Igen, hiába filmmániákus az ember, a mindennapi, családi teendők mellett filmes élete igazából nem vizuális élvezetekkel, hanem a megnézendő alkotások listáinak készítésével telik. Hiszen – pláne, amióta a streaming szolgáltatók is beléptek a játékba – a showbiz dömpingben évenként százával nő a pipára váró mozik és tévésorozatok száma. A regényekről, könyvekről meg nem is beszélve!

Igen, bár tucatnyian ajánlották már lelkesen, a Birmingham bandája 2013-as indulása óta sajnos még nem jutottam odáig, hogy végignézzem az egykori rétegsorozatból kultikus gengszteri magasságokba emelkedő és épp az utolsó évadához érkező véres-erőszakos családtörténetet. De hogy ez valamennyire pótolva legyen, elolvastam a frissen kiadott, a sikerszéria és a banda nevét viselő hivatalos kiadványt, ami a BBC-sztori érdemeihez illően súlyos, kemény, stílusosan elegáns, képileg első osztályú, borítójáról pedig átható, fürkésző kék tekintetével maga a családfő, Thomas Shelby, azaz Cillian Murphy figyel bennünket.

A hozzám hasonlóan mulasztást elkövető nézőknek elöljáróban csak annyit, hogy a könyvben olvasható visszaemlékezések, interjúrészletek nyomokban gyilkosságokat, lényeges fordulatokat, eseményeket tartalmaznak, ami egyes olvasók számára spoilerveszéllyel járhatnak! Ezért javaslom, hogy az eddig nem-nézők vagy a Peaky Blinders ledarálása után vegyék elő a könyvet vagy a nevek, a sztorielemek memóriában való megkopása után lássanak hozzá a Birmingham bandájához!Az írók-szerkesztők a kötetet a fájdalmasan korán, épp egy éve eltávozott, a család és a sorozat egyik oszlopának számító színésznőnek, a Pollyt alakító Helen McCrorynak ajánlották és kellően bőséges interjúval, élménybeszámolóval meg is emlékeznek róla.

A könyvet fellapozva legelőször a lenyűgöző, olykor egész oldalakat is lefedő képanyag ötlik a szemünkbe. A vizuálisan is dicsért tévésorozat jelenetei, alakjai is remekül mutatnak a nagyformátumú, albumméretű oldalakon, legyen szó egy-egy szereplő promós portréjáról, elkapott forgatási pillanatról vagy épp egy tényleges epizódeseményről.

Az előszót – és a Birmingham bandája, illetve annak világának jövőjét előre vetítő utolsó fejezetet – a sorozat atyja és írója, Steven Knight jegyzi, aki nem csupán személyes, inspiráló gyerekkori élményeiről, hanem a száz évvel ezelőtti Birmingham életéről, gengsztervilágról is mesél. Egyébként a könyv nagy erőssége, hogy a megszólaló alkotók, színészek nem csupán a munkafolyamatról, forgatási élményeikről, hanem a történethez, a városhoz és annak históriájához kötődő személyes emlékeikről anekdotáznak, így bővebben is megismerhetjük az 1920-30-as évek világát, történelmét, hangulatát.

A stílusosan öltözködő, sildes sapkájukban pengét hordó főszereplők bemutatásával indulunk el Birminghambe: a már említett Cillian Murphy után a testvérét, Arthurt alakító Paul Andersont ismerhetjük meg, majd számtalan bennfentes infót olvashatunk az első évad előkészítéséről, forgatásáról, amikhez szervesen kapcsolódik a történelem, az I. világháborúból lelki sérülten visszatérő karakterek bemutatása is.

A könyv szerkesztése egyébként ezek után ügyesen váltogatja a témákat, így sosem válik monotonná az olvasás. A következő fejezetekben az egyes színészek és karaktereik élményeit, életét ismerhetjük meg, megtoldva az éppen bemutatott évadhoz kapcsolódó információkkal. Így közelebbről megismerhetjük Helen McCrory, Benjamin Zephaniah (Jeremiah Jesus), Finn Cole (Michael Gray), Sophia Randle (Ada Thorne) vagy éppen Natasha O’Keeffe (Lizzie Stark) élményeit, de szerepet kapnak a mellékszereplők alakjában brillírozó Sam Neill vagy Tom Hardy is. A könyv szerzője, Matt Allen rendezőket, díszleteseket, kosztümösöket, producereket és más alkotókat megszólaltatva ezeket az információkat bőségesen kiegészítve mesél a szokatlanul modern zenei anyag összeállításáról, a díszletek, kellékek, autók vagy a karakterek külsejének megalkotásáról, amit rendre kisebb történelmi visszatekintések, apróbb érdekességek – például a korabeli cigány babonák – tesznek teljessé.

Egyetlen apróbb, szakmailag szokatlan megoldás zavar bele az olvasási élménybe: a különböző, egyébként közismert filmek megemlítésénél rendre az eredeti, angol címeket olvashatjuk, amit zárójelben, a szerk. megj. kiegészítéssel told meg az idehaza használt magyar cím – egyszerűbb lett volna szerk. nélkül csak a hazai filmcímet kiírni.

Ezt leszámítva azonban a Birmingham bandájának hivatalos kiadványa az „Egyszerűen elképesztőenfantasztikusanegyedülálló volt együtt forgatni!” kezdetű hollywoodi kliséket nélkülöző, szép kivitelű, igen tartalmas, sok információval, érdekességgel, személyes élménnyel és remek képanyaggal mesélő kiadvány nem csupán a kultikussá vált sorozatról, hanem sztorijának valós, történelmi környezetéről is.

F@kkkkin’ Peaky Blinders rajongóknak és leendő sorozatnézőknek egyaránt!

És most cool, lassított séta…!!!

 (www.hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2022.04.19.)

Bruce Willis most aztán igazán tapsikolhatott örömében! No nem azért, mert már megint egy akciódús filmbe hívták lövöldözni; hiszen vérrel és verejtékkel írt pályafutása alatt már eddig is jónéhány hadosztálynyi embert küldött át a másvilágra. A nagyjából húszmilliós gázsi sem dobogtathatta meg nagyon a szívét, hiszen a nappaliban asszonykájával a jobbján vasvillával forgatják a zöldhasúakat. Bruce rábólintásának oka ennél sokkal hétköznapibb és  prózaibb: A Sakál című mozi ugyanis kiváló alkalmat nyújt a számára, hogy egy időre elterelje a figyelmet a cikizés állandó célpontjairól, a hajhagymácskáiról – illetve azok hiányáról.

Le a baseballsatyit, jöhet a paróka! Bruce ebben a filmjében annyi álhajat ragaszthat a kobakjára, mint még soha, hiszen Fred Zinneman után szabadon, a rendező, Michael Caton-Jones (Memphis Belle, Rob Roy) irányítása alatt nagyjából húsz percenként – teljesen vadiúj lobonccal suhan át a kamera előtt.

A Sakál valódi nevét senki sem tudja, a Sakál arcát senki sem látta , kivéve egyetlenegy – még élő – embert. Ez a fickó, bizonyos Declan Mulqueen (originális, őszbe forduló tincsek: Richard Gere) ex-IRA mesterlövész és éppen a hosszúra szabott börtönbüntetését tölti. Egészen addig, amíg nem kopogtat a cellája ajtaján az FBI főnökhelyettese, Carter Preston (Sidney Poitier ) és férfias, orosz kolléganője, Valentina Kozlova (Diane Venora), hogy egy aprócska szívességet kérjenek tőle. Mulqueen először vonakodik, majd később rábólint a dologra és elindul, hogy elcsípje a világ legprofibb és legleleményesebb bérgyilkosát, a Sakált (Bruce).

A Sakál ugyanis a nyugdíjas évekre is gondolva, élete legnagyobb dobását készíti elő: mindig más arcot és személyiséget öltve lazán jön-megy a világban, fegyvert vásárol és eltünteti az útjába kerülő, munkáját akadályozó személyeket. Mulqueen, aki szinte sajátjaként ismeri a bérgyilkos módszereit és észjárását, mindvégig a nyomában van. Az üldözést azonban egy idő után fel kell gyorsítania, hiszen kiderül, hogy az orosz maffia megbízásából a Sakál célkeresztje a Fehér Ház környékén fog pásztázni...

Megmondom őszintén, nem láttam a film eredeti, 1972 -es változatát, A Sakál napját. Éppen ezért nincs is viszonyítási alapom. A Sakál önmagában nézve egy nem rossz, bár kissé kevés eredeti ötlettel előrukkoló film. Jó a Hetedik világát idéző kezdő főcím és tökéletes Carter Burwell feszültségfokozó zenéje. Gere és Willis nagyágyúkhoz méltóan remekül hozzák a két figurát – utóbbi ráadásként bemutatja a Chrysler mikrobuszának teljes színkollekcióját is –, de a legjobb jeleneteket mégis ellopja előlük a hihetetlenül hitelesen játszó Diane Venora (Szemtől szemben, Rómeó és Júlia). Az őrnagynő szerepében először szigorú tekintetű, kockafejű párttitkárnak tűnik, majd később, a szerep megkövetelte jellemváltozásnak megfelelően, keménység álarcát széttörve felvillantja lelkének érzőbb oldalát is.

De akárki akármit mond, a legjobbak Bruce hajkoronái! Göndör, szörfös lobonc, szőke árja séró vagy  hátrafésült üzletemberes? Mindegy, az összes jól áll neki, míg Burt Reynolds kölcsön nem kéri őket!

(1998, VOX)

Drágajó Bruce Willisünk nemrégiben nyugdíjba vonult és miután az elmúlt jópár évben a vállalhatatlan, de mégis leforgatott Zs-kategóriás filmjei miatt hüledezve csóváltuk a fejünket vagy kiátkoztuk a mozikból, most, hogy kiderült, milyen betegségben szenved már hosszabb ideje, megkövetem minden idők egyik legnagyobb akciósztárját. Miután nyilvánosságra kerültek az afáziával szemben folytatott harcának részletei, most egy erősen közepes, de élvezhető filmjével emlékezzünk a jobb, gyorstüzelős időszakára! A Sakálban jópár lehetetlen paróka, Richard Gere és Sidney Poitier, valamint az éppen feltörekvő Jack Black voltak a partnerei. Yipikayeeee forevör...!

Végre sikerült! Jackie Chan, Ázsia elsőszámú, milliárdos rajongótábort magáénak tudó akcióhőse az egész világon befutott. Hiába dolgozott húsz éven át kőkeményen és hiába törte diribdarabra a legkisebb porcikáját is, csak most, a kilencvenes évek közepére-végére sikerült neki az igazi áttörés. De végre itt van és a Balhé Bronxban, valamint az Első csapás után zsinórban harmadik bunyós filmjében rak rendet a hazai filmvásznakon.

A Jackie, a jófiú ismét egy lendületes, humorban bővelkedő és hajmeresztő kaszkadőr-jeleneteket felvonulható akcióparádé, pont olyan, mint amilyet elvárhatunk a Hong Kong-i szupersztártól.

Jackie jelen esetben nem rendőr vagy semmitől sem visszariadó kincskereső. Pillanatnyilag tőle teljesen szokatlan módon egy sokkal kevesebb izomerőt igénylő foglalatosságnak hódol: mégpedig főzőcskézik – pontosabban szólva egy közkedvelt szakácsműsort vezet a tévében. Éppen egy felvétel végeztével indul hazafelé stúdióból, amikor egy kétségbeesett lány kér tőle segítséget. Jackie természetesen nem teketóriázik, bár nem is sejti, hogy ezáltal rövidesen milyen kalamajkába keveredik. Nemsokára ugyanis jónéhány tucatnyi, nem túlságosan barátságos fickó veti magát a szakácsunkra, ugyanis kiderül, hogy a segítséget kért lány egy alvilági főnök, Giancarlo (Richard Norton) barátnője, emellett pedig egy véres bandaharcot rögzítő újságíró megölésének a szemtanúja. Jackie tehát nem nagyon pihenhet, hiszen a fakanál után rövidesen az ökleit kell hadrendbe állítania...

A mindent túlélő Jackie Chan ezúttal sem hagyja cserben a rajongóit. Viccelődik, bunyózik és az életét kockáztatja a nézők szórakoztatásának érdekében. Egykori osztálytársa és filmes kollégája, Samo Hung által rendezett filmjét október 1-től Tarjánban, október 8-tól pedig Gyarmaton láthatjuk majd.

(1998, Nógrád Megyei Hírlap)

A hosszú hétvége, pláne a Húsvét kötelez arra, hogy az ünnepnek megfelelően Bud Spencer - Terence Hill filmről posztoljak, de sajna az ő filmjeikből kifogytam. Ezért most egy másik örök kedvenc, az elnyűhetetlen Jackie Chan csonttörő mozijáról rakok fel egy rövid cikket. A jóöreg harcos 4-én lett 68, de még mindig tolja az akciót, igaz, az elmúlt jópár évben már két hasonló korú "tesója", Samo Hung és Yuen Biao nélkül. A trió közösen (kettesben) a nyolcvanas években bunyózta aranykorát - tucatnyi filmjüket lehetne felsorolni -, azóta már csak kisebb szerepekben tűnnek fel egymás alkotásaiban. A negyedszázados Jackie, a jófiú az egyik utolsó ilyen munka Jackie és Samo közös karrierjében...

Szombat este, ugye sok mindent lehet csinálni…

Lehet például: szunyókálni az ágyikóban, sörkuglizni a brigáddal, popcornozni a mozijegyszedővel, bulizni a barátnővel, felcsavarodni egy fára a haverokkal vagy a diszkóban a bemosok-az-arcodba nevezetű gyorsasági játékot űzni.

Léteznek azonban jóval kevesebb izomerőt igénylő mókák is. Ott van mindjárt a csupán szemizmokat megmozgató olvasgatás, a számítógép ártatlan billentyűinek püfölése vagy a Richard Claidermant is lepipáló zongorázgatás a tévé távkapcsolóján. Az adómentes régi szép időkben, amikor egy-egy csatornaváltás még nem tartalmazta az ÁFÁ-t, nem volt gond a műsorkínálat átböngészése sem: hol a magyar egyest, hol a magyar kettest bámulhattuk. Akkoriban a honi szórakoztatás netovábbját, két műsor jelentette: az egyik a Kisfilmek a nagyvilágból, míg a másik a szombati főműsoridőben jelentkező, alkoholmentes kutyulék, a Szombat esti filmkoktél volt.

Ám amíg mi – jobb dolgunk nem lévén – a képernyő előtt üldögélve a hosszú évtizedeket késett és politikailag „korrekt” filmalkotásokat nézegettük, addig is hétvége első estéjén, a világ mosolygósabb felének lakói a köznépszerűségnek örvendő Saturday Night Live tévékomikusainak viccsziporkáitól estek ki a foteljukból. A hetvenes évek végén indult és azóta is rendszeresen jelentkező műsor a mai amerikai vígjátékot meghatározó, de akkor még kezdő humoristák tehetségére épült: Chevy Chase, Dan Aykroyd, az elhunyt John Belushi, valamint Steve Martin nem csupán a műsor szereplői, de ötletadói is voltak. Mellettük olyan arcok tűntek fel, mint (a szintén néhai) John Candy, Randy Quaid, Jon Lovitz és Martin Short, de sok más tehetségen kívül Tom Hanks és Eddie Murphy is kivette részét a sikerből.

A show-nak folytatódnia kell! Miután a „nagy öregek” átnyergeltek a mozira, a műsor producereinek új komikusok után kellett nézniük. Így került a keretbe Chris Farley és David Spade is a kilencvenes évek elején. A mai, modern Stan és Pan páros már több, humorban bő évadot is a háta mögött tudhatott, amikor Peter Segal (Csupasz pisztoly 33 1/3) direktori keze alatt első filmfőszerepüket játszhatták a Tommy Boy című vígjátékban.

Tommy Callahan (Farley, a Pancserock nagydarab rendőre) nem mindennapi egyéniség. Már testi valójában is ellentmond annak, hogy egyszerűen csak úgy keresztül nézzünk rajta, de ha szóba elegyedik vele az ember, akkor tűnik ki, hogy a tagbaszakadt siheder az einsteini magasságok helyett inkább csak Micimackó iszapos észjárásával van megáldva. Nagy test, nagy élvezet! Tommy semmit sem siet el: miután maradandó csúcsot felállítva hét év keserves munkája árán sikerül főiskolai diplomát szereznie, visszatér a csöppnyi Sandusky városkába, hogy az apja üzemében kezdjen el dolgozni. Big Tom (tuti választás: Brian Dennehy) keblét majd szétfeszíti a büszkeség, szeretett fiacskájának ugyanis minden esélye meg van arra, hogy egyszer majd az egész város életét meghatározó alkatrész-gyár vezetőjévé váljon. Ó, ne! – sóhajt a lakosság egy emberként: ők nem igazán lelkesednek a várható jövőért. Idősb. Callahan azonban fittyet hány mindenki véleményére és saját maga számára megduplázza a családi örömöt: hosszas egyedüllét után új asszonyt visz a házhoz. Beverly (Bo Derek: inkább dekoratív, mint jó színésznő) azonban nem egyedül megy Callahanékhoz; elkíséri őt fia, a nem túlságosan szimpatikus Paul is (Rob Lowe).

És eljő az esküvő napja, nagy a dínomdánom, mindenki mosolyog, a két Tom fantasztikus családi show-t ad elő a násznépnek. A duhajkodás azonban olyan jól sikerül, hogy Big Tom holtan rogy össze. Lagzi helyett temetés. A magára maradt Tommy Boy-nak szembe kell néznie a kegyetlen valósággal: a lébecolás és a laza lötyögés helyett kezdetét veszi a kemény meló! Minden gond az ifjonc örökös nyakába szakad: a mostohamama és „fiacskája” ugyanis akcióba lépnek, hogy a megüresedett igazgatói széket megkaparintva a magukénak tudják a vállalat feletti hatalmat. A tehetségtelen, de nagy szívvel megáldott Tommy nem marad azonban teljesen egyedül: a mindenki által közutálatnak örvendő, kiállhatatlan, de a cég egyik legjobb ügynökeként dolgozó Richard Hayden (David Spade) a segítségére siet.

Ők ketten egy kombi Plymouth-ba vágják magukat, hogy a fél országot átszelve és minden útjukba eső akadályt miszlikbe aprítva megkezdjék roadmovie-ba illő kálváriájukat. A cél pedig a Callahan vállalat és Sandusky városka megmentése…

A Tommy Boy című mulatságos vígjáték egy új oldaláról mutatja be az „örökösödési” filmek problémáját. Richard és Tommy egymásnak szöges ellentétei; antihősök, akiknek a legnagyobb küzdelmet azokkal a problémákkal kell megvívniuk, amelyeket saját maguk gördítenek az útjukba. Szóval, tök olyanok, mint mi – csak egy kicsit hülyébbek.

Tommy Boy olykor ügyefogyott, bugyuta és néha teljesen megfeledkezik önmagáról. Meg aztán hasonlít Forrest Gumphoz is… de csak egy icipicit!

(Cinema Videó, 1995)

Chris Farley komikus neve a mai fiatalságnak valószínűleg semmit nem mond, mivel a színész rövid karrierje és élete 1997-ben, 33 éves korában véget ért. Sajnos addigra már a másik testes vígjátékos, a legendás John Candy is távozott a mennyei kamerák elé, ám Farley halálát nem természetes ok, hanem drogtúladagolás okozta. A színész több filmterve is kútba dőlt - többek között a híres-hírhedt Farry Arbuckle életrajzi mozi -, így a Tommy Boy-on kívól csupán SNL-felvételeit és többek között a Csúcsfejek, Pancserock, a Fekete bárány és a Beverly Hills-i nindzsa című filmjeit hagyja. A kövér nevettető koronáját azóta sem viseli senki Hollywoodban...

A múlt héten osztották ki az idei Oscar-díjakat és azon kívül, hogy Will Smith „watchagonnado” felkiáltással odapattintott egyet Chris Rock állára, az addigi abszolút favorit, A kutya karmai közt hatalmas botlása borzolhatta az egyre lemondóbb kedélyeket. A tucatnyi jelölésből azért Jane Campion vigasztalódhatott egy rendezői díjjal, ám meglepetésre egy addig némileg mellőzött, ám az év eleje óta felkapaszkodó kedves történet, a CODA ütötte ki a nyeregből. Az utóbbi évek – vagy évtizedek? – egyre szomorúbb filmes trendjének megfelelően azonban bármennyire is aranyos, sírós-nevetős és remek pillanatokkal megajándékozó, hiánypótló – igaz, remake – mozi a CODA, a régi oscarosokkal való összevetésben nem kimagasló és nem is tucatszor visszanézős történet. Azért szeretjük!

Egy kisebb isten családtagjai

Bár meg lehet kövezni érte, de személy szerint örülök annak, hogy olykor friss szél támad a hollywoodi lankák között, fellibbenti a városra telepedett, túlméretezett szivárványos leplet és az alkotók eddig viszonylag alulprezentált kisebbségekre is osztanak szerepeket. Így jutott lehetőséghez Kaylee Hottle a Godzilla Kong ellen, Lauren Riddloff a The Walking Dead és az Örökkévalók című produkciókban és kapott létjogosultságot A fém hangja, legutóbb pedig a CODA, ami nem csupán mellékszerepben hoz siket szereplőket, hanem egész történetét egy jelbeszéddel kommunikáló család mindennapjaira fűzi fel…

Ruby Rossi (Emilia Jones – Locke & Key, A Karib-tenger kalózai – Ismeretlen vizeken, Ifjúság, Megtorlás – nyugodt szívvel megérdemelt volna egy Oscar-jelölést) halászatból élő, hétköznapinak nem mondható famíliája egyetlen nem siket tagja. Csakúgy, mint szülei és bátyja, valamennyire ő is kívülálló a gloucesteri közösségben, a suli mellett szinte 24-ben a családi üzletben segít, de nem csak a tengeren. Ruby az összekötőkapocs szabadszájú, gangsta rappet bömböltető apja, Frank (Troy Kotsur - ő fejlesztette ki a The Mandalorian buckalakó jelbeszédét), a lányát nehezen elengedő anyja, Jackie (az Egy kisebb isten gyermekeiért már Oscart kapott Marlee Matlin igazi veteránnak számít) és látszólag mindig undok bátyja, Leo (Daniel Durant), valamint a város lakói között. Ez így persze elég nagy terhet ró a lányra, hiszen a hajnali halászat után a suliban is meg kellene felelnie, amellett, hogy természetesen a tinilét mindennapos harcait is meg kell vívnia. Miután megtudja, hogy plátói szívszerelme jelentkezett az iskola kórusába, a szép hangú lány követi őt a kissé excentrikus és maximalista Berrrrrnarrrrrdo „Mr. V” Villalobos (Eugenio Derbez – Derült égből apu, Hogyan legyél latin szerető, Átejtve, Dora és az elveszett aranyváros) énekmester óráira. Ám Ruby első bemutatkozása balul sül el, amikor zavarában nem tud belekezdeni a Happy Birthday to You című dalba és inkább a menekülést választja.

Közben kisebb-nagyobb problémák hullámai kezdenek tornyosulni a lány feje felett, amikor szerelmi vívódása mellett a családi vállalkozás is szorult helyzetbe kerül. Nemsokára azonban alkalma nyílik arra is, hogy bizonyítson Mr. V előtt is, sőt, a precíz mester felajánlja, hogy külön órákon foglalkozik a tehetséges hanggal. Így természetesen eljön az az idő is, amikor a túlhajszolt Rubynak döntenie kell: a családi kötelezettséget választja vagy az álmai nyomába ered és jelentkezik a Breklee Egyetem zenei tagozatára…

A szülőföldjén nagy sikert aratott, 2014-es francia eredeti A Bélier-család amerikai újrájaként a CODA (a kifejezésnek két jelentése is van: a Child of Deaf Adults, azaz a siket felnőttek gyermeke és a coda, mint zenei függelék, befejezés) beállt az angol nyelvű gall feldolgozások – Életrevalók, Taxi, Nikita, Martin Guerre visszatér - Sommersby, Pierre Richard – Depardieu mozik – sorának legelejére és bár története, fordulatai, a benne megjelenített tiniproblémák nem nyújtanak nagy újdonságot a nézőnek, szeretnivaló, vicces-érzelmes karakterei, humora, de legfőképp a színészek remek játéka kiemeli a tömegből.

Az elmúlt évek viszonylag gyér felhozatalában a legjobb filmnek és adaptált forgatókönyvnek járó Oscar elfogadható, férfi mellékszereplőként Troy Kotsur aranyszobra azonban teljesen megérdemelt – mint mondtam, összetett játékáért én Emilia Jones-nak is adtam volna egy esélyt. Az azóta kisebb sztárrá nőtt színész által hozott apa humoros, „szókimondó”, a társadalmi elvárásoktól teljesen független, energikus, szenvedélyes karaktere nem csupán az átverések, ugratások, viccelődések, de Ruby felnőtté válási történetének, függetlenedésének – „Ruby soha nem volt kislány!” – motorja, példaképe.

A film sztorijában ugyan nem ás a fogyatékkal élők problémáinak mélyére, ám jó érzés – hogy a píszí világát jóval megelőző, remek humorú, de egy pillanatig sem sértő Vaklármához hasonlóan – szeretettel, viccesen és szórakoztatóan mutatja be az életüket. És emellett pár remek ötletet bedobva – Ruby jelkóddal jobban képes kifejezni az érzéseit, mint szavakkal, a végső koncertet a szülők szemszögéből látjuk, „halljuk” – igazán mágikus pillanatokkal ajándékoz meg valahonnan a hallók és siketek világának határárról!

 (www.hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2022.04.05.)

Családot, barátságot és a bizniszt keverni állítólag nem egészséges dolog. Vagy mégis és éppen ez hozza a valódi üzleti sikert? Az Utódlás című sorozat bőven ad példát mindkét tétel megerősítésére, ám hogy mi az erősebb a vér köteléke vagy a pénz szaga, arra a nézőnek kell majd választ adnia…

„Basszák meg!”

 Boldog és zsebpénzmentes gyermekkoromban a magas szintű gazdasági ismereteket az éppen aktuális ötéves terv kimagasló kamueredményei vagy az Onedin-család tengeri kalandjai jelentették. Később aztán – míg középsuli harmadikban még politikai-, de negyedikben már közgazdaságtant tanultunk – Jockey Ewing ármánykodásai, Vágási Feri vagy a Família Kft. naiv szocreál vállalkozósdija okított, mialatt a való világban a rendszerváltó privatizáció vadkapitalizmusa harácsolt össze mesés vagyonokat. Így nem is csoda, hogy ifjonc, többre-jobbra vágyó lelkemben az imperialistakapitalistafujjkizsákmányoló és a friss tőzsdei kibocsátásokon (átlagemberi szinten) gyorsan „nagyot kaszáló” én keveredett hosszú évekig.

Egészen addig, amíg jó sok évvel később flegmán-pofátlanul a képembe nem mosolygott Bobby Axelrod és a sokszor tisztességtelen, ám zseniális módon levezényelt pénzügyi-hatalmi harcok és trükkök tömkelegével magába nem szippantott a Milliárdok nyomában zöldhasú tengere, hogy szájtáti nézőként külsős részese lehessek az amerikai elit játszmáinak – így végképp a kapitalizmus mellett tettem le a voksomat! Persze, a Milliárdok nyomában sem lehetett folyamatosan loholni, így két évad közötti biznisz-üresjáratban a felhozatalból keresnem kellett egy hasonlóan remek portfólióval rendelkező szériát!

És így jött szembe szinte teljesen véletlenül az Utódlás című modern Shakespeare-dráma, egy 21. századi, médiavezérelt Lear király adaptáció, ami ugyan nem kimondottan a tőzsde világának sötét mélységeit és csillogó magasságait járja be, ám hasonló szinteken végighullámvasutazva már a harmadik évad óta mutatja be egy gyakorlatilag működésképtelen család külső-belső ellentéteit, ármánykodásait, árulásait, hátba szúrásait, legális és erkölcsileg megkérdőjelezhető üzleti húzásait. Ám emellett – igaz, ennél kevesebbet -, láthatunk példát a lojalitásra, testvéri szeretetre, önfeláldozásra és más haszontalan emberi gyarlóságokra is. Nem is csoda, hogy ezek – és a remekül kidolgozott-eljátszott karakterek – kusza egysége 2018 óta huszonkilenc kiváló epizódban rántott be minket, nézőket a világelithez tartozó Royék családi- és üzleti ügyeibe.

Médiacsilliárdok nyomában: a Roy család (pontosabban: dinasztia) – a találó skót eredetű név jelentése egyébként olyan személyt jelöl, aki a középkori fesztiválokon a király szerepét alakította, de csak gondoljunk a Roy-ra, mint a royal rövidítésére – aranyba öntött élete egyszerű pórnépi agyalással a gondtalan pénzszórásról, cégek felvásárlásáról, konkurensek kicsinálásáról, a mérhetetlen vagyon még elképesztőbbé tételéről szól. Igen, ez valóban így van, ám a sorozat első epizódjában máris egy olyan problémával szembesülünk, ami elég konfliktust, feszültséget generál ahhoz, hogy ez több évadon keresztül is fordulatokban bővelkedővé tegye a szériát: Logan Roy (a zseniális, nyers és számító Brian Cox egyszerre zsarnoki császár, don és a kényszerű nyugdíjtól rettegő papi), a WayStar RoyCo. családi médiabirodalom főnöke a nyolcvanadik születésnapja nagyszabású megünneplésére készül. A többség azt várja, hogy ennek keretében bejelenti visszavonulását, amire leginkább középső fia, Kendall (Jeremy Stong – A nagy dobás, A chicago-i hetek tárgyalása) hegyezi a részvénypakettjét, hisz elgondolása szerint minden képessége meg van ahhoz, hogy tovább igazgassa a világverő vállalatot. Persze ugyanezt gondolja a politikai tanácsadói pályáról visszatérő karakán, de mellőzött Siv (Sarah Snook – Időhurok, Steve Jobs, A ruhakészítő), az üzlethez nem konyító és infantilis módon elnöki pályára készülő bátty, Connor (Alan Ruck – Meglógtam a Ferrarival!, Féktelenül, Twister) is. A legfiatalabb, szabadszájú és -erkölcsű tesó, Roman (Kieran Culkin – Örömapa, Hiába futsz!, Scott Pilgrim) ugyan nem nagyon gondolkozik efféle karrierben, ám legkisebb királyfiként talán pont ő az, aki apja szívéhez legközelebb állva örökölhetné a koronát. A család és a kívülállók számításait keresztülhúzva azonban a szenilitás enyhe jeleit is mutató Logan úgy dönt, hogy nem adja senki kezébe a jogart és az országalmát, hanem öreg uralkodóként tovább kormányoz!

Sajna a hely és az idő is kevés ahhoz, hogy az ezzel elinduló események áradatát kellőképpen prezentálni lehessen, ám tudni kell, hogy a sakktáblára fellépnek még családi lúzerek (Nicholas Braun, Matthew Macfadyen), lojális és kevésbé lojális tanácsadók (Peter Friedman, J. Smith-Cameron, Fisher Stevens) és persze üzleti ellenlábasok-barátok (többek között Arian Moayed, Rob Yang), akik önös és közös érdekeiket szem előtt tartva csűrik-csavarják az eseményeket. Így jutunk el egészen a harmadik évadhoz, ahol a külső-belső ellentétek, árulások, átverések, többszöri pálfordulások szinte a megsemmisülés széléig taszítják a vállalkozást, sőt, még egy igazságügyi vizsgálatot is a család nyakába akasztanak, ami aztán végképp eltüntetné a WayStart az üzleti élet egéről.

Az eddigi legnagyobb fordulat természetesen még várat magára egészen az harmadik évad – tavaly Karácsonyra, azaz a szeretet ünnepére időzített – fináléjáig, egy puccos toszkánai esküvőig, ahol az összes jelentős szereplő tiszteletét teszi. Itt, a forró mediterrán nap alatt aztán hiába rendeződnek bizonyos problémák, az alkotók akkora pofont osztanak ki egyeseknek, ami révén véresen-fájdalmasan tudatosul a régi közhely: üzletben nincs barátság, de ne adj isten… még család sem!

 A magas labda az égben, vágom a centit a negyedik évad premierjéig! Ami a filmgyártásnak és Hollywoodnak mondjuk a Kaliforgia vagy a Törtetők volt korábban, az az üzletnek a Milliárdok nyomában. Az Utódlás pedig valahol a kettő között, a média és a befektetés határvonalán egyensúlyozva írja be magát a sorozat-történelembe. A családi királydrámaként, üzleti sztoriként, kegyetlen korrajzként és egyben fekete szatíraként is értelmezhető széria fő ötletgyárosa az Egy kis gubanc Oscar-jelölt írója Jesse Armstrong (Négy oroszlán), de meglepetésre a producerek között feltűnik Will Ferrer és Ferrer házi rendezője, Adam McKay is, aki tavaly év végén hatalmasat dobott a Ne nézz fel! című keserédes, realista-sci-fi komédiával. Egy ilyen gárda – persze, sok más szakival kiegészülve – munkája nyomán az Utódlás pár esztendős futása alatt teljesen megérdemelten több mint nyolcvan díjat rakhatott ki az aranykredencre: legutóbb idén a legjobb drámai sorozatnak, valamint színésznek (Strong) és mellékszereplő színésznőnek (Snook) járó Golden Globe-ot.

Hogy a pénznek nincsen szaga, azt már annak idején az Asterix és a rézüst című klasszikus képregényből megtanultam. De az, hogy az üzletben létezik-e barátság, pláne család, most, háromévadnyi örökösödési háború után sem tiszta. Talán nemsokára megtudom, amikor Logan Roy a negyedik pénzügyi szezonban ellentmondást nem tűrően, sokadszorra küld el mindenkit a búsba…

 (www.hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2022.03.19.)

Fel! Támadunk! – adja ki immár sokadszorra a parancsot John Prudhomme, a kemény, de nehéz családi emlékeket hordozó zsaru és kollégái élén benyomul a bűntény helyszínére. Becsörtetve és a mocskos slozin egykedvűen üldögélő, nagydarab, fej nélküli hullát megpillantva azonban rá kell eszmélnie, hogy ismét későn érkezett: zsebébe nyúl, majd Green dokit megszégyenítő gyorsasággal immár sokadszorra kesztyűt cibál a kezére, hogy a sokadik, leltári hiánnyal küszködő holttestet megvizsgálva a közelgő húsvét körül járjanak a gondolatai…

Christopher Lambert az utóbbi években valahogy eltűnt a szemünk elől. Az egykori hegyvidéki skót kardja manapság már nem csillog olyan fényesen, mint annak idején – bár a Hegylakó 4-ben, a Beowulf-ban vagy a Druidákban azért suhint vele egyet-kettőt –, éppen ezért a munkamániás színész mindent megtesz azért, hogy fegyvere a régi dicsőséget felidézve hasogassa a neki joggal járó tortaszeleteket. Lambert becsületére legyen mondva: nem hiába! Hiszen a Feltámadás című filmje – azon túl, hogy alaptémájában, valamint csavarosságában és feszültségében az alapnak számító Hetediket idézi – egy becsületesen elkészített, remekbe szabott, néha már-már zseniális thriller, amely néhány ötletében és fordulatában még Brad Pitt nyomozását is lepipálja. Nem is csoda, hogy Lambert szívügyének érezte a produkciót, hiszen a sztori kiötlésén kívül producerként is a mennybemenetel mellett emelte fel a szavát.

Prudhomme (Lambert) több brutális gyilkosság nyomán járva próbálja összerakni egy elmebeteg mészáros fantomképét, a dolga azonban nem túl egyszerű, hiszen a trancsírozásokban csupán két közös vonás van: az elkövető előszeretettel visz el szuvenír-testrészeket, helyettük azonban zálogként rejtélyes, rövid számsorokat – pl.: 119 és 2427 – hagy a helyszínen. Munkatársa (Leland Orser – Ronda ügy) segítségével hősünk a folyamatosan zuhogó esőben ázva és némi bibliai tudománnyal felvértezve rájön, hogy a számok és az áldozatok nevei (Peter, Matthew, Jacob) elvezetik a megoldáshoz: kedvenc sorozatgyilkosa a húsvétra való tekintettel nem mást, mint Jézus testét akarja összefércelni. Némi további lapozgatás, valamint elvetélt üldözés, illetve a kezek-lábak összeszámolása után Prudhomme-nak be kell látnia, hogy egyvalami még hiányzik a leltárból a tökéletes feltámadáshoz: egy Mária nevű asszony újszülött gyermekének a szíve!

Lambert egykori hadvezére, Russell Mulcahy ismét a régi elemében van. Jonathan Freeman operatőrrel kiegészülve a már a Hegylakóból megszokott, meredek kameramozgásokkal teszi még bizarabbá a film hangulatát és ezzel, valamint a váratlan csavarok és meglepő ötletek kellő adagolásával sikerül elérnie, hogy a frász kerülgesse a nézőt, mialatt az evangyéliom filmbéli beteljesülését várja: „Mert miképpen a villámlás napkeletről támad és ellátszik egész napnyugatig, úgy lesz az ember Fiának eljövetele is.” Ámen.

(2002)

Csak egy Christopher Lambert maradhat! Az egykori halhatatlan hegylakó a kilencvenes években még ismert név volt, ám a legfiatalabb generációnak talán már halvány fogalma sincs arról a színészről, aki Queen-zenére fejezgette le ellenfeleit! A Feltámadás még a fénykor egyik utolsó, szerintem elég jól fogyasztható mozija 1999-ből. Lambert persze azóta is forgat minden évben, de pályafutása már csak a 40 feletti korosztály emlékeiben halhatatlan...

Andszin-szan elámulna…

Tom Cruise, az amerikai polgárháború hőse Japánba keveredik és kormányos elődjéhez, Richard Chamberlainhez hasonlóan kimonót ölt magára – Tom-szan azonban nem elégszik meg ennyivel: nemsokára kardforgató szamurájként indul csatába.

Edward Zwick rendező felettébb vonzódik a történelmi összecsapásokhoz és ezidáig már jópár csatába elvitt bennünket a filmjeiben. 1989-ben a polgárháborúban jártunk az 54. hadtest katonáival, kicsivel később a Szenvedélyek viharában című eposzban Brad Pitték küzdöttek az I. világháború sarában, majd 1996-ban Denzel Washington nyomozott Meg Ryan, Öböl-háborús hős után. A fenti példákból is láthatjuk, hogy Zwick direktor a lőporszagú, látványos kalandok nagy barátjaként kellemes vizuális orgiában szándékozik részesíteni a nagyérdeműt. A sorozathoz legfrissebbként csatlakozik Az utolsó szamuráj, mely a felsoroltakkal ellentétben ugyan nem fegyverropogástól, hanem kardpengék csengésétől hangos, mégis látványvilágában kiválóan megállja helyét az elődeivel folytatott harcban.

A polgárháborús veterán, Nathan Algren kapitány (Tom Cruise remek alakítása) számára végképp véget ért a háború, hiszen az egykori hős olcsó, alkoholista vásári ripacsként vadiúj lőfegyverek „termékmenedzsereként” keresi a kenyerét. Váratlanul meglepő ajánlatot kap, amikor megkeresi a japán nagykövet és jól fizető állást kínál neki a távoli szigetországban: Algrennek a császár modern fegyverekkel felszerelt, ám még szedett-vetett hadseregét kellene kiképeznie. Katonánk elvállalja a megbízatást és az idegen országba utazik. Feladatát remekül teljesíti és újdonsült csapatai első csatájukban át is esnek a tűzkeresztségen: Algren a modernizációt támogató császár ellen fellázadó, az ősi szamuráj ösvényt követő Katsumoto (Ken Watanabe) és harcosai ellen vezeti katonáit. A véres harcban azonban a lovas szamurájokat senki sem képes megállítani és az utolsó leheletéig küzdő Algren ellenfele fogságába esik. Katsumoto foglyaként aztán egy számára teljesen új, a régi hagyományokat, a becsület és a kötelességtudat, a tisztesség és a tisztelet ősi elveit követő világba csöppen…

Bár első pillantásra Az utolsó szamuráj a sorozatként hömpölygő és mindenki által jól ismert klasszikus, A sógun történetvezetését követi, Tom Cruise csatája azonban többet nyújt annál: a két különböző civilizáció és kultúra ellentétének bemutatásán kívül felvázolja a japán társadalom örök belső ellentétének, megváltozásának forrását, a „barbár”, középkori, hadurak uralta világból a modern nagyhatalom korszakába vezető út első métereit is.

A film természetesen az utóbbi időkben már megszokott látványos csatajelenetekre és az Esőember óta már sokadszorra remek színészként bizonyító Tom Cruise-ra van kiélezve, ám Az utolsó szamuráj a hollywoodi sztár mellett egy új csillagot is teremtett: az eddig csak hazai filmekben játszó Ken Watanabe erőteljes, érzelmes játéka nem csupán a szakmai kitüntetést jelentő Oscar-jelölést hozta meg számára, de a világsztárság felé vezető rögös út első lépéseként helyet biztosított számára a 2005-ös év egyik legnagyobb durranásának szánt, Christopher Nolan (Memento, Álmatlanság) rendezésében, Christian Bale, Liam Neeson, Michael Caine, Katie Holmes, Gary Oldman, Morgan Freeman, Rutger Hauer, Tom Wilkinson szereplésével készülő ötödik bőregér moziban, a Batman: Kezdődik!-ben.

A pluszok sorában az igazi ínyenceknek pluszban még ott van Ujio szerepében japán egyik legjobb harcosa, Hiroyuki Sanada (Üzenet az űrből, Öld meg a sógunt!, Ninja kommandó) és az ismét zseniálisan brillírozó zeneszerző, Hans Zimmer meister, aki Az utolsó szamurájjal éppen 100-ik muzsikáját komponálta.

Az utolsó szamuráj összességében egy jól sikerült, bár kissé kiszámítható történettel, ám remek színészi alakításokkal, látványos csatajelenetekkel, szép képekkel és kiváló zenével összehozott kalandmozi – csupán az a fránya, könnyes-hollywoodos utolsó pár perc nem illik bele a kellemes összképbe.

(2004, Filmcsillag)

Amikor Tom Cruise szamurájkarddal indult csatába... Hollywood elnyűhetetlen, önjelölt stuntmanje sokmindent végigcsinált már akciódús életében, de japán harcosok között még nem vágtatott. A háborúspecialista Ed Zwick nagyszabású történelmi alkotásában egyik legnagyobb kedvencem, Hiroyuki Sanada (legutóbb: Mortal Kombat, A halottak hadserege és nemsokára: A gyilkos járat, John Wick 4) is tiszteletét teszi jópár precíz pengevillanás erejéig...

Driiing – driiing ! Driing – driing !

Mint szokták volt mondani: a tejesember mindig egyszer, a postás mindig kétszer csenget. Legalábbis mostanáig! Mától ugyanis a postás már a csengőkapcsoló közelébe sem merészkedik, csak becsúsztatja az ajtó alatt a borítékot és a fal mellett suhanva iszkol is tovább. Egy önjelölt, saját szakállára stréberkedő, szakszervezeten kívüli kihordó ugyanis nemrégiben szanaszéjjel szórta  a leveleit és ezzel nem csupán magára, de az egész postástársadalomra is nehezen levakarható bélyeget nyomott.

Na oké! Oké, oké, oké! Mivel még mindig nem firkantottam alá a „Lógassuk fel a Kósztnert !” név alatt futó bájos társaság belépési nyilatkozatát, inkább tartózkodom az egyébként perverz örömet nyújtó orrbatörlös megjegyzésektől - annál is inkább, mert a jónéhány év óta a hullámok közt hánykolódó Kevin már én előttem is jócskán kapott a fejére.

Amikor az első hírek kezdtek szállingózni Costner  második rendezéséről a A jövő hírnökéről, lelki szemeim előtt egy, a Blade Runner és a Dredd bíró képi világát ötvöző, apokaliptikus, monstre cyberpunk film pergett le. Háát, majdnem igazam lett: apokaliptikusnak eléggé apokaliptikus, csakhát düledező házak, rozsdásodó járműroncsok, középkori viszonyok között a porban poroszkál főhősünk, a rongyba öltözött nevemsenki – íme, ezzé vált a Farkasokkal táncoló Hadnagura, A jövő hírnökében nem csupán színészként és rendezőként, de producerként is a fújolás középpontjába került Kevin Costner.

2013 környékén már eléggé bibliai időket élünk. Egyrészt azért, mert valamilyen katasztrófa révén az egész földkerekség – vagy csak Amerika (?) ez nem derül ki – technikailag jócskán leamortizálódik, másrészt pedig, azért, mert a környéken egy  ex-fénymásoló-ügynök (!), bizonyos Betlehem tábornok (Will Patton) és rettegett csapata garázdálkodik. Fő tevékenységük elsősorban a területükhöz tartozó lerobbant városok fosztogatása, valamint a néha - néha megfogyatkozásnak induló hadsereg újonc utánpótlása. Egy ilyen akció során kerül Betlehem erődjébe a puszták névtelen, de Shakespeare-i területen eléggé művelt vándora  (Kevin) is. Mivel öszvér színésztársa rövid úton a kopaszok leveseként végzi, hősünk egy merész ugrással dobbant a seregből és a vadonba veti magát. Egy roncsautóban meghúzódva aztán örökre megváltozik az élete: a hátásó ülésen békésen heverésző postáscsontváz ruháját magára húzva és levelekkel teli táskáját felmarkolva új emberként lép ki a kocsiból.

Nemsokára egy város kapuján kopogtatva némi meleg étel és szállás reményében postásnak adja ki magát. A trükk bejön: a lakosok elhiszik neki, hogy az anarchiából kiemelkedő keleti köztársaságból jön és leveleket hoz a rég nem látott szeretteiktől. A Postás rövid úton mindenki példaképévé válik: az emberek hisznek neki és rokonaiknak, barátaiknak írt levelekkel halmozzák el. Postásunk pedig lóra kap és egy szép, új világ ígéretével elnyargal a naplementébe..., hogy aztán némi viszontagság és szerelmi csatározás (szép és tehetséges: Olivia Williams) után visszatérve a legelső sorban lovagolva szálljon szembe Betlehemmel.

Nna. Úgy tűnik, Kevin Costner rendezőként imádja a három órás eposzokat. A jövő hírnöke azonban a Farkasokkal táncolóval ellentétben nem a csúcson, hanem a középkategóriában foglal helyet. Képileg, látványvilágában tökéletes, tartalmilag azonban eléggé semmitmondó. Az egyébként jó kis alapötletet ugyanis tönkrevágja a nyúlós sztori, a sok, átlagosan zagyva párbeszéd és az erőltetett, zászlólobogtató hazafiasság.

Kevin! Én még mindig csíplek, de ha a következő filmed megint nem lesz minőségi bombasiker, akkor isten bizony átállok a másik oldalra!

(1998, VOX)

A kilencvenes évek első fele abszolút Costner-időszak volt, majd jött a Waterworld, ami ugyan nem volt apokalipszis, ám majdnem vízbe fojtotta a színész karrierjét. Aztán a kritikusok gyilkos nyilai között szlalomozva belovagolt A jövő hírnöke... és a 80 milliós költségvetésből nagyon világvége szintű, 21 millió dollárt tudott csak összekalapozni. Costnert persze temették, de a színész sikeresen visszakapaszkodott és bár már nem akkora sztár, mint amilyen a harmincas éveiben volt, most is jól hozza a korának megfelelő, hetvenhez közelítő papafigurákat...

Képzeljük, mi történne, ha az Ovális Teremben egy afro-amerikai president tenné fel a lábát az asztalra, ha a Ku-Klux-Klan tagjai célpont és munka híján csak a portájuk körüli gyep nyírásával ütnék el az időt, ha már kevésbé lennének látványosak a kosármeccsek, pár tizedmásodperccel lassabban futnák a rövidtávú vágtákat – és a bizonyítási-kitörési-boldogulási kényszer hiánya miatt a fekete srácok sem sportolónak, sem rappernek, de még csak gangstának sem mennének el.

Képzeljük el és láthatjuk, hogy a kép, amely a szemünk előtt lebeg igencsak utópisztikus, ám mindenképpen elgondolkodtató. Demonds Nakano rendező-forgatókönyvíró eljátszott a „másik”, alternatív Egyesült Államok gondolatával és a társadalmi szerepeket megcserélve az egykori rabszolgák leszármazottait ültette a ranglétra tetejére, míg a mai fehér elitet gyorsan a gépsorok mellé és a lepusztult lakónegyedek mélyére lökdöste. Érdekes, a mai problémákat is bőven feszegető filmjéhez két nagy sztárt, John Travoltát és a ritkán filmező Harry Belafontét sikerült megnyernie.

Louis (Travolta) ugyan egy csokoládé-gyárban dolgozik, ám élete mégsem az a kimondott la dolce vita: bár nagyon szereti feleségét és gyermekeit, kevés az esélye arra, hogy kitörjön a maga saját társadalmi zsákutcájából. Még tovább romlik a helyzete, amikor afro-amerikai főnöke Thaddeus Thomas (Belafonte) számára egy csomagot kézbesítve véletlenül kompromittáló dolgok szemtanújává válik és ezért rövid távon elveszíti az állását. Miközben egyre lejjebb csúszik a szociális háló rései között, nemsokára családját is zaklatni kezdik, majd néhány fekete rendőr Louis arcát is kidekorálja. Kétségbeesett hősünk egy pont után nem bírja tovább a megaláztatásokat, ezért fegyvert szerez, hogy a kisember dühétől forrongva elégtételt vegyen élete tönkretevőjén…

A kissé utópisztikus, ám mindvégig elgondolkodtató, súlyos témákat boncolgató, ám mégis szórakoztató filmben két színész remek játékát láthatjuk: a mindig is elegáns, a megközelíthetetlenség légkörével körüllengett Harry Belafonte tökéletes választás az embereket egy ujjcsettintéssel elintéző főnök szerepében, míg John Travolta ismét bizonyítani képes, hogy a tini táncparkettet végleg elfeledve a szenvedő, önmarcangoló melós és féltő családapa szerepébe is minden gond nélkül képes belebújni.

Képzeljük el, mi történne, ha a filmben felvetett, valóban létező problémák a mi életünket is gyökeresen megváltoztatnák – és ha az utca koszosabb, lepusztultabb túloldalán ülve értünk szólna az Another Day in Paradise…

(2003)

A "Képzeljük el..." kezdést a kritika húsz évvel ezelőtti megírása - pláne az 1995-ös film premierje - óta a történelem már felülírta, ám az Egyesült Államok természetesen még nem jutott el a sztori bemutatta állapotába - valószínűleg soha nem is fog. Bár a film nem korszakalkotó - ahogy emlékszem, annak idején nem is forgalmazták széles körben és a kritika sem emelte az égig -, ám a Fekete Amerika által felvetett problémák most is időszerűek és gondolatébresztőek...