Történt egyszer régen, amikor egy leendő király gyermekkorában eltévedt az erdőben, így kint kellett töltenie az éjszakát. Bolyongás közben a sötétben egy kelyhet pillantott meg, melyet furcsa fény vett körül. Ahogy közelebb lépett, hangot hallott, amely biztatta: legyen ő a legendás Szent Grál őrzője. A fiú szívébe azonban kapzsiság és hatalomvágy költözött, szinte istennek hitte magát, amikor a Grálért nőtt, ezért az váratlanul eltűnt, ő pedig megégette a kezét.

Hosszú-hosszú évekkel később a király megöregedve, a Szent Grál utáni kutatástól, a kortól, a gőgtől és a bizalmatlanságtól elgyötörve, magányosan ült trónján; kezén a sebek egyre mélyebbre ivódtak a bőrébe. Már senki sem szerette és ő sem volt képes szeretetet adni, amikor egy bolond tévedt be a kongó palotába. A bolond felfigyelt az öregemberre, odalépett hozzá és megkérdezte tőle, miért búsul annyira? A király elmondta, hogy szomjas és szívesen inna egy kis vizet, mire a bolond átnyújtott neki egy tiszta vízzel teli poharat. A király kiitta, majd meglepetten vette észre, hogy sebei tökéletesen begyógyultak, hiszen a régóta vágyott Szent Grálból ivott!

Hogyan tudtad meglelni azt, amit a legbátrabb lovagjaim éveken át kerestek? – kérdezte döbbenten.

Nem tudom – vont vállat a bolond. – Én csak annyit tudtam, hogy szomjas vagy, így inni adtam neked.

Ez a halászkirály legendája.

 A Szent Grál legendája két évezredre tekint vissza, ugyanis a legenda szerint azonosítják azzal a kehellyel, melyből Jézus ivott az utolsó vacsora alkalmával és melyben Arimateai József fogta fel vérét a kereszten. Az azóta eltűnt Grál beépült a legendák sorába és elsősorban az Arthur-mondakörben kapott kiemelkedő szerepet, melyben igaz, becsületes, bátor, tisztaszívű lovagok jelképévé vált. A Grállal kapcsolatos mondákat már többször is feldolgozták, sőt a filmkészítők is merítettek belőle, mondjuk az Indiana Jones harmadik epizódjában.

Van azonban egy rendező, aki kétszer is kezébe vehette a szent, csodatévőnek tartott tárgyat, mégpedig az amerikai Terry Gilliam, a szokatlan humorú, igen eredeti látásmóddal rendelkező alkotó. Legelőször 1975-ben, amikor a Monty Python abszurd komédiacsapat tagjaként legendát teremtett a Gyalog galoppal, majd jó másfél évtizeddel később, amikor – immár pályafutása során először az angol gagmanek nélkül – készítette el a halászkirály legendájának egy sajátos, modern környezetbe átültetett változatát, melyben a ködös Albion helyett New York szmogtakarója alatt mesélte el a középkoritól teljesen eltérő, ám mégis nagyon sokban hasonlító szereplők történetét.

Jack Lucas (a remek Jeff Bridges) egy helyi rádióállomás nagymenő, öntelt, cinikus DJ-je egyik önigazoló, ostoba mondatában egy kétértelmű kijelentést tesz a nőkről. Nem is sejti, hogy egyik őrült hallgatója éppen az ő szavainak hatására kezd szörnyű ámokfutásba és lő le hét, véletlenszerűen az útjába kerülő embert. A tragédia tönkreteszi Jack életét és karrierjét: az állását vesztett rádiós lelkiismeret-furdalásában és depressziójában az alkoholba menekül, amely aztán néhány év alatt szép lassan a halál küszöbére kergeti. Már éppen arra készül, hogy egy hídról a mélybe vesse magát, amikor megtámadják és bár így is hasonló végkifejlet vár rá, egy váratlanul feltűnő, szemlátomást őrült, züllött figura, Parry (a mindig zseniális Robin Williams) megmenti az életét.

Jack összeismerkedik Parryvel és megdöbbenve hallja, hogy annak addigi, rendezett és boldog élete éppen aznap omlott össze, amikor az őrült ámokfutó az ő feleségét is lelőtte. Parry azóta az utcán tengődve, önmagát a Grál őrzőjének, Parsifal lovagnak képzelve él az utcán, hogy keresse a kelyhet és időről-időre megküzdjön a gonosz vörös lovaggal, azaz saját lelki fájdalmával és keserűségével. Jack – elsősorban lelkiismeretétől hajtva – csatlakozik hozzá, hogy egy valószínűtlen, a képzelet és a valós világ határán egyensúlyozó kaland során halászkirályként és Parsifalként elinduljanak a saját – talán a lelki gyógyulást és a feloldozást is jelentő – Szent Gráljuk kutatására…

Terry Gilliam kissé szürreális, álomszerű, humoros, egyszerre szórakoztató és művészi filmjeiben mindig remek kikapcsolódásra lel az ember, hiszen a rendező tökéletesen képes vegyíteni a Monty Pythont idéző abszurd humort, az érzelmes drámával, hogy azokat az egyéni látványvilággal egybe kovácsolva rendre maradandó alkotásokat hozzon létre. A halászkirály legendája sem lóg ki a sorból, hiszen szürreális képei, megkapó párbeszédei, szeretetteljes alakjai, remek színészei – a film öt Oscar-jelöltje között volt Robin Williams és a Jack videótéka-tulaj barátnőjét játszó Mercedes Ruehl, aki legjobb női mellékszereplőként megérdemelten meg is kapta a díjat – mind arra biztatnak, hogy a két főszereplő, kissé botcsinálta lovaghoz hasonlóan mi is rohamozzuk meg az életünkben hatalmas akadályokat jelentő magas várfalakat.

A halászkirály legendája modern lovagtörténetként ugyanazt teszi, mint amit a bolond az öreg királlyal: a nagyvárosi sötét erdőben bolyongó emberek számára kínál néhány nyeletet az érzelem, a humor, a lélek, a nemesség és egy kicsit az egészséges őrület éltető vizéből.

 (2004)

Terry Gilliam a Monty Python tagjaként és persze önállóan is különleges élményt nyújtó, egyedi mozikat készített - és reméljük, még jó darabig készít is! A zseniális Robin Williams-szel és a mindig remek Jeff Bridges-szel egyik legjobbja a furcsa, modern, kiüresedett világba helyezett Grál-legenda, ami ma még talán sokkal aktuálisabb, mint anno, harminc évvel ezelőtti forgatása idején...

Van egy bizonyos ürge, aki ha akarjuk, ha nem, az életben egyszer mindenképpen ellátogat hozzánk. Ha úgy gondolja, akkor kopogtatás nélkül betoppan, jól tarkón vág, aztán a vállára kap bennünket, majd köszönés nélkül lelép velünk, mert igencsak szorítja őt a munkaidő. Ha egy kicsit jobban ráér, akkor talán marad egy sakkparti erejéig is és nagyon-nagyon ritkán az is előfordul, hogy visszaüzen a munkahelyére: ne várják egy darabig, mert szabira ment. Körülnéz a mi egzotikus és furcsa világunkban, elmegy színházba, étterembe, beül a családi vacsoránkra és részt vesz az üzleti megbeszéléseinken, vagy egyszerűen csak elrabolja szeretett lányunk szívét. Ez a fickó nem más, mint a nagyhatalmú Mr. Joe Black, akit közeli és leendő ismerősei is egyaránt haláli pasiként jellemeznek.

Martin Brest ugyan eddig még csak hallomásból tudott róla, legújabb filmjében azonban mégis megpróbálkozott eme ismeretlen ismerős életre keltésével. Kitűnő színészei és munkatársai segítségével egy olyan alkotást teremtett, amely elkészülte után még a legfőbb Főnök is elégedetten nyújtózna el a hét utolsó napján. A Ha eljön Joe Black ugyanis egy filmremek, leginkább egy olyan boldog élethez hasonlítható, amely csak nagyon keveseknek adatik meg: hosszú, színes, tartalmas, érzelmes és lenyűgözően varázslatos.

Ha otthon, éjszaka, az ágyadban fekve furcsa suttogásra leszel figyelmes, nem valószínű, hogy az valamelyik viccelődő családtagodtól, hülyéskedő barátodtól, vagy esetleg a hallban rámoló betörőktől származik. Az esetek egy részében ugyanis a suttogó illető – a látszat ellenére – nagyon is komolyan gondolja, amit kimond. Mégpedig halálosan komolyan! William Parish (a megfelelő embert a megfelelő szerepre: Anthony Hopkins) nagyhatalmú, dúsgazdag üzletember először nem tudja mire vélni az életébe betolakodó, test nélküli hangot. Mivel feleségét a szívében még mindig gyászoló milliárdos éppen egy nagy jelentőségű vállalati fúzióval van elfoglalva, először csak furcsa hallucinációnak tartja a dolgot. Nemsokára azonban újra és újra megismétlődik a jelenség. A teljes és sikeres életet élő üzletember rövidesen ráeszmél: „valaki” hívatlanul bekopogtatott a mindennapjaiba és valószínűleg csak William Parrish legnagyobb értékével, az életével együtt szándékozik onnan eltávozni...

Susan (Claire Forlani), William kisebbik lánya, Allisonnal (Marcia Gay Harden), az apjuk hatvanötödik születésnapi partiját gőzerővel szervező nővérével ellentétben még nem állapodott meg egy férfi oldalán sem. Van ugyan egy gazdag, ambíciózus vőlegénye – aki történetesen a Parrish-cég egyik legnagyobb fejese –, de valahogy nem érzi  teljesen boldognak magát mellette. A sarki kávézóba betérve azonban összefut egy jóképű, érdekes fiatalemberrel (Brad Pitt, az őserő), aki történetesen egészen elbűvölő hatással van Susanre. A rövid, ám tartalmas beszélgetést követően kilépnek a kávézó ajtaján, majd bizonytalan érzéssel, de a szerelem apró szikrájával a szívükben elbúcsúznak – úgy tűnik, hogy a névtelen fiatalember mindörökre távozik Susan életéből...

William Parrish éppen a szerettei körében elfogyasztandó kellemes és ízletes vacsorára készül, amikor váratlanul vendéget kap. A könyvtárszobába siet, majd jó tíz perces tárgyalást követően egy szőke fiatalemberrel az oldalán tér vissza az ebédlőbe, a szimpatikus ifjút pedig némi huzavona után egy régi barátjaként, Mr. Joe Blackként mutatja be a családnak. A látszólag szégyenlős és a helyét kereső Joe-ról azonban nem árulja el, hogy ő valójában William Parrish legnagyobb és egyben legutolsó üzletfele, a bizniszben mindig precíz nagymenő: a Halál...

Martin Brest a Beverly Hills-i zsaru és az Éjszakai rohanás című vicces remekeivel jól elszórakoztatott bennünket, majd az Egy asszony illata érzelmes képsoraival (huáá!) egy számunkra láthatatlan világot mutatott meg. Most, amikor a Joe Black...-et rendezte, minden eddigi munkáján túllépett. Az élet és halál mezsgyéjén lavírozva, első osztályú alakításokat nyújtó színészeivel a háta mögött egy olyan tartalmas és minden másodpercével elragadó filmet varázsol a vászonra, amellyel csak nagyon ritkán találkozhatunk mostanában. Brest intelligens módon, finom humorral és iróniával meséli el nem mindennapi történetét és bár bő három órára kizökkent bennünket a mindennapjainkból, egy pillanatot sem vesz el az életünkből. Felkavar, felemel és elgondolkoztat - pont azt kínálja, amire a mi nyamvadt kis lelkünknek szüksége van.

Bár nap-mint-nap sírunk, kesergünk, nyavalygunk, ha Martin Brest filmjét végignézzük, a lámpák kigyulladása után a széksorok közt kifelé igyekezve még ha nem is mondjuk ki, de a szívünkben érezzük az Igazságot: ”Istenem, tényleg csodálatos dolog ez az Élet!” – és ezzel valószínűleg maga a Halál is egyet ért...      

 (1998, VOX)

A mai napon adja magát, hogy egy rendhagyó, furcsa, ám mégis szórakoztató, romantikus történetet elevenítsünk fel, amiben nem nagy meglepetésre az ifjonc Brad Pitt játssza a hősszerelmest. Annál furcsább, hogy a Halál szerepében rabolja el Anthony Hopkins lányának szívét. Martin Brest kellemes mozija még 1998-ban készült és igen nagy kár, hogy a rendező, aki olyan remekeket hozott össze, mint a Beverly Hills-i zsaru, az Éjszakai rohanás vagy az Egy asszony illata, a 2003-as Affleck-Lopez megabukta Gengszterrománc óta nem állt kamera mögé.

Egész kellemes érzés felütni a szekrény alján sárguló, jó húsz évvel ezelőtti Filmévkönyveket, hogy a régmúlt időkre visszaemlékezve az ember elcsodálkozzon a mai favoritokat – lásd: Star Wars-, Harry Potter-, Zsákos Frodó-filmek és blockbuster testvéreik – megszégyenítő sikerszérián, ahogy a Bud Spencer-Terence Hill páros duóban vagy csak á la natúr egymillió feletti nézőszámot produkálva minden egyes bunyójával hatalmas taslit zuhant az aktuális amerikai favoritok, szovjet honvédők és olasz-francia krimik tarkójára.

Ilyenkor felsejlik a 12 forintos – négy előadásra elegendő! – diákbérlet a hozzá ingyen társított Piedone Egyiptomban kártyanaptárral, a multiplex előtti monó hangrendszeren is szédületeset szóló maflások, a zseniális magyar szinkron tolmácsolta beszólások, a mindig élvezetes zene és természetesen az elnyűhetetlen – idén 74 (!), illetve 64 (!) éves – kettős szeretlek-is-meg-nem-is civódása. Mindezek elegendőek ahhoz, hogy az ember a huszadik tévésugárzás alatt is ugyanolyan remekül szórakozzon a Spencer-Hill mozikon, mint tette azt húsz évvel fiatalabban… és tegye azt most is, a valóban hiánypótló DVD-megjelenés alkalmával.

A görkoris szőke, Rosco (Terence Hill) és a rovott múltú szakállas, Doug (Bud Spencer) csupán pár órája ismerik egymást, ám e rövid idő alatt sem pihenve pár morcos kamionos fejére rántanak egy útmenti kocsmát, majd a meneküléshez használt böhöm rakterébe zárnak két zsarut, hogy aztán a helyi repülőtéren keveredjenek még nagyobb gubancba. A gyors olajra lépés reményében elcsaklizzák egy bizonyos Mr. Steinberg és Mr. Mason urak repülőjegyét, nem is sejtve, hogy ezzel a világ két legprofibb titkosügynökének bőrébe bújva President Ronald Reagen mosolygós képe előtt váljanak botcsinálta CIA-ügynökké.

Mivel pedig még a legfelsőbb vezetés sem kételkedik hitelességükben ez minden gond nélkül tökéletesen sikerül is nekik: hőseink nemsokára texasi császárokként robognak be Miamiba, hogy egy bizonyos K1 (Buffy Dee) nevezetű őrült és természetesen világuralomra törő milliárdos nyomán és nyakán taposva mentsék meg a világot a pusztulástól...

A Spencer-Hill páros egyik legutolsó közös produkciójában is a könnyed viccek és a súlyos ökölcsapások, a mogorva hümmögések és a kaján pimaszságok, az ütésálló gyomrok és a villámgyors pofonok a főszereplők. A Nyomás utána! az ellenállhatatlan főhősök hatalmas poénjain szárnyalva röppen be a vicces, laza klasszikusok sorába – kár, hogy Bud Spencer és Terence Hill a nyugdíj mellé ezidáig még egyetlen rangos szórakoztatóipari elismerést sem kaphattak. Pedig igazán kijárna nekik!

Sebaj, addig is... Forza Italiaaaaaaaaaaa!

 (2003)

Drága jó Carlo Pedersoli épp ma lenne 92 éves, de mindannyian tudjuk, hogy halhatatlan, csakúgy, mint kékszemű komája, Mario Girotti! Filmjeik megunhatatlanok - aki mást mond, az természetesen semmit sem ért a mozihoz - és nem csupán sziveszter- vagy húsvéteste, vagy akár egy hosszú hétvége bármelyik napján, hanem az év akármelyik napjának akármelyik pillanatában megnézhetőek! Emlékeim szerint ez az egyetlen kritika-ajánló, amit valamelyik vígjátékukhoz írtam, de azért jópár Spencer-Hill DVD-borító is van a repertoáromban...

Héé, na végre!

A Rob Roy és A rettenthetetlen csatajeleneteit látva már javában dörzsöltem a tenyerem az újabb látványos hőseposzokat várva.

Nemsokára azonban egy picinyeg csalódnom kellett, hiszen úgy tűnt, hogy mégsem a kard-kard elleni harcot bemutató hőseposzok, hanem a konyhakés-balta-halkampó kontra emberi hús variációt meglovagló gyilokfilmek árasztják el a mozikat. Tovább szomorított, hogy lazán lefújták az Arnie-Verhoeven duó kereszteshadjáratát, a Crusade-ot, illetve az, hogy szintén a homokba ásták a már leforgatott Banderas-filmet, A 13. harcost is. Szerencsére  mostanában újra örvendetes híreket hallani a hollywoodi kardkovácsok házatájáról – talán mégis lesz Crusade, lassan Antonio is belovagol a sivatagba, Ridley Scott pedig forgatja 100 millió dolcsiból készíti a Gladiátort –, tehát nem fog hiányozni az életünkből a jóöreg, ötvenes évek stílusában készült klasszikus kalandfilm sem.

Stephen Sommers – Maugli, a dzsungel fia; Kísértethajó – azonban vad hajrával megelőzte az összes vetélytársát és rohamtempóban dobozba vágta a saját maga, még tovább turbósított, enyhén horrorisztikus Indiana Jones-verzióját, A múmiát. A gyolcsos címszereplő aztán óriási meglepetésre különösebben nagy sztárok felvonultatása nélkül meghozta az idei év – a Mátrix utáni - második meglepijét: A múmia bevétele már a bemutató hétvégéjén egészen 45 millió dollárig szaladt!

Meg kell adni: teljesen megérdemelten... de mielőtt belekezdenék a dicséretek sorába, kapjuk elő az ásót és kukkantsunk egy kicsit az egyiptomi homok alá!

Imhotep (Arnold Vosloo, Lance Henriksen jobbkeze a Tökéletes célpontban), Osiris főpapja, a Holtak Õrzõje beleszeret Seti fáraó más ember számára érinthetetlen ágyasába, sőt, a nővel szövetkezve meg is öli az uralkodót. Ezért halálra ítélik, mégpedig nem is akármilyenre: megátkozzák, majd élve szarkofágba zárják, hogy élőhalottként rothadjon szűk sírjában az idők végezetéig.

Háromezer év telik el, 1925-ben járunk, a legendás ókori Egyiptom már csak lassan pusztuló romjaiban él tovább. Két kincsvadász csapat merészkedik be Hamunaptba, a Holtak Városába, ahol a legendák szerint nem csupán Imhotep, de a fáraók felbecsülhetetlen értékű aranykincse is valahol a föld alatt rejtőzik. Az egyik expedíciót az egykori légiós, a kemény harcosnak megismert Rick O’Donnell (két forgótáras pisztollyal a legjobb John Woo-stílusban: Brendan Fraser) vezeti, oldalán pedig a kissé habókos, de az ókori Egyiptom történelmében és nyelvében profi Evelyn Carnahan (Rachel Weisz), illetve annak szélhámos, de jópofa bátyja, Jonathan (John Hannah viccesebb, mint valaha) poroszkálnak. A természetesen náluk sokkal gátlástalanabb ellentáborban pedig három vagány amerikai kalandor, egy egyiptológus és Rick régi katonatársa, a hirtelen pálfordulásokra képes Beni (Kevin J. O’Connor) markolja meg a lapát nyelét.

A két csapat egymással rivalizálva lát neki a kincskeresésnek, rövid idő elteltével Rickék találnak egy szarkofágot, míg ellenfeleik némi emberáldozat árán a Holtak Könyvét és néhány antik edényt lelnek. A felfedezésnek azonban egyikőjük sem örülhet túl sokáig, hiszen megbolygatott sírjában kisvártatva megelevenedik az örök élőhalott létre kárhoztatott Imhotep mumifikálódott teste - és az emberiségre a végítélet sötét árnya borul...

Szóval, ott hagytam abba, hogy elismerés és dicséret! Elsősorban Stephen Sommersnek, aki amellett, hogy szórakoztató és izgalmas módon rendezte meg a filmet, még a forgatókönyvet is ügyesen ápolgatta. Sztorijában ugyan van néhány apróbb logikai bukfenc, de összességében véve igen lendületes és fantáziadús módon tálalta a kincskeresők történetét. Bár nagyjából a film közepe táján tűnik csak fel a múmia, addig sem unatkozunk, hiszen a főhősök kalandjai mindvégig lekötik a figyelmünket. A kitalált karakterek elsőosztályúak, a színészek - elsősorban Fraser, Hannah és O’Connor - remekül játsszák el őket; hőseink látványos kalandokon és látványos díszleteken verekszik keresztül magukat és akármennyire is izgalmas és rémisztő egy jelenet, a filmkészítők megtalálják a módját, hogy mindig egy-egy jól kitalált viccel vagy képi poénnal oldják a feszültséget. Hát, a vizuális trükkökkel kapcsolatban elég három betűt leírnunk: ILM. George Lucas komputermágusai ismét csodát műveltek: A múmiában végzett munkájuk során nem okozott gondot nekik a lélegzetelállító, ókori Egyiptom megjelenítése, de ugyanígy biztos kézzel készítettek el egy hatalmas, misztikus homokvihart, egy rohamozó szkarabeusz-sereget és a mai Egyiptomot sújtó tűzesőt és sáskajárást is. Leginkább azonban a múmiák terén remekeltek: Imhotep foszladozó, majd lassan emberi alakot öltő teste, illetve az O’Connellékre támadó további múmiák már most megérnének egy Oscar-jelölést.

Persze gyanítható, hogy George Lucas fiai nem vetették be minden új ötletüket: a többit ugyanis valószínűleg az egy-két éven belül elkészülő negyedik Indiana Jones-kalandra tartogatják.

Soha rosszabbat! A múmia, az újra feléledő kalandfilmek egyik első előfutáraként jó magasra tette a lécet - remélhetőleg azonban e tökéletes kikapcsolódást nyújtó kincskeresés után a szintén nekirugaszkodó újabb vetélytársak még feljebb tornázzák azt.

 (1999)

Brendan Fraser - egy időre - a klasszikus múmia-sztori vicces, akciós újrájával lett sztár, aztán az elmúlt években sajna eltűnt, hogy jövőre a Batgirl mozi gonoszaként támadjon fel. Ez az 1999-es mozi friss vért csepegtetett az Indiana Jones utáni kalandfilm-világba, a folytatása világszerete ismertté tette Dwayne Johnson nevét, ám a harmadik rész - pláne, Tom Cruise négy évvel ezelőtti re-re-rebootja - már nem durrant akkorát. Az "eredeti" azért még mai is humoros és szórakoztató...

DreamWorksék nagyon belekapcsoltak!

A Spielberg-Katzenberg-Geffen triumvirátus tentája még meg sem száradt a megacéget életrekeltő szerződésen, amikor a családi film részleg emberei, az animátorok vezetésével teljes mellbedobással hozzá is kezdtek a szórakoztatásban új dimenziókat feszegető terveik megvalósításához. Elő az egérrel és a grafittal! – felkiáltással a monitorok és a rajzlapok elé vetették magukat, hogy megmutassák a Disney-nek – ahonnan egyébként nem sokkal korábban Jeffrey Katzenberget radírozták ki –, nem csupán Walt bátyó lurkói, de Steven papa gyerkőcei is többet tudnak a krikszkrakszolásnál! Éjt nappallá téve izzott a papír és az egérpad sok-sok hónapon keresztül, mígnem ez év második felére megszületett a két nagy mű: a klasszikus rajzstílusban készült Mózes-sztori, a lenyűgöző képi világú Egyiptom hercege, valamint a Toy Story után a világon másodjára teljes egészében digitálisan életre keltett Z, a hangya.

Az utóbbi években megszokhattuk, hogy New York elsőszámú neurotikusa és legsötétebb – szarukeretes – szemüvegén át bámuló pesszimistája, Woody Allen minden egyes filmjéhez képes csokorba gyűjteni a filmgyártás nagymenőit. Általános kép, hogy az elérhetetlen ég tízmilliókat bezsebelő csillagai térden állva könyörögnek az éppen klarinétjét bizgető viccmester ajtaja előtt, hogy egy rövid szerep és rongyos párszáz dolcsi erejéig szerepelhessenek valamelyik filmjében. Most azonban új oldal kezdődik az Allen-albumban, hiszen az önmagát jelentéktelennek tartó, Z-4195 nevet viselő, pszichiáterhez járó kishangyát éppen az önmagát jelentéktelennek tartó, pszichiáterhez járó emberke, Woody Allen kelti életre – az angol nyelvű eredetiben.

Z sorsa már a születését követő percekben eldőlt. Mivel nem rohamsisakot tettek a fejére, hanem egy csákányt adtak a kezébe, végérvényessé vált, hogy a hangyaboly egy-a-millióból kategóriába tartozó napszámosaként fejti a talajt a társadalom legnagyobb épülésére. Ennek megfelelően Z nem igazán van megbékélve a sorsával. Éppen legjobb haverjával, a széles felsőtestű katonával, Weaverrel (nem más, mint Sly Stallone!) iszogat a bárban, amikor egy kis kikapcsolódásra várva, álruhában betoppan a boly második hölgye, Bala hercegnő (Sharon Stone erotikus hangján) és rövid beszélgetés után táncba elegyedik főhősünkkel. Persze nemsokára kitör a tömegbunyó és Z elszakad a hercegnőtől, de addig fűzi Weavert, míg az ideiglenesen szerepet nem cserél vele.

És másnap kezében fegyvert szorongatva, hevesen dobogó szívvel a hadsereg díszszemléjén Z a hercegnő felé integetve menetel el Bala emelvénye előtt - egyenesen a háborúba, ahol a hangyahadsereg a vérszomjas termeszek ellen indul bátor rohamra... Isten veled, Z...?!

Annak ellenére, hogy a Z, a hangya animációs film, az utóbbi évek gyakorlatának megfelelően nem elsősorban a kisebb korosztály számára készült. A történet nagyjából követi a „csóró srác beleszeret a gazdag lányba és megmenti a világot” színezetű sémát, de minden másban a felnőtteket veszi célba  elvégre melyik lurkó tudna igazán jót nevetni a Ponyvaregény táncparódiáján vagy Woody Allen fanyar humorán? A számítógépes grafika ismét a csúcsokat döngeti: elképesztően látványos a gigantikusnak tűnő boly, valamint a hangyaszemszögből látható kinti világ megjelenítése; szuper a különböző szereplők eredeti hangjának megfelelő karakterek kidolgozása (pl.: Gene Hackman, mint gonosz tábornok; Christopher Walken, mint hidegvérű ezredes; Danny Glover, mint közkatona; illetve a darázsként szereplő Dan Aykroyd vagy a királynőt megszólaltató Anne Bancroft) és egészen fantasztikusak a hangya-termesz csata Csillagközi inváziót is lepipáló akciójelenetei is.       

A Z, a hangya rendkívül vicces és aranyos, de valószínűleg nem vonz majd annyi kissrácot, mint a Toy Story. Azok a felnőttek azonban, akik végignézik, biztos, hogy nagyon szórakoztató másfél órát töltenek majd az apróságok világában – persze ahhoz az is kell, hogy Z- t Kern „Woody” András szinkronizálja!

Ja,  A Nagy Kupola szégyene kapcsán azért Lőrincz L. László is megpróbálkozhatna egy plágiumperrel. Hátha bejön!

(1998, VOX)

Woody Allen a hangyabolyban! Ma már a technikai fejlődés jócskán túlhaladta a DreamWorks egyik első filmjének animációját, de még mindig szórakoztató kaland - elsősorban neurotikus hangya főhőse miatt. Ja, igen, a Wyatt Earp-kritikánál kihagytam, de a Z is beletartozik a duplázós sztorik csoportjába, hiszen vele csaknem egy időben mutatta be a Disney az Egy bogár élete hasonlóan kellemesen családi animációját.

Quentin Tarantino ezidáig csupán három saját nagyfilmet rendezett – plusz egy epizódot a Vészhelyzetből, meg egy részt a négy történetből álló Négy szobából –, de mégis a filmtörténet egyik legnagyobb egyéniségeként tartják számon. Több forgatókönyve – Tiszta románc, Született gyilkosok, Alkonyattól pirkadatig – került már vászonra és producerként vagy színészként további filmek elkészítésénél is szerepet vállalt.

A kiugrást jelentő Kutyaszorítóban, majd a világhírnevet hozó Ponyvaregény után Tarantino 1997-ben megrendzte a Jackie Brownt, amelyet azonban most az egyszer nem saját forgatókönyve, hanem a legendás krimiíró, Elmore Leonard (Szóljatok a köpcösnek!) regényéből vitt vászonra. Ebben a filmjében – csakúgy, mint a korábbiakban – hemzsegnek a jobbnál-jobb színészek, akik szinte minimálbérért is vállalták, hogy Tarantino kamerája elé álljanak.

Jackie Brown (a nagy visszatérő, a hetvenes évek fekete filmjeinek sztárja: Pam Grier) stewardessként dolgozik, ám mivel nem túlságosan jól keres, némi pénzcsempészéssel próbálja kiegészíteni a fizetését. Éppen az aktuális, többtízezres összeget hozza át az Államokba, amikor egy ügynök és egy rendőr (Michael Keaton) le nem kapcsolja a reptéren. A két férfi a börtön helyett alkut ajánl a nőnek: segítsen elkapni a megbízóját, a fegyverkereskedő Ordellt (Samuel L. Jackson) és akkor szabadon elmehet. Jackie megegyezik velük, de megpróbálja a saját javára fordítani a helyzetet. Egy idősödő óvadékügynök (még egy nagy visszatérő: Robert Forster) segítségével merész tervet barkácsol, amelyben megpróbálja egyszerre kijátszani a törvény két oldalán állókat. Az egyéni akció tétje kereken ötszázezer dollár, amit a mexikói határon kell átcsempészni.

A dolog azonban még annyiban bonyolódik, hogy belép a képbe Ordell nehéz felfogású haverje Louis (Robert De Niro zseniálisan hozza a mindig egykedvű figurát), valamint barátnője, a saját, egyéni érdekeit néző Melanie (Bridget Fonda) is.

A pénz megkezdi útját az államhatáron keresztül, azonban azt persze nem áruljuk el, hogy jónéhány csűrcsavar után kinek a zsebében lel végső nyugalomra...

Az egyénien „tarantinós” filmben minden színész a legjobb formáját hozza, mellette pedig jól szórakozhatunk a megszokottan magas színvonalú párbeszédeken is, amelyeket a rendező egyéni történetmesélési stílusa tesz teljessé.

A Tarantino-életmű harmadik epizódját május 6-tól láthatják a mozinézők a balassagyarmati Madách Filmszínházban.

 (1999, Nógrád Megyei Hírlap)

Quentin Tarantino már az első filmjeivel is igazi rendező ikonná vált, bár szerintem a Jackie Brown inkább a "gyengébb" filmjei közé tartozik - ha a mozijaira egyáltalán rá lehet ezt mondani, bár nekem a Grindhouse Halálbiztos epizódja sem a csúcsok-csúcsa. Bármit is mond, azért remélem, még nem hagyja abba a filmkészítést és jópár évig szórakoztat bennünket zseniális agymenéseivel...

Meg kell, hogy mondjam őszintén, Atom Egoyan neve már eddig is ismerősen csengett a fülemben, de nem azért, mert túl mélyen ástam volna magam a filmográfiájába. Egyszerűen azért volt ismerős, mert egy ennyire nem hétköznapi nevet könnyen megjegyez az ember. Gondoltam, ez az Egoyan valami lila ködbe burkolózott elvont agyú művészalkat lehet, aki alig érthető remekekkel bombázza a diplomásokat. Hááát, az Eljövendő szép napokat végignézve rá kellett jönnöm, hogy hatalmasat tévedtem! Ez az Atom Egoyan tényleg tud valamit!

Utánaböngésztem: a kairói származású 39 éves filmes már több, mint húsz mozit tudhat a háta mögött és valóban univerzális pasas: ír, rendez, vág, producerkedik, színészkedik és olykor még gitárpengetésre is adja a fejét. Emellett pedig filmjeivel több tucatnyi különböző díjat vihetett haza a nappaliba. Hogy csak az Eljövendő szép napoknál maradjunk: a film elnyerte a Cannes-i filmfesztivál nagydíját, Egoyant pedig Oscarra jelölték rendezőként és forgatókönyvíróként egyaránt, persze nem is szólva a különböző független filmes díjak és fesztivál-elismerések újabb garmadáról

Egoyan tényleg ennyire jó lenne? Amikor az Eljövendő szép napok utolsó jeleneténél kivilágosodott a nézőtér és a székemen ülve kissé megtépázott érzelmekkel elmerengtem a látottakon, akkor felötlött bennem: ez a pasas tényleg ott van a legjobbak között! Hogy miért is?

Mitchel Stephens (a remek Ian Holm, aki nemsokára A Gyűrűk Urában lesz majd látható) az amerikai ügyvédek mintapéldánya: agresszív, pénzhajhász és a munkáján kívül szinte semmi más nem érdekli. Stephens egy vidéki kisvárosba érkezik, ahol nem csupán az utcákat lepi be a hó, de a lakosok szíve is hideg, ugyanis egy nemrégiben történt szörnyű, több vétlen kisgyerek életét követelő buszbaleset vet árnyékot a közösségre. Stephens – akit egyébként saját magánéletének démonai is kísértenek – az egyik család kérésére sorra járja az áldozatok szüleit és ékes szónoklattal megpróbálja őket rávenni arra, hogy közös összefogással pereljék be a buszt gyártó céget, az útmenti szalagkorlátot felállító vállalatot, a havat, a jeget és talán még az Úristent is, hátha ki lehet sajtolni belőle néhány százezer dollárt.

Ahogy Stephens végigjárja a családokat, szokatlan és érdekes karakterekkel ismerkedünk meg: bár első pillantásra mindenki átlagos amerikai polgárnak tűnik, a többségük életében vannak fekete árnyoldalak, amelyek új megvilágításba helyezik az eseményeket és a szereplőket.

Összetett, klasszikus értelemben vett filmsztoriról nem beszélhetünk, Egoyan ugyanis az időben előre-hátra ugorva apró darabkákból illeszti össze a történetet. Ez a zseniális benne, ahogy az egymás mellé szabálytalan sorrendben rakott darabok végülis egy komplett sztorit, amellett pedig több összetett emberi és lélektani portrét vázol fel és ezzel ezernyi kérdés feltevésére készteti a nézőt. Vajon tényleg baleset történt vagy a buszvezető a hibás? Terhel-e egyáltalán felelősség bárkit is? Végülis per lesz a dologból? Vagy minden marad a régiben és csak a halott gyermekek emléke kísért majd az elmékben? Stephens, az események tulajdonképpeni mozgatója vajon meg tud-e küzdeni a saját démonaival? És a többiek, a kisebb-nagyobb bűnöket magukkal cipelők?

A film legutolsó jelenetében persze mindezekre választ kapunk. Azt hiszem, érdemes Atom Egoyan nevét feljegyezni: egy kiváló szereplőgárdával, egy remek operatőrrel és zeneszerzővel a háta mögött nagyon nehezen emészthető, de zseniálisan jó filmet készített!

 (1999, VOX)

Atom Egoyantól nem sok filmet láttam - a másik, ami nagyon tetszett a 2015-ös Emlékezz! -, de az Eljövendő szép napok annak idején nagyon tetszett annak ellenére, hogy a kollégák közül többen is fanyalogtak rajta. Lassan újra elő kellene venni, hétha most más szemmel nézném...

Na, emberek, ismét itt van egy srác, aki csaknem két órán keresztül sprintelget árkon, bokron, csatornán, háztetőn és minden más, leküzdendő akadályt jelentő terepobjektumon keresztül. Nem-nem, szó sincsen Harrison Fordról, hiszen ő már egy pár éve rendesen kilihegte a tüdejét – sőt: nemrégiben a terepfutás nyújtotta örömöket kihasználva, hat nap és hét éjszaka tartó intenzív trópusi edzésen is részt vett. A mi emberünk, aki karikába szedi a lábait, mint a Kengyelfutó gyalogkakukk éppenséggel nem is fehér bőrű. Nos, ha a következő tipp Wesley Snipes lenne, akkor ez megint mellé ment, hiszen Wesley mostanában nem menekül, hanem üldöz, mégpedig az éjszaka szivornyázó vámpírjait.

A mi black boyunk, aki ügyesen bukfencezve próbál kikerülni a célkeresztből, régi jó akciódús ismerősünk: Will Smith, aki immárom másodjára indul bevetésre a producer, Jerry Bruckheimer kasszáját apasztva. Bruckheimer – aki akkoriban  a már a túlvilágon filmezgető Don Simpsonnal közösen fedezte fel az ex-Fresh Prince-t – már kilencvenötben pisztolyt nyomott Will markába a Bad Boys-ban most, a fiatal sztár karrierjének egyre fényesedő egén újra a kamera elé lökte a srácot, hogy az „ACTION!”-felkiáltás után egy szál hófehér fürdőköpenyben pörköljön az üldözői elől.

Kéz felemel, fül hátrasimul, láb kipörög és máris loholhat a főhős keresztül-kasul a tájban. Hé, gyerünk, fickók, csípjük el a közellenséget!

Robert Clayton Dean (Will), a sikeres, boldog házasságban élő ügyvéd tulajdonképpen nem is tehet semmiről. Ő csak egy puccos, ám rendkívül dekoratív (!) fehérnemű üzletbe tér be, hogy valami szexi rucival lepje meg az asszonykáját. Ám még hozzá sem kezd a bugyik áttanulmányozásához, amikor váratlanul berobban oda egy ezer éve nem látott ismerőse, mond valami összevisszát, majd továbblohol, hogy a hosszúkabátos, fegyveres pasasok elől menekülve egy elcsórt biciklivel egyenesen egy bazinagy teherautó elé pedálozzon.

Deant marhára meglepi a dolog, ám csak furcsa véletlennek tartja a fickó haláli belépőjét, egészen addig, amíg körülötte is furcsa dolgok nem kezdenek el történni. A kormány emberei tűnnek fel egyre sűrűbben a köreiben, aminek pedig egyetlenegy oka van, bár Deannek halvány fogalma sincsen róla. A nagy mozgolódás háttere: Thomas Reynolds (az örök gonosz: Jon Voight), magas rangú nemzetbiztonsági góré ugyanis megöletett egy képviselőt, ám azt a teherautó alatt elhalálozott ex-Dean-ismerős – aki egyébként természetbúvár – véletlenül videóra vette. Mivel így tutibiztos bizonyíték lenne Reynolds ellen, annak emberei mindent elkövetnek a kompromittáló anyag visszaszerzéséért. Mivel a felvétel szerintük már Dean tulajdonában vannak, ezért a sztárügyvéd nyomába erednek; főhősünk aztán ennek következtében igencsak kényelmetlenül érzi magát, mivel alig győzi menteni az irháját a főgonosz felettébb tettre kész emberei elől. Egyetlen reménye egy titokzatos Brill nevezetű fickó (mint később kiderül: Gene Hackman), aki talán segítségére lehet a neve tisztára suvickolásában és persze az életben maradásban...

Tony Scott, a hasonlóan vizuális beállítottságú Ridley Scott (A nyolcadik utas a halál, Szárnyas fejvadász, Fekete eső, 1492 - A Paradicsom meghódítása) tesója már sokadjára dolgozott együtt Jerry Bruckheimerrel – és már ismételten százmillió dollár feletti összeget csempésztek ki a mozinézők zsebéből. A Top Gun, a Beverly Hills-i zsaru 2., a Mint a villám, a Crimson Tide - Az utolsó esély után most A közellenség esetében is éjjel-nappal számolgathatják az asztalukra került zöldhasú kötegeket. Will Smith rohanós filmje nem több és nem kevesebb, mint eddigi akciófilmjeik: egy látványos, feszült, rengeteg trükköt felvonultató parádé, amelyről első pillantásra látható, hogy profi szakemberek keze alatt csiszolódott. Bruckheimer tapsikolhat örömében: tavaly nyári megabombája, az Armageddon (több mint 460 milla világszerte!!) után Will Smith nem hiába rohangászott 42-es alsógatyóban a csatornában – tuti, hogy mifelénk is jónéhányan elcsoszognak majd a kedvéért a moziba...

Tony Scott - bátyjához, Ridley-hez hasonlóan - a brit reklámfilmes szakmából indult és onnan lett nemzetközi elismertségű hollywoodi filmrendező. Mozijainak gyors akciói, penge tempójú vágása, fényei, színei, különleges látványvilága az egyik legegyedibb direktorrá tették. Fivérével ellentétben sosem volt művészember, inkább nagyon profi iparos, aki újfajta látványt teremtett a szakmában - képileg talán Michael Bay hasonlítható hozzá a leginkább. Nagy kedvencem volt, nagyon értette a szakmát és a stílust, amiben mozgott, kár, hogy korán távozott - készíthetett volna még nekünk jópár látványos mozit...

 (1999)

Figyelem! Ülőgumókat edzeni!

Röpke három erejéig Kevin Costner újra itt van velünk és vadnyugati porfelhőbe burkolózva ismét belovagol az életünkbe. A Farkasokkal táncoló díjesős, szakmai és anyagi diadala után tucatnyi sztárral az oldalán fegyvert ropogtat a 65 milliós Wyatt Earp cimű filmben.

Lawrence Kasdan filmrendező – aki már a tíz év előtti Silveradoban is együtt dolgozott Costnerral –, most elkészítette a békebíró életét bemutató saját, egyéni koncepcióját. Igaz, a kilencvenes évek elején feltámadó westernhullám már apadóban van – mi még nem láttuk a horrorfenegyerek Sam Raimi Gyorsabb a halálnál című filmjét Gene Hackmannel és Sharon Stone-nal –, de Wyatt Earp életét már két alkotásban is feldolgozták.

Megvallom őszintén, sohasem voltam egy coltos fajta és a Vadnyugat történetét is csupán Lucky Luke és a Dalton fivérek összecsapásaiból ismerem, ezért hirtelenjében nem is tudtam, hogy ki volt a fent említett revolverhős, akit Kurt Russell és Kevin Costner is más filmben és másképpen alakított. Az tény, hogy az anyagiakat figyelembe véve az előbb piacra dobott Tombstone – A halott város többszörösen lekörözte a Wyatt Earp című epikus legendaromboló alkotást. Hiába a kritikusok dicsérő véleménye és az Owen Roizman operatőr által begyűjtött Oscar-jelölés, a Kasdan-Costner duó tálalta történet nem tartozik a százmilliós forgalmú megasikerek közé.

De semmi baj! Aki annak idején élvezettel ülte végig Sergio Leone westernjeit és hosszú percekig mélázott Ennio Morricone hangulatkeltő zenéjén, miközben két magányos hős az örökkévalóságon keresztül állt egymással szemben – a Wyatt Earpben sem fog csalódni.

A hosszú sztoriba sok minden belefért. Az eddig forgatókönyvíróként is sikeresen működő Lawrence Kasdan (Frigyláda…, A Birodalom visszavág, A Jedi visszatér) a társirónak maga mellé vett Don Gordonnal valószínűleg álmatlan éjszakákon keresztül dolgozta fel a marshall, testvérei és Doc Hollyday kalandos életét. Mindennek utánanéztek, legyen az legenda szóbeszéd vagy igaz történelmi tény és így nem csupán a híres-hírhedt O.K. Corral-i pisztolypárbajt, hanem Wyatt Earp fiatalkorát, marshallá válásának előzményeit, sőt a leszámolás utáni eseményeket is bemutatják.

Wyatt-et, mint vagány postakocsist ismerhetjük meg először, majd a többségében férfiakból álló és a nőket csupán kiegészítőként tartó Earp kompánia életét láthatjuk. Kiderül, hogy az ifjú Wyatt – még bajusz nélkül – felesége halála miatt jó néhány évre lecsúszott piássá válik, majd magát összeszedve bölényvadászattal és az értékes bőrök eladásával foglalatoskodik.

A részletes cselekményvezetés és a szereplők bemutatása miatt a Clanton banda elleni véres leszámolás csupán a film második felében kap szerepet. Tombstone-ba, az arizonai városkába érkeznek meg az Earp testvérek, hogy letelepedve és jó pénzt keresve békésen éldegéljék az életüket. De az Ike Clanton által vezetett törvényen kívüliek bandájának sorozatos balhéi arra kényszerítik Wyatt-et, hogy ismét felvegye a fegyvert és fellépjen az erőszak ellen. Kis csapatához társul még a tüdőbeteg Doc Hollyday – Dennis Quaidet láthatjuk vagy húsz kilóval soványabban a remekül eljátszott szerepben.

Az ellenfél azonban nem hagyja magát és támadásaival egyenesen a törvényvédő családot veszi célba. Ezek után pedig elkerülhetetlen lesz a nyílt összecsapás, ami számtalan áldozatot követelve vérbe és lőporfüstbe borítja Tombstone-t.

Costner és Quaid játékán kívül seregnyi színésztársuk alakítása az, ami feledteti a terjengős mű lassúbb pillanatait. Gene Hackman (az idős családfő szerepében), Michael Madsen, Jeff Fahey, Jobeth Williams, Bill Pullman, Isabella Rossellini és társaik jópár percet dobnak fel tehetségükkel.

A rendező szakított a klasszikus, idealista amerikai westernnel, az egysíkú „csak jó”, „csak rossz” sémával és összetettebben ábrázolta figuráit. Wyatt Earp is egy ilyen személy: a törvényt önhatalmúlag betartató szerencsevadász, a családjáért – elsősorban fivéreiért – mindig áldozatot hozó, de agresszív revolverhős. Egy ellentmondásos alak, aki a mai, modern westernben nyerte el az őt megillető helyet.

Elvégre az is gyilkosnak számit, aki a törvény nevében öl – hiába menti fel őt jelvénye a büntetés alól!

 (1995, Cinema Videó Plusz)

Vannak olyan időszakok, amikor Hollywoodban kis eltéréssel hasonló témát, eseményt feldolgozó mozik kerülnek a vászonra. Természetesen ez mindig a teljes véletlen és nem a "Hé, Johnny, ez egy tök jó alapötlet, a jog nem védi, csórjuk el, mi jobban megcsinálnánk" műve, hiszen bárkinek az eszébe juthat teljesen véletlenül ugyanaz vagy hasonló sztori! Így volt ez annak idején a Deep Impact - Armageddon, a Támadás a Fehér Ház ellen - Az elnök végveszélyben vagy a Robin Hood és a Robin Hood, a tolvajok fejedelme esetében is. Kevin Costner egyik legnagyobb sikere után még egyszer belenyúlt egy hasonló duplába, amikor Wyatt Earpként épp Kurt Russell Tombstone-jával kelt pisztolypárbajra. A férfias bajuszok filmjei közül kommerszsége ellenére nekem az utóbbi tetszett jobban, ám a vadnyugati igazságosztó Costner mozija sem volt rossz, bár hosszúságát és lassú történetmesélését sem tudta feledtetni a benne szereplő vagy kéttucatnyi nagy név sem...

Fusd újra, Sam!

Ebben a hónapban már a második macho man csépelte feketelelkű ellenfeleit a mozikban.

Először a copfjától megszabadított Steven Seagal konyhafőnöki minőségében mentette meg a Missouri csatahajó komplett legénységét és a világot a psuztulástól, most pedig Kean-Claude Van Damme osztott ki néhány pofont és csókot az őket megillető helyekre. (Sajna, ez esetben klasszikus ugró-forduló rúgásairól le kellett mondanunk.)

A hollywoodi mozigépezet ismét beindult, szépen bizonyítva az utóbbi évek felfogását: végy egy felkapott forgatókönyvírót – lehetőleg kétmillió dollár feletti összegért –, egy meglehetősen jópofa sztárt, aki ért a bunyóhoz is, valamint csődíts össze egy stábot. Aztán rázd össze az egészet, utána hagyd, hogy csinálják a dolgukat!

Nagyjából ez történhetett a Hiába futsz! című film esetében is. Az Elemi ösztönös Joe Eszterhas nem bonyolította halálra a cselekményt, marardt a jó öreg, ezerszer bevált amerikai pionírsztorinál.

Clydie, a határozott özvegy (Rosanna Arquette) egyedül neveli kisfiát és –lányát egy festői völgyben. Sajnos nem éppen gondtalanul, ugyanis egy gonosz, kövér ingatlanos némi rábeszéléssel és valamivel több erőszakkal megpróbálja őt eltávolítani onnan, szupermodern lakótelepeinek leendő területéről.

Szerencsére, az éppen rabszállító autóbuszból szökött Sam Gillen (Van Damme) a legjobb pillanatban lép ki sátrából és lesi meg a fiatalasszonyt fürdőzgetés közben.

Nosza, belép a házba és a sótartót magához ragadva visszatér búvóhelyére. De nem észrevétlenül, ugyanis Clydie fia, Mookie (Kieran Culkin, Macaulay öccse) kiszúrja, de élményeire hagyatkozva E.T-nek hiszi. Másnap éjszaka azonban tisztázódik a dolog és mielőtt Sam észbe kaphatna, egy szintén éjjeli mentőakció után az özvegy lakásában, majd nem sokkal később hálószobájában találja magát. Mivel a hely kötelez, muszáj mentőangyallá előlépnie és felvenni a harcot a gonoszokkal. Hát ennyi.

Persze, Sam közben elpáhol jónéhány rosszembert, veszettül – és elég jól – motorozik az úttalan utakon őt üldöző zsaruk elől, szomszédot és lovakat ment a lángoló pajtából és lassan-lassan kiépíti űj családi kapcsolatait is.

De amitől Jean-Claude Jean-Claude, na éppen az hiányzik a filmből. A nézők csalódására meglehetősen kevés a tőle eddig megszokott csihi-puhi és sajnos ez a fajta mozgáshiány nem ellensúlyozódik a főhős arcvonásain. És ez baj. A napfény szépen tör be az elfüggönyözött ablakon és a pajta deszkafalán, de az egész semmit sem ér, ha Van Damme egy szerelmes Terminatorként heverészik az ágyon.

A film persze ettől függetlenül is siker lesz, de ez már csak így van. Technikai megoldásai, beállításai egyébként nem rosszak – főleg a busz borulásának jelenete –, de a látványos képsorok csak másfél óra ürességet takarnak. Még nem tudni, hogy Jean-Claude legújabb produkciója, a Tökéletes célpont lovesztoriként vagy akcióként fog-e funkcionálni, de azt mondják, a spárgakirály hosszú hajjal cukibb, mint valaha. Neki ennyi is elég. 

Addig is, színésznek meg itt van De Niro és Nicholson. Idősebbek, nem olyan jóképűek, de akárkit eljátszanak.

(1993, nem jelent meg)

Sosem voltam nagy Van Damme-rajongó , bunyóban mindig a távol-keleti, kínai, Hong Kong-i, japán és nem az amerikai filmeket kedveltem. Bár Jean-Claude a fénykora letűnte után, elsősorban azért, mert ironikusan tekint már magára - lásd: JCVD például - szimpatikusabbá vált, azért messze van attól, hogy a már nagypapakorú Jackie, Samo vagy Yuen helyére léphessen. Ez a majdnem két évtizede forgatott filmje is tipikus példája az akcióközépszernek - és még az akkor ifjú és szépséges kedvenc, Rosanna Arquette sem menti meg. Ja, igen, Jean-Claude éppen ma 61 éves! Boldogot az öreg harcosnak!