A csontok hallgatnak…

„Igazából megkönnyebbültem!” – közli Dennis Nilsen (David Tennant – Ki vagy, doki?, Broadchruch) kissé elmélázva. A megdöbbent rendőrök összenéznek és a sokadik cigijükért nyúlnak.

A Des című brit mini-sorozat nagyjából a tizedik percénél tart, de már le is lepleződött a tettesünk, aki mintha csak kívülállóként elemezné a saját maga által elkövetett gyilkosságait, lakonikus nyugalommal vall be kérdés nélkül – szinte – mindent az elképedt hallgatóságának. Az egész pár, a vízvezeték csövekbe szorult csonttal kezdődött…

 A skót Dennis Andrew Nilsen – a barátoknak csak Des – 1978 és 1983 között saját bevallása szerint 15 férfit vitt fel londoni lakására, fojtott meg különböző módokon, majd ahogy gyűltek a holttestek, feldarabolta, elégette, de volt, hogy megfőzte azokat. Motivációjára, tetteire – ahogy most a sorozat is bemutatja – igazából nem talált magyarázatot, valószínűleg szeretett nagyapja halála indította el még gyermekként azon az úton, ami először elmagányosodáshoz, majd pedig a gyilkosságok elkövetéséhez vezetett.

 Hogyhogy nem tudtuk? – teszi fel a kérdést a Des-ügyet vezető Peter Jay nyomozó (Daniel Mays – Banki meló, Zsivány Egyes) az újságírókkal és a helyi lakosokkal együtt, amikor egyre mélyebbre süllyed a Nilsen által kreált pokol bugyraiba. Elhűlve hallgatja a férfi minden részletre kiterjedő, készséges vallomását a gyilkosságokról, a testek elrejtésének, eltüntetésének módjairól és elsőre csupán ennyi is lenne a dolga, hisz a tettes szinte önmaga oldja meg az ügyet. De bármennyire is együttműködő a vele szemben nyugodtan mesélő, elmélkedő, jelentéktelen kinézetű, vékony, szemüveges férfi – David Tennant hátborzongató módon hasonlít a valódi Nilsenre! –, egy fontos dolog mégis hiányzik a nyomozói sikerhez: az áldozatok neve, személyazonossága! Anélkül pedig nincs valódi, szó szerinti igazságszolgáltatás…

 Ezen a ponton a néző (is) felteszi a kérdést: ha minden mozzanatra emlékszik Des, hogy-hogy épp az áldozatai nevére nem? Csupán ennyit jelentettek neki a férfiak, fiatal fiúk, akiket a lakására vitt vagy szándékosan titkolózik? Ha igen, mi a célja vele? Valójában tizenöt embert ölt meg vagy csak hazudik, hogy kétes hírnévhez jusson?  És ami a legfontosabb: tudatában volt a tettei súlyának vagy egyszerűen beszámíthatatlan elmebeteg?

A sorozat három epizódja ezek többségére választ ad. Bár tudjuk, hogy egy valóban megtörtént esetet látunk és már rögtön az első percekben lelepleződik a gyilkos, az alkotók akciójelenetek nélkül, csupán az információk adagolásával képesek izgalmas, érdekes krimit tálalni.

A bizonytalanság okozta feszültség mindvégig érzékelhető: mivel a „tettes” csak látszólag informatív, a rendőrség sokszor vakon tapogatózik. A felettesek, a média, az állampolgárok oldaláról is nő a nyomás és egy szenzációt szimatoló – „ezt a világot jól ismerő” – meleg író, Brian Masters (Jason Watkins – A korona) is bekapcsolódik a történetbe. Az ő figurája ugyan tovább árnyalja Des karakterét, de újabb fordulatokat hoz a történetbe egészen addig, amíg végül el nem jutunk a felemás módon lezárt nyomozást követő bírósági tárgyalásig. Itt azonban még nincs vége a meglepetéseknek…

A színészek remekelnek: Mays a magánéleti problémáival küzdő, a 23 évnyi szolgálat tonnányi terhét cipelő noir nyomozó elsőre megtört, de az igazságért mindenre képes figurája épp ellentettje Watkins játszotta szerepnek. Míg előbbivel nem túl közlékeny a sorozatgyilkos, addig a nagyvilági, meleg író az, akire a Des lelkében sötétedő pokol valódi súlya nehezedik. Kedélyesnek induló kapcsolatuk lassan veszélyes pszichológiai játszmává válik, ahol lassan a manipulatív Nilsen kerekedik felül: a rendező érdeme is, de elsősorban Jason Watkins játéka, tekintete, arckifejezései azok, amik szavak nélkül rántanak bele az ártatlannak tűnő, kék inges felszín alatt meghúzódó sátáni valóságba.

Természetesen a címszereplőt remekül hozó – valószínűleg még díjak tömegét kiérdemlő – David Tennant játéka az, ami húzza magával a cselekményt. Bár szinte mindhárom epizód alatt csak székben ül, dohányzik, sztorizgat és önmaga is a válaszokat keresi, de szuggesztív játékával minden egyes jelenetét uralja. Van, hogy az egyszerű, mindenki által ártatlannak mondott szomszéd, vagy a miérteket elemző pszichológus, a rendőröket is elborzasztó, a tetteit érzelemmentesen elmesélő, intelligens, számító gyilkos, aki jobban aggódik a menhelyre került kutyája, mint a kioltott életek miatt és van, hogy a hírnévért zsaroló, a rutinos szerzőt is sarokba szorító alkupartner.

Azaz egy hiteles, többdimenziós rém, aki ugyan nem olyan elegáns, hogy a népszámláló máját nagy szemű babbal és jó Chiantival fogyassza, de világoskék ingében, SZTK-keretes szemüvegével, cigifüstöt eregetve egy újabb és valóban emlékezetes sorozatgyilkos!

(www.hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2020.10.13.)

Egy mogorva pasas bazinagy mordályt szorongat a markában az utca közepén.

Nem-nem, kérem szépen, az illető nem Sly, Arnie vagy Bruce, de nem is Tommy Lee Jones (pláne Will Smith!), hiszen a mi emberünk nem fekete öltönyben feszít, bár kétségtelen, hogy a csillogó aranyszobrocskák terén mutat némi hasonlóságot Mr. Jonesszal. Ez a fickó könnyedén felismerhető arról a szemölcsről, amely a jobb szeme alatt, az arccsontján helyezkedik el: igen, kedves versenyzőink, a nagykaliberű fegyveresünk nem más, mint Robert De Niro! Mellette pedig egy másik pasas, aki kifejezetten emlékeztet egy Jean Reno nevezetű francia csúcsszínészre.

Nos, Bob elsüti a mordályát, aztán semmi sem marad az út közepén álló autóból. Na, igen, a vírusmentes memóriával rendelkező mozinézők bizonyára felkapják a fejüket, hiszen ugyanezt tette néhány évvel ezelőtt is, mégpedig Michael Mann Szemtől szemben című csúcsthrillerében. Most azonban pillanatnyilag nem Los Angeles utcáin süvítenek a lövedékek, hanem egy csendes kis francia városkában, ahol a veterán rendező, John Frankenheimer állítja a körkörös mellalakot a De Niro-Reno páros célkeresztjébe. Oké, a Ronint végignézve senki sem tagadhatja le, hogy Frankenheimer bácsi bizonyára a Szemtől szemben legnagyobb rajongói közé tartozik, hiszen messziről érzik a lőporszagon a legendás előd hatása. De hogyan jutottunk az Államokból Frankhonba?

Az egész egy fránya, titokzatos táskával kezdődik. Senki sem tudja, hogy mi van benne, senki sem tudja, hogyan lehetne megszerezni, egy bizonyos, háttérben megbúvó, jó vastag bukszával rendelkező valaki azonban egy összekötőn (Natascha McElhone) keresztül mégiscsak összeterel néhány rutinos, ám a nagy világbéke felé vezető útról már félreállított öreg rókát, hogy szerezzék meg a táskát. Itt van Sam (Bob) és Larry (Skipp Sudduth), a két amerikai, Vincent (Jean), a francia irányító, Gregor (Stellan Skarsgard), az ex-keleti blokkból jött technikus szaki, és Spence (Sean Bean), a brit fegyverspecialista. A kis csapat tagjai mind a hidegháborúban edződtek, ezért kellő tapasztalattal rendelkeznek, hogy minden profizmusukat latba vetve végrehajtsák a nem mindennapi feladatot. Gondos előkészítés és tervezés, precíz kivitelezés: fenegyerekeink az évtized autós üldözését és az év fegyveres leszámolását bemutatva már a markukban érzik a táska fogantyúját, amikor minden összeomlik. Valaki elárulja őket és nem sokkal később a csapat két mozgatórugója, Sam és Vincent arra eszmélnek, hogy teljesen magukra maradtak, sőt: egyre többen vannak azok, akik csinos kis koporsóban szeretnék látni őket...

Amikor Az utolsó mohikánt játszották a moziban, sajnos lemaradtam róla. Többen mondták, hogy nem sokat vesztettem vele. Eltelt egy kis idő, aztán videón végülis találkoztam a filmmel. Megnéztem, kicsit csalódottan elhúztam a számat, beraktam az „ezt is láttuk”-kategóriába, majd nem sokkal később egy belső hang hatására megint megnéztem, aztán újra és újra, mert megszerettem a filmet és egyszerűen nem tudtam szabadulni a hatása – Daniel Day-Lewis a csata hevében rohan a szerelméhez! – alól.

Nos, a Ronin nagyjából ugyanezt az érzést váltja ki az emberből. Frankenheimer stílusos kis mozit rendezett, De Niro és Jean Reno egymagában felér egy komplett színészcsapattal, a lövöldözések látványosak és az autós jelenetek is fantasztikusan realisták. Az egész filmet áthatja az a nyugodt melankólia, amely a két főszereplő lényéből árad és amelyet nagyon jól hangsúlyoz az egyébként teljesen ismeretlen zeneszerző, Elia Cmiral remek muzsikája.

A Ronin olyan film, amely akkor kezd dolgozni az emberben, amikor az kifelé tart a moziból – de persze csak abban az esetben, ha az illető a kaja, a busz és a W.C. hívó szava helyett csakis arra a bizonyos belső hangra koncentrál! Mert megéri...

(2000)

De Niro és Reno együtt? Igaz, azóta már huszonnégy évet öregedett a két remek veterán és manapság már sokkal lájtosabb akciókból veszik ki a részüket, ám a Roninban keményen odarakják magukat. Egyik kedvenc akciómban remek színészek hada lövi nekik a talpalávalót, amihez a rendező, John Frankenheimer (Az alcatrazi ember, A mandzsúriai jelölt, Francia kapcsolat II.) adogatja a lőszert. Hatalmas mordályok, szikár karakterek és a filmtörténet egyik leglátványosabb autózúzdája...

Steven Spielberg most megint komolyan gondolta! Összeráncolta a szemöldökét, elmerengő tekintettel a távolba meredt és miközben bal kézzel az összes plüssállatkáját lesöpörte az asztalról, jobbjával máris az Egyetemes Világtörténelem – sorozat egyik húsz kilós kötetét kezdte lapozni.

Mit is rendezzek? Mit is rendezzek? – morfondírozott magában, aztán némi keresgélést követően végre rátalált a megfelelő oldalra – tuti téma: rabszolgalázadás a százötven évvel ezelőtti Délen. Így hát a Schindler listáját követő hároméves lábáztatás, valamint a második Jurassic Park-bomba után az ötvenéves gyerek ismét mondanivalóval állt elő.

Ez Steven Spielberg pechje: több százmilliós bevételű, szórakoztató sikerfilmek és pár alulértékelt felnőtt próbálkozás – Bíborszín, A Nap birodalma – mellett elkészítette a filmtörténet legmegrázóbb alkotását – és ezáltal rehabilitálta magát az őt eddig csak popcorngyárosnak tartó szakma előtt... hogy aztán innentől kezdve minden „ komoly” filmjével a szigorúszemű ítészek pennáinak kaszásvermébe vesse magát. Ebből következően akárhogyan is navigált a zátonyok között, az Amistad sem tudta elkerülni a Schindler-filmmel történő összehasonlítást. De erről majd a végén.

Ők nem feketék, nem afroamerikaiak, hanem egyszerűen csak négerek és ebben az egy, rövid szóban benne van a sorsuk, a szenvedésük, az életük és a haláluk. Ők nem rappelgető, aranyláncos milliomosok és nem is nagymenő kosarasok, hanem rabszolgák, akiket szülőföldjüktől messzire vetett a sors és az emberi kapzsiság, akiknek az élete nagyjából annyit ér, mint a hajón szállított, feleslegessé vált holtsúly.

Nem is csoda, hogy a láncra vert afrikaiak megelégelik az embertelen körülményeket és 1839- ben ötvenegynéhányan fellázadnak az Amistad nevű spanyol hajó fedélzetén. A legénység többségét megölve átveszik a hatalmat a hajón és azt tervezik, hogy két életben hagyott matróz segítségével visszatérnek Afrikába. A tengerészek azonban becsapják őket és New England partjainál a hadsereg kezére adják a lázadókat. A partraszállást követően aztán elkezdődik az afrikaiak igazi kálváriája: vezérükkel, Cinque-vel  (Djimon Hounsou) a bíróság előtt kell felelni tettükért.

Nemsokára azonban az angolul egyáltalán nem beszélő és a civilizált világ működésében teljesen járatlan feketék ügyvédi segítséget kapnak. A fiatal és az ügyben csak a kiugrási lehetőséget látó Roger Baldwin (Matthew McConaughey) lesz a védőjük, akit a rabszolgaság intézménye ellen küzdő Theodore Joadson (Morgan Freeman) támogat. A szimpla „árubirtoklásként” induló per aztán nemsokára óriási visszhangot vált ki és magasabb szintig  is eljutva egy jelenlegi (Nigel Hawthorne) és egy leköszönt (Anthony Hopkins) elnököt szembeállítva a Legfelsőbb Bíróság előtt fejeződik be.

Spielberg most ismét, minden köntörfalazás és szépítés nélkül nyúlt a nehéz és igen kényes témához. Keze között az Amistad nem annyira radikális szakítás a filmes múlttal, mint az a Schindler esetében történt, de mindenképpen maradandó és értékes alkotás. Színészei kiválóan játszanak – szerepel még Anna Paquin, Pete Postlethwaite és David Paymer –, elsősorban az újoncként is hatalmas erőt és szabadságszeretetet sugárzó Hounsou, valamint az emberileg fokozatosan megváltozó McConaughey, a rövid szerepében is zseniálisat nyújtó Sir Hopkinsról már nem is beszélve. Spielberg ilyet hat-hét évvel ezelőtt sohasem tett volna: minden szépítés és félremagyarázás nélkül megdöbbentő és teljesen reális képekben mutatja be az Amistadon uralkodó embertelen állapotokat és míg biztos kezű dramaturgiai vonalvezetéssel rajzolja meg a két kultúra tagjainak kapcsolatteremtését, egy gyorstalpaló afrikai mende nyelvtanfolyamot is tart a nézőknek.

Az Amistad ugyan nem alapkő a szabadságért vívott harcot bemutató filmek sorában, de mindenképpen egy biztos tartóoszlop. A segítségével a fehér ember vezekelhet a feketék ellen elkövetett bűneiért – még ha az a sötétben, a pergő filmkockák előtt is teszi.

(1998, VOX)

Steven Spielberg egyértelműen a filmtörténet egyik legsikeresebb és legnagyobb hatású rendezője, emellett az én személyes kedvencem is. Hiszen gyakorlatilag az ő - és Új-Hollywood - más nagyjainak - filmjein nőttem fel. Spielberg a Schindler-listájával lépett ki az amerikai zöldövezet szórakoztatás kereti közül és négy évvel később készítette el az Amistadot. A napjainkban is aktuális témát boncolgató műve ugyan nem került fel a legsikerültebb filmjeinek dobogójára, ám a négy Oscar-jelöléses rabszolgatörténet így is nagy hatású, hiszen az amerikai történelem egy, addig csak ritkán bemutatott időszakával ismertet meg...

Ki az a George Banks?

Már előre félek a jövőtől. A családalapítás gondolata még messze elkerült, de mától remegve gondolok leendő lányom születésére és a későbbi esküvői készülődés tortúrájára. Csak remélni tudom, hogy engem elkerül mindaz, ami George Banks (Steve Martin) nyakába szakadt az Európából visszatérő leánykája szívszorító bejelentése után.

A film első jelenetein a lestrapált cipőgyáros mintapapa a lagzi maradványai felett elmélkedve tájékoztat bennünket a szerelem és a házasság egetverő különbségeiről. Ekkor már tudjuk, megtörtént az, amitől minden lányos apa fél: a családfő szemefénye új nevet vett fel, mégpedig a férje nevét. Annie (Kimberly Williams) fejét bekötötték, de azért nem minden zökkenő nélkül.

Az akadályokat persze a hatalmas önsajnálattal és éles kritikai érzékkel megáldott George próbálja a frigy elé gördíteni, mivel saját szavaival élve új szerepkörben, „elhasznált cipő” – ként kell tengődnie. Nina, a boldog örömmama (Diane Keaton) mindent megpróbál, hogy férjét lehiggassza, de George már a leendő vővel való első találkozásakor becsmérli annak Nike csukáit, majd a fiú szüleinél tett látogatás alkalmával a fürdőszoba átrendezése után, kezében a házigazda csekkfüzetével a medencében landol.

Aztán berobban az újabb sokk Franck (Martin Short), az esküvőszervező-művészlélek és Weinstein nevű kínai asszisztense képében. Persze, némi költségnövekedés ellenében leveszik a terhet az örömszülők válláról és rövidesen minden készen áll a színpompás esküvőhöz: hattyúk, tulipánok, „1200 dolláros tarta és purcelán, óriás sátur” – ahogy azt Franck hosszasan ecseteli számukra.

Általában egy jó poén másodszorra már hervasztó, ha pedig többször halljuk, egyenesen csömört kap tőle az ember. Még szerencse, hogy csak általában! Az Örömapa kilóg a általánosítás alól, ugyanis többszöri  megtekintés után is célba talál. Ez elsősorban a címszerepet alakító, ősz Steve Martinnak, az igényes komikusnak köszönhető, aki szimpatikus humorral jeleníti meg a vergődő apát. Az L.A. Story és a Jöttem, láttam, beköltöztem… sztárja most is fergeteges, a vígjáték eleven motorja. Méltó párja a feleséget alakító Diane Keaton, aki nyugodt higgadtsággal és szeretettel istápolja az elszabadult apát.

Ragyogó Martin Short (Vérbeli hajsza), a handabandázó esküvőszervező szerepkörében, de a színészgárda többi tagja is jól megállja a helyét. Az egész felforduláshoz pedig Alan Silvestri szolgáltatja a változatosan élvezetes aláfestőzenét.

Mindent szemügyre véve Az Örömapa egy könnyen fogyasztható, de maradandó alkotás, ami remélhetőleg néhány hónapon belül gyakran fog a videókban forogni, a képernyő elé ültetve az egész családot.

Kivéve talán néhány lányos apósjelöltet…

(1994 – nem jelent meg)

A már oviban is ősz hajú Steve Martin családi vígjátékát két év csúszással, 1993 nyarán mutatták be nálunk, amikor éppen a salgótarjáni Apolló Moziban dolgoztam, így az egy hetes vetítési idő alatt jópárszor megnéztem a filmet. Csak pár ember lézengett a nézőtéren, de nem számított, én ugyanúgy imádtam George Banks esendő, szeretnivaló figuráját. Az Örömapa egyébként az 1950-es Spencer Tracy, Liz Taylor eredeti mozi modern újrája, 1995-ben egy ugyanilyen szórakoztató folytatást, majd 2020-ban egy rövidke reuniont is kapott. Martin egyébként mostanában újra Martin Shorttal és Selena Gomezzel brillírozik az Only Murders in the Building című sorozatban...

Kevesebb Wonder, több Woman

Három évvel ezelőtt a Wonder Woman – bár épphogy csak a profi, ipari szórakoztatás fölé nőtt -, egy kellemes, finoman feminista, 822 milliót hozó mozi színfolt volt a botladozó DC Univerzumban, de úgy általában a tesztoszteron-bomba szuperhősfilmek között is. Azóta azonban sok minden megváltozott…

A nagyjából a Stranger Things-szel és az Az-zal elindult retro hullámot kecses mozdulatokkal meglovagolva Diana hercegnő (Gal Gadot) visszatért, hogy a hidegháború kellős közepén megmentse a széthullófélben lévő világunkat. Ám, már most, pár nappal a premier után is látható, hogy a hős amazon második küldetése valószínűleg elbukott . És nem a hétszeres premier-csúsztatásokban és a nagy felzúdulást keltő kettős – moziban, HBO Max-on – premier koncepcióban kell keresnünk az okot…

1984-ben járunk, Diana a Smithsonian Intézetben dolgozik, mint a mediterrán térség korabeli civilizációinak szakértője. Itt ismerkedik meg egy új, a férfiak által lesajnált, szürkeegér kolléganővel, Barbara Minervával (Kristen Wiig). Barátokká válnak és az FBI megbízásából együtt kezdenek dolgozni bizonyos, elrabolt műtárgyak beazonosításán. Mialatt Diana Wonder Womanként is teszi a dolgát, a múzeumban megjelenik egy nagylelkűnek tűnő, ám annál szélhámosabb olaj-üzletember, Max Lord (Pedro Pascal), aki ügyesen magához kaparint egy ismeretlen, latin feliratú követ.

Közben egy másik férfi alakjában (!) megjelenik Diana egykori szerelme, Steve Trevor (Chris Pine) is, ám kettejük románca nem tud újra teljesen kibontakozni, mert Lord aktiválja a követ és így furcsa hatalomra tesz szert: gyakorlatilag bármilyen kívánságot teljesíteni tud és ezt a képességét teljes mértékben ki is használja! Dianának tehát újra Wonder Woman üzemmódba kell kapcsolnia, hogy rend legyen a világban…

Gal Gadot jó akciózós amazonként, szép, szimpatikus nő, de behatároltak a színészi képességei, könnyező szerelmesként teljesen hiteltelen. Chris Pine valahogy belekeveredik a sztoriba, aztán a vége előtt egyszer csak kilép belőle, egyébként súlytalan, hasitasis szépfiú, pláne, amikor már az ezredik filmben látjuk a modern korra tátott szájjal rácsodálkozó sablonos figurát. Pedro Pascal jó lenne a szélhámos Maxwell Ford szerepében, ám fárasztóan túljátszott karikatúrává válik; a fináléban végre tud valódi emberi érzelmeket felmutatni, ám addigra már róla is lemondtunk – This is not the way! Kristen Wiignek szintén egy unásig ismert, csetlő-botló, bénázó karaktert kell hoznia és bár van lehetősége az átalakulásra, a kemény, határozott nővé válásra, amit jól is teljesít, ám az elhibázott trailer ezt a transzformációt már hónapokkal ezelőtt lelőtte!

Jó lett volna egy kicsit kedvelni ezt a filmet, de nem sikerült. Nézése közben úgy tűnt, hogy a jól kidolgozott sztori, az érdekes karakterek, a valóban eredeti fordulatok valahogy nem kerültek át 1984-be. A kezdő, az amazonok világában játszódó jelenet látványos, de talán az az egész film legérdekesebb része, a későbbi pár bunyó, üldözés és lövöldözés már nem képes fölé kerekedni. Mivel a film átvált szerelmi, érzelmi történetté, a két és fél óra túlságosan hosszú és unalmas, talán, ha negyvenöt perccel beljebb lennénk, egy feszes, érdekes sztorit láthattunk volna.

Ezek következményeként a DC megint nem kerekedett a Marvel fölé, sőt, a Wonder Woman folytatás az elmúlt bő másfél évtized egyik legszétszórtabb – vadászgéppel Amerikából a Közel-Keletre?? –, legélvezhetetlenebb szuperhős filmjévé vált. Amit csak tetéz még egy dolog… Az Üzenet!

Bár A hetedik sor közepe soha nem volt politikai platform, de egyszerűen nem lehet elmenni a filmbe ügyesen belecsempészett baloldali üzenet mellett. Az elmúlt évek – de leginkább 2020 – mindenki által ismert amerikai eseményei és az arra adott társadalmi, hollywoodi válaszok, utalások megjelennek a sztoriban. A fogyasztás központú, kapzsi kapitalizmus szülte, bármit megkívánó emberek bemutatásával még nem is lenne baj. A hívő, ám teljesen tehetetlen, csak bambán néző elnök liberális hollywoodi képe már rázósabb dolog és amellett is nehéz elmenni, amikor a saját korábbi sérelmeiért brutál rugdosással vesz elégtételt az immár erős nő Minerva. Pláne, hogy a Michael Bay-i pátoszt és érzelmeket is lepipáló happy endben egy pillanatra sem jelenik meg az eddig kötelező kellék amerikai lobogó!

Azért a legvégén szép csendben hullik a hó, mindenki boldog, hisz újra biztonságban van a világ és Diana többször is mosolyogva mondja a gyerekeknek: „Minden rendben, minden rendben!”

Pedig nem! Amikor a – csaknem – záró képsor alatt egy vörös, ötágú csillagot formázó, lassan a levegőbe emelkedő lufit látunk, ráeszmélhetünk, hogy Hollywood végérvényesen új világrendet épít. De az már nem a szuperhősökről szól…

(www.hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2020.12.28.)

A szexi névrokonok közül legelsőként Barbie-t, a több évtized után sem öregedő, még mindig mosolygósan szimpatikus, ám kissé műanyag ízű és kézzelfogható feminin jelleggel alig rendelkező babát ismerhettük meg. Nem sokkal utána aztán jött a nála sokkal dögösebb Barbarella, aki anno a szexuális forradalom csúcspontján, 1968-ban nem csak a katolikus egyházat, de a csillagos ég lakóit és persze a férfi nézőket is pulzusrekord felállítására késztette. Jó emberöltőnek kellett eltelnie ismét, hogy egy újabb szolid szöszi képében a lányok kedves kuzinja is ringbe szálljon: a képregényhősnőként már elhíresült Barb Wire bőrbe, lakkba, láncba és géppisztolyba öltözötten, majd szétrobbanó női önbizalommal felvértezve mocira ül és tökönkapja az apokalipszis utáni hímnemű csürhét. A nyeregben pedig az első és mindeddig egyetlen – igaz, tökéletesen testre szabott – főszerepében fürdőző duplarobbanófejes bomba, minden dógozó álma, a tengerpartok örökös bikinimodellje: Pam Anderson!

Egy valóban impozáns, Playboy-klipekből szalajtott vizes fröcskölősdi után nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy Barb Wire (özv. Barbara Kopetski) számára sokat kell melózni a betevő kajáért. 2017 után járunk, amikor a II. amerikai polgárháború romba döntötte a nemzetet, a demokrácia nincs többé, a kanadai dollár többet ér az amerikainál, minden embert retinája alapján tartanak nyilván, hogy a washingtoni kongresszusi hatalom erősen náciszagú pribékjei uralkodhassanak a romhalmazon tengődő milliókon. Egyedül Steel Harbor, a szabad város tartja még magát, de vajon meddig?

A szexi dominababa, Barb, lelkiismeretes főpincérével, a kopasz Curlyvel (Udo Kier csúcsformában) igazgatja Steel Harbor testi-lelki központjának számító Hammerhead nevű csehóját – és mellékesen jó pénzért fejvadászkodik is –, amikor váratlanul egykori kedvese, Axel (Temuera Morrison) és egy bizonyos Cora D. (Victoria Rowell) kéri a segítségét. Mindketten az ellenállók vezetői és egy létfontosságú, de már eddig féltucatnyi ember halálát okozó kontaktlencse nyomában járnak. A mindig is centrumpárti, az üzletet az oldalra sodródás helyett előnyben részesítő házigazda mereven visszautasítja őket. Időközben azonban a kongresszusiak is megérkeznek és kissé morcos hangulatban keresik fel a mi szexi Barbie-nkat. Miss Wire polgártárs azonban nem adja be a derekát, kikel magából és a fürdőhabból, majd szándékát nyomatékosítandó rakétavetőt ránt elő a dekoltázsából – aztán lobogó szőke fürtjei alatt harcba lendül. Vajon beletörik-e a körme?

Az apokaliptikus, a Mad Maxet némi Playboy-fílinggel vegyítő akciómozi ugyan nem forradalmasítja Hollywoodot, ám azon túl, hogy a csontos feminista mozgalmak alapkódexeként egy kicsit odakarmol a melldöngető férfinépnek, kettős játékot játszva éppen ez utóbbit kiszolgálva világrekordot dönt az Egy Percre Eső Maximális Betekintés bajnokságban. Hála Pamnek.

Ezek után meg ki a fene foglalkozik azzal, hogy Barb az őt bébinek szólítókat legjobb esetben is magassarkas mogyorózással bünteti?! SENKI!

Egyszóval: büntess, bébi, ó büntess!

(2002)

Természetesen Pamela Andersont soha nem a színészi kvalitásaiért, mélyenszántó alakításaiért szerettük, de azért a piros bikinis művésznő bőven tett már le valamit a parti fövenyre. A Baywatch-ot követően filmográfiája nem éppen a magas szintű művészetről szólt, de a Bard Wire-t még akkor követte el, amikor menő volt lassított felvételen a habokban kocogni. Pammie aktualitását most az adja, hogy nemsokára a Hulura kerül Lily James és Sebastian Stan főszereplésével a sztárpáros ominőzus családi mozijának zötzénetét feldolgozó Pam & Tommy című nyolcepizódos minisorozat. Az első kritikák eddig dicsérik...

Még anno, a harmadik világháborút követően értetlenül bámultam, amikor ez a Mad Max nevű utcai harcos egy autós üldözés közepén valami palack csapját kezdte el tekergetni. Aztán amikor hátrahagyta az árnyékát, mint Gyalogkakukk a prérifarkast, kezdett megvilágosodni a dolog miértje. A Sárkány – Bruce Lee élete, a Sárkányszív és a Daylight rendezője, Rob Cohen most végre helyre tette számomra a dolgokat: legújabb utcai futamában úgy felbőgeti a motorokat, mint talán még senki ezelőtt – és ezzel a potom 38 millióból kihozott filmjét csak a tengerentúlon 145 millióig repíti.

Ezek a srácok lazák, magabiztosak, nagyon komoly gépekkel járnak és éjszaka, az utcákon versenyeznek. A féllegális, utcai döngetők alkotta közösségbe próbál bekerülni a dicső babérokra pályázó Brian (Paul Walker) is, ezért kihívja a helyi motorbütykölő ászt és versenyzőt, Dom Toretto-t (kemény, mint a Pitch Black-ben: Vin Diesel). A páros viadal persze a rutintalan Brian kocsijának elvesztésével jár, a fiatal srácnak azonban ezzel sikerül Dom bizalmát elnyernie és annak csapatába kerülnie. Rövidesen azonban kiderül: a pártfogoltnak más oka is van, hogy pont Dom mellett olajozza össze magát…

A sztori váza olyan, mint egy üres kaszni: a készítők azonban a szimpatikus fiatal színészekkel, a dögös újonc csajokkal (Michelle Rodriguez és Jordana Brewster) szépen kidekorálják és a több száz lóerős verdákkal, a videóklipesen fényképezett és vágott száguldásokkal bivalyerős motort tesznek bele, hogy aztán a Halálos iramban gumiszagot maga mögött hagyva végigszaggassa a minden fiatal lelkű lelkében a végtelen szabadság felé vezető autóutat. Ehhez már csak plusz színárnyalatként járul Santana, Method Man, R. Kelly, DMX és tsaik 1000 wattos zenéje. Sebességmániákusoknak és autóneppereknek kötelező!

Egyébként nitro-veszély ide vagy oda, a végefőcím alatt eldöntöttem: spórolni kezdek egy tuningolt ’67-es Ford Mustangra!

(2002)

Rapido! Bő húsz évvel ezelőtt indult fékezés nélküli útjára a kigyúrt karok, tar fejek, dögös csajok és persze bivaly izomgépek szériája, amit ha már akarnának, sem tudnának abbahagyni a készítők, hiszen a nitróval túltöltött lóerők rég önálló életre keltek. Mostanában a Vin Diesel - Dwayne Johnson cicaharc borzolja a rajongók kedélyeit, ám biztosak lehetünk benne, hogy - bár most már a sorozat mindegyik darabja izgalom nélküli replikának tűnik -, pár évig még hallgatjuk felbőgő motorokat. Utána meg jöhetnek a "változatos" spin-offok vagy a nyugdíjaskor beköszöntével a rebootok és más fifikás tuningok...

Legújabb-Hollywoodban már teljesen más szelek fújnak, mint régen, a stúdiórendszer és a magukat istennek képzelő stúdióvezetők korában. Manapság már senki sincs kiszolgáltatva a fejeseknek és senki sem rabszolgája senkinek. A rendező már nem csak rendez, de ír és producerkedik; a vágó, a forgatókönyvíró, az operatőr, a díszlettologató és a büfés direktorként a stábot ugráltatja; a színész meg persze – ide nekem a csillagos eget is ! –mindenbe bele-belenyúlkál.

Így történhet meg manapság az is, hogy a filmezéshez igen rokon irodalmi pályáról egy-két,  több milliót érő név csatlakozik a stábhoz. Vegyük például az aranypennás Michael Crichtont, aki már rég kinőtte a könyvesboltok polcait és korai rendezései – Feltámad a Vadnyugat!, Az első nagy vonatrablás, Kóma – után mostanában főleg  regényei jogdíjeladásaival ostromolja a csúcsokat. Amikor pedig nem a szövegszerkesztőt bütyköli, ráérő idejében producerkedéssel foglalkozik. Legutóbb éppen saját könyvének adaptációja, A gömb című science fiction forgatásánál ugrott be az előkészületi munkákkal küszködő Barry Levinson mellé. Kellett is a segítség rendesen, hiszen Levinsonnak nem kisebb sztárok, mint Dustin Hoffman, Sharon Stone és Samuel L. Jackson fejét kellett több, mint két órára a sós tengervíz alá nyomnia.

A Csendes-óceán sötét mélységeiben egy kutatócsoport rejtélyes, hatalmas objektumot talál. Közelebbi vizsgálatok után kiderül, hogy az óriás valami nem más, mint egy amerikai űrhajó, amely mintegy háromszáz éve pihenget a korallok árnyékában – tehát a feltételezések szerint valamilyen időkapun keresztül került vissza a múltba. Hoppá! A felfedezés nagyobb hatással van a kormányra, mint Mulder összes kalandja, ezért nemsokára a teljes titoktartás közepette a helyszínre helikopterezik a szóba jöhető legjobb koponyákat: Norman Goodmant (Hoffman), a pszichológust, Henry Adamst (Jackson), a zseniális matematikust, Beth Helperint (Stone), a tehetséges biokémikust, valamint minden esetre felkészülve Ted Fieldinget (Liev Schreiber), az asztrofizikust. A csapat élére egy katona, Barnes parancsnok (Peter Coyote) áll, aki némi kisegítő személyzettel egyetemben rögtön a mélyvízbe rántja a tudósokat.

Nemsokára meg is történik a várva-várt első találkozás. Illetve: félig-meddig találkozás, ugyanis embereink az űrhajó belsejébe hatolva néhány kétségtelenül halott asztronaután kívül egy igencsak élőnek tűnő, rejtélyes, tíz méter átmérőjű gömböt találnak. A furcsaságok sora azonban nem ér véget: miután a tudósok visszatérnek high-tech vízalatti bázisukra, egy vihar miatt teljesen megszűnik a kapcsolatuk a felszínnel. Nem sokkal később pedig váratlan látogatót kapnak: a számítógép monitorján keresztül bejelentkezik Jerry, a kiforratlan elme, aki feltehetőleg nem más, mint a gömb emberi elmével felfogható személyisége.

Izgalmakból mindig akad egy kevéske: miközben különböző tengeri rémségek támadják a bázis lakóit, a tudósok sem pihennek. Nemsokára a racionális elmék felmondják a szolgálatot; a félelem, a bizalmatlanság és a rémálmok különálló emberekre szakítják a csapatot – egészen a meglepő és valóban elgondolkodtató végkifejletig.

Vízalatti, idegborzoló alienfilm – alienek nélkül. Levinson nem törekszik egy idegen civilizáció bemutatására, ehelyett inkább az emberi lélek rejtelmeinek feltárásával foglalkozik. Egy szédületes utazás folyamán átrepít bennünket az Univerzumon, de aki emellett sziporkázó űrháborúra vár, az inkább adja át a helyét a nagymélységű lélektani búvárkodást kedvelőknek. A gömb nem elemezget, nem filozofál, mindezeket a nézőre bízza. Üzenete a rokonlélek Kapcsolathoz hasonlóan olyan, mint egy jó kis keszonbetegség, bódító és erősen letaglózó: „Emberkék, álljatok csak szépen a sor végére, hiszen ti még nem vagytok felkészülve a nagy eseményre!”

(1998, VOX)

Vegyünk egy, az izgalmas és látványos munkáiról közismert rendezőt – Joel Schumacher (Összeomlás, Az ügyfél, Mindörökké Batman, Ha ölni kell) –, egy elsőosztályú, végfagyasztó sztorik kiötlésére képes forgatókönyvírót – Andrew Kevin Walker (Hetedik) – és egy Oscar-díjas, de a krimik és akciók terén is otthonosan mozgó sztárt – Nicolas Cage.

Eresszük össze hármukat és nézzük meg, hogy milyen, az emberi lélek legsötétebb zugaiba elkalauzoló, csontig hatoló film megalkotására képesek!

Tom Welles (Cage) magánnyomozót egy rejtélyes ügy kinyomozására kérik fel: egy idős, multimilliomos hölgy nemrég eltávozott férje hagyatékában 8 milliméteres amatőr filmtekercset talál. A vásznon pergő kockákon egy ismeretlen, bőrmaszkot viselő férfi a kamera előtt egy fiatal lányt gyilkol meg különös kegyetlenséggel – legalábbis a filmfelvétel szerint.

Az özvegy felbéreli Wellest, járjon utána, vajon mi köze lehetett a férjének az egész ügyhöz és vajon tényleg megölik-e a lányt vagy csupán egy ügyes trükkel verik át a tekercset nézőket. Welles, az eddig nyugodt családi életet élő nyomozó hozzálát a munkához, nemsokára azonban a földi pokol legmélyebb bugyrában találja magát: ahogy az ügyet göngyölíti fel, egyre mélyebbre merül a pornó, a kíméletlen szadomazochizmus és az emberi mocsok mocsarába. Bár érzi, hogy csupán hajszál választja el a sötét mélységbe húzó örvénytől, mégis megszállottan nyomoz – egészen addig, amíg át nem lépi azt a határt, ahonnan már nagyon nehéz visszatérni...

A Tarjánban, május 27-től futó megrázó, kőkemény, de hiteles filmben Nicolas Cage mellett olyan remek színészeket láthatunk, mint Joaquin Phoenix, Peter Stormare és James Gandolfini.

 (1999, Nógrád Megyei Hírlap)

Remek színészi gárda, szikár rendezés, sötét tónusú hangulat és belemerülünk az emberi bűn, aljasság és gonoszság legmélyebb mocsarába, amiről még csak tudni sem akarnánk. Hideglelős, brutálisan realista film, amit az élet újra és újra felülír...

Hello, Sidney! – mondta Wes Craven és hirtelen előkapott egy jó nagy konyhakést, majd néhány tucat gyors szúrással kinyírta a horrorfilmet… hogy ugyanazokkal a mozdulatokkal rögtön életre is keltse!

A beefsteakarcú-pengeujjú Freddy Krueger apja megélhette a hetvenes évek végének nyolcvanas évek elejének horror-diadalát, ám miután útjára bocsátotta álomfiát, látnia kellett, ahogy a nézők elfordulnak a gyilkosoktól, zombiktól és más szörnyektől, hogy a rajzfilmsorozatokban vagy videójátékokban keressék a napi öröm-adagjukat nyújtó brutalitást.

Egy gyenge brooklyni vámpír és egy végre kimúló, de erőteljes utolsó Freddy-gyilok után aztán Craven bátyánk végre kezébe kaparinthatta Kevin Williamson humoros, filmes utalásokkal teli, ám kellőképpen vérgőzös forgatókönyvét és elkészíthette a műfajt kiparodizáló, de egyben meg is újító, a szórakoztatást és rettegést zseniálisan ötvöző – mára kimondhatjuk – kultikus alapművét.

A kisvárosokban mindig történik valami igazán érdekes, említésre méltó dolog. Esetünkben a dolog túlmegy a helyi rosszindulatú pletykák szintjén, hiszen egy feketébe öltözött, groteszk fehér maszkot viselő gyilkos aprítja a középiskolásokat. A késes rosszember jelenléte sokkolja Sidneyt (Neve Campbell) is, hiszen egy évvel korábban az ő anyja lett egy rejtélyes gyilkosság áldozata. Mialatt körülötte sorban elhullanak az évfolyamtársak Sid két sikoltozós menekülés között úgy dönt, hogy nem jut a butuska szőkék sorsára: a kagylót lecsapva kilép a villogó penge árnyékából…

A Sikoly – és vele egyenrangú folytatásai – nem csupán utat nyitottak a Buffy, a Tudom mit tettél tavaly nyáron, a Rémségek könyve és a Végső állomás-szerű középiskolás-horrorok előtt, de elodázhatatlan “érdemük” van a tinivígjátékok és jobb esetben az igényes Shakespeare-adaptációk feltámasztásában is. Ezen kívül – bár többnyire nem érik meg a filmjeik végét – kinevelték Hollywood legfiatalabb, huszonéves, milliókat kereső sztárcsapatát is.

A Sikoly tökéletes választás az öregedő MTV és a még friss X-generáció számára is: pergő tempójú, szemtelenül friss, saját paneljaival a horrorpanelokat megviccelő, lélegzetelállító kisvárosi rémtörténet a kertünk végéből.

A horror kimászott a sírjából! Sikítsunk együtt!

(2002, DVD Magazin)

Freddybátyánk tettestársa, Wes Craven rendező negyed századdal ezelőtt újította meg a rémisztés műfaját, mégpedig egy addig nem nagyon használt kifejezés, a tinihorror köztudatba szúrásával. Az azóta alapfilmnek számító Sikoly mára a negyedik folytatásánál tart és úgy tűnik, nem vérzett el az eltelt évek múlásával, sőt, életben maradt alapszereplői most újra szembeszállnak az aktuális Ghostface-szel...