Na, már megint itt van egy olyan film, amin jóízűen elcsámcsoghatnak a népek! Mert ugye mindenkinek szüksége van valamilyen témára, amiről fennhangon elmondhatja a véleményét, dicsérheti, átkozhatja vagy csak egyszerűen elandaloghat rajta. Ha már kifújt a szomszéd lányának világraszóló lagzija vagy a sógor csilivili Mercijét sem tudjuk kibeszélni, sajnos semmi más nem marad hátra: csak a szex. Arról aztán a végtelenségig lehet diskurálni, pláne, ha némi anyagi érdekeltség – mondjuk 1 millió dollár – is beleszól a játékba.

Három évvel ezelőtt Richard Gere és az utcalány Julia Roberts egy cseppet banális, de azért könnyen fogyasztható és élvezetes filmben mutatta be nekünk a szerelem furcsa módozatát a Micsoda nő!-ben. Most Adrian Lyne rendező irányítása alatt Robert Redford és Demi Moore játszotta el ugyanazt, csupán néhány kategóriával magasabb árfekvésben. A sztorit bizonyára a legtöbben ismerik, ugyanis egy darabig mindenhol mindenki feltette ezt a kérdést: „Te elmennél vele egymilióért…?”

Amerika és Nyugat-Európa után hazánk is szépen beállt a szóbeli reklámkampány-lebonyolítók sorába és a forgalmazók máris a nyár egyik legnagyobb sikereként emlegetik a Tisztességtelen ajánlat című filmet. Végignéztem és két ok volt, ami miatt nem tetszett. Az egyik, hogy a majdnem két órás sztori épphogy csak folydogált, a színészek elvesztek az unalomban. A másik pedig – ami szerintem megbocsáthatatlan –, hogy igen mocskos története van. Nem tudom, hogy a gyártók milyen szándékkal szerződtették a szupersztárokat és kezdték meg a forgatást, de azt láttam, hogy mi kerekedett ki belőle.

Az amerikaiak fele felháborodott annakidején, amikor Ridley Scott később Oscar-díjat nyert filmjét, a Thelma és Louise-t bemutatták. Pedig csupán két nőről szólt, akik félresikerült kirándulásukat próbálták túlélni. Az viszont, hogy a felpumpált Demi Moore-t kerek egymillióért adják-veszik csilingelő dollárokkal tölti meg a kasszákat mindenki megelégedésére. Ha egy üzlet beindul!

Pedig majdnem egy teljes óráig csak nyúlik a sztori: szépen repkednek a dobókockák, a golyó is közeliben pattan be a rulett-kerék fekete mezőjébe szép kis galibát okozva az éppen leégő Murphy házaspárnak. Aztán megjelenik a milliárdos John Gage és laza vállrándítással felajánlja azt a bizonyos millcsit némi érintkezés fejében. Murphy-ék tanakodnak, de aztán „a jövő, a jövő” sóhajtással belemennek a játékba, megtörténik a dolog, de mi persze nem látunk belőle semmit, mert hogy nézne ki Demi a nem éppen hamvas Roberttel az ágyban?! (Helyette kárpótol az említett asszonyka és férje – Woody Harrelson – szenvedélyes hempergés-sorozata.) Tehát vége az éjszakának és innentől kezdve Murphy-ék szinte folyamatosan veszekednek, kiabálnak, amíg be nem következik a sztorihoz illő bárgyú befejezés. Vége.

A lámpák fel és úgy tűnt, hatott a film: a nők – akiknek feltehetőleg szólt –, a szemüket törölgették, míg a férfiak némelyike rejtélyes arckifejezéssel nézett maga elé. Ugyan kinek mi járhatott a fejében? 

Nekem keserűség. A rendező, miután belekezdett egy nem éppen tisztességes sztoriba, legalább akkora fáradtságot  vehetett volna, hogy erkölcsi oldalról megvizsgálja a témát, esetleg néhány etikai kérdést is felvet, drámává alakítva a filmet. De nem ezt tette: egy gyors családi összetűzés és mindennek vége, majd egy ártatlan víziló, ami egy csapásra összehozza az ifjú házaspárt. A szex-szerződés aláírásakor csúsztam végleg magam alá. Humoros volt a maga nemében, de kérem, nem lehetett volna azt a forgatókönyvet odébb dobni, mondjuk a ZAZ-trió vagy valamelyik Monthy Pyton-tag íróasztalára?

Az ilyen sztorikat ők szokták „értelmesen” megfilmesíteni.

(1993 vagy 1994 nem jelent meg)

30 évvel ezelőtt sem tetszett az alapötlet és most sem! Bár azóta hatalmasat változott az életünk és manapság, mióta minden relatív, és igazából nem létezik sem valódi jó, sem valódi rossz és az erkölcs szónak is elveszett az eredeti jelentése, ez a filmsztori csak unalmas hümmögést váltana ki a nézőközönségből. Kár, de ez nem a Tisztességtelen ajánlat, hanem a minket körülvevő, semmivel sem tisztességesebb világ hibája...

Ha ezt szegény, megboldogult Walt bácsi megérhette volna…! Valószínűleg könnytől fátyolos szemekkel, a végsőkig meghatódva ölelné keblére a Disney vállalat összes tervezőjét, színezőjét, háttérfestőjét, beleértve minden animátort és mozdulatrajzolót, valamint az előtéri büfésnéniket is.

A nagy elérzékenyülés oka pedig kézenfekvő: Miki egérék ugyanis a nyolcvanas évek óta szép egymásutánban rajzolgatják a jobbnál-jobb kasszasikereiket. Két klasszikus mese feldolgozásával kezdték meg a nem mindennapi diadalmenetet. A kis hableány, A Szépség és a Szörnyeteg elbűvölő szerelmi története után jött az inkább felnőtteknek szóló és Robin Williams lehengerlő egyéniségére építő Aladdin. Aztán sorrendben harminckettedikként elkészítették a csupa állatszereplős Az Oroszlánkirályt és már a mozikat ostromolja a legeslegújabb Disney-produkció, a Pocahontas is – időközben pedig rajzolják a jövőre kijövő, A Notre Dame-i toronyőrt, a kilencvenhetes évadra pedig folynak a Herkules előmunkálatai. Úgy tűnik, Walt bácsi tényleg elégedetten pilloghat lefelé mennyei rajztáblája mellől. Első egészestés animációs filmje, a Hófehérke és a hét törpe óta eltelt ötvennyolc év, de a rajzos mesék semmit sem veszítettek népszerűségükből.

Azért nem minden mehet simán a cégnél sem, mert az elmúlt hónapokban kipattant balhé nagy, festékdobozos főnökségi fejbedobálósdit sejtet a háttérben. De erről majd később.

Azzal ugye mindenki teljese mértékben tisztában van, hogy az oroszlánok – a korábbi híresztelésekkel ellentétben – nem a dzsungelben élnek. És persze, akár királyok is lehetnek. Például olyan királyok, mint a bölcs és alattvalói által tisztelt Mufasa, aki nagy gonddal teremt békét és biztonságot az állatoknak: a kis ürgétől kezdve, a gazellákon és zsiráfokon keresztül az elefántokkal bezárólag. A nagy boldogságba egy még nagyobb plusz öröm is vegyül, amikor megszületik a csöppnyi trónörökös, Simba, aki alighogy lábra áll, barátnőjével, Nalával máris a birodalom felfedezésére indul.

Időközben feltűnik Mufasa rozzant, de azért kellőképpen alattomos és hatalomvágyó testvére, Zordon (az angol változatban Jeremy Irons hangjával és jól eltalált vonásaival), valamint idióta segítőtársai, a hiénák is (köztük Whoopi Goldberg rajzfilmesítve). Tervük pedig az uralkodó félreállítása. A legjobb krimik modern nyomvonalát követve hozzálátnak a hatalomátvételhez: balesetnek álcázva sikerül Mufasát megölniük és ami még  teljesebbé teszi a sikerüket, Simbát is belekeverve az ügybe, a trónöröklés problémája is megoldódik. A kis oroszlán szentül meg van győződve arról, hogy egyedül ő felelős apja haláláért, ezért – igaz, hogy sírva és megrettenve –, de önkéntes száműzetésbe menekül.

Meghalt a király, éljen a király! – a birodalomban áll a bál. Miközben Zordon büszke állfelszegéssel a trónra emelkedik, az eddig mellőzött hiénák „The Lion Sleeps Tonight”-hangulatban vicsorogva ellepik a hatalom jelképét jelentő királyi sziklaszirtet. Simba eközben a fenomenális és az élet minden problémáját egy laza vállrándítással lepergető párossal: a mindig szövegelő Timonnal és Pumbaa-val, az otromba külsejű, de érző szívű varacskossal. Kettejük társaságában felnőve ismeri meg a gondtalan létezés és féktelen szórakozás két szóba összesűrített lényegét: „Hakuna Matata” és minden problémád megoldódik.

A múltja azonban Simba után nyúl, nem engedi elfelednie, hogy csakis ő következhet a trónon – az országnak ugyanis egy rendteremtő oroszlánkirályra van szüksége…

A Disney-fiúk ismét remek munkát végeztek. A megszokott magas színvonalon elkészített film már a bemutatót követő első hónapokban kiérdemelte a minden idők legsikeresebb rajzfilmjének járó elismerést. Aztán a premierrel egy időben szépen ellepték a piacot és néhány pillanaton belül a gyermekszobákat is Az Oroszlánkirály figuráit viselő pólók, zoknik, pizsamák és alsógatyók, nem is beszélve a milliónyi pörgő-csörgő-zúgó-búgó mütyürről. a gyönyörű rajzok, a jól eltalált afrikai hátterek, az egyéni karakterek és nem utolsó sorban Hans Zimmer oscaros filmzenéje, valamint Tim Rice és Elton John szintén díjnyertes betétdalai mind-mind remek szórakozást nyújtanak.

És amikor Rajzfilmország a sokadik diadalát ünnepelte, nem túl feltűnően, de érezhető nyomot hagyva kitört a balhé. Jeffrey Katzenberget – akinek nevéhez az utóbbi idők sikerei fűződtek – egy laza mozdulattal kiradírozták a Disney jegyzetfüzetéből. Az elbocsájtott, vezető beosztású munkatársnak azonban nem kellett túl sokáig a munkanélkülibe járnia. David Geffen lemez- és médiamilliárdossal, valamint Steven Spielberggel társulva létrehozták az elkövetkező évtizedek feltehetőleg egyik leghúzósabb szórakoztatóipari cégét, amit nemes egyszerűséggel csak DreamWorks névre kereszteltek el. A DreamWorks pedig azonnal beszállt a bizniszbe. Már tervezik is a Tízparancsolat musicalváltozatát Egyiptom hercege címmel, elkészültét pedig 1998 Hálaadás napjára ígérik!

Ebből is kitűnik, hogy rövidesen ádáz rajzfilmháborúnak nézünk elébe! Disney hűséges fiai, a DreamWorks, az egykor Spielberg-istállóban futó Don Bluth-féle team (Őslények országa, Hüvelyk Panna), valamint a többi kisebb rajzfilmgyártó bőven el fogja látni néznivalóval a csemetéket és a gyermeki lélekkel megáldott felnőtteket.

Itt az idő tehát, hogy valaki kimentse a nyugati bérmunkából éldegélő hazai animációt a kátyúból. A nagy sikerű Vuk, a Macskafogó és társaik példáját követve mi is kicsíphetnénk egy szeletet a tortából. Mondjuk a Korcsmáros Pál-féle képregényfigurákkal elkészített Piszkos Fred, a kapitány vagy akármelyik más Rejtő-remekmű feldolgozásával.

Tuti, hogy ütnénk vele a Nyugatot!

(Cinema Videó, 1995)

A Disney egyik legnagyobb rajzfilmsikere, az eredeti, ami még nem "élőszereplős" volt. Kellemes kis családi időtöltés mindenkinek borús, hideg hétvégékre aranyos szereplőkkel és remek zenével, szívmelengető történettel. Annak idején volt némi balhé körülötte, ugyanis egy japán animációs stúdió reklamált Walt bácsi stúdiójánál, hogy ellopták az ő "még eredetibb" oroszlánkirály figurájukat...

Kusturica könyvét olvasva saját, harmincnégy évvel ezelőtti élményeim elevenedtek meg, amikor a November 7. Filmszínház előtti sorban álltunk A Birodalom visszavágra várva – mellesleg apumat, az ízig-vérig melóst csak hosszas rábeszéléssel tudtuk rávenni, hogy eljöjjön a számára idegen sci-fi premierjére. Az a sor anno egészen a Patyolat ajtajáig kígyózott, ami mai, felnőtt szemmel nézve is legalább száz métert jelentett.
A filmek iránti rajongás és a szürke, szocreál acélvalóság kettősének furcsa keveréke ugrott be először, amikor végigolvastam a könyv első fejezeteit. Sajna, mire a végére értem – legalábbis a lapokon – megfakult a cinema paradiso sokszínűsége és helyette itt maradt a kevésbé mennyei átkos némileg kárpótló romantikája.
„Nem kell Fellinivé válnod, de legalább De Sica legyen belőled!” – indította útjára apja az ifjú Kustát, miután kiderült, hogy a mozinak fogja szentelni az életét. Egy ilyen indítást követően várhatjuk, hogy a könyv, rátér Kusturica filmes karrierjének részleteire, ám a kamerák csak hetvenedik oldal körül indulnak be. Addig azért kapunk életrajzi élményeket is bőven: a házilag barkácsolt, gyerekkori Titanic építésén, a suhancévek balhéin és a családi történetek elmesélésén túl láthatjuk a lakáskiutalás, a telefonszerzés procedúráját, de vannak itt szocialista kiskirály-elvtársak és jellegzetes helyi karakterek is, akikről lerí, hogy később a Kusturica filmekben köszönnek majd vissza.

Ezekbe a színes – nekünk, a cocializmust megélők számára is ismerős – életképekbe vegyül aztán néhány apró filmes utalás, a Radnik mozihoz kapcsolódó élmények és a prágai tanulmányok, a cseh irónia és kisemberi humor, amit aztán később a rendező sikeresen ültetett át balkáni történeteibe.
A Hogy jövök én a képbe? identitás- és helykereső kérdése végigkísér minden oldalon,  Kusturica szókimondóan elmélkedik a Balkán népeiről és kapcsolatukról, Titóról, Szarajevóról és a háborúról, a NATO-bombázásról, a helyi néplélekről és elmondja, hogy mi a baja az ottani életfelfogással. Ezt rá jellemzően, egy anekdota egyetlen mondatában  – „A mindenségit, milyen sok krumplit lehetett volna ültetni a rózsák helyett!” – képes tökéletesen lefesteni.

Persze kapunk még filmes morzsákat is – remek a Fellini Amarcordjával való hosszú hadakozása – és persze szó esik a Cannes-i Arany Pálmákról, a Columbia Egyetemről, az Emlékszel még Dolly Bellre?, A papa szolgálati útra ment, a Cigányok ideje és az Arizonai álmodozók című mozijairól – meglepő a Johnny Depp-pel kialakult szívélyes barátsága –, ám valahogy mindig bennünk marad a hiányérzet, hogy mindezeket csupán apró pótléknak szánja Kusturica sajátos élet- és korrajzához.
Ahogy pedig a vége felé haladunk és minden lapozás után egyre jobban várjuk kultikus kedvencünket, a FILMET, a hátteréről, a forgatásról szóló infókat, egy nagy pofon következik: a könyv az 1995-ös Undergrounddal véget is ér! A várva-várt Macska-jaj egyetlen sort sem kap és ez nagyon nagy csalódás, hiszen legfőképp Dadan és társaik miatt veszi kezébe az ember a könyvet! Kevesebb Titót, több Bubamarát! A filmkészítő sajátos látásmódjával a betonszagú szocreál-érzést idézte vissza számunkra, de sajna ezen kívül csupán halvány élvezetet kínál a mozirajongóknak. Így a könyv érdekes ugyan, de – legalábbis egy filmrajongó számára – annyira hiányos, mint Garga bácsi fogsora!
A szocreál legyőzte a fantázia szárnyalását: apum végül feladta, nem állta ki A Birodalom…-ra váró sort és hazasétált. Úgy emlékszem, míg elballagott valami ilyesmit mormogott az orra alatt: „This is not the beginning of a beautiful friendship.”

(A hetedik sor közepe, http://hetediksor.hu, 2016)

Könyvekről nem nagyon szoktam írni - sőt, talán ez az egyetlen -, de érdekes volt elolvasni és vélményezni a legendás Macska-jaj készítőjének írását. Kevesebb mozi, több életrajz és elmélkedés: Kusturica képbe hozott...

Történt egyszer régen, amikor egy leendő király gyermekkorában eltévedt az erdőben, így kint kellett töltenie az éjszakát. Bolyongás közben a sötétben egy kelyhet pillantott meg, melyet furcsa fény vett körül. Ahogy közelebb lépett, hangot hallott, amely biztatta: legyen ő a legendás Szent Grál őrzője. A fiú szívébe azonban kapzsiság és hatalomvágy költözött, szinte istennek hitte magát, amikor a Grálért nőtt, ezért az váratlanul eltűnt, ő pedig megégette a kezét.

Hosszú-hosszú évekkel később a király megöregedve, a Szent Grál utáni kutatástól, a kortól, a gőgtől és a bizalmatlanságtól elgyötörve, magányosan ült trónján; kezén a sebek egyre mélyebbre ivódtak a bőrébe. Már senki sem szerette és ő sem volt képes szeretetet adni, amikor egy bolond tévedt be a kongó palotába. A bolond felfigyelt az öregemberre, odalépett hozzá és megkérdezte tőle, miért búsul annyira? A király elmondta, hogy szomjas és szívesen inna egy kis vizet, mire a bolond átnyújtott neki egy tiszta vízzel teli poharat. A király kiitta, majd meglepetten vette észre, hogy sebei tökéletesen begyógyultak, hiszen a régóta vágyott Szent Grálból ivott!

Hogyan tudtad meglelni azt, amit a legbátrabb lovagjaim éveken át kerestek? – kérdezte döbbenten.

Nem tudom – vont vállat a bolond. – Én csak annyit tudtam, hogy szomjas vagy, így inni adtam neked.

Ez a halászkirály legendája.

 A Szent Grál legendája két évezredre tekint vissza, ugyanis a legenda szerint azonosítják azzal a kehellyel, melyből Jézus ivott az utolsó vacsora alkalmával és melyben Arimateai József fogta fel vérét a kereszten. Az azóta eltűnt Grál beépült a legendák sorába és elsősorban az Arthur-mondakörben kapott kiemelkedő szerepet, melyben igaz, becsületes, bátor, tisztaszívű lovagok jelképévé vált. A Grállal kapcsolatos mondákat már többször is feldolgozták, sőt a filmkészítők is merítettek belőle, mondjuk az Indiana Jones harmadik epizódjában.

Van azonban egy rendező, aki kétszer is kezébe vehette a szent, csodatévőnek tartott tárgyat, mégpedig az amerikai Terry Gilliam, a szokatlan humorú, igen eredeti látásmóddal rendelkező alkotó. Legelőször 1975-ben, amikor a Monty Python abszurd komédiacsapat tagjaként legendát teremtett a Gyalog galoppal, majd jó másfél évtizeddel később, amikor – immár pályafutása során először az angol gagmanek nélkül – készítette el a halászkirály legendájának egy sajátos, modern környezetbe átültetett változatát, melyben a ködös Albion helyett New York szmogtakarója alatt mesélte el a középkoritól teljesen eltérő, ám mégis nagyon sokban hasonlító szereplők történetét.

Jack Lucas (a remek Jeff Bridges) egy helyi rádióállomás nagymenő, öntelt, cinikus DJ-je egyik önigazoló, ostoba mondatában egy kétértelmű kijelentést tesz a nőkről. Nem is sejti, hogy egyik őrült hallgatója éppen az ő szavainak hatására kezd szörnyű ámokfutásba és lő le hét, véletlenszerűen az útjába kerülő embert. A tragédia tönkreteszi Jack életét és karrierjét: az állását vesztett rádiós lelkiismeret-furdalásában és depressziójában az alkoholba menekül, amely aztán néhány év alatt szép lassan a halál küszöbére kergeti. Már éppen arra készül, hogy egy hídról a mélybe vesse magát, amikor megtámadják és bár így is hasonló végkifejlet vár rá, egy váratlanul feltűnő, szemlátomást őrült, züllött figura, Parry (a mindig zseniális Robin Williams) megmenti az életét.

Jack összeismerkedik Parryvel és megdöbbenve hallja, hogy annak addigi, rendezett és boldog élete éppen aznap omlott össze, amikor az őrült ámokfutó az ő feleségét is lelőtte. Parry azóta az utcán tengődve, önmagát a Grál őrzőjének, Parsifal lovagnak képzelve él az utcán, hogy keresse a kelyhet és időről-időre megküzdjön a gonosz vörös lovaggal, azaz saját lelki fájdalmával és keserűségével. Jack – elsősorban lelkiismeretétől hajtva – csatlakozik hozzá, hogy egy valószínűtlen, a képzelet és a valós világ határán egyensúlyozó kaland során halászkirályként és Parsifalként elinduljanak a saját – talán a lelki gyógyulást és a feloldozást is jelentő – Szent Gráljuk kutatására…

Terry Gilliam kissé szürreális, álomszerű, humoros, egyszerre szórakoztató és művészi filmjeiben mindig remek kikapcsolódásra lel az ember, hiszen a rendező tökéletesen képes vegyíteni a Monty Pythont idéző abszurd humort, az érzelmes drámával, hogy azokat az egyéni látványvilággal egybe kovácsolva rendre maradandó alkotásokat hozzon létre. A halászkirály legendája sem lóg ki a sorból, hiszen szürreális képei, megkapó párbeszédei, szeretetteljes alakjai, remek színészei – a film öt Oscar-jelöltje között volt Robin Williams és a Jack videótéka-tulaj barátnőjét játszó Mercedes Ruehl, aki legjobb női mellékszereplőként megérdemelten meg is kapta a díjat – mind arra biztatnak, hogy a két főszereplő, kissé botcsinálta lovaghoz hasonlóan mi is rohamozzuk meg az életünkben hatalmas akadályokat jelentő magas várfalakat.

A halászkirály legendája modern lovagtörténetként ugyanazt teszi, mint amit a bolond az öreg királlyal: a nagyvárosi sötét erdőben bolyongó emberek számára kínál néhány nyeletet az érzelem, a humor, a lélek, a nemesség és egy kicsit az egészséges őrület éltető vizéből.

 (2004)

Terry Gilliam a Monty Python tagjaként és persze önállóan is különleges élményt nyújtó, egyedi mozikat készített - és reméljük, még jó darabig készít is! A zseniális Robin Williams-szel és a mindig remek Jeff Bridges-szel egyik legjobbja a furcsa, modern, kiüresedett világba helyezett Grál-legenda, ami ma még talán sokkal aktuálisabb, mint anno, harminc évvel ezelőtti forgatása idején...

Van egy bizonyos ürge, aki ha akarjuk, ha nem, az életben egyszer mindenképpen ellátogat hozzánk. Ha úgy gondolja, akkor kopogtatás nélkül betoppan, jól tarkón vág, aztán a vállára kap bennünket, majd köszönés nélkül lelép velünk, mert igencsak szorítja őt a munkaidő. Ha egy kicsit jobban ráér, akkor talán marad egy sakkparti erejéig is és nagyon-nagyon ritkán az is előfordul, hogy visszaüzen a munkahelyére: ne várják egy darabig, mert szabira ment. Körülnéz a mi egzotikus és furcsa világunkban, elmegy színházba, étterembe, beül a családi vacsoránkra és részt vesz az üzleti megbeszéléseinken, vagy egyszerűen csak elrabolja szeretett lányunk szívét. Ez a fickó nem más, mint a nagyhatalmú Mr. Joe Black, akit közeli és leendő ismerősei is egyaránt haláli pasiként jellemeznek.

Martin Brest ugyan eddig még csak hallomásból tudott róla, legújabb filmjében azonban mégis megpróbálkozott eme ismeretlen ismerős életre keltésével. Kitűnő színészei és munkatársai segítségével egy olyan alkotást teremtett, amely elkészülte után még a legfőbb Főnök is elégedetten nyújtózna el a hét utolsó napján. A Ha eljön Joe Black ugyanis egy filmremek, leginkább egy olyan boldog élethez hasonlítható, amely csak nagyon keveseknek adatik meg: hosszú, színes, tartalmas, érzelmes és lenyűgözően varázslatos.

Ha otthon, éjszaka, az ágyadban fekve furcsa suttogásra leszel figyelmes, nem valószínű, hogy az valamelyik viccelődő családtagodtól, hülyéskedő barátodtól, vagy esetleg a hallban rámoló betörőktől származik. Az esetek egy részében ugyanis a suttogó illető – a látszat ellenére – nagyon is komolyan gondolja, amit kimond. Mégpedig halálosan komolyan! William Parish (a megfelelő embert a megfelelő szerepre: Anthony Hopkins) nagyhatalmú, dúsgazdag üzletember először nem tudja mire vélni az életébe betolakodó, test nélküli hangot. Mivel feleségét a szívében még mindig gyászoló milliárdos éppen egy nagy jelentőségű vállalati fúzióval van elfoglalva, először csak furcsa hallucinációnak tartja a dolgot. Nemsokára azonban újra és újra megismétlődik a jelenség. A teljes és sikeres életet élő üzletember rövidesen ráeszmél: „valaki” hívatlanul bekopogtatott a mindennapjaiba és valószínűleg csak William Parrish legnagyobb értékével, az életével együtt szándékozik onnan eltávozni...

Susan (Claire Forlani), William kisebbik lánya, Allisonnal (Marcia Gay Harden), az apjuk hatvanötödik születésnapi partiját gőzerővel szervező nővérével ellentétben még nem állapodott meg egy férfi oldalán sem. Van ugyan egy gazdag, ambíciózus vőlegénye – aki történetesen a Parrish-cég egyik legnagyobb fejese –, de valahogy nem érzi  teljesen boldognak magát mellette. A sarki kávézóba betérve azonban összefut egy jóképű, érdekes fiatalemberrel (Brad Pitt, az őserő), aki történetesen egészen elbűvölő hatással van Susanre. A rövid, ám tartalmas beszélgetést követően kilépnek a kávézó ajtaján, majd bizonytalan érzéssel, de a szerelem apró szikrájával a szívükben elbúcsúznak – úgy tűnik, hogy a névtelen fiatalember mindörökre távozik Susan életéből...

William Parrish éppen a szerettei körében elfogyasztandó kellemes és ízletes vacsorára készül, amikor váratlanul vendéget kap. A könyvtárszobába siet, majd jó tíz perces tárgyalást követően egy szőke fiatalemberrel az oldalán tér vissza az ebédlőbe, a szimpatikus ifjút pedig némi huzavona után egy régi barátjaként, Mr. Joe Blackként mutatja be a családnak. A látszólag szégyenlős és a helyét kereső Joe-ról azonban nem árulja el, hogy ő valójában William Parrish legnagyobb és egyben legutolsó üzletfele, a bizniszben mindig precíz nagymenő: a Halál...

Martin Brest a Beverly Hills-i zsaru és az Éjszakai rohanás című vicces remekeivel jól elszórakoztatott bennünket, majd az Egy asszony illata érzelmes képsoraival (huáá!) egy számunkra láthatatlan világot mutatott meg. Most, amikor a Joe Black...-et rendezte, minden eddigi munkáján túllépett. Az élet és halál mezsgyéjén lavírozva, első osztályú alakításokat nyújtó színészeivel a háta mögött egy olyan tartalmas és minden másodpercével elragadó filmet varázsol a vászonra, amellyel csak nagyon ritkán találkozhatunk mostanában. Brest intelligens módon, finom humorral és iróniával meséli el nem mindennapi történetét és bár bő három órára kizökkent bennünket a mindennapjainkból, egy pillanatot sem vesz el az életünkből. Felkavar, felemel és elgondolkoztat - pont azt kínálja, amire a mi nyamvadt kis lelkünknek szüksége van.

Bár nap-mint-nap sírunk, kesergünk, nyavalygunk, ha Martin Brest filmjét végignézzük, a lámpák kigyulladása után a széksorok közt kifelé igyekezve még ha nem is mondjuk ki, de a szívünkben érezzük az Igazságot: ”Istenem, tényleg csodálatos dolog ez az Élet!” – és ezzel valószínűleg maga a Halál is egyet ért...      

 (1998, VOX)

A mai napon adja magát, hogy egy rendhagyó, furcsa, ám mégis szórakoztató, romantikus történetet elevenítsünk fel, amiben nem nagy meglepetésre az ifjonc Brad Pitt játssza a hősszerelmest. Annál furcsább, hogy a Halál szerepében rabolja el Anthony Hopkins lányának szívét. Martin Brest kellemes mozija még 1998-ban készült és igen nagy kár, hogy a rendező, aki olyan remekeket hozott össze, mint a Beverly Hills-i zsaru, az Éjszakai rohanás vagy az Egy asszony illata, a 2003-as Affleck-Lopez megabukta Gengszterrománc óta nem állt kamera mögé.

Egész kellemes érzés felütni a szekrény alján sárguló, jó húsz évvel ezelőtti Filmévkönyveket, hogy a régmúlt időkre visszaemlékezve az ember elcsodálkozzon a mai favoritokat – lásd: Star Wars-, Harry Potter-, Zsákos Frodó-filmek és blockbuster testvéreik – megszégyenítő sikerszérián, ahogy a Bud Spencer-Terence Hill páros duóban vagy csak á la natúr egymillió feletti nézőszámot produkálva minden egyes bunyójával hatalmas taslit zuhant az aktuális amerikai favoritok, szovjet honvédők és olasz-francia krimik tarkójára.

Ilyenkor felsejlik a 12 forintos – négy előadásra elegendő! – diákbérlet a hozzá ingyen társított Piedone Egyiptomban kártyanaptárral, a multiplex előtti monó hangrendszeren is szédületeset szóló maflások, a zseniális magyar szinkron tolmácsolta beszólások, a mindig élvezetes zene és természetesen az elnyűhetetlen – idén 74 (!), illetve 64 (!) éves – kettős szeretlek-is-meg-nem-is civódása. Mindezek elegendőek ahhoz, hogy az ember a huszadik tévésugárzás alatt is ugyanolyan remekül szórakozzon a Spencer-Hill mozikon, mint tette azt húsz évvel fiatalabban… és tegye azt most is, a valóban hiánypótló DVD-megjelenés alkalmával.

A görkoris szőke, Rosco (Terence Hill) és a rovott múltú szakállas, Doug (Bud Spencer) csupán pár órája ismerik egymást, ám e rövid idő alatt sem pihenve pár morcos kamionos fejére rántanak egy útmenti kocsmát, majd a meneküléshez használt böhöm rakterébe zárnak két zsarut, hogy aztán a helyi repülőtéren keveredjenek még nagyobb gubancba. A gyors olajra lépés reményében elcsaklizzák egy bizonyos Mr. Steinberg és Mr. Mason urak repülőjegyét, nem is sejtve, hogy ezzel a világ két legprofibb titkosügynökének bőrébe bújva President Ronald Reagen mosolygós képe előtt váljanak botcsinálta CIA-ügynökké.

Mivel pedig még a legfelsőbb vezetés sem kételkedik hitelességükben ez minden gond nélkül tökéletesen sikerül is nekik: hőseink nemsokára texasi császárokként robognak be Miamiba, hogy egy bizonyos K1 (Buffy Dee) nevezetű őrült és természetesen világuralomra törő milliárdos nyomán és nyakán taposva mentsék meg a világot a pusztulástól...

A Spencer-Hill páros egyik legutolsó közös produkciójában is a könnyed viccek és a súlyos ökölcsapások, a mogorva hümmögések és a kaján pimaszságok, az ütésálló gyomrok és a villámgyors pofonok a főszereplők. A Nyomás utána! az ellenállhatatlan főhősök hatalmas poénjain szárnyalva röppen be a vicces, laza klasszikusok sorába – kár, hogy Bud Spencer és Terence Hill a nyugdíj mellé ezidáig még egyetlen rangos szórakoztatóipari elismerést sem kaphattak. Pedig igazán kijárna nekik!

Sebaj, addig is... Forza Italiaaaaaaaaaaa!

 (2003)

Drága jó Carlo Pedersoli épp ma lenne 92 éves, de mindannyian tudjuk, hogy halhatatlan, csakúgy, mint kékszemű komája, Mario Girotti! Filmjeik megunhatatlanok - aki mást mond, az természetesen semmit sem ért a mozihoz - és nem csupán sziveszter- vagy húsvéteste, vagy akár egy hosszú hétvége bármelyik napján, hanem az év akármelyik napjának akármelyik pillanatában megnézhetőek! Emlékeim szerint ez az egyetlen kritika-ajánló, amit valamelyik vígjátékukhoz írtam, de azért jópár Spencer-Hill DVD-borító is van a repertoáromban...

Héé, na végre!

A Rob Roy és A rettenthetetlen csatajeleneteit látva már javában dörzsöltem a tenyerem az újabb látványos hőseposzokat várva.

Nemsokára azonban egy picinyeg csalódnom kellett, hiszen úgy tűnt, hogy mégsem a kard-kard elleni harcot bemutató hőseposzok, hanem a konyhakés-balta-halkampó kontra emberi hús variációt meglovagló gyilokfilmek árasztják el a mozikat. Tovább szomorított, hogy lazán lefújták az Arnie-Verhoeven duó kereszteshadjáratát, a Crusade-ot, illetve az, hogy szintén a homokba ásták a már leforgatott Banderas-filmet, A 13. harcost is. Szerencsére  mostanában újra örvendetes híreket hallani a hollywoodi kardkovácsok házatájáról – talán mégis lesz Crusade, lassan Antonio is belovagol a sivatagba, Ridley Scott pedig forgatja 100 millió dolcsiból készíti a Gladiátort –, tehát nem fog hiányozni az életünkből a jóöreg, ötvenes évek stílusában készült klasszikus kalandfilm sem.

Stephen Sommers – Maugli, a dzsungel fia; Kísértethajó – azonban vad hajrával megelőzte az összes vetélytársát és rohamtempóban dobozba vágta a saját maga, még tovább turbósított, enyhén horrorisztikus Indiana Jones-verzióját, A múmiát. A gyolcsos címszereplő aztán óriási meglepetésre különösebben nagy sztárok felvonultatása nélkül meghozta az idei év – a Mátrix utáni - második meglepijét: A múmia bevétele már a bemutató hétvégéjén egészen 45 millió dollárig szaladt!

Meg kell adni: teljesen megérdemelten... de mielőtt belekezdenék a dicséretek sorába, kapjuk elő az ásót és kukkantsunk egy kicsit az egyiptomi homok alá!

Imhotep (Arnold Vosloo, Lance Henriksen jobbkeze a Tökéletes célpontban), Osiris főpapja, a Holtak Õrzõje beleszeret Seti fáraó más ember számára érinthetetlen ágyasába, sőt, a nővel szövetkezve meg is öli az uralkodót. Ezért halálra ítélik, mégpedig nem is akármilyenre: megátkozzák, majd élve szarkofágba zárják, hogy élőhalottként rothadjon szűk sírjában az idők végezetéig.

Háromezer év telik el, 1925-ben járunk, a legendás ókori Egyiptom már csak lassan pusztuló romjaiban él tovább. Két kincsvadász csapat merészkedik be Hamunaptba, a Holtak Városába, ahol a legendák szerint nem csupán Imhotep, de a fáraók felbecsülhetetlen értékű aranykincse is valahol a föld alatt rejtőzik. Az egyik expedíciót az egykori légiós, a kemény harcosnak megismert Rick O’Donnell (két forgótáras pisztollyal a legjobb John Woo-stílusban: Brendan Fraser) vezeti, oldalán pedig a kissé habókos, de az ókori Egyiptom történelmében és nyelvében profi Evelyn Carnahan (Rachel Weisz), illetve annak szélhámos, de jópofa bátyja, Jonathan (John Hannah viccesebb, mint valaha) poroszkálnak. A természetesen náluk sokkal gátlástalanabb ellentáborban pedig három vagány amerikai kalandor, egy egyiptológus és Rick régi katonatársa, a hirtelen pálfordulásokra képes Beni (Kevin J. O’Connor) markolja meg a lapát nyelét.

A két csapat egymással rivalizálva lát neki a kincskeresésnek, rövid idő elteltével Rickék találnak egy szarkofágot, míg ellenfeleik némi emberáldozat árán a Holtak Könyvét és néhány antik edényt lelnek. A felfedezésnek azonban egyikőjük sem örülhet túl sokáig, hiszen megbolygatott sírjában kisvártatva megelevenedik az örök élőhalott létre kárhoztatott Imhotep mumifikálódott teste - és az emberiségre a végítélet sötét árnya borul...

Szóval, ott hagytam abba, hogy elismerés és dicséret! Elsősorban Stephen Sommersnek, aki amellett, hogy szórakoztató és izgalmas módon rendezte meg a filmet, még a forgatókönyvet is ügyesen ápolgatta. Sztorijában ugyan van néhány apróbb logikai bukfenc, de összességében véve igen lendületes és fantáziadús módon tálalta a kincskeresők történetét. Bár nagyjából a film közepe táján tűnik csak fel a múmia, addig sem unatkozunk, hiszen a főhősök kalandjai mindvégig lekötik a figyelmünket. A kitalált karakterek elsőosztályúak, a színészek - elsősorban Fraser, Hannah és O’Connor - remekül játsszák el őket; hőseink látványos kalandokon és látványos díszleteken verekszik keresztül magukat és akármennyire is izgalmas és rémisztő egy jelenet, a filmkészítők megtalálják a módját, hogy mindig egy-egy jól kitalált viccel vagy képi poénnal oldják a feszültséget. Hát, a vizuális trükkökkel kapcsolatban elég három betűt leírnunk: ILM. George Lucas komputermágusai ismét csodát műveltek: A múmiában végzett munkájuk során nem okozott gondot nekik a lélegzetelállító, ókori Egyiptom megjelenítése, de ugyanígy biztos kézzel készítettek el egy hatalmas, misztikus homokvihart, egy rohamozó szkarabeusz-sereget és a mai Egyiptomot sújtó tűzesőt és sáskajárást is. Leginkább azonban a múmiák terén remekeltek: Imhotep foszladozó, majd lassan emberi alakot öltő teste, illetve az O’Connellékre támadó további múmiák már most megérnének egy Oscar-jelölést.

Persze gyanítható, hogy George Lucas fiai nem vetették be minden új ötletüket: a többit ugyanis valószínűleg az egy-két éven belül elkészülő negyedik Indiana Jones-kalandra tartogatják.

Soha rosszabbat! A múmia, az újra feléledő kalandfilmek egyik első előfutáraként jó magasra tette a lécet - remélhetőleg azonban e tökéletes kikapcsolódást nyújtó kincskeresés után a szintén nekirugaszkodó újabb vetélytársak még feljebb tornázzák azt.

 (1999)

Brendan Fraser - egy időre - a klasszikus múmia-sztori vicces, akciós újrájával lett sztár, aztán az elmúlt években sajna eltűnt, hogy jövőre a Batgirl mozi gonoszaként támadjon fel. Ez az 1999-es mozi friss vért csepegtetett az Indiana Jones utáni kalandfilm-világba, a folytatása világszerete ismertté tette Dwayne Johnson nevét, ám a harmadik rész - pláne, Tom Cruise négy évvel ezelőtti re-re-rebootja - már nem durrant akkorát. Az "eredeti" azért még mai is humoros és szórakoztató...

DreamWorksék nagyon belekapcsoltak!

A Spielberg-Katzenberg-Geffen triumvirátus tentája még meg sem száradt a megacéget életrekeltő szerződésen, amikor a családi film részleg emberei, az animátorok vezetésével teljes mellbedobással hozzá is kezdtek a szórakoztatásban új dimenziókat feszegető terveik megvalósításához. Elő az egérrel és a grafittal! – felkiáltással a monitorok és a rajzlapok elé vetették magukat, hogy megmutassák a Disney-nek – ahonnan egyébként nem sokkal korábban Jeffrey Katzenberget radírozták ki –, nem csupán Walt bátyó lurkói, de Steven papa gyerkőcei is többet tudnak a krikszkrakszolásnál! Éjt nappallá téve izzott a papír és az egérpad sok-sok hónapon keresztül, mígnem ez év második felére megszületett a két nagy mű: a klasszikus rajzstílusban készült Mózes-sztori, a lenyűgöző képi világú Egyiptom hercege, valamint a Toy Story után a világon másodjára teljes egészében digitálisan életre keltett Z, a hangya.

Az utóbbi években megszokhattuk, hogy New York elsőszámú neurotikusa és legsötétebb – szarukeretes – szemüvegén át bámuló pesszimistája, Woody Allen minden egyes filmjéhez képes csokorba gyűjteni a filmgyártás nagymenőit. Általános kép, hogy az elérhetetlen ég tízmilliókat bezsebelő csillagai térden állva könyörögnek az éppen klarinétjét bizgető viccmester ajtaja előtt, hogy egy rövid szerep és rongyos párszáz dolcsi erejéig szerepelhessenek valamelyik filmjében. Most azonban új oldal kezdődik az Allen-albumban, hiszen az önmagát jelentéktelennek tartó, Z-4195 nevet viselő, pszichiáterhez járó kishangyát éppen az önmagát jelentéktelennek tartó, pszichiáterhez járó emberke, Woody Allen kelti életre – az angol nyelvű eredetiben.

Z sorsa már a születését követő percekben eldőlt. Mivel nem rohamsisakot tettek a fejére, hanem egy csákányt adtak a kezébe, végérvényessé vált, hogy a hangyaboly egy-a-millióból kategóriába tartozó napszámosaként fejti a talajt a társadalom legnagyobb épülésére. Ennek megfelelően Z nem igazán van megbékélve a sorsával. Éppen legjobb haverjával, a széles felsőtestű katonával, Weaverrel (nem más, mint Sly Stallone!) iszogat a bárban, amikor egy kis kikapcsolódásra várva, álruhában betoppan a boly második hölgye, Bala hercegnő (Sharon Stone erotikus hangján) és rövid beszélgetés után táncba elegyedik főhősünkkel. Persze nemsokára kitör a tömegbunyó és Z elszakad a hercegnőtől, de addig fűzi Weavert, míg az ideiglenesen szerepet nem cserél vele.

És másnap kezében fegyvert szorongatva, hevesen dobogó szívvel a hadsereg díszszemléjén Z a hercegnő felé integetve menetel el Bala emelvénye előtt - egyenesen a háborúba, ahol a hangyahadsereg a vérszomjas termeszek ellen indul bátor rohamra... Isten veled, Z...?!

Annak ellenére, hogy a Z, a hangya animációs film, az utóbbi évek gyakorlatának megfelelően nem elsősorban a kisebb korosztály számára készült. A történet nagyjából követi a „csóró srác beleszeret a gazdag lányba és megmenti a világot” színezetű sémát, de minden másban a felnőtteket veszi célba  elvégre melyik lurkó tudna igazán jót nevetni a Ponyvaregény táncparódiáján vagy Woody Allen fanyar humorán? A számítógépes grafika ismét a csúcsokat döngeti: elképesztően látványos a gigantikusnak tűnő boly, valamint a hangyaszemszögből látható kinti világ megjelenítése; szuper a különböző szereplők eredeti hangjának megfelelő karakterek kidolgozása (pl.: Gene Hackman, mint gonosz tábornok; Christopher Walken, mint hidegvérű ezredes; Danny Glover, mint közkatona; illetve a darázsként szereplő Dan Aykroyd vagy a királynőt megszólaltató Anne Bancroft) és egészen fantasztikusak a hangya-termesz csata Csillagközi inváziót is lepipáló akciójelenetei is.       

A Z, a hangya rendkívül vicces és aranyos, de valószínűleg nem vonz majd annyi kissrácot, mint a Toy Story. Azok a felnőttek azonban, akik végignézik, biztos, hogy nagyon szórakoztató másfél órát töltenek majd az apróságok világában – persze ahhoz az is kell, hogy Z- t Kern „Woody” András szinkronizálja!

Ja,  A Nagy Kupola szégyene kapcsán azért Lőrincz L. László is megpróbálkozhatna egy plágiumperrel. Hátha bejön!

(1998, VOX)

Woody Allen a hangyabolyban! Ma már a technikai fejlődés jócskán túlhaladta a DreamWorks egyik első filmjének animációját, de még mindig szórakoztató kaland - elsősorban neurotikus hangya főhőse miatt. Ja, igen, a Wyatt Earp-kritikánál kihagytam, de a Z is beletartozik a duplázós sztorik csoportjába, hiszen vele csaknem egy időben mutatta be a Disney az Egy bogár élete hasonlóan kellemesen családi animációját.

Quentin Tarantino ezidáig csupán három saját nagyfilmet rendezett – plusz egy epizódot a Vészhelyzetből, meg egy részt a négy történetből álló Négy szobából –, de mégis a filmtörténet egyik legnagyobb egyéniségeként tartják számon. Több forgatókönyve – Tiszta románc, Született gyilkosok, Alkonyattól pirkadatig – került már vászonra és producerként vagy színészként további filmek elkészítésénél is szerepet vállalt.

A kiugrást jelentő Kutyaszorítóban, majd a világhírnevet hozó Ponyvaregény után Tarantino 1997-ben megrendzte a Jackie Brownt, amelyet azonban most az egyszer nem saját forgatókönyve, hanem a legendás krimiíró, Elmore Leonard (Szóljatok a köpcösnek!) regényéből vitt vászonra. Ebben a filmjében – csakúgy, mint a korábbiakban – hemzsegnek a jobbnál-jobb színészek, akik szinte minimálbérért is vállalták, hogy Tarantino kamerája elé álljanak.

Jackie Brown (a nagy visszatérő, a hetvenes évek fekete filmjeinek sztárja: Pam Grier) stewardessként dolgozik, ám mivel nem túlságosan jól keres, némi pénzcsempészéssel próbálja kiegészíteni a fizetését. Éppen az aktuális, többtízezres összeget hozza át az Államokba, amikor egy ügynök és egy rendőr (Michael Keaton) le nem kapcsolja a reptéren. A két férfi a börtön helyett alkut ajánl a nőnek: segítsen elkapni a megbízóját, a fegyverkereskedő Ordellt (Samuel L. Jackson) és akkor szabadon elmehet. Jackie megegyezik velük, de megpróbálja a saját javára fordítani a helyzetet. Egy idősödő óvadékügynök (még egy nagy visszatérő: Robert Forster) segítségével merész tervet barkácsol, amelyben megpróbálja egyszerre kijátszani a törvény két oldalán állókat. Az egyéni akció tétje kereken ötszázezer dollár, amit a mexikói határon kell átcsempészni.

A dolog azonban még annyiban bonyolódik, hogy belép a képbe Ordell nehéz felfogású haverje Louis (Robert De Niro zseniálisan hozza a mindig egykedvű figurát), valamint barátnője, a saját, egyéni érdekeit néző Melanie (Bridget Fonda) is.

A pénz megkezdi útját az államhatáron keresztül, azonban azt persze nem áruljuk el, hogy jónéhány csűrcsavar után kinek a zsebében lel végső nyugalomra...

Az egyénien „tarantinós” filmben minden színész a legjobb formáját hozza, mellette pedig jól szórakozhatunk a megszokottan magas színvonalú párbeszédeken is, amelyeket a rendező egyéni történetmesélési stílusa tesz teljessé.

A Tarantino-életmű harmadik epizódját május 6-tól láthatják a mozinézők a balassagyarmati Madách Filmszínházban.

 (1999, Nógrád Megyei Hírlap)

Quentin Tarantino már az első filmjeivel is igazi rendező ikonná vált, bár szerintem a Jackie Brown inkább a "gyengébb" filmjei közé tartozik - ha a mozijaira egyáltalán rá lehet ezt mondani, bár nekem a Grindhouse Halálbiztos epizódja sem a csúcsok-csúcsa. Bármit is mond, azért remélem, még nem hagyja abba a filmkészítést és jópár évig szórakoztat bennünket zseniális agymenéseivel...

Meg kell, hogy mondjam őszintén, Atom Egoyan neve már eddig is ismerősen csengett a fülemben, de nem azért, mert túl mélyen ástam volna magam a filmográfiájába. Egyszerűen azért volt ismerős, mert egy ennyire nem hétköznapi nevet könnyen megjegyez az ember. Gondoltam, ez az Egoyan valami lila ködbe burkolózott elvont agyú művészalkat lehet, aki alig érthető remekekkel bombázza a diplomásokat. Hááát, az Eljövendő szép napokat végignézve rá kellett jönnöm, hogy hatalmasat tévedtem! Ez az Atom Egoyan tényleg tud valamit!

Utánaböngésztem: a kairói származású 39 éves filmes már több, mint húsz mozit tudhat a háta mögött és valóban univerzális pasas: ír, rendez, vág, producerkedik, színészkedik és olykor még gitárpengetésre is adja a fejét. Emellett pedig filmjeivel több tucatnyi különböző díjat vihetett haza a nappaliba. Hogy csak az Eljövendő szép napoknál maradjunk: a film elnyerte a Cannes-i filmfesztivál nagydíját, Egoyant pedig Oscarra jelölték rendezőként és forgatókönyvíróként egyaránt, persze nem is szólva a különböző független filmes díjak és fesztivál-elismerések újabb garmadáról

Egoyan tényleg ennyire jó lenne? Amikor az Eljövendő szép napok utolsó jeleneténél kivilágosodott a nézőtér és a székemen ülve kissé megtépázott érzelmekkel elmerengtem a látottakon, akkor felötlött bennem: ez a pasas tényleg ott van a legjobbak között! Hogy miért is?

Mitchel Stephens (a remek Ian Holm, aki nemsokára A Gyűrűk Urában lesz majd látható) az amerikai ügyvédek mintapéldánya: agresszív, pénzhajhász és a munkáján kívül szinte semmi más nem érdekli. Stephens egy vidéki kisvárosba érkezik, ahol nem csupán az utcákat lepi be a hó, de a lakosok szíve is hideg, ugyanis egy nemrégiben történt szörnyű, több vétlen kisgyerek életét követelő buszbaleset vet árnyékot a közösségre. Stephens – akit egyébként saját magánéletének démonai is kísértenek – az egyik család kérésére sorra járja az áldozatok szüleit és ékes szónoklattal megpróbálja őket rávenni arra, hogy közös összefogással pereljék be a buszt gyártó céget, az útmenti szalagkorlátot felállító vállalatot, a havat, a jeget és talán még az Úristent is, hátha ki lehet sajtolni belőle néhány százezer dollárt.

Ahogy Stephens végigjárja a családokat, szokatlan és érdekes karakterekkel ismerkedünk meg: bár első pillantásra mindenki átlagos amerikai polgárnak tűnik, a többségük életében vannak fekete árnyoldalak, amelyek új megvilágításba helyezik az eseményeket és a szereplőket.

Összetett, klasszikus értelemben vett filmsztoriról nem beszélhetünk, Egoyan ugyanis az időben előre-hátra ugorva apró darabkákból illeszti össze a történetet. Ez a zseniális benne, ahogy az egymás mellé szabálytalan sorrendben rakott darabok végülis egy komplett sztorit, amellett pedig több összetett emberi és lélektani portrét vázol fel és ezzel ezernyi kérdés feltevésére készteti a nézőt. Vajon tényleg baleset történt vagy a buszvezető a hibás? Terhel-e egyáltalán felelősség bárkit is? Végülis per lesz a dologból? Vagy minden marad a régiben és csak a halott gyermekek emléke kísért majd az elmékben? Stephens, az események tulajdonképpeni mozgatója vajon meg tud-e küzdeni a saját démonaival? És a többiek, a kisebb-nagyobb bűnöket magukkal cipelők?

A film legutolsó jelenetében persze mindezekre választ kapunk. Azt hiszem, érdemes Atom Egoyan nevét feljegyezni: egy kiváló szereplőgárdával, egy remek operatőrrel és zeneszerzővel a háta mögött nagyon nehezen emészthető, de zseniálisan jó filmet készített!

 (1999, VOX)

Atom Egoyantól nem sok filmet láttam - a másik, ami nagyon tetszett a 2015-ös Emlékezz! -, de az Eljövendő szép napok annak idején nagyon tetszett annak ellenére, hogy a kollégák közül többen is fanyalogtak rajta. Lassan újra elő kellene venni, hétha most más szemmel nézném...