És lőn, megtörtént a csoda, amit senki sem hitt volna korábban: a hawaii-mintás ing le, elegánsan laza öltöny fel! A hajat egy leheletnyit levágatjuk, kulturáltra fésüljük, a rakoncátlan arcizmokat helyrepofozzuk és a dilinyós háziállat-hajkurász után színre is léphet Fletcher Reede, a hazugságaiból élő sztárügyvéd. Ő ugyan nem születésétől fogva hülye, de minden esélye meg van arra, hogy a kisfia szülinapját követő huszonnégy órán belül elborult elmével találjanak rá valamelyik bírósági tárgyalóterem padsorai között. Mi azonban mégsem siratjuk őt...! Hogy miért? Hát azért, mert a jobb sorsot érdemlő, szerencsétlen védő szerepét nem más, mint a grimaszvilágbajnok Jim Carrey alakítja!

Cable Guy után Hanta boy.A megkomolyodni látszó és egyre inkább „visszafogott” játékot nyújtó komikus – úgy tűnik, hogy legalábbis egy időre – stílusváltáson fáradozik: a felemás fogadtatásra lelt A kábelbarát című szociodrámával párosított viccparádé (a 40 milliós gyártási költség felét Jim gázsija vitte el!) után Jim Carrey továbblohol a komoly színésszé válás keskeny ösvényén. Az olyan eszméletlen és grimasztörténelmi figurák után, mint Ace Ventura, Stanley Ipkiss vagy Dumb Christmas, a jóöreg arcjátékos távolról már emberire hasonlító vonásokkal lép újra a közönség elé – rajongói azonban ne aggódjanak: a CARREYzmatikus sztár azért még igencsak távol áll a könnyfakasztó drámai, emberi katasztrófákat bemutató szerepektől!

Igen valószínű, hogy Fletcher Reede (Jimmy Boy) szájából már az oviban is dőlt a szó. Ennélfogva a beteges szövegeléskényszerben szenvedő főhős további életében csakis egy hantázós szakma jöhetett szóba. A politikai pálya telitettsége miatt alternativ megoldásnak tűnt számára egy másik blalblázós szakma, az ügyvédi hivatás választása.

Fletcher tehát a jog szolgálatába állt és jelenleg is védőként boldogítja a tárgyalóteremben ülőket. Mellesleg pedig többet kamuzik, munkája során, mint Chevy Chase a névrokon, Fletch című komédia mindkét részében együttvéve. A baj azonban az, hogy Fletcher nem csupán ügyfelei tucatjait menteti fel ilyen módon, de családi körben előszeretettel lódít. Felsége (Maura Tierney) és kisfia, Max (Justin Cooper) már egyetlen szavát sem hiszi el, mivel Reede-nél már az egy hónapra előre jósoló időjárás-jelentés is megbízhatóbb. Tisztán látható, nem kell sokat várnunk arra a pillanatra, amikor ügyvédünk számára eljön a katasztrofális bukás pillanata.

Történik ugyanis, hogy Fletcher éppen a főnöknőjével időzget, amikor valójában a fia születésnapjára lenne hivatalos. Mivel azonban – ígérete ellenére – megfeledkezik a dologról, a zsúr nélküle ér véget. Max természetesen teljesen maga alatt van és bánatában csak egyet kíván: az apja huszonnégy órán keresztül ne legyen képes akárcsak egyetlen szót is hazudni!

A hazugságokból tákolt plafon aztán tényleg Fletcher fejére zúdul. Minden egyes alkalommal, amikor a megszokott rutinhantáit próbálja elsütni, cserbenhagyja a tehetsége. Jelenlegi pere (az ügyfél a nyafogós Jennifer Tilly) rosszul áll és még egy idegen pasas (már megint nyálas: Cary Elwes) is veszélyezteti a már amúgy is romjaiban heverő családi életét. Az igazmondásra kényszerített Fletcher a végét járja – minden bukása ellenére azonban még nincsen teljesen elveszve: öntudatlanul is, de lassan-lassan becsületes emberré kezd válni...

Egy szó, mint száz: a Hanta boy-t – szokásához híven – Jim Carrey cipeli a hátán. Tom Shadyac, a rendező (Ace Ventura – Állati nyomoZOO, A bölcsek kövére) szabad utat enged sztárjának. Mint ahogy mindketten elismerték, a forgatás alatt nem ragaszkodtak szó szerint a szövegkönyvhöz, ezáltal a fergeteges improvizációkra képes sztár kiélhette minden efféle hajalmát. A film azonban nem fordul a teljesen morbid humor felé: éppen ezért az emberi érzelmekkel és mondanivalóval rendelkező Hanta boy-t a nagyközönség mozis púzásokra és böfögésekre kevésbé fogékony tagjai is élvezni fogják.

Jim Carrey természetesen az újabb bombasiker után sem állt le. Decemberben mutatják be legfrissebb filmjét, a Truman Show-t, amely egy újabb lépés számára a felnőtté válás útján. A rendező sem akárki: Peter Weir (Holt Költők Társasága, Zöld kártya), a kedves humor és a szívmelengető érzelmek egyik legjobb mágusa.

Ha Jim Carrey komoly szerepben is sikeres lesz, tényleg senki sem állhat az útjába. Egyedül talán a drámában és vígjátékban is bombaformát nyújtó Robin Williams. Habár, hollywoodiakat ismerve még képesek lennének egy filmben összeereszteni őket!

Akkor pedig Isten óvja a humorérzék nélkül született embereket!

(1997, VOX)

Minden idők egyik legzseniálisabb komikusa Jim Carrey. Ez tény! Lehet a falra mászni tőle és lehet dicsőíteni, de hozzá hasonló, ma élő humorzsák - talán az egy, de sokszor rossz filmeket választó Eddie Murphy-t leszámítva - nem nagyon van. Oké, Carrey most nyugdíjas vagy nem, nehéz kideríteni és az elmúlt években csak ritkán szerepelt és remekelt, az azonban elvitathatatlan dolog, hogy a kilencvenesek közepétől ő volt a vígjáték húzó gumiarca! Ha a forgatás közbeni improvizációs hülyüléseit is számba vesszük, akkor pedig minden idők első számú röhögtetője. Bár mostanára kicsit megcsömörlött és inkább terápiás festő, mint színész, a gumiarcot is az öregedés redői mélyítik, ám én remélem, hogy így, hatvan felett is szerez még térdcsapkodós, sírvanevetős perceket nekünk!

Jó az öreg a háznál? Sly, miután Rockyként és Ramboként is belerévedt a naplementébe, tett két gyors kanyart A galaxis őrzői és a The Suicide Squad világába, hogy e rövid bemelegítés után sajátos szuperhősként siessen az elesettek segítségére. Papókás akció és oldschool fíling: vajon majd megéri a folytatást a Szamaritánus ozsonnástáskás öreg harcosa?

Stall-alone

Folyamatosan csak panaszkodunk, hogy évek óta nincsenek már új, ütős filmsztorik és teljesen közhelyes is olyanokat mondogatni, hogy mindent ural a szuperhíró, előzmény, utózmány, reboot, meg a többi más kombináció! A DC túl sötét, a Marvel Tony Stark halála után már túl szivárványos és különben is: vérfrissítésnek kellene már egy független megmentő, akinek a logóját szívesen vetítenénk a felhőkre vagy fújnánk fel a gettó téglafalaira!

Nos, épp ezért dobbant nagyot megmentésre vágyó szívünk, amikor kiderült, hogy Stallone ténylegesen is beszáll a szuperhősök közé. Ám a magányos hős színrelépésének időzítése nem sikerült túl jól, hiszen épp a premier előtt jelentette be Slyné, született Jennifer Flavin, hogy közösen eltöltött negyedszázad és három gyönyörű leányzó után szélnek ereszti az urát.

És ezzel a 25 évvel át is tudunk kötni a Szamaritánus kezdetére, a hős eredettörténetére, amit gyorsan, már a film képregényes főcíme alatt mesél el a hányatott sorsú Sam Cleary (Javon „Wanna” Walton – Eufória, Az Esernyő Akadémia -, aki ugyan nem lesz az új Macauley Culkin, de annál tehetségesebb ökölvívó): Gránitvárosban született egy ikerpár, akik hihetetlen, de sokszor kontrollálhatatlan erővel rendelkeztek és a sors úgy hozta, hogy felnőttként Szamaritánussá és Nemezissé válva a jó és a rossz oldalon egymás ellen harcoltak. Egészen addig, amíg két és fél évtizeddel ezelőtt, egy végső, hatalmas összecsapásban mindketten meghaltak-eltűntek és azóta csak városi legendáikban éltek tovább. Mostanáig…

Pont. Ha innnentől kezdve valaki esetleg úgy érzi, hogy ismerős sztorit lát, az nem a véletlen műve: a Szamaritánus némi Hancock, A sebezhetetlen, illetve részben A hihetetlen család hangulattal vegyített, Rocky Balboa lecsúszott proli világát és az 1989-es Batman-érzést vegyítő, esős akciót kap. És mindezt a többnyire a nyolcvanas-kilencvenes évekre jellemző zsánerének dramaturgiájával és szereplőivel.

Némi jelenkori kikacsintással jön a válság, megszorítások, sztrájk és munkanélküliség. Emellett anyu (Dascha Polanco – A cipőbűvölő, Narancs az új fekete) az egészségügyben dolgozik gyakorlatilag éhbérért, imádja a fiát és mivel apu sehol, mindennapos harcot folytat az elmaradt lakbér miatt kilakoltatással fenyegető főbérlővel, így Samre sincs túl sok ideje, mire a fiú közelebbi ismeretségbe kerül a kerületi Nemezis-fan főgenyával, Cyrus-szal (Pilou Asbӕk sokadszorra rosszfiú) és annak gangstáival. Persze, a szomszédségban lakik egy megfáradt nyugger kukás, Joe (Stallone), aki nem csupán lomizik, de ha nagyon kell, kényszerűségből gyorsan kapucnis híróvá is változik…

„Szép kis hős maga!” – halljuk egy ponton és van is benne valami, hiszen Sly néha Bud Spencer megfáradt kényelmét idéző pofonjaival nem éppen egy „Egész nap tudnám ezt folytatni!” – Amerika kapitány! Igaz, a szuperhős leérkezés tönkrevágná a térgyét, azért odateszi magát rendesen és öregkori iróniával jól hozza a figurát, önmagát. De mellette kapunk pár gyenge színészi alakítást és olyan régi húzásokat, mint az égett hát megpillantása a szemközti ablakból, a valódi funkció nélküli, gengszterfőnök babája, a mélynövésű, nagypofájú, megtűrt algangsta vagy a nyomozás során a falat behálózó piros fonalak látszólag értelmetlen kuszasága, illetve a szakállas mesterében csalódó, az alvilág felé sodródó tisztalelkű gyermek figurája. Jó, látunk azért látványos akciókat, egy modern Mjölnirt és van egy vicces, könyvesboltos újságíró, pár leszálkásított, szikár beszólás, sejtszintű energiaátadás vagy mi és egy jégkrémmel teli fagyasztó, amelyek mind értelmet nyernek majd. Plusz a várakozás, hogy vajon mikor tűnik majd fel az ikertesó Stallone?! Ez persze legyen titok, ám az elárulható, hogy az alkotók a végére azért összehoztak egy érdekes fordulatot, nem sokkal azután, hogy nyugger antihősünk a Batmobilt feledve kukásautóra pattanva indul végső küldetésére…

Na, az aztán odaba…

(A hetedik sor közepe, www.hetediksor.hu, 2022.08.27.)

Az SMU, azaz a Stallone Mozi Univerzum legutolsó darabjaként elnyűhetetlen olasz csődörünk már bőven a nyugdíjkorhatár felett öltötte magára a szuperhős - szűk gatyókája helyett - kapucnis mackóját, hogy a mindent rommá verő Marvel - DC párharc alternatívájaként ő is lekeverjen pár igazságosztó pofont. Oldschool klisék és Slyfater öreges bája, meg némi akció adja a sztori javát, de érezhetően nem épül majd belőle Szamaritánus Univerzum!

Megmondom őszintén, amikor elkezdődött ez az egész Potter kontra Frodó mizéria, hozzáfogtam, hogy elolvassam Tolkien regényfolyamát. Nem jutottam azonban a végére, mivel a számomra eléggé terjengős írásmód miatt már a szövetség kialakulása környékén összezártam a legendát – a rajongókkal ellentétben egyszerűen nem volt türelmem hozzá. Segített azonban a mozifilm bemutatója és annak rendje-módja szerint végig is ültem A Gyűrűk Ura közel három óráját, majd ahogy felkapcsolták a lámpákat, azonnal arra gondoltam: J.R.R. Tolkiennek igaza volt, regényéből nem lehet jó filmet készíteni.

Szimplán csak jót valóban nem, de, fantasztikusan kalandosat, hihetetlenül szórakoztatót és mégis komoly mondanivalót hordozót, ártatlanul meseszerűt, de emellett borzongatót, játékosat és harcosat, egyszóval minden összetevőjében lenyűgözőt annál inkább!

Hogy mindezek teljesüljenek, ahhoz azonban kell egy zseniális filmkészítő, az eddig fillérekből forgató Peter Jackson, aki átlátja és uralja nem csak a gyűrű legendáját, de az egész, három részes, 300 milliós monstre produkciót is. Jackson, aki eddig is remek, de szűk rétegnek szánt alkotásokkal – Bad Taste, Hullajó, Mennyei teremtmények, Törjön ki a frász! – rukkolt elő, a világ egyik legnépszerűbb fantasy-történetét olyan hihetetlen technikai precizitással és érzékeny gyermeki lélekkel vitte vászonra, hogy az ilyenkor általában teherként jelentkező popularitás ellenére az Amerikai Filmakadémia nem kevesebb, mint 13 Oscar-díjra jelölte a filmet – ebből az operatőrnek, a vizuális effekt-készítőknek, a maszkmestereknek és a zeneszerző Howard Shore-nak át is adták, azonban senkinek sem lehetett volna kifogása, ha rendezőként-producerként maga Jackson is magasba emeli a szobrot.

Bár az eredeti regénnyel nem tudom összehasonlítani a filmet, számomra A Gyűrűk Ura már önmagában is minden idők egyik legnagyobb élményének számít: csak a Csillagok háborúja, kisgyerekkori, tátottszáj-effektust eredményező hatásával vethető össze. Jackson filmjével úgy volt képes hatalmas sikert elérni, hogy egyetlen pillanatra sem tévesztette szem elől a lényeget: a mesét és kalandot. A gyűrűtörténettől távol tartotta az anyagias világban élő anyagias gondolkodású nézők és kritikusok mindenütt profitorientációt szimatoló orrát és ehhez csupán egy dolgot kellett tennie: felszabadultan mesélnie. Megnyitnia a fantáziáját, hogy profi filmkészítők segítségével vászonra festhesse álmait, a csupaszív hobbitok, a gonosz orkok, a varázslók és harcosok világát.

Ian McKellen és Viggo Mortensen vezetésével a színészek remekelnek, a kosztümök és díszletek látványosak, a számítógépekkel megsegített képi világ minden képzeletet felül múló, a számtalan apró ötlet és meglepő jelenet (Zsákos Bilbó megpróbálja visszavenni a gyűrűt; a világ Frodó szemével, amikor viseli a gyűrűt), a precízen kivitelezett, A rettenthetetlen és a Gladiátor hősi mítoszát idéző akciójelenetek (Arwen lovas menekülése, a sírdombi összecsapás) és a hatásos rendezői ötletek (Aragorn lassítva elsétál, miközben nyilak csapódnak be mellette) mind kétségtelenné teszik a tényt: A Gyűrűk Ura nem csupán az utóbbi évek, de az egész filmtörténet egyik legjobb és leglélegzetelállítóbb alkotása.

Tolkien büszke lenne rá.

(2002)

Épp friss, mai premier a Tolkien Univerzum eddigi legutolsó felvonása a történelem legdrágább sorozataként behirdetett A hatalom gyűrűi első két epizódja. Háááát... az első rész számomra enyhe csalódás. Az állítólag 1 milliárd (?!) dollárba kerülő új széria nyitánya gyönyörű, látványos, látszik benne a pénz, ám hiába felel meg a jelenkori (politikai) elvárásoknak, valahogy erőtlen - főképp a Galadrielt játszó Morfydd Clark nem meggyőző -, hatásában, hangulatában, karaktereiben - eddig - nem ér fel Peter Jackson eredeti trilógiájával. Nagyjából A hobbit-filmekkel van egy szinten. Persze, korai még lándzsát törni a tündék felett, én bizakodó vagyok, de addig is, míg kiforrja magát a széria, legyen itt a modern kori legelső Tolkien-adaptáció, A Gyűrű szövetségének szösszenete...

Jóvágású Frank először csak egy kicsit meghökkent.
Sebtiben arra gondolt, hogy már megint valami csóró feka tör rá, hogy lenyúlja az óráját és a szokásos erélyes hangon vakkantott oda a hangtompítós pisztolyt rászegező, fonott hajú és szomorú tekintetű feketére. Frank azonban még szinte ki sem préselte a dühödt levegőt a tüdejéből, hogy a halálba elzavarja a hívatlan vendéget, amikor két gyors mellkas lövés fagyasztotta belé a szót. Frank most már tényleg meglepődött. Akkor döbbent meg azonban igazán, amikor a homlokán átfúródó lövedék a múltnak adta át Frank dühét és magát Franket is. Jóvágású Frank kissé egykedvűen, szemében némi „ezt kikérem magamnak” fénnyel és valóban meglepetten arccal, teljes csendben hanyatlott a kanapéra.

A szomorú szemű bérgyilkos, Szellemkutya (Forest Whitaker) elvégezte a rá bízott feladatot – ám most éppen rajta volt a meglepődés sora…
Jim Jarmusch nagyvárosi gengszterfilmje vegyes világba kalauzol el bennünket: kövér, olasz fószerek tanácskoznak egyszerű pastaéttermek hátsó traktusaiban, hogy ha éppen nem régi rajzfilmeken röhögcsélnek, pénzről, életről és a halálról döntsenek. Egy teljesen magányos, csupán galambjainak élő afro-amerikai bérgyilkos járja az utakat, hogy adott feladatai elvégzése közben méregdrága járgányokat nyúljon le csak azért, hogy kedvenc CD-it meghallgathassa, ha pedig éppen nem dolgozik egy fagyit áruló, csak franciául beszélő tesóval lóg és a világ nagy dolgairól értekezik vele – úgy, hogy egyetlen szót sem tud franciául. E furcsa, ellentmondásos miliőt pedig átszövi a távol-kelet légköre: a modern korba átültetett, középkori szamuráj szellem, amely nem csupán alapjaiban határozza meg Szellemkutya erkölcsi tartását és tetteit, de a körülötte ólálkodó, többnyire ellenséges világgal való kapcsolatát is.

Jarmusch-nak úgy sikerül távol-keleti hangulatú, melankolikus film noirt készítenie, hogy a lassú történetmesélésbe nem csupán finom, szinte észrevétlen humort is csempész, de az egykori szamuráj-intelmeket feltámasztva a huszadik század erkölcsét is nagyító alá veszi. A szomorkás gengszterballada egyszemélyű mesélője és fő alakítója, Szellemkutya szerepében a remek Forest Whitaker kiváló választás, hiszen úgy képes eljátszani a szótlan, magába forduló, ám hihetetlenül érzékeny bérgyilkost, hogy minden egyes arcrezdülésével, mozdulatával csendes, magányos harcosként uralja a történetet.
…Jóvágású Frank számára bevégeztetett, ám Szellemkutya felett is pálcát tör a helyi főnök, Ray Vargo (rezzenéstelen márványarc és kígyótekintet: Henry Silva) vezette mini családi tanács: a titokzatos bérgyilkosnak szintén vesznie kell! Így tehát nemsokára minden, pisztollyal jól kitömött olasz a szomorkás szamuráj nyomát kutatja – és nem is sejtik, hogy már mindannyiuk feje felett ott lebeg Szellemkutya borotvaéles kardja…

(2003)

Forest Whitaker sosem volt nagy sztár, azonban évtizedek óta meghatározó alakja bármelyik filmnek, sorozatnak, amiben csak feltűnik. Ez az 1999-es mozija Jim Jarmush független alkotása és bár mifelénk akkoriban nem volt túl nagy füstje, az eltelt időben fájdalmas, de tisztaszívű igazságosztó történetté vált. Kultrajongóknak kötelező!

Kétségtelen, hogy Mel Gibson az utóbbi két évtized egyik legismertebb és legszimpatikusabb színészegyénisége, egy olyan fickó, aki nem csupán egy sztár a vörös szőnyegen vagy a hálószoba falán, hanem hús-vér, valódi ember, aki nem csupán a filmjei révén, de rendezett, boldog családi élete alapján is kiérdemli a csak a legnagyobbaknak járó rajongást és tiszteletet.

A sokáig csak ausztrál szépfiúként számon tartott, hétgyermekes Mel Columcille Gerard Gibson azonban más tekintetben is kilóg a hollywoodi óriások közül: a színészet mellett producerként és filmrendezőként is képes volt maradandó alkotásokat készíteni. Sőt! A valódi szakmai elismerést és ezáltal az Oscart is meghozó skót csatafilmje, a William Wallace életéről szóló A rettenthetetlennel bemutatta, hogy nem is akármilyen direktori vér csörgedezik az ereiben, az idén mozikba kerülő, egyedi és igen nagy felzúdulást keltő Jézus-filmmel, A passióval pedig talán élete legnagyobb sikerét könyvelheti el. A két hangos rendezés előtt azonban bő tíz évvel ezelőtt Mel tető alá hozott egy kisebb, ám annál érzelmesebb és személyesebb hangvételű első-munkát, Az arcnélküli embert, melyben az álmokról, az emberi barátságról és a kitaszítottság érzéséről mesélt.

Justin McLeodot (Gibson) nem véletlenül lehet arcnélküli embernek nevezni: az ex-tanár fél arca ugyanis egy szörnyű balesetben teljesen összeroncsolódott és a férfi azóta a gúny és a vidéki suttogások kereszttüzében egy városszéli házban lakik magányosan. Egyedülléte és elzárkózottsága csak akkor kezd némileg enyhülni, amikor az ajtaja előtt megjelenik egy fiatal fiú, Chuck (a Terminator 3. főszereplője, Nick Stahl első moziszerepe), akinek régi álma, hogy katona legyen, ám célja elérésében nem csupán azt ellenző anyjával, de állandóan gúnyolódó féltestvérével is meg kell küzdenie. McLeod magányát nem véletlenül töri meg a hívatlan jövevény, ugyanis a katonai iskolába való biztos bekerüléshez az egész nyarat végig kell tanulnia. McLeod először furcsállja a dolgot, ám a kezdeti tartózkodást követően a tanár végül tanítványává fogadja a kitartó fiút és a lassan barátsággá élő kapcsolatuk már nem csupán a tananyag elsajátításáról, hanem annál sokkal többről, a sérelmek megosztásáról és az egymás kölcsönös segítéséről is szól.
Azonban egyikőjük sem számít azzal, hogy az eddig is ellenséges környezetük más szemmel tekint majd kettejük kapcsolatára…

(2004)

Mivel ez a filmismertető is csaknem húsz éve született, az idő és az események bőven átírták az első sorokat - láttunk már ilyet, épp Gibson esetében. A szimpatikus fickó ügyesen kijtszotta magát Hollywood kegyeiből és épphogy csak sikerült visszakapaszkodnia. Bár mostani szerepei inkább az egykori DVD-polcos minőséget képviselik, rendezői zsenijéhez nem férhet kétség, ezt már legelső direktoi munkája esetében is elmondhattuk. Ha pedig végre összejönne neki A passió folytatása vagy a Halálos fegyver 5., talán minden bűne megbocsáttatik...

„Szereted a sportot?”

Adam Sandler igen hullámzó teljesítményt nyújtva, karrierje során párszor már pályára lépett: a nagy befutást jelentő Happy, a flúgos golfos után kétszer is – A vizesnyolcas, Csontdaráló – amerikai focira váltott, majd most a kosárlabda palánkot vette célba. Az egyre jobban botladozó Netflix csapatával sokadszorra társulva Sandler az eddigi alacsony színvonal és erős középszer után végre egy szórakoztató, érzelmes és finoman humoros meccset hozott össze.
A Mindent egy lapra a színész legjobb formáját idézve olyan könnyed, minőségi munkái között kerül be a legjobbak közé, mint a Nászok ásza, a Ki nevel a végén?, Az 50 első randi, a Távkapcs vagy a Kellékfeleség. Emellett pedig kellemes meglepetés az NBA-fanoknak is a tavalyi Space Jam – Új kezdet fiaskó után – a Tapsiékkal színészkedő LeBron James most nem a pályán, hanem a kispadon, producerként igazgatja a mérkőzést.

Stanley Sugerman (Sandler) nem tud túl sok időt tud együtt tölteni a szeretteivel (Queen Latifah és Jordan Hull), mert a Philadelpha 76ers csapatánál játékosmegfigyelő, így a világ legkülönbözőbb pontjait járva vadássza az új tehetségeket. Természetesen nem ez sportálmai netovábbja, hiszen az egykori, szebb időket is megélt játékos inkább edzőként munkálkodna. Erre minden esélye meg is van, hiszen régi jó barátja, a Sixers tulajdonosa, Rex Merrick (Robert Duvall pár perces, oldschool remeklése) már meg is mutatja Sugerman edzőbá irodáját! Ám az idős tulaj nemsokára elhalálozik és helyét a rideg gondolkodású, profitéhes fia, Vince (Ben Foster – Börtönvonat Yumába, A túlélő, A préri urai) veszi át, aki ismét repülőre ülteti Stanley-t, hogy a közeledő draft, a játékosválogató idejére új kosarasokat szerezzen a „kirakatba.”

Sugerman fájó szívvel újra világjárásra indul, ám nemsokára igazi csiszolatlan gyémántra bukkan Spanyolországban! Bo Cruz (a szimpatikus Juancho Hernangomez, aki a sportvilágban a Utah Jazz játékosa és a filmben gyakorlatilag önmagát adja), a bakancsos, építőipari segédmunkás a helyi streeten a kispályás ászok közül kimagasodva dobálja a kosarakat, így Stanley szakértő szeme természetesen azonnal megakad a srácon és NBA-lehetőséget villant a szegény sorban élő őstehetségnek. Addig azonban, amíg az amerikai álom valóra válhat és legmagasabb fokozatba kapcsolhat a Cruz-rakéta még igen sok izzadtság lefolyik mindkettejük homlokán…

A sportokban elég jártas Kevin Costner 2014-es Újoncok napja című amerikai focis mozija korábban már bemutatta azt az izgalmas, fordulatos folyamatot, ami a profi ligákban az újoncok kiválasztását övezi. A Mindent egy lapra ugyanezt a témát veszi alapul, ám csak részben érinti a kiválasztást és a kirakat helyett szereplőinek kapcsolatára fókuszál. A kisiklott sportkarriert a háta mögött tudó egykori csúcssportolóra, aki eltökélt, minden kockázatot vállalni kész menedzserként lép elő és az alacsonyról induló, egyenes, őszinte, de a nagypályások közt még nagyon rutintalan zsenire. A két fő karakter is előre vetíti, hogy alapjában véve egy klasszikus sportkarrier filmet látunk, hollywoodi forgatókönyv-fordulópontokkal, hullámvölgyekkel, felemelkedésekkel, időleges sikerekkel és bukásokkal, ám a történet mégsem unalmas, mert szív, humor, sportszenvedély viszi előre. A Mindent egy lapra nem csont nélküli, de kellemes szórakozás: a szereplők szimpatikusak – kivéve persze Foster kötelezően arrogáns karakterét –, Hernangomez remek az NBA-kívülálló szimpatikus alakjában és végre az is öröm, hogy Adam Sandler felejtősre veszi az idióta poénokkal való dobálózást. Szerencsére mindvégig a pályára koncentrál és nem ülteti saját magát az infantilis, alpári humor kispadjára.

(www.hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2022.07.02.)

Ezt a megosztó fickót egyaránt lehet szeretni és gyűlölni is. Adam Sandler érdekes jelenség, hiszen negyedszázada benne van a hollywoodi fősodorban és szinte felváltva készít nézhetetlenül gagyi humorú és különlegesen szórakoztató mozikat. Bár akkori közönsége már rég felnőtt, a kilencvenes évek végének infantilizmusa néha visszatér a filmjeiben - hiszen egy újszülöttnek minden (rossz) vicc új. Szerencsére vannak ma is Sandler-kivételek is - a Mindent egy lapra épp ilyen: humoros, érzelmes, sportos, könnyen emészthető szórakozás - az eddigiekhez képest nekem nagyon kellemes, csont nélküli meglepetés volt...

Eddig többnyire nem nagyon voltam oda a vélhetően szexmániás Adrian Lyne bugyiban nyúlkálgató, hálószobában kukkeroló filmjeiért. A tényleg remek Végzetes vonzerőt leszámítva az annak idején hihhhetetlenül botrányos, mára tökunalmas 9 és fél hét a bűnbe vivő Kim Basinger szexi testén kívül semmit sem volt képes nyújtani, a Tisztességtelen ajánlat pedig már eleve az alapszituval felháborított, ezért később a számomra teljesen érdektelen lelkizésével könnyű álomba ringatott. Éppen ezek miatt a Lolita már oly mértékben nem kavarta fel a hormonháztartásomat, hogy egyszerűen nem is voltam rá kíváncsi. Állítólag hibáztam, de ez legyen a saját érzéketlenségem problémája – nekem a pedofília még művészi csomagban, az őszinte szerelem álszalagjával átkötve sem jön be.

Az a fránya szél a hibás – nélküle nincs bűnbeesés! Connie (Diane Lane) egy boldog, harmonikus, ám az átlagosnál is átlagosabb házasságban, egy tökéletesen megbízható Edward (Richard Gere) mellett éli az kissé uncsi, de biztonságos életét. Egy nap éppen bevásárlókörúton jár, amikor a viharos szél először a bitumennel, majd egy francia antikváriussal, Paullal (Olivier Martinez) ismerteti össze. A vonzó férfi segítséget nyújt neki, az asszony azonban nem képes szabadulni a hatása alól és így rövid távon vad románc szövődik közöttük. Connie hazugságokkal próbálja leplezni a viszonyát, férjének azonban lassan gyanússá válik az asszony és úgy dönt, hogy a dolog végére jár…

Adrian Lyne legutóbbi munkájával, A hűtlennel látszólag a Végzetes vonzerő sikerét kívánja megújítani és ez eddig Amerikában sikerült is neki, hiszen meglepetésre egy hónap után már 50 millió felett jár a film bevétele (csak zárójelben: valószínűleg elsősorban a téma érintettjei váltottak rá jegyet). A hűtlen azonban Michael Douglas szenvedései helyett a női vonalat végigkövetve a megcsaló feleséget, annak vívódását és felszabadult bűnös kapcsolatát, helyezi előtérbe Claude Chabrol 1968-as klasszikusa, A megcsalt férj történetén alapulva. A történet 70 százaléka tulajdonképpen a megszokott sémát követi: asszony kalandra vágyik, megkapja, titkolja, ember gyanút fog, morcos lesz, kémked(tet)ni kezd. Lyne ekkor csavar egy kicsit a hagyományos sztorin – persze nem árulhatom el, hogyan – és az addigitól eltérő izgalomra készteti a nézőit: egy ki nem mondott, hallgatólagos összeesküvés részeseivé tesz bennünket egészen a közlekedési lámpa alatt felbukkanó, felemás befejezésig…

Félreértés ne essék, a valóban jól sikerült utolsó harmad mellett érdemes az egész filmre jegyet váltani, hiszen ahol a történet nincs csúcson, megteszik helyette a színészek – átvitt értelemben is. A remeklő trió tagjai közül talán Gere a halványabb, de számára a dolgos, kedves, mit sem sejtő, majd később önmagában őrlődő férj figurája csak a legvégén kapcsol nagyobb sebességre. A spanyol-francia Martinez 1993-ban az Ipi-apacs egy, kettő, háromért Mastroianni és Anouk Grinberg mellett már kapott egy Césart és most némi mediterrán fílinggel megtoldva a tört angolságú, érzékeny értelmiségi és az ellenállhatatlan, pimaszul szimpatikus csődör alakját hozza – a nők imádni fogják, tekintet nélkül korra és családi állapotra, Martinez láttán jópáran összesúgnak majd a mozi sötétjében. A történet mozgatórugója, Diane Lane kétségtelenül élete egyik legjobbját hozza: összetett karakterű Connie-ja egyszerre felszabadult fiatal nő és tisztességes családanyja, a bűntől rettegő, de attól újjá is születő, ízig-vérig nő, szemlesütő asszony és mosolyogva ábrándozó tinilány is egyben – a színésznő egy-két komoly díjat biztos, hogy hazavihet majd az elkövetkező átadókról.

A hűtlen összességében egy biztos kézzel rendezett, sajátos hangulatú, a színészek által feldobott átlagtörténet. Bár egy pillanatra sem jelenik meg, mindvégig láthatjuk a vászon legfelső harmadán a kifüggesztett feliratot: „Te… ott az ötödik sorban! Ez bizony veled is megtörténhet!”

(2002, Filmcsillag)

„Ezt imádom úgy L.A-ben… Azt a sok, nyomorult vámpírt!”

Nem hétköznapi vámpírok, akik csak alkonyattól pirkadatig pengék, de nappal sem elveszett fiúk és ha báloznak, kiver a frászkarika!
Bocs az eléggé erőltetett cím- és szójátékért, de nagyjából így foglalható össze Jamie Foxx újabb, a Netflix-szel közös filmjének – az előző a Project Power – A por ereje című, közepes hatóanyagú sci-fi akció volt – lényege!
Vámpírok, viccelődés, vadászat és véres-látványos trancsírgyilok az összetevők és van, ami ezekből működik és van, ami csak vérszegényen, még úgy is, hogy számos korábbi, hasonló témájú – akár kultikussá vált – horror-vígjáték elemeiből kalapálták össze a történetet. Azért az akciók rendben vannak, szépen süt a kaliforniai nap, gyönyörűek a színek, elképesztő mutatványokat hoznak a Cirque du Soleil ideiglenes vérszívói és jól szól az újrázott oldschool hip-hop is!

Az Az második része óta tudjuk, hogy a félhomályos szobában otthonkás öregnéni felállás semmi jót nem jelenthet! Bud Jablonski (Foxx), a kamu-medencetisztító is tisztában van ezzel, amikor benyomul a Los Angeles-i apartmanba, hogy igen látványos kaszabolás után meg is szerezze a neki járó mamóka fogakat. Bud ugyanis nem csak vérszívóvadász, hanem erőteljesen válófélben lévő apuka is, akit az asszony, lányukkal együtt (Meagan Good és Zion Broadnax) épp végképp elhagyni készül. Így hősünknek erősen rá kell állnia a melóra, hogy sok pénzt termelve L.A-ben tarthassa a családját.
Ez azonban nehéz vállalás, hiszen lehúzza a fogkereskedő (Peter Stormare) és gondja akad a szakszervezettel is, így csupán régi jó haverja, Big John (Snoop Dogg hozza Snoop Doggot, a west coast muthafakát) közbenjárására kap munkát – de a kevés sikerrel (és dollárral) kecsegtető nappali műszakban! Ráadásul kap maga mellé egy lúzer, vasaltinges, joglexikon megfigyelőt is (Dave Franco), aki ugyan rohadtul idegesítő, de legalább semmi hasznára nincs Budnak.
Ezalatt pedig némi ingatlanbizniszes vetélkedés álcája alatt a lehúzott reluxák mögé bújva vámpír előre nyomulás és bosszú készül, ami ügyesen előrejelzi, hogy Bud Jablonski számára az éjszakai műszakban is akad majd némi fogorvoslat …!

Aki esetleg Coppola-féle Vlad Tepes-i szerelmi mélydrámát várna, mélységesen csalódni fog a filmben – bár a családi problémák többszöri fejtegetése már közelít hozzá. De a vicces akciósok számára sem jön maradéktalanul a megváltás – átkozott trailer, átkozott, karót bele! –, hiszen a poénok jó része nem poénos, a humorosnak szánt karakter inkább rém dühítő, de azért a bunyók és az autós üldözés emelnek a színvonalon. Ezért pedig az elsőfilmes, de 30 éve a stunt-szakmában dolgozó rendező, J.J. Perry a felelős: keze alatt az akrobatikus gyilok látványos és csaknem baletti színvonalú, mókás csűrés-csavarássá válik. És bár a filmnek sok gyengéje van – összelopkodott, sablonos fordulatok és karakterek, kapunk egy logikátlan fejlevágást és egyébként is: ki is ez a szomszédcsaj? és van valami főgonosz is – azért szórakoztató a Nazarian-tesók színre lépése, ötletes a vámpírok jellemzése és kategorizálása (über, pók, keleti, déli stb.), a fokhagyma kézigránát és az áthallásos végső mondat Az elveszett fiúkból.

A Nappali műszakhoz azért nem nagyon tudunk drakulálni: a várt feel-good mókából lett egy itt-ott szórakoztató, néha humoros, de sokszor túldumálós ölősdi, ami nem ér fel a régi klasszikusok Arany Fog-díjához és olyan gyorsan elillan majd az emlékezetünkből, mint friss vámpírhamu a kaliforniai napsütésben…

(www.hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2002.08.18.)

Voltak nagy elődök: viccesek és véresek is, de legtöbbször - a zsánerből adódóan - egyszerre viccesek-véresek. Bár az előzetese azt sugallta, hogy egy szórakoztató vámpírgyilokkal lesz majd dolgunk (nem, nem hiszek el mindent, amit a trailerben látok!), de ennek csak töredékét láttuk visszont a képernyőn, így a nappali műszak egy újabb érv amellett, hogy lassacskán hagyjuk csak szépen eltűnni a Netflixet a hollófekete éjszaka sötétjében...

A Peter Farrelly-Bobby Farrelly testvérpáros nevéhez már fűződik egy jónéhány, moziban eltöltött vidám perc. Ők ketten voltak ugyanis felelősek annak idején Dumb és Dumber megszületéséért, valamint, Tökés tekés című, hasonlóan pihent vígjáték elkészítéséért. Testvérek e két opuszukkal megreformálták a filmvígjátékok műfaját és így a nagyközönség számára is emészthetővé tették a morbid, néha-néha már beteges, de mégis szórakoztató humort.

Farrellyék ötlettára, úgy tűnik, kifogyhatatlan, hiszen az évek során összegyűjtött ötletekből most egy újabb, minden eddigi munkájuknál szórakoztatóbb és sikeresebb poéngyűjteményt állítottak össze Keresd a nőt! címmel.
A nyolcvanas évek közepén járunk, amikoris Ted (Ben Stiller), a középiskolás srác a világ legboldogabb és legszerencsésebb fickójának mondhatja magát – legalábbis egy darabig! Történik ugyanis, hogy Tedet borzasztó megtiszteltetés éri: Mary (Cameron Diaz), a suli legjobb csaja – aki egyébként Ted álomnője is egyben – főhősünket hívja meg a szalagavatóra. Ted annak rendje-módja szerint kiöltözve meg is jelenik a lányos háznál, hogy a buliba kísérje szíve választottját, amikor szörnyű tragédia történik: Ted férfiassága szó szerint a nadrágzippzár áldozatává válik. A családi, rendőrségi, tűzoltósági segítségnyújtó jobb sem tud hathatós segítséget adni, ezért Ted szégyenszemre egy mentő hordágyán kénytelen elhagyni a helyszínt...

Tizenöt év telt el az ominózus eset óta, hősünk már testileg-lelkileg jó régen felépült a katasztrófából, azonban az időközben más államba költözött Mary-t csak nem tudja elfelejteni. Mivel a szerelem még ugyanolyan erősséggel dobogtatja meg a szívét, mint annak idején, magánnyomozót fogad, hogy az kutassa fel a szem elől tévesztett lányt. Pat Healy, a magánszimat (Matt Dillon) elindul, majd sikeresen meg is találja Mary-t Floridában és azonnal beleszeret a még mindig csodaszép lányba; Tedhez visszatérve azonban szándékosan katasztrofális leírást – elhízott asszony öt gyerekkel! – ad Mary-ről, majd pedig a riválist emígyen félreállítva elutazik az imádott nőhöz. Ted teljesen maga alatt van egy darabig, de aztán mégis erőt vesz magán és elindul Floridába, hogy még egyszer lássa a tudomása szerint teljesen kiábrándító látványt nyújtó lányt...

Pergő iram és szédületes humor: a Farrelly-tesók ismételten egy nagyon szórakoztató vígjátékot hoztak létre! Az imádott nőt december 24-től Gyarmaton, január 1-től pedig Tarjánban kutathatjuk a mozikban.

(1998, Nógrád Megyei Hírlap)

A filmtörténet egyik legszórakozatóbb, térdcsapkodós - sítvanevetős vígjátéka, ami pofátlanul, tiszteletlenül mindenkiből és mindenből viccet csinált. A Farrelly-tesók előtte már arcon csaptak a Dumb és Dumberrel, de az igazi komédiakoronát Ben Stiller zippzárja tette fel a fejükre. Kár, hogy pár év sikeres, kreatív őrület után mostanában már csak mérsékelten tombolnak - hiányzik ez a fajta elmebaj a mai, túlérzékeny világunkból...

Békésen napozgattam az A-fedélzet egyik kényelmes nyugágyában.
Jobbomban fél liternyi, hűs karibi koktél jégkockákkal, kis esernyőkkel és kacskaringós szívószállal, balomban egy mobil csak úgy könnyed lazasággal .A Ray Ban mögül végigpásztáztam a fényárban lebzselőket, kinéztem magamnak egy falatnyi bikiniben domborodó szöszit és már éppen azon voltam, hogy laza jamesbondos lejtéssel odalibbenek hozzá, amikor hirtelen megremegett a fedélzet a talpam alatt.

Többek kezében megállt a kaviároskanál, egy öregedő milliomosnő a szája elé kapta kilónyi aranytól duzzadó kezét, de ezenkívül semmi szokatlan nem történt – egy másodpercig. A tengervíz félénken csobbant egyet-kettőt, mire a hirtelen beállt csendet kihasználva egy tüzes lángoszlop dübörgött fel az ég irányába. Az asszonyság váratlanul hatalmasat üvöltött, majd idegbeteg pincsijét a hóna alá csapva eldöngetett a kabinja felé. Erre egy tengerészsapkás pasas tűnt fel a hajóhídon: „Semmi gond, semmi gond, minden a legnagyobb rendben!” – kiáltotta, de persze senki sem hitt neki.
A második robbanásra már felbolydult a fedélzet: többen rémülten a medencébe vetették magukat, néhány tőzsdeügynök az árfolyamokat emlegetve a mobiljához kapott, egy pár üzletember a jegy hetven százalékát követelte, míg egy szemüveges-copfos lányokból álló csoport a korlátot markolva, élénk „Keanu! Keanu!”-sikollyal próbálta fokozni a pánikot.

Aztán egyszercsak szétvált a rémült tömeg: kissé csapzottan, határozott léptekkel egy harminc körüli fiatalember vágott át a fedélzeten, ahogy megjelent a színen, rögtön nyugalom vonult át az emberek idegrendszerén.
Nna – gondoltam – , akad végre valaki, aki nem csak a lábát áztatja ezen a hajón. Egy régi ismerős, aki jön és megment bennünket az utókor számára. Felpattantam és közelebb léptem, hogy üdvözöljem a hőst:
- Helló, de jó, hogy jössz, Kean... – de nem jutottam tovább.
- Patric, Jason Patric – vágott közbe a srác. – Nem látta valaki Sandrát... ?

Jan De Bont nagyon szeret rombolni. Hosszú éveken keresztül a kamera mögött ücsörögve végezte a dolgát, hagyta, hogy a direktorok – Paul Verhoeven, John McTiernan vagy Richard Donner – végezzék el helyette a barkácsmunkát. 1994-ben aztán minden megváltozott: Jan végre elfeledhette az objektívet és a Féktelenül rendezői székéből hadvezérként irányította a saját csetepatéját. Miután pedig a Twisterben Bill Paxtont leszámítva a legutolsó porszemet is lesöpörte a térképről, újra a kormánykerék mögé ültette Sandra Bullockot.
A Féktelenül 2-ben azonban a városi szmog és az égett gumi bűze helyett sós víz és tengerszag csap a hősnő arcába. A gyorslift, a 2525-ös számú busz és utasszállító gép helyett most egy óceánjáró, egy óriási tanker, néhány motorcsónak és jetski, valamint egy komplett karibi kikötő szerepel a nagyságrendekkel nagyobb amortizációs listán. Sandy bébi mellett pedig az időközben kiszállt Keanu Reeves helyett egy hasonlóan jóképű és tettre kész pasi, Jason Patric csépeli a rosszembert.
Annie (Ms. Bullock még most, kicsivel harminc felett is ari) napját már megint jól tönkrevágta valaki. A lány ugyanis éppen pihen valahol a trópusi tenger halványkékhullámain egy szuperkényelmes óceánjáró fedélzetén, amikor megkezdődik a balhé. Nem mintha eddig nem lett volna elég gondja: újdonsült barátja, Alex ( Jason Patric: Sleepers - Pokoli lecke ) elit alakulatos és mint olyan, fél lábbal állandóan a sírban áll. Az imént is éppen egy hajmeresztő és életveszélyes motoros üldözést hajtott végre, minek következtében Annie-nél végképp betelt a pohár.
Egy utolsó, „reméljük, hogy újra egymásra találunk”-típusú nyaralással azonban még megpróbálják helyrehozni a megtört varázst. Így hát Annie és Alex egy nyugodalmasnak induló vakációra mennek, hogy újra felforrósítsák a kapcsolatukat.
Hiába azonban a hőség, a lenge ruha és a UB40 ritmusos reggae-ja, a kormánykerék nemsokára az elsőtiszt (az Egykoron harcosok voltak asszonyverője, Temuera „Balhés Jake” Morrison tetkó, rekesznyi seresflaska és hatvanötösre kigyúrt karok nélkül most valahogy kisebbnek és sebezhetőbbnek tűnik ) kezébe kerül, hiszen a kapitány egy boldogtalan exprogramozó (Willem Dafoe) közbenjárására a tengerbe zuhanva kénytelen átadni a parancsnokságot.

Az utóbbi évek tendenciájának megfelelően Jeremy Ironshoz, Ed Harrishez és John Malkovich-hoz hasonlóan Willem Dafoe sem ijedt meg attól, hogy a minőségi, drámai szerepek után bombabiztos akcióra váltson. A Féktelenül 2. csimmbummjának árnyékában korántsem kamatoztathatja teljes színészi tudását: a zsíros összegről szóló csekk azért biztosan vigaszt nyújt a számára.
Önjelölt kalózunk tehát félreállítja a kapitányt, majd maszek mütyürjeivel a saját irányítása alá vonja a hajó bonyolult számítógépes rendszerét. A legénység tehetetlen, az utasok kétségbeesettek és Annie is kiborul az elszúrt vakáció miatt.
A terrorista azonban nagyvonalú: úgy dönt, hogy az utasok elhagyhatják a hajót. Az óriási zűrzavarban azonban néhányan elfelejtenek mentőcsónakba szállni: Alex és barátnője, az elsőtiszt, valamint további tucatnyian a fedélzeten maradnak. Nna, végre egy szusszanásnyi idő az italozásra – gondolnánk. De nem: a bújócska kezdetét veszi és hajón-vízen-levegőben kiteljesedő kergetőzéssé fokozódik.
Miközben kedvenceink az ellen és a tenger ellen küzdenek, mi kimerítő választ kapunk olyan kérdésekre, mint hogyan lehet láncfűrésszel zárat nyitni, kábellel hajócsavart megbénítani, olajszállító-horgonnyal ablakot nyitni és hogyan lehet luxusjachttal harangot kongatni?!

Jan De Bont és emberei igazán kitesznek magukért: száznegyven millióból tönkre vágnak mindent, ami a vízen úszik.
A Féktelenül 2. biztos kezű iparosmunka, lendületes, látványos, valahogy azonban mégsem annyira magával ragadó, mint buszos testvére volt. A film csak az első harmada után pörög fel: addig szépen csordogál, de ahogy elmúlnak az éjszakai jelenetek, a sablonos párbeszédeket feledve erőteljesen akcióra erősítve hasítja a habokat.
Kár, hogy az első rész annyira, de annyira jó volt, mert a folytatás – ez már szinte törvényszerű – egy kissé elhalványodik mellette. Igaz, ami igaz, talán a közegellenállás az oka. Aszfalton ugyanis sokkal jobban lehet repeszteni, mint a tenger szeszélyes hullámain.
Busz már volt, a vonatot Seagal tönkrevágta, a repülőt meg már nagyon unjuk. Kíváncsi vagyok, hogy a harmadik SPEED- filmre milyen közlekedési eszközzel rukkolnak elő a forgatókönyvírók! Mert, hogy megint gázt fognak adni, az már most biztos!

(1998)

Ha már mindenki tengerparti nyaralós képeket posztolgat a közösségi médiában, jöjjön egy jó kis karibi filmecske negyedszázaddal ezelőttről. Sandra Bullock friss világsztárként szállt hajóra minden idők egyik legeredetibb és legjobb akciófilmjének folytatásában, ám hiába a nagy költségvetés és a bejáratott gárda - oké, Keanu már épp Pacino örödögével cimborált -, a Féktelenül 2. olyan rosszra sikeredett, hogy gyorsan a hullámsírban végezte... Kár érte, egy jó trilógiát megérdemelt volna ez a száguldozás!