szokásához híven az akkor csúcson lévő Arnie-val a filmtörténet egyik leglátványosabb és legszórakoztatóbb akciómoziját alkotta meg. A legjobb jeleneteket azért ellopja az Osztrák Tölgy elől a férfi, aki harcolt egy halálosztó, egy alien és egy ragadozó ellen is, azaz Bill Paxton, de legfőképpen Jamie Lee Curtis, aki szürke háziasszonyból átváltozva minden idők egyik legjobb táncjeleneztét vetkőzi össze! (Bár nekem a látványt leszámítva nem igazán jött be az első, de hosszú kihagyás után Cameron idén jön az Avatar 2-vel, amit kétévenként még három folytatással fejel meg. Azért várós!)

„Hé, tesók, nem szoktam én nektek a levegőbe beszélni, épp most jövök a moziból, de akár ebben a pillanatban is megmondhatom, hogy ez a srác egyszer még nagyon magasról fog lefelé integetni.” – szólt az egyik barátom úgy nagyjából két évvel ezelőtt. majd folytatta: „ –Mert hiába voltak ott az olyan nagyágyúk, mint a Hoffman, a Sutherland, meg a Freeman, ez a Cuba Gooding Jr. nevű fekete srác uralta a vásznat a Vírusban. Tuti vagyok benne, hogy egyszer valami dijat kicsip magának.”

„Ne reménykedj ebben!” – válaszolta egy másik barátom.” – Hollywood nem éppen az afro-amerikai filmesek munkájának elismeréséről hires. Lásd csak az Oscar-dijak átadását: legutóbb Denzel Washington és Whoopi Goldberg kapott egyet-egyet, de ők is csak a legjobb mellékszereplő kategóriájában. Én mondom neked: a hollywoodiak mindig elintézik, hogy a színészi díjakat ne olyanok kapják, mint Samuel L. Jackson, Laurence Fishburne vagy Angela Basset. Kár is reménykedned.” – fejezte be a mondókáját és tovább olvasta az „Ecuadori diákmozglmak fejlődése 1976-83 között.” cimű vaskos kötetet.

„Nem hinném. Ez a Cuba gyerek kap majd egyszer egy csilivili Oscart.” – szólt határozottan a másik, majd Lakers-sapkáját előre tolva fejhallgatót tett a fülére. A hangszóróból éppen egy Boyz II Men danolászott.

 Erról a beszélgetésről egészen ez év elejéig meg is feledkeztem. Akkoriban nálunk még a Mission: Impossible döngetett, de a tengerentúlról már egy újabb Tom Cruise-film, a Jerry Maguire híre jutott el hozzánk: valami sportmenedzser srác padlóra kerül, de feltápászkodik és meghódítja a világot. Szóval egy újabb yuppie-mozi, amelyben a csábos mosolyú Tommy Boy vadítja a nézőket – gondoltam, de nagyot tévedtem!

Igazolta ezt néhány héttel később a hír, miszerint a Jerry Maguire-t – vígjátékos beütése ellenére! –  kereken öt Oscar-díjra, közte a legrangosabbakra: film, férfi fő- és mellékszereplő, forgatókönyv – jelölték.Ekkor azután már tényleg kíváncsi lettem, a stáblistán ugyanis közvetlen Tom Cruise mögött egy ismerősen csengő név szerepelt: Cuba Gooding Jr.!

Jerry Maguire (Tom) sportmenedzserként hajszolja a sikert. Egész álló nap telefonál, a számítógépe billentyűjét pötyögteti, tárgyalásokra jár vagy befektetők, illetve sportolók után rohangászik – szóval vidám lendülettel rohan az egyre közelebbinek tűnő szívinfarktus felé. Kétségkívül ő az egyik legprofibb fickó, ha zsíros reklámszerződések felhajtásáról, kierőszakolásáról és aláíratásáról van szó. Egy napon azonban rémülten, verejtékezve riad fel az ágyában: rádöbben, hogy a stílus, ahogy eddig intézte üzleti ügyeit, teljességgel embertelen. Éppen ezért még az éjszaka folyamán hozzálát egy önszabályozó erkölcsi kódex összeírásához, amelyben újító javaslataival a felső vezetést próbálja az üzletpolitika megreformálására rávenni.

A kis iromány másnap reggel minden munkatárs fiókjába bekerül és amikor Jerry megérkezik a munkahelyére, kitörő tapsvihar fogadja. Az elismerés azonban csak a látszat: nem sokkal később rádöbben, hogy a főnökség nem nagyon kedveli az újító gondolatokat. Jerry tehát lapátra kerül.

Mielőtt azonban kivágnák őt az ajtón, végigtelefonálja az ügyfeleit és megpróbálja őket rábírni, maradjanak mellette akkor is, ha már független menedzserként folytatja a munkát. Balszerencséjére azonban csak egyetlen kuncsaft tart ki mellette: Rod Tidwell (Cuba), a családapa és kétségtelen tehetsége ellenére csak közepesen szereplő, zűrös focista. A cég munkatársai közül pedig követi Jerryt Dorothy Boyd, a kisfiát egyedül nevelő titkárnő (az év legbájosabb meglepetése: Renée Zellweger). A gondok azonban a menedzser magánéletét sem kerülik el. Miután állásából kirúgták, Jerry szakít számitó barátnőjével (Kelly Preston) is.

Látszólag minden vonalon teljes a bukás: a K.O. után hősünk a padlóra kerül. Mielőtt azonban rászámolnák a tízet, feltápászkodik és újult erővel folytatja a meccset...

Aki most megkérdi, hogy a leírtak alapján vajon miért jelölték öt Oscarra a filmet, az joggal teszi. Tudni kell azonban az örök igazságot: a varázslat a részletekben rejtőzködik. A rendező-forgatókönyvíró Cameron Crowe (Facérok) tökéletesen szervírozza a számunkra jól ismert sikersztorit. A srác elbukik, majd talpra áll – sablonszlogen a Jerry Maguire-re is érvényes. A történet azonban annyira eredetien vicces, csavaros és néhol még megható is, hogy egyszerűen nem lehet más, hasonló filmekkel együtt emlegetni. Emellett pedig nem csupán remekül szórakoztat, de meg is mutatja a szédítő sportsikerek hátterét és azt a kíméletlen taposómalmot, amelyben az üzletet mozgásban tartó szereplők az inaik szakadtáig termelik a temérdek pénzt. Egyébként a legvégső focimeccs befejezése a film egyik legjobb jelenete.

Tom Cruise, a fiatal sikerember mintapéldánya, a Született július 4-én óta még sohasem volt ennyire esendő és kiszolgáltatott. Jerry Maguire szerepében azonban bebizonyítja: a hófehér mosoly mögött nem csupán remek vígjátéki, de kifejező drámai arc is rejtőzik.

Az idei Oscar-gálán a legjobb férfi mellékszereplő nevének beolvasása után egy alacsony, fekete srác szaladt fel az emelvényre: Cuba Gooding Jr., aki a zsinórban forgatott sportos filmjeit (Csont nélkül, Pofonláda) megelégelő Damon Wayans helyett ugrott be a Jerry-be. A viccesen nagyszájú, de csupaszív Tidwell megformálásáért méltán számíthatott a díjra, mégis olyan önfeledt örömmel és boldogsággal vette át az aranyszobrot, hogy azt még évek múltán is emlegetni fogja a szakma.

Remélhetőleg, játékának elismerése is hozzájárulhat majd ahhoz, hogy a közeljövőben a fekete színészek nem csupán az egymás sarkát taposó gettódrámákban és eddiemurphy-stílusú vigjátékokban, de nagyobb horderejű, komoly filmekben is elismeréshez –

és főszereplői Oscarhoz! –  is juthatnak majd.

Kösz, Cuba! Bírjuk a búrádat, de nagyon!

 (1997, VOX)

Negyedszázaddal ezelőtt ez a remekül szórakoztató, amerikai focis romantikus vígjáték új arcokat adott a filmvilágnak. Ám hosszabb-rövidebb csillogás után az elmúlt évtizedek sajnos nem bántak velük kegyesen. Kelly Preston sajnos idő előtt távozott, az egykori cuki kisfiú, Jonathan Lipnicki felnőve a B-kategória örvényében evickél, az oscaros Cuba Gooding Jr. pedig rossz szerepválasztásainak köszönhetően sokadrangú akciófilmekkel tartja a felszínen magát. A bájos Renée Zellweger pedig a Bridget Jones és más nagy sikerek után az elmúlt tíz évét leginkább az öregedés elleni sziszifuszi szikés harccal töltötte. Egyedül a már akkor is nagymenő Tom Cruise az, akinek a csillaga Hollywood egén sziporkázik és ő az, aki magabiztosan kiabálhatja a mobiljába: Virítsd a lóvét!

Hogyan fér meg a kosztümös, vérbeli francia kalandfilm, a horrorral, a középkori krimivel és a távol-keleti kung-fu elemekkel? Elsőre sehogy sem, ha azonban megnézzük a Farkasok szövetségét, a saját szemünkkel láthatjuk, hogy nagyon is egységes egésszé lehet kovácsolni az egymástól merőben eltérő filmstílusokat, csak megfelelő mesterembert kell szerezni a művelet elvégzéséhez. Christophe Gans rendező-forgatókönyvíró ehhez tökéletes alanynak bizonyult, hiszen eredeti történetű és látványos kivitelű alkotásával, friss és újszerű stílusával nem csupán Európában, de a tengerentúlon, a feliratos – pláne francia eredetiben beszélő – filmeket nem túlságosan kedvelő közönséget is sikerült megragadnia: a 200 millió frankból kihozott Farkasok szövetsége ugyanis a kezdeti 21 vászonról rövid alatt olyan népszerűségre tett szert a tengerentúlon, hogy egy hónap múlva már 400 moziban játszották a kópiáit – mutatja ez a roppant egyedi képzeletvilágú gall rendezők hollywoodi létjogosultságát, hiszen Gans kollégái közül lássuk csak Jean-Pierre Jeunet-t (Elveszett gyermekek városa), aki korábbi, hazai munkái révén már elkészíthette az Alien 4-et, illetve a korábban látványtervező Pitofot, aki első munkája, a Vidocq után rögtön a Catwomant és a szexi bőrcuccban feszülő Halle Berryt csíphette ki magának.

A történet szerint 1765 esős, sárdagasztó őszén járunk, amikor két idegen érkezik egy kis, nyugat-franciaországi településre. A jövevények nem arra tévedt vándorok, hanem egyenesen a király küldöttei, akik egy igen fontos nyomozás miatt kaptak megbízatást. A fiatal, a jobbára ismeretlen tengerentúlt is megjárt természettudós, Grégoire de Fronsac (Smauel Le Bihan – Szeretni bolondulásig, Becsületkódex) és segítője, a szótlan, ám annál keményebb harcos hírében álló indián, Mani (Mark Dacascos – Bölcsőd lesz a koporsód) egy furcsa, rettegett szörnyeteg nyomában járnak. A leírhatatlan és megmagyarázhatatlan eredetű szörny ugyanis az eddig ismert, Isten teremtette lények egyikre sem hasonlítva az elmúlt időben Gevaudan környékén már több mint száz gyermeket és fiatal nőt marcangolt szét kíméletlenül.

Fronsac és társa azonnal munkához látnak és megkezdik a nyomozást a megállíthatatlannak tűnő fenevad után. A rém nyomát követve azonban minduntalan akadályokba ütköznek: hol helyi, a kutatók munkáját rossz szemmel néző martalócokkal gyűlik meg a bajuk, hol pedig a környékbeli arisztoraták ellenszenvével és arroganciájával kell megküzdeniük. Fronsac és Mani egyre mélyebbre ásnak a titokban és rövidesen – többek néhány újabb szereplő, mint például egy helyi nemes, De Morgias (Vincent Cassell) és gyönyörű húga, Marianne (Émilie Dequenne), illetve a luxusprosti Sylvia (Monica Bellucci) felbukkanásával – az összeesküvések, csalások és árulások sűrűjében találják magukat.

A megoldhatatlannak tűnő rejtély vélt főszereplője, a névtelen fenevad tovább gyilkol, egy idő után azonban Fronsac gyanítani kezdi, hogy a fenevad nem csupán a saját vérétől hajtva szedi áldozatait…

 (2003)

A kétezres évek elején két remek francia film is mozikba került, ami bizonyította, hogy van még élet a hagyományos gall vígjátékokon és művészfilmeken, pláne a Taxi-szérián túl is. Az egyik a Bíbor folyók című Jean Reno-krimi, a másik pedig a rejtélyes történelmi akció, a Farkasok szövetsége volt. Közös a kettőben, hogy nem csupán jól összerakott szórakoztató mozik, de az akkoriban a harmincas évei közepén járó Vincent Cassel az egyik főszereplőjük. Utóbbi film küllönlegessége még, hogy a hawaii Mark Dacascos is harcművlszkedik benne. Annak idején szerettem, lassan újra meg kellene nézni...