Na, emberek, ismét itt van egy srác, aki csaknem két órán keresztül sprintelget árkon, bokron, csatornán, háztetőn és minden más, leküzdendő akadályt jelentő terepobjektumon keresztül. Nem-nem, szó sincsen Harrison Fordról, hiszen ő már egy pár éve rendesen kilihegte a tüdejét – sőt: nemrégiben a terepfutás nyújtotta örömöket kihasználva, hat nap és hét éjszaka tartó intenzív trópusi edzésen is részt vett. A mi emberünk, aki karikába szedi a lábait, mint a Kengyelfutó gyalogkakukk éppenséggel nem is fehér bőrű. Nos, ha a következő tipp Wesley Snipes lenne, akkor ez megint mellé ment, hiszen Wesley mostanában nem menekül, hanem üldöz, mégpedig az éjszaka szivornyázó vámpírjait.

A mi black boyunk, aki ügyesen bukfencezve próbál kikerülni a célkeresztből, régi jó akciódús ismerősünk: Will Smith, aki immárom másodjára indul bevetésre a producer, Jerry Bruckheimer kasszáját apasztva. Bruckheimer – aki akkoriban  a már a túlvilágon filmezgető Don Simpsonnal közösen fedezte fel az ex-Fresh Prince-t – már kilencvenötben pisztolyt nyomott Will markába a Bad Boys-ban most, a fiatal sztár karrierjének egyre fényesedő egén újra a kamera elé lökte a srácot, hogy az „ACTION!”-felkiáltás után egy szál hófehér fürdőköpenyben pörköljön az üldözői elől.

Kéz felemel, fül hátrasimul, láb kipörög és máris loholhat a főhős keresztül-kasul a tájban. Hé, gyerünk, fickók, csípjük el a közellenséget!

Robert Clayton Dean (Will), a sikeres, boldog házasságban élő ügyvéd tulajdonképpen nem is tehet semmiről. Ő csak egy puccos, ám rendkívül dekoratív (!) fehérnemű üzletbe tér be, hogy valami szexi rucival lepje meg az asszonykáját. Ám még hozzá sem kezd a bugyik áttanulmányozásához, amikor váratlanul berobban oda egy ezer éve nem látott ismerőse, mond valami összevisszát, majd továbblohol, hogy a hosszúkabátos, fegyveres pasasok elől menekülve egy elcsórt biciklivel egyenesen egy bazinagy teherautó elé pedálozzon.

Deant marhára meglepi a dolog, ám csak furcsa véletlennek tartja a fickó haláli belépőjét, egészen addig, amíg körülötte is furcsa dolgok nem kezdenek el történni. A kormány emberei tűnnek fel egyre sűrűbben a köreiben, aminek pedig egyetlenegy oka van, bár Deannek halvány fogalma sincsen róla. A nagy mozgolódás háttere: Thomas Reynolds (az örök gonosz: Jon Voight), magas rangú nemzetbiztonsági góré ugyanis megöletett egy képviselőt, ám azt a teherautó alatt elhalálozott ex-Dean-ismerős – aki egyébként természetbúvár – véletlenül videóra vette. Mivel így tutibiztos bizonyíték lenne Reynolds ellen, annak emberei mindent elkövetnek a kompromittáló anyag visszaszerzéséért. Mivel a felvétel szerintük már Dean tulajdonában vannak, ezért a sztárügyvéd nyomába erednek; főhősünk aztán ennek következtében igencsak kényelmetlenül érzi magát, mivel alig győzi menteni az irháját a főgonosz felettébb tettre kész emberei elől. Egyetlen reménye egy titokzatos Brill nevezetű fickó (mint később kiderül: Gene Hackman), aki talán segítségére lehet a neve tisztára suvickolásában és persze az életben maradásban...

Tony Scott, a hasonlóan vizuális beállítottságú Ridley Scott (A nyolcadik utas a halál, Szárnyas fejvadász, Fekete eső, 1492 - A Paradicsom meghódítása) tesója már sokadjára dolgozott együtt Jerry Bruckheimerrel – és már ismételten százmillió dollár feletti összeget csempésztek ki a mozinézők zsebéből. A Top Gun, a Beverly Hills-i zsaru 2., a Mint a villám, a Crimson Tide - Az utolsó esély után most A közellenség esetében is éjjel-nappal számolgathatják az asztalukra került zöldhasú kötegeket. Will Smith rohanós filmje nem több és nem kevesebb, mint eddigi akciófilmjeik: egy látványos, feszült, rengeteg trükköt felvonultató parádé, amelyről első pillantásra látható, hogy profi szakemberek keze alatt csiszolódott. Bruckheimer tapsikolhat örömében: tavaly nyári megabombája, az Armageddon (több mint 460 milla világszerte!!) után Will Smith nem hiába rohangászott 42-es alsógatyóban a csatornában – tuti, hogy mifelénk is jónéhányan elcsoszognak majd a kedvéért a moziba...

Tony Scott - bátyjához, Ridley-hez hasonlóan - a brit reklámfilmes szakmából indult és onnan lett nemzetközi elismertségű hollywoodi filmrendező. Mozijainak gyors akciói, penge tempójú vágása, fényei, színei, különleges látványvilága az egyik legegyedibb direktorrá tették. Fivérével ellentétben sosem volt művészember, inkább nagyon profi iparos, aki újfajta látványt teremtett a szakmában - képileg talán Michael Bay hasonlítható hozzá a leginkább. Nagy kedvencem volt, nagyon értette a szakmát és a stílust, amiben mozgott, kár, hogy korán távozott - készíthetett volna még nekünk jópár látványos mozit...

 (1999)

Figyelem! Ülőgumókat edzeni!

Röpke három erejéig Kevin Costner újra itt van velünk és vadnyugati porfelhőbe burkolózva ismét belovagol az életünkbe. A Farkasokkal táncoló díjesős, szakmai és anyagi diadala után tucatnyi sztárral az oldalán fegyvert ropogtat a 65 milliós Wyatt Earp cimű filmben.

Lawrence Kasdan filmrendező – aki már a tíz év előtti Silveradoban is együtt dolgozott Costnerral –, most elkészítette a békebíró életét bemutató saját, egyéni koncepcióját. Igaz, a kilencvenes évek elején feltámadó westernhullám már apadóban van – mi még nem láttuk a horrorfenegyerek Sam Raimi Gyorsabb a halálnál című filmjét Gene Hackmannel és Sharon Stone-nal –, de Wyatt Earp életét már két alkotásban is feldolgozták.

Megvallom őszintén, sohasem voltam egy coltos fajta és a Vadnyugat történetét is csupán Lucky Luke és a Dalton fivérek összecsapásaiból ismerem, ezért hirtelenjében nem is tudtam, hogy ki volt a fent említett revolverhős, akit Kurt Russell és Kevin Costner is más filmben és másképpen alakított. Az tény, hogy az anyagiakat figyelembe véve az előbb piacra dobott Tombstone – A halott város többszörösen lekörözte a Wyatt Earp című epikus legendaromboló alkotást. Hiába a kritikusok dicsérő véleménye és az Owen Roizman operatőr által begyűjtött Oscar-jelölés, a Kasdan-Costner duó tálalta történet nem tartozik a százmilliós forgalmú megasikerek közé.

De semmi baj! Aki annak idején élvezettel ülte végig Sergio Leone westernjeit és hosszú percekig mélázott Ennio Morricone hangulatkeltő zenéjén, miközben két magányos hős az örökkévalóságon keresztül állt egymással szemben – a Wyatt Earpben sem fog csalódni.

A hosszú sztoriba sok minden belefért. Az eddig forgatókönyvíróként is sikeresen működő Lawrence Kasdan (Frigyláda…, A Birodalom visszavág, A Jedi visszatér) a társirónak maga mellé vett Don Gordonnal valószínűleg álmatlan éjszakákon keresztül dolgozta fel a marshall, testvérei és Doc Hollyday kalandos életét. Mindennek utánanéztek, legyen az legenda szóbeszéd vagy igaz történelmi tény és így nem csupán a híres-hírhedt O.K. Corral-i pisztolypárbajt, hanem Wyatt Earp fiatalkorát, marshallá válásának előzményeit, sőt a leszámolás utáni eseményeket is bemutatják.

Wyatt-et, mint vagány postakocsist ismerhetjük meg először, majd a többségében férfiakból álló és a nőket csupán kiegészítőként tartó Earp kompánia életét láthatjuk. Kiderül, hogy az ifjú Wyatt – még bajusz nélkül – felesége halála miatt jó néhány évre lecsúszott piássá válik, majd magát összeszedve bölényvadászattal és az értékes bőrök eladásával foglalatoskodik.

A részletes cselekményvezetés és a szereplők bemutatása miatt a Clanton banda elleni véres leszámolás csupán a film második felében kap szerepet. Tombstone-ba, az arizonai városkába érkeznek meg az Earp testvérek, hogy letelepedve és jó pénzt keresve békésen éldegéljék az életüket. De az Ike Clanton által vezetett törvényen kívüliek bandájának sorozatos balhéi arra kényszerítik Wyatt-et, hogy ismét felvegye a fegyvert és fellépjen az erőszak ellen. Kis csapatához társul még a tüdőbeteg Doc Hollyday – Dennis Quaidet láthatjuk vagy húsz kilóval soványabban a remekül eljátszott szerepben.

Az ellenfél azonban nem hagyja magát és támadásaival egyenesen a törvényvédő családot veszi célba. Ezek után pedig elkerülhetetlen lesz a nyílt összecsapás, ami számtalan áldozatot követelve vérbe és lőporfüstbe borítja Tombstone-t.

Costner és Quaid játékán kívül seregnyi színésztársuk alakítása az, ami feledteti a terjengős mű lassúbb pillanatait. Gene Hackman (az idős családfő szerepében), Michael Madsen, Jeff Fahey, Jobeth Williams, Bill Pullman, Isabella Rossellini és társaik jópár percet dobnak fel tehetségükkel.

A rendező szakított a klasszikus, idealista amerikai westernnel, az egysíkú „csak jó”, „csak rossz” sémával és összetettebben ábrázolta figuráit. Wyatt Earp is egy ilyen személy: a törvényt önhatalmúlag betartató szerencsevadász, a családjáért – elsősorban fivéreiért – mindig áldozatot hozó, de agresszív revolverhős. Egy ellentmondásos alak, aki a mai, modern westernben nyerte el az őt megillető helyet.

Elvégre az is gyilkosnak számit, aki a törvény nevében öl – hiába menti fel őt jelvénye a büntetés alól!

 (1995, Cinema Videó Plusz)

Vannak olyan időszakok, amikor Hollywoodban kis eltéréssel hasonló témát, eseményt feldolgozó mozik kerülnek a vászonra. Természetesen ez mindig a teljes véletlen és nem a "Hé, Johnny, ez egy tök jó alapötlet, a jog nem védi, csórjuk el, mi jobban megcsinálnánk" műve, hiszen bárkinek az eszébe juthat teljesen véletlenül ugyanaz vagy hasonló sztori! Így volt ez annak idején a Deep Impact - Armageddon, a Támadás a Fehér Ház ellen - Az elnök végveszélyben vagy a Robin Hood és a Robin Hood, a tolvajok fejedelme esetében is. Kevin Costner egyik legnagyobb sikere után még egyszer belenyúlt egy hasonló duplába, amikor Wyatt Earpként épp Kurt Russell Tombstone-jával kelt pisztolypárbajra. A férfias bajuszok filmjei közül kommerszsége ellenére nekem az utóbbi tetszett jobban, ám a vadnyugati igazságosztó Costner mozija sem volt rossz, bár hosszúságát és lassú történetmesélését sem tudta feledtetni a benne szereplő vagy kéttucatnyi nagy név sem...

Fusd újra, Sam!

Ebben a hónapban már a második macho man csépelte feketelelkű ellenfeleit a mozikban.

Először a copfjától megszabadított Steven Seagal konyhafőnöki minőségében mentette meg a Missouri csatahajó komplett legénységét és a világot a psuztulástól, most pedig Kean-Claude Van Damme osztott ki néhány pofont és csókot az őket megillető helyekre. (Sajna, ez esetben klasszikus ugró-forduló rúgásairól le kellett mondanunk.)

A hollywoodi mozigépezet ismét beindult, szépen bizonyítva az utóbbi évek felfogását: végy egy felkapott forgatókönyvírót – lehetőleg kétmillió dollár feletti összegért –, egy meglehetősen jópofa sztárt, aki ért a bunyóhoz is, valamint csődíts össze egy stábot. Aztán rázd össze az egészet, utána hagyd, hogy csinálják a dolgukat!

Nagyjából ez történhetett a Hiába futsz! című film esetében is. Az Elemi ösztönös Joe Eszterhas nem bonyolította halálra a cselekményt, marardt a jó öreg, ezerszer bevált amerikai pionírsztorinál.

Clydie, a határozott özvegy (Rosanna Arquette) egyedül neveli kisfiát és –lányát egy festői völgyben. Sajnos nem éppen gondtalanul, ugyanis egy gonosz, kövér ingatlanos némi rábeszéléssel és valamivel több erőszakkal megpróbálja őt eltávolítani onnan, szupermodern lakótelepeinek leendő területéről.

Szerencsére, az éppen rabszállító autóbuszból szökött Sam Gillen (Van Damme) a legjobb pillanatban lép ki sátrából és lesi meg a fiatalasszonyt fürdőzgetés közben.

Nosza, belép a házba és a sótartót magához ragadva visszatér búvóhelyére. De nem észrevétlenül, ugyanis Clydie fia, Mookie (Kieran Culkin, Macaulay öccse) kiszúrja, de élményeire hagyatkozva E.T-nek hiszi. Másnap éjszaka azonban tisztázódik a dolog és mielőtt Sam észbe kaphatna, egy szintén éjjeli mentőakció után az özvegy lakásában, majd nem sokkal később hálószobájában találja magát. Mivel a hely kötelez, muszáj mentőangyallá előlépnie és felvenni a harcot a gonoszokkal. Hát ennyi.

Persze, Sam közben elpáhol jónéhány rosszembert, veszettül – és elég jól – motorozik az úttalan utakon őt üldöző zsaruk elől, szomszédot és lovakat ment a lángoló pajtából és lassan-lassan kiépíti űj családi kapcsolatait is.

De amitől Jean-Claude Jean-Claude, na éppen az hiányzik a filmből. A nézők csalódására meglehetősen kevés a tőle eddig megszokott csihi-puhi és sajnos ez a fajta mozgáshiány nem ellensúlyozódik a főhős arcvonásain. És ez baj. A napfény szépen tör be az elfüggönyözött ablakon és a pajta deszkafalán, de az egész semmit sem ér, ha Van Damme egy szerelmes Terminatorként heverészik az ágyon.

A film persze ettől függetlenül is siker lesz, de ez már csak így van. Technikai megoldásai, beállításai egyébként nem rosszak – főleg a busz borulásának jelenete –, de a látványos képsorok csak másfél óra ürességet takarnak. Még nem tudni, hogy Jean-Claude legújabb produkciója, a Tökéletes célpont lovesztoriként vagy akcióként fog-e funkcionálni, de azt mondják, a spárgakirály hosszú hajjal cukibb, mint valaha. Neki ennyi is elég. 

Addig is, színésznek meg itt van De Niro és Nicholson. Idősebbek, nem olyan jóképűek, de akárkit eljátszanak.

(1993, nem jelent meg)

Sosem voltam nagy Van Damme-rajongó , bunyóban mindig a távol-keleti, kínai, Hong Kong-i, japán és nem az amerikai filmeket kedveltem. Bár Jean-Claude a fénykora letűnte után, elsősorban azért, mert ironikusan tekint már magára - lásd: JCVD például - szimpatikusabbá vált, azért messze van attól, hogy a már nagypapakorú Jackie, Samo vagy Yuen helyére léphessen. Ez a majdnem két évtizede forgatott filmje is tipikus példája az akcióközépszernek - és még az akkor ifjú és szépséges kedvenc, Rosanna Arquette sem menti meg. Ja, igen, Jean-Claude éppen ma 61 éves! Boldogot az öreg harcosnak!

A tavalyi évben készült Amerikában egy film, amely nem lett világraszóló kasszasiker, mint az Armageddon vagy a Ryan közlegény megmentése és nem is jelölték tucatnyi Oscar-díjra, mint a Szerelmes Shakespeare-t vagy a Ryan...-t. Ez a film azonban az 1998-as év egyik legmegrázóbb, legőszintébb és legprovokatívabb alkotása volt. Mindösszesen egy akadémiai jelölést kapott, mégpedig a már másodszor nominált főszereplő, Edward Norton révén, bár ha valaki végignézi a félig színes, félig pedig fekete-fehér filmet, könnyen hozzágondolhatja a legjobb filmnek, a legjobb forgatókönyvnek, a legjobb zenének, operatőri munkának és vágásnak járó Oscart is! Ez a nem túlságosan elismert, de az év legmeghatározóbb munkájának számító alkotás az Amerikai história X.

Derek Vinyard (Norton) neonáci, azok közül is a legagresszívabb és legkegyetlenebb fajtából, ő a helyi csoport vezetője, akit emberei bárhová követnek. Egy éjszaka Derek hidegvérrel megöli azokat a fekete srácokat, akik az autójukat próbálják feltörni – mindezt pedig öccse, a könnyen befolyásolható Danny (Edward Furlong) szeme előtt. Dereket három évi börtönre ítélik, mi, a nézők legközelebb már csak a hűvös falak közüli szabadulása után látjuk.

A fiú már nem vágatja kopaszra a fejét, a szemében nem villog az izzó gyűlölet – gondolhatjuk, valami történt vele a börtönben, mégpedig egy olyan valami, amely eddigi élete átértékelésére és személyiségének teljes megváltoztatására késztette. Derek új emberként tér vissza a családjához és megpróbál mindent elfelejteni – a múltja azonban utána nyúl és nem engedi ki az erőszak hálójából.

Az elsőfilmes ex-reklámrendező és operatőr Tony Kaye megdöbbentő és egyben megható filmet készített. Hitelesen mutatja be egy ember lelki átalakulását és megrázóan idézi fel előttünk ennek a fiatalembernek a múltját és a még annál is bizonytalanabbnak tűnő jövőjét.

A remek színészi alakításokat felvonultató, kőkemény drámát június 3-tól tekinthetik meg a nézők a balassagyarmati Madáchban.

 (1999, Nógrád Megyei Hírlap)

Nagyon nincs mit elemezni rajta: a valaha készült egyik legjobb film!! 10/10

A legendás indiánölő Custer tábornokot és 7. Lovasságát Little Bighornnál mészárolták le az indiánok. A vietnami háború hajnalán, a legelső csatába indulva Custer mai utódja, a fiatal elitkatonákat vezénylő Hal Moore ezredesnek (Mel Gibson) ezzel a keserű örökséggel kell szembenéznie, amikor 1965-ben helikopterre vezényli fiait. A négyszáz deszantos a Halál Völgyének nevezett, kétezer vietkong által körülvett területen ér földet és tudják, hogy közülük jónéhányan nem térnek haza feleségükhöz, gyermekeikhez és szüleikhez. Ahogy szavát adta, Moore ezredes lép legelőször az ellenséges földre… de megéri-e, hogy ígéretének második felét is megtartva ő szálljon vissza utolsóként a helikopterbe?

Milyen kicsi a világ! Egyszer még Roger Murtaugh mesélt egy zsaruhaverjának, hogyan élte túl Vietnamban az Ia Drang völgyi ádáz összecsapást – pár évvel később pedig ez a haver, Martin Riggs, azaz Mel Gibson elénk tárja az egész történetet. Golyóállómellényt felcsatolni!

Már az első pillanatokban látszik, hogy Randall Wallace, az eposzok nagymestere nagyon komolyan gondolta a feladatot. A rettenthetetlenért Oscarra jelölt forgatókönyvíróból lett rendező első direktori munkája, A Vasálarcos esetében még nem nagyon markolta a gyeplőt, ezért történelmi filmje azon kívül, hogy Leo DiCaprio reklámjává vált, csupán érdektelen, a legkevésbé sem kalandos történetével és elpocsékolt színészi tálentumaival – Jeremy Irons, Gabriel Byrne, John Malkovich, Gerard Depardieu – büszkélkedhetett, majd a későbbi Pearl Harbor Titanic-mintára egy hétvége alatt összedobott love and war története sem elevenítette fel a régi szép skót időket.

Wallace azonban most, a Katonák voltunk esetében íróként, rendezőként és producerként is bizonyított: le a rohamsisakkal előtte. Két vonalon, a golyózáporban és a hátországi, férjváró nappalikban folyó története mindvégig érdekes marad és bár természetesen a csatazaj uralja a filmet, nem maradhat el a finom, de cseppet sem giccses zsepibeszipogás sem. Nem próbál moralizálni, nem von le következtetéseket, nem átkozza a gyilkos háborút, csupán Dean Semler remek kameráján keresztül, némi digitális színkorrekciót követően mutatja be a túlerő elleni harcot, a minden talpalatnyi földért folyó küzdelmet, melyben az amerikaiak nem rettenthetetlen hősök a vietnamiak pedig nem szandálban menetelő fanatikusak: katonák, akik egy általuk tisztelt eszméért, hazájukért és bajtársaikért küzdenek. Wallace történetében – és a kitűnően levezényelt, az utolsó golyósüvítésig hiteles összecsapások mellett ez az egyik legnagyobb erőssége a filmnek – mindenki retteg a haláltól: a vietnami naplót vezet, az amerikai a golyótűzben örül gyermeke születésének, a sebesültek fél lábbal a sírba ugyan, de egyik kezükben infúzióval, a másikban géppisztollyal védik tehetetlen társaikat és, igen, bizony ez is megesik, olykor amerikai napalm hullik az amerikai arcvonalra – mindezek centire levágott feszültségadagolással és szerencsére az amerikai melldöngetés teljes mellőzésével.

A lassított összecsapások és kézitusák mellett a filmben akadnak nyugodtabb, de tökéletesen hatásos jelenetek is: elég csak a hajnali indulás előtti gyülekezésre vagy a Madeleine Stowe és Keri Russell által széthordott gyásztáviratokra gondolni. Wallace jól irányítja a színészeit is, bár nem igazán kell instrukciókat adnia: a főhős Mel a megszokott határozott, kemény, istenfélő harcost hozza némi sajátos humorral fűszerezve, oldalán a fáradhatatlan helikopterpilóta Greg Kinnear és a pokol közepébe csöppent fotóssal, Barry Pepperrel. Az ő remek játékukat is lejátssza azonban a film atombombája, Sam Elliott: Gibson szikár, félelmet nem ismerős, halszálka-humorú, élére vasalt – bestokizott helyetteseként rezzenéstelenül áll a géppuskatűzben, még akkor is, amikor főnöke már rég a háta mögé osont – ilyen fazont, ilyen, klónozni való mintakatonát nem láttunk az Apokalipszis, most és Robert Duvall Kilgore alese óta! Egyetlen kis hibát elnézhetünk a rendezőnek: Chris Klein figurája annyira szimpatikus és családszerető, hogy már előre sejthetjük a sorsát – szerencsére gellermentesen elsimítják az ügyet. A film zenéje, mely a Hans Zimemrnél kupálódott Nick Glennie-Smith (A szikla, Reszkessetek, betörők! 3., A Vasálarcos) munkája, ugyan a meister guadalcanali strófáiból merít, de lágy, egyszerre romantikus és pátosszal teli dallamaival kitűnően festi alá a csatatér zaját és természetesen a befejező jeleneteket.

A fináléban – a vérszagra odasereglő szájtáti civil újságírókkal ellentétben –, mi már értjük, hogy miért nem képesek egyetlen szót sem szólni a szerencsés túlélők: számunkra a Katonák voltunk helyre tette a háború poklának, a kitartásnak, a bajtársiasságnak és hazafiasságnak nevezett, mára már agyoncsépelt szavak valódi jelentését!

(2002, Filmcsillag)

Lassan 20 éves lesz, de még mindig az egyik legjobb háborús film, amit leforgattak Hollywoodban. Pátosz nélküli, realista, számtalan emlékezetes és megrázó jelenetet bemutató mozi. A mai napig nagy kedvenc, kár, hogy Randall Wallace (A rettenthetetlen forgatókönyvírója) azóta sem rendezett hasonló kaliberű csatát. Ja, igen és ne felejtsük Mel Gibsont, de legfőképp Sam Elliot (bajusztalan) Plumley törzsőrmesterét. Máig nagy kedvenc!

Legutoljára pontban tíz évvel ezelőtt, 1989-ben volt példa arra, hogy a hollywoodi filmkészítők a tengerre vagy a tenger alá küldtek egy maroknyi embert, hogy aztán a sós víz baljós habjai közt védtelenül hánykolódó főszereplőkre szabadítsanak valami förtelmes szörnyeteget. Akkoriban forgalmi dugó volt az óceánban: aprította a népeket a Mélytengeri szörnyeteg és a Leviathan vérszomjas fenevada, velük ellentétben azonban a maximalista rendező, James Cameron nem ellenséges, hanem barátságos idegenekkel ismertette össze a Mélység titka legénységét. Eltelt tíz év és a tengerekről eltűntek a szörnyek. Csupán Kevin Costner vitorlázott egykedvűen a hullámokon vagy Sandra Bullock kapcsolt megint magasabb sebességre vagy éppen – megint Cameron révén – a Titanic süllyedt a hullámsírba.

Most azonban újra tajtékzani kezd a víz, hiszen a Kísértethajó című víziakcióban egy titokzatos és elpusztíthatatlannak tűnő szörnyedvény feni a fogát a mit sem sejtő emberekre.

A mai, modern kalózok általában csak abban különböznek néhány évszázaddal korábbi elődeiktől, hogy nem karddal, hanem géppisztollyal rohamozzák meg az áldozatul kiszemelt hajót. Vérszomjasságuk, keménységük és pénzéhségük a régi.

Történik, hogy néhány, állig felfegyverzett, modern kalóz megtámad egy luxustengerjárót. Mindannyian bátor, félelmet nem ismerő emberek, olyanok, akik biztosak abban, hogy mindig más húzza a rövidebbet. Ezek az elszánt fickók azonban egy pillanatra megtorpannak, ahogy az óceánjáróra teszik a lábukat: a fedélzeten ugyanis egy fiatal nőn és a hajó kapitányán kívül egy teremtett lelket sem találnak. Nincs sok idő azonban a miérteken és a hogyanokon gondolkodni, ugyanis nemsokára egy olyan rettenettel kell szembenézniük, amely már önmagában, puszta megjelenésében is választ ad a kérdésekre. Megkezdődik a menekülés: a maroknyi csapat tagjai kétségbeesett bújócskába kezdenek a hajón, hogy sikerüljön leszámolniuk a rájuk vadászó tengeri szörnyeteggel…

A néhány héten belül még újabb filmmel – A múmiával – jelentkező rendező, Stephen Sommers horrorjában Treat Williams (Hair), Famke Janssen (Goldeneye – Aranyszem) és Wes Studi (Az utolsó mohikán) menti a bőrét.

A túlságosan is éhes sósvízi ragadozó június 10-től Salgótarjánban riogatja a mozinézőket.

(1999, Nógrád Megyi Hírlap)

Könnyen jött, gyorsan süllyedt. Egy többször feldolgozott, klasszikus "bolygóhollandi" sztori véres és néha számdékoltan vicces feldolgozása. A filmről sok emlékem nem maradt, viszont benne volt Az utolsó mohikán óta kedvenc Wes Studi. A rendező, Sommers a Kísértethajóval ugyan nem hagyott túl mély nyomot a filmvásznin, következő nagy dobásával, A múmiával azonban megújította a történelmi kalandfilmek zsánerét...

Nnna, gyerekek, akartok-e még űrhajósok lenni? A frissebb memóriával megáldottak még emlékeznek, hogy annak idején, a boldog békeidőkben a hős Gagarin elvtárs – a párt nyugosztalja! – rakétájának füstcsíkja nyomán ezer és ezer kispajtás vágyott a távoli csillagok közé, hogy a gülüszemű, kocsonyástestű, nyáladzó, univerzumon kívüli elvtársaink számára is elvigyék a vörös ötágú üzenetét. Dehát, változnak az idők, manapság már a csillogó szemű lurkók többsége nem kozmonauta, hanem sajtreszelőhasú, vízesés alatt vonagló Bravo-sztár, mobilcsörgető pénzeszsák vagy BUX-indexelgető tőzsdecápa szeretne lenni.

Na de hol vannak a bátran integető űrhajósjelöltek? Hát, a potenciális jelentkezők egy része manapság már magára öltötte a frissen varrt Han Solo-kosztümjét, vagy az imént forrasztott, birodalmi rohamosztag-mintára készült páncélját és a moziban ücsörögve várja 1999 szeptember valahanyadikát, amikoris útjára indul a Star Wars-saga legújabb, lélegzetelállító opusza, a Baljós árnyak – egyszóval ezen fanatikusoknak esze ágában sincs éppen most fizikálisan a csillagok közé utazni. A szóba jöhető fickók második harmada sajna éjjel-nappal Asimov, Lem, Clarke és társaik valamelyik regényét bújja a huszonhatos dioptriájú szemüvege mögül, chips-en és diétás cocán él, ennek eredményeképpen gizda teste még a kiképző-centrifuga első félfordulatát sem élné túl. A szóbajövő jelentkezők utolsó harmada ugyan acélkeménnyé edzette az izmait és az agyát – tehát akár utazhatna is Bajkonurba vagy  Cape Canaveralbe – ők azonban sutyiban megszerezték videón a Halálhajót, majd a kiképzőközpontban végigizzadták a filmet és egyhangú felkiáltással  kijelentették, hogy: „a franc se akar a sötét űrbe kimerészkedni”, aztán takarodó után átugrották a szögesdrótot és az első távolsági busszal gyorsan leléceltek.

2040-ben járunk, amikor a ma még csak a csillagháborús filmekben létező szupergyors űrbéli száguldás valósággá válik. Dr. Weir (Sam Neill), a zseniális, ám halott feleségének képével rémálmodó tudós kifejleszti az Event Horizon nevű űrhajót. Ez a forradalmian új hajó abban különleges, hogy egy olyan szuperhiper hajtómű hajtja, amilyet még nem látott az Univerzum: a motorházban lévő gravitációs meghajtó ugyanis pillanatok alatt óriási távolságokra képes elrepíteni az Event Horizont. Annak rendje és módja szerint a hajót ki is próbálják, hogy a Naprendszer távoli vidékein végezzenek vele kutatásokat, ám, amikor a hajtómű működésbe lép, az űrhajó szőröstől-bőröstől-legénységestől eltűnik a nagy semmiben.

Na, most, ekkor lépünk be mi is a történetbe. Eltelik hét röpke év, mialatt hiába keresik a nyomtalanul felszívódott Horizont. Egyszer csak a Neptunusz mögött nagyhirtelen újra megjelenik a kóbor hajó. Mivel a földiek gyanítják, hogy a rajta lévő személyzet egy rövid kis kempingezésre kötötte el annak idején a járművet, gyorsan összekapnak egy profi csapatot, hogy azok dr. Weir, valamint Miller parancsnok (Laurence Fishburne) vezetésével feltérképezzék a helyzetet. A Lewis & Clark mentőhajó elindul. Útközben hőseink kielemzik az Event Horizonról érkező utolsó üzenetet: ám a nézővel együtt a hajuk égnek mered, hiszen a nagyon rossz minőségű felvételen emberi sikolyok és halálhörgések hallhatók. Mivel tapasztalt hajósaink már ettől is kellően becidriztek, nem túl nagy lelkesedéssel lépnek az eltűnt-megkerült űrhajó fedélzetére. Az Event Horizon folyosóin aztán olyan látvány fogadja őket, amiről jobb nem is beszélni, ugyanis rövidesen kiderül, hogy a hajó – szó szerint értve!!! – pokolian messziről tért vissza...!!

Brrr! Szó se róla, régóta vártam már, hogy egy amúgy istenigazából szuper, minden igényt kielégítő science fiction film kerüljön majd le a hollywoodi futószalagról. Nos, a Halálhajónál jobbat kívánni sem lehetne! Elképesztően hatásos a látványvilága, csavaros a története és teljességgel idegtépő az izgalmassága. Háát, Paul Anderson rendező – aki a Mortal Kombattal futott be, most pedig Kurt Russellel vállvetve A katona című kukafilmmel égeti magát – aztán beleadott apait-anyait, meg egy kis ördögit is! A Halálhajó ennek megfelelően az utóbbi idők legnagyobb sci-fije, egy olyan mozi, amely a horrorfilmek fesztiválján is derekasan megállja a helyét.

Nnna, gyerekek, akartok-e még űrhajósok lenni? Neeeem? És miért nem?

 (1999, VOX)

Annak idején az Apolló Mozi jócskán a premier után, a kisteremben vetítette az Even Horizont. Kis nézőtér, kis vászon és kicsi gépház, ahová két kisméretű vetítőgép fért be, ami annyit jelentett, hogy nem lehetett - a nagyteremben megszokott módon - egy nagy orsóra összeragasztani három 20 perces tekercset, így a két gép felváltva dolgozott húszas váltásokban. Lement a film, rendben volt, tetszett, de valahogy gyanúsan rövidre sikeredett, - az IMDb hosszabbnak írta - még a másfél órát sem érte el. Ennek ellenére mindenki felállt és szépen kisétált. Hazafelé ugrott be, hogy a nagy gyilokban és sátáni horrorban két szereplő valahogy nyomtalanul eltűnt a sztoriból. Szerencsére épp útba esett a megboldogult Tisza Videótéka, így gyorsan kivettük az akkor már VHS-en kapható filmet és még azon véres melegében, este kazettáról is végignéztük. És tényleg! Előkerült a két szereplő - persze, el is haláloztak - és éppen 20 perccel volt hosszabb a Halálhajó a moziban látottnál. Így végérvényesen kiderült, hogy az Apollóban a Mozigépész's Cut verziót láttuk, mivel valamilyen technikai malőr okán a mozigépészbá egy húszperces tekercset elfelejtett levetíteni...

Fel a csúcsra!

A jó öreg, elnyűhetetlen Sly levetkőzte kényszerűen magára öltött komédiás jelmezét (mellesleg nem is nyűgözte le túlságosan a nagyérdeműt) és visszatért a megszokott formájához. Izmos kezében ezúttal nem egy helikopterről sebtiben lekapott gépfegyvert, hanem hegymászócsákányt markol.

A dzsungelek réme maga mögött hagyta a párás trópusi levegőt és néhány ezer méterrel magasabban, a Sziklás-hegység csúcsai között nézett újabb meló után.

Ennek megfelelően a Cliffhanger című film szédítően látványosan kezd. Gabe Walker (Sly), a rutinos hegyimentő lazán mászik felfelé egy kilencvenfokos sziklafalon. Persze, az előbb említett látványt itt még nem szétrobbanni készülő izmai jelentik, egyrészt, mert hősünk alakja szinte eltűnik a többezer láb magas sziklacsúcsok között, másrészt meg minek lelőni egy ilyen poént az elején. Elég látnunk a hegyek között eltörpülő mentőhelikoptert, ami szintén felfelé igyekszik két fennrekedt hegymászó megsegítésére. A dolog persze nem megy teljesen simán, a szél felkerekedik és hiába Gabe és a csapat kétségbeesett fáradozása: egy tapasztalatlan hegymászólány visszhangzó sikollyal a mélybe zuhan.

Nyolc hónappal később vagyunk, amikor is Gabe visszatér a mentőbázisra, hogy cuccait és barátnőjét, Jessie-t (Janine Turner – Miért éppen Alaszka?) a hóna alá csapva eltávozzon a hegyek közül. Sajnos a lány sehogy sem áll kötélnek, tehát marad a fájdalmas búcsú. Pontosabban maradna, de közben a felhők felett a paszichopata-szerű Qualen (John Lithgow) irányítása alatt egy kis jet próbálj kirámolni egy százmillió dollárt szállító szövetségi repülőt. De közbejön egy-két probléma – főleg egy elhalálozni nem szándékozó ügynök személyében –, mire a pénzt tartalmazó, három szuperbiztos táska a hegyek közt landol, amiket nem sokkal később a kilyuggatott repülő is követ az egész gengszterbandával egyetemben.

Ha eddig még nem láttunk elég sziklát ls töménytelen havat, akkor most itt a lehetőség: a hószakértő titán, Renny Harlin – aki olyan filmeket tett már dobozba, mint a Ford Fairlane kalandjai és a Még drágább az életed – nyakunkba zúdítja az egészet. Irányítása alatt Stallone és társai csaknem két órán keresztül másznak, lendülnek a sziklafalakon, menekülnek és üldöznek, a helyzettől függően golyót vagy szitkokat szórnak egymásra.

Mert persze Gabe Walker és mentőcsapata felveszi a harcot és nem hagyják magukat lerugdosni a hegytetőről. A végkifejlet ugyebár nem kétséges, de addig is történik néhány meglepő dolog Stallone jóvoltából, aki mellesleg a forgatókönyv társírója is. A sztoriban ugyan előfordul néhány baki, a vetített és festett hátterek néha igen feltűnőek, de örvendetes a hullák és az egy perc alatt kilőtt lövedékek viszonylagosan alacsony száma.

Mindent összevetve a Cliffhanger egy vérbeli stallonés akciófilm, annak is a látványosabb fajtájából. Elvégre a rendező szűk 70 millióból gazdálkodhatott, amikor felszólította a rettenthetetlen főhős: Hang on! Kapaszkodj!

 (1993, nem jelent meg)

Az egyik legelső film, amit az Apolló Mozi felettébb lelkes alkalmazottjaként láttam és az egyik első hobbikritika, amit csak úgy lepötyögtem. A Cliffhanger magyar akcióklasszikus, ám a nagyvilágban nem azért nem kapaszkodott olyan magasra. Úgy hírlik, nemsokára rebootolják, mégpedig Jason Momoa hosszú tincseinek főszereplésével...

Sőt! A legtöbbször bajjal is jár! Mit bajjal? Problémákkal, keserűséggel, lemondással, féltékenységgel, idegességgel, meg még ki tudja mivel, csakhogy ne legyen egy nyugodt pillanata sem a férfiembernek.

Merthát van egy gyönyörű lány, akit szívesen kicsípne magának a srác, csakhogy ez nem úgy van, mint a mesében, hogy hipp-hopp, a tekintet találkozik, felröppennek a fehér galambok és már tart is a hetedhétországos lakodáré. A fenét! Ez itt kérem szépen egy véres háború, amelyben minden egyes csatagyőzelemért meg kell küzdeni: le kell gyűrni a „kislányom, hatötvenkettőre itthon legyél” nevezetű apucit, túl kell élni a „na még egy kis sütikét” anyucit, a dilis öcsikét, a nagyképű bátyót, a sugdolózó hugicát, a nagypapit, a nagymamit, a házmestert, a villanyszámlást, a kukucskáló szomszédot és a többieket,  nyálcsorgató és bosszúra szomjas vetélytárshímek csordájáról már nem is beszélve.

Szóval, gürcölős egy meló ez a nőszerzés!

Zack Siler (Freddie Prinze Jr.) bizonyára tudna erről bővebben is mesélni. A suli végzős elsőszámúja aztán szépen beletenyerel a jóba, persze nem siránkozhat egy cseppet sem, hiszen magának kereste a bajt.

Az egész ott kezdődik, hogy a népszerűségi lista első helyén szereplő, jólfésült Zack barátunkat dobja dögös, ám nem éppen agyas barátnője, Taylor (Jodi Lyn O'Keefe). Hősünk számára természetesen ez óriási presztízsveszteség, ám – hogy elkerülje a teljes leégést – Zack gyorsan fogadást köt a haverjaival: a záró bálig felcsíp egy esetlen, ügyetlen, nem túl csinos lányt a suliból, hogy ezzel is bizonyítsa, a Taylorral való szakítása nem csökkentette az ázsióját.

Némi szelektálás után a választás a legmegfelelőbb jelöltre, Laney Boggsra (Rachel Leigh Cook – A 18. angyal, A csók), a mindig festékes cuccban járó, erősen művészi beállítottságú kívülállóra esik. A szemüveges, esetlen hippi-kinézetű lány megfelelő erőpróbának tűnik Zack számára, hiszen édesanyja halála óta ő viseli gondját medencetisztító apjának (Kevin Pollak) és flúgos öccsének (Kieran Culkin), emellett pedig szabadidejében szenvedélyes ecsetvonásokkal tehetségtől duzzadó, ám az iskola elitjének szemében értéktelen festményeket készít.

Zack hozzálát, hogy becserkéssze a lányt és beveti csáberejének legapróbb összetevőjét is, hogy megnyerje a fogadást. Egy idő után azonban – ahogy az többnyire az ilyen esetekben lenni szokott – valami furcsa bizsergést kezd érezni a szíve tájékán. És ez a bizsergés csak nem akar megszűnni, sőt...

Ha igazán őszinték akarunk lenni, A csaj nem jár egyedül – ami Amerikában már az 50 milliós bevétel felett tanyázik – nem tartalmaz túl sok olyan elemet, amellyel korábban, más filmek kapcsán már ne találkoztunk volna. A figurák, a szituációk, a fordulatok mind ismerősek valahonnan, de mégis: az a könnyedség, amellyel R. Lee Fleming Jr, a forgatókönyvíró és Robert Iscove, az elsőfilmes rendező elegyíti ezeket az összetevőket, egy szórakoztató, humoros, nagyon kellemes időtöltéssé varázsolják a filmet. A csaj nem jár egyedülnek nincsen mondanivalója – melyik sulis sztorinak van? – egyszerűen azért jó, mert szimpatikusak a színészek – elsősorban Freddie Prinze Jr. és a csodálatos átváltozásra képes Rachel Leigh Cook –, jó a zene, süt a nap, meleg a víz és a könnyed popcorn-érzés mellé még egy kis szerelmi-üdítőt is felszolgálnak – szerencsére a cukormentes fajtából!

Mostanában, amikor már ilyen kellemesen sütöget a nap és lekerül a lányokról a vastag pulóver, hogy vékony kis topokban, feszes nadrágokban domborítsák kellemes testi adottságaikat, azért érdemes odafigyelni azokra a többnyire slampos ruhákban járó, szemüveges, kissé habókosnak tűnő nőszemélyekre, akikre amúgy oda sem hederít a hímnemű társadalom. Ugyanis lehet, hogy egy ügyes kis átváltozást követően éppen ezekből a rút kiskacsákból lesznek a gyönyörű hattyúhercegnők...

(1998, VOX)

Bő 20 évvel ezelőtt az egyik kedvenc és legkedvesebb romantikus tini vígjáték volt a mozikban - semmi extra, csak a rút kiskacsából szép hattyúhercegnő mese modernizált, középiskolás változata, A kedves filmben az akkori (és későbbi) idők legtöbb tinisztárja feltűnt, köztük a későbbi nagy száguldó, Paul Walker is! A Netflix idén továbbgondolta a történetet és megfordította a felállást, ám hiába tért vissza a már 40-es Rachael Leigh Cook és az 50-es Mathew Lillard, velük együtt is A srác nem jár egyedül csak halvány másolata lett az eredetinek. Az eredeti, csajos verziót én is szerettem!

Ismét egy sötét ruhás hős, aki megvédi a gyengéket és kardélre hányja a gonoszokat. Régen elmúltak azok az idők, amikor csak a rosszak – lásd: Darth Vader – jártak feketében. Ma már magára valamit is adó szuperhős – lásd: Batman, Men in Black stb. – csakis éjfeketét (még ha nem is Armanit) ölt magára. A jól megszokott hollywoodi hagyományoknak megfelelően Zorro, a múlt század legendás igazságosztója, a kaliforniai-mexikói határvidék fenegyereke, az ártatlanok védelmezője is újraélesítette a pengéjét, hogy leszámoljon a gonoszokkal. A régóta várt legújabb feldolgozás stáblistája igazi ínyencséget ígér: a főszerepekben ugyanis Antonio Banderas (ki más?) és Anthony Hopkins tündökölnek.

Jó húsz éve már, hogy Zorro – igaz, nem önszántából – szögre akasztotta a kardját. A legendás hős ugyanis, akit becsületes nevén Don Diego de la Vega (Hopkins) néven ismertek, az elmúlt két évtizedet börtönben töltötte. Hiába küzdött meg a spanyol elnyomókkal, a gonosz kormányzó, Don Rafael Montero (Stuart Wilson) csellel elfogta, börtönbe záratta, kislányát pedig elrabolta. Zorro azonban húsz év elteltével megtudja, hogy a régi ellenség visszatért Kaliforniába, ezért megszökik a cellájából. Mivel azonban az idő felette is eljárt, már nem képes egyedül szembeszállni Monteroval. Ezért utód után néz, akit egy parasztlegény, Alejandro Muricta (Banderas) személyében talál meg. Sok edzés és tanulás után aztán Alejandro mindent elsajátít mesterétől, hogy aztán a fekete ruhát és a legendás, fekete álarcot felöltve Z-betűt vágjon Don Montero ruhájára...

Zorro október 8-tól Salgótarjánban, október 15-től pedig Balassagyarmaton villogtatja a pengéjét.

 (1998, Nógrád Megyei Hírlap)

Rövid és gyors megyei filmajánló, mint egy Z-betű Zorro pengéjének a hegyén. Antonio ezzel, a szinte érte kiáltó filmmel lett akkor A-kategóriás sztár és Catherine Zeta-Jones, Sir Anthony walesi földije is ekkor futott be Hollywood nagyjai közé. Kellemes és klasszikus, szórakoztató kaland, amit csak még tovább emel az idősebb Tony játéka.