Miután már négyszer is életre keltette Woody sheriffet, Tom Hanks végre valódi fegyvert csatolt az oldalára. Mivel Nyugattól Keletig az egész világon az a szóbeszéd járta, hogy A kapitány küldetése a színészikon legelső westernje, magas is volt a népek elvárása a Hanks-féle naplementébe lovaglással szemben. Vajon vadnyugati legendává válik vagy tollba-kátrányba forgatott vesztesként végzi…?

K.I.D.D. News

A modern médiában talán a képernyőkön megjelenő hírolvasó az, aki a szakmai piramis csúcsán üldögélve learatja a hírnév adta legnagyobb szakmai- és celebsikereket.

Öt évvel az amerikai polgárháború befejezését követően azért ez még korántsem volt így!

Jefferson Kyle Kidd kapitány (Tom Hanks), a vándor hírolvasó és konföderációs veterán – miután eleget gázolt vérben –, a fegyverek szavát a jóval békésebb nyomtatott betűkre cserélte: most veszélyes utakon településről-településre poroszkál, hogy az újságokból szemezgetve pár dollárért a világ eseményeit tudassa az írni-olvasni nem tudó nagyérdeművel.

Két város között, épp a texasi síkságon jár, amikor egy szőke, kék szemű, indián öltözetet viselő, tíz év körüli kislányra (a Kontroll nélkül című német drámában nagyot alakító Helena Zengel) bukkan. Hivatalos iratokból kiderül, hogy a pogányságban Cicada, de a keresztségben eredetileg Johanna Leonberger névre hallgató, kétszer is megárvult leányzó hat esztendőt töltött a kajova indiánok között. Anyanyelvén nem szólal meg, őslakos szokásokat vett fel, ám a törvény értelmében a távoli Castroville-be kell szállítani az ott élő rokonaihoz.

Mivel senki nem akad, aki ezt vállalná, a feladat Kidd kapitányra hárul, aki rozzant szekerére ülteti Johannát, hogy megpróbálja több száz mérföldes, természeti és emberi vadonon áttörve biztonságba szállítani a lányt. Az azonban korántsem biztos, hogy küldetése végül sikerrel jár…

A Hanks név egyet jelent a minőségi szórakoztatással és szerencsére más zsánerek mellett, most már elmondhatjuk, hogy nincs ez másként a western esetében sem. Persze ahhoz, hogy az elsőre talán átlagosnak tűnő News of the World kiemelkedjen a poros roadmovie-k sorából, a remek színészi alakítások – a vad, de mégis érzékeny Johanna szerepében Helena Zengel teljesen egyenrangú partnere veterán társának – mellett szükség volt Paul Greengrass (Bourne-filmek, A United 93-as, Zöld zóna) rendezői munkájára, aki a Phillips kapitány tengere után most a Vadnyugatra irányította Tom Hanks-et.

A sztorit részben íróként is jegyző Greengrass az utazós történet dramaturgiájának megfelelően epizódokból építi fel a filmet: minden egyes helyszínen – a legemlékezetesebb Erath megye és Dallas – új, a cselekményt előrevivő fordulatokat látunk, maradandó karakterekkel találkozunk, akik olykor segítik, de inkább akadályozzák az utazókat. Ez fenntartja a finom, de folyamatos izgalmat, a szimpatikus hősök iránti aggodalmat, de a rendező emellett képes pár pillanat alatt egy „szekérdefekt” vagy egy távolban feltűnő porfelhő köré is feszültséget teremteni. A kapitány és a két kultúra határán rekedt lány kapcsolata szépen építkezik, a nehézkes kommunikációt felváltja az egymásrautaltságból fakadó együttműködés, sőt, a másik fegyveres megvédése is. Így jó westernhez méltón lőporfüstös akciót is kapunk, ám a hangsúly mindvégig az összetett karakterek, a nehéz sorsok, életek, az érzelmek bemutatásán van.

Ehhez kiváló plusz James Newton Howard remek vadnyugati filmzenéje – Zengel mellett őt is Golden Globe-ra jelölték –, nem kevésbé a klipeken és a Scott-testvérek mozijain is dolgozó Dariusz Wolski gyönyörű képei. Elsősorban az ő teljesítménye miatt sajnálhatjuk a legjobban, hogy a filmet nem nagy vásznon, hanem kis képernyőn vagyunk kénytelenek végignézni.

A kapitány küldetése első Hanks-westernként remekül teljesít! Drámai, finom érzelmekkel, kis humorral, de emellett bánattal és keserűséggel átitatott története a korabeli Amerikát nem a fegyverforgató hősök szemszögéből mutatja be. Inkább a Farkasokkal táncolóhoz hasonlóan a fehér ember és az indián őslakosok kultúrájának határmezsgyéjéről hoz híreket, abból a világból, ahol – Kidd kapitány szavaival élve – mindenkinek „új emlékekre van szüksége”!

Ezek voltak a világ hírei. Köszönjük a figyelmüket és jó éjszakát!

(hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2021.02.16.)

Tom Hanks forevör! Az oké, hogy utazni nem túl szerencsés kedvenc szomszédember színészünkkel, ám mi baj lehet, ha csatlakozunk hozzá, miközben vadnyugati híreket olvas fel a nagyérdeműnek? Azért Tombá első westernjében sem üldögélhetünk teljes nyugalomban a bakon!

Tom Cruise az elmúlt pár évben sorra ejtette kétségbe az biztosítóit, ám a sorozatos premier-csúszók miatt csak késve láthattuk a már beígért és leforgatott akciófolytatásokat. Tavaly a Top Gun: Maverick sikere a sztratoszféráig repítette a hatvanas sztárt, ám idén az volt a nagy kérdés, hogy a Mission: Impossible legújabb akciójával vajon sikerül-e újra csúcsra pörgetnie az oldschool akciózsánert…

Róma megér egy misönt?

Motoros és gőzmozdonyos halálugrás, a női vonal átalakítása, egy fájóan időszerű, rejtélyes „főgonosz” és egy csaknem három órás időtartamba belepréselt, ám még így is újabb Leszámolásért kiáltó, többszörösen megcsavart történet – ez, ami várt ránk Ethan Hunt legutolsó gyújtózsinórozásával.

Mára, bő egy hónappal a világpremier után már sejthető, hogy az Első rész a nyugger Indiana Jones bácsival egyetemben a mozikban anyagilag nem fogja hozni az elvártakat, sőt, friss box office elemzések szerint mindkét veterán 100 milliós mínusszal néz majd szembe. Ellustult és már nem jár moziba vagy inkább másfajta, időszerűbb, pinkebb „hősök”-re vágyik a közönség? A szakik ezt majd biztos jól kielemzik, „5 másodperc múlva megsemmisül”-fanként azonban én csak annyit írnék le, hogy a várt IMF-akció kissé túlhúzott időtartamával, számtalan szereplőjével és pár leülősebb pillanatával ugyan próbára teszi a nézőt, ám ugyanazt a megszokott, high-tech akciót, látványt és szórakoztatást nyújtja, amit eddig is az évek során. Úgyhogy: „Nem vagyok ideges!”

Nemrégiben még Jason Momoa kuglizott egy méretes atomgolyóval az emberiség nagy családjának X-edik megmentésére kényszerítve Vin Dieselt, most pedig egy kanárisárga FIAT 500-as száguldozik ugyanazon a színen, Róma szűk utcáin, kockakövein és lépcsőin. A volán mögött hol Ethan Hunt (Cruise), hol pedig a nemzetközi mestertolvaj, Grace (az M:I-újonc Hayley Atwell) ül-bukdácsol annak megfelelően, hogy a carabinieri és a gonosz egyik csatlósa, Paris (Pom Klementiff szótlan bérgyilkos üzemmódban) épp hogyan szándékozik kiütni alóluk a veterán járgányt.

Mire azonban a fordulatos, vicces és izgalmas autós hajszához érünk, már rég túl vagyunk a szupertitkos Sevastopol nevű orosz csúcstengeralattjátó trükkös elsüllyesztésén, a rejtőzködő Ilsa (Rebecca Ferguson) sivatagi összecsapásán, Benji (Simon Pegg) és Luther (Tom mellett az egyetlen szaki, aki minden küldetésben részt vett: Ving Rhames) Abu Dhabi reptéri kulcskereső kavalkádján is. Sőt, egy washingtoni, titkos szolgálati megbeszélésen, ahol a CIA-igazgató Kittridge (Henry Czerny 1996-ban, az első küldetésben is benne volt) és kollégái lerántják a leplet az egész világot fenyegető AI, a szálakat gubancoló mesterséges intelligencia, az Entitás létezéséről. És van még: Hunt régmúltjából előlép egy újabb, veszélyes szereplő Gabriel (Esai Morales – La Bamba, New York rendőrei, Ozark, Titánok) és a Fehér Özvegy névre hallgató fegyverkereskedő, Alanna (Vanessa Kirby), hogy aztán Velence után biztosak lehessünk benne: az Orient-expressz nem minden utasa éli majd túl a vonatozást…

Eddig ennyi. A csaknem három évtizede tartó Cruise-sprint lassan a végéhez közeledik és ha minden igaz, jövő nyáron a célfotót is megnézhetjük majd! Az egyre grandiózusabb és csavarosabb filmeket a Titkos nemzet óta gondozó, író-rendező-producer Tom-haver, Christopher McQuarrie (Közönséges bűnözők, Valkűr, Jack Reacher, A holnap határa és társaik) a Leszámolás első felvonásába mindent belepakolt, amit csak lehetett, de még így sem bírt a bőséges alapanyaggal. Szerencsére az autós üldözések, bunyók, lövöldözések sorozatát a túltolt John Wick-gyilokeffektus lesújtása előtt megszakítja újabb infómorzsák csepegtetésével, a történetet tovább bonyolító vagy árnyaló figurák bevonásával – akikből ugyan néha túl sok van –, de kellően jól eljátszottak ahhoz, hogy a beszélgetős epizódok is érdekessé váljanak. Rebecca Ferguson most ugyan háttérbe szorul, ám helyette kapjuk a Bosszúállók között leszálkásodott Hayley Atwellt aki nem csupán szép, de remekül hozza a kiismerhetetlen, néha unszimpatikus, csak önös érdekeit néző tolvajt, emellett pedig az egész széria legjobb alakításával nem csupán a többieket játssza le a színről, de humorával a filmtörténet egyik legötletesebb autós üldözését is még szórakoztatóbbá teszi.

A vonatos akciózás kissé a „láttuk már” kategória és a végső, vagonos birkózás is túlnyújtott, ám ezt ellensúlyozza a korábban látott kreativitás, a múltba való visszatekintés, a drámaiság és persze a Mesterséges Intelligencia, mint világpusztító főfőgonosz időszerűségének felemlegetése.

Az Utóhatás összességében valamivel jobban sikerült, ám Tomnak nincs miért szégyenkeznie: a Leszámolás – Első rész egy jól összerakott, látványos, fordulatos akciómozi, ami bőven hozza a Mission: Impossible-szintet és méltón készíti elő a – remélhetőleg – hasonlóan bombasztikus finálét, hogy a jövőben valamikor majd nagyot szusszanó, nyugdíjas Cruise-papa büszkén tekinthessen vissza pályafutásának gyújtózsinóros szálára is!

(hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2023.08.18.)

Várni kellett rá jó sokat - a folytatására meg pláne! -, de Tom Cruise a többször halasztott Top Gun: Maverick szárnyalásához hasonlóan a sokadik lehetetlen küldetésével sem okozott csalódást a mozinézőknek! Régimódi akció, látvány, ötletes - bár kicsit hosszúra nyújtott - sztori és Hayley Atwell, aki új belépőként mindenkit lejátszik a színről. Kivéve az öreg, citromsárga Fiat 500-ast...

Egy férfi a zuhogó esőben az életről és a halálról elmélkedik.  Szó sincs róla: ez nem Rutger Hauer a Szárnyas fejvadász végéről, bár profilból szemlélve kétségtelen a két pasas hasonlósága. A mi emberünket ebben az esetben Dusan Gavrich-nak hívják és nem replikáns, csupán egy gyászoló szerb családapa – és mellesleg  a világ egyik legveszedelmesebb terroristája!

A DreamWorks  milliárdos álommanói elég sokat készülődtek a nagy durranásra. A cég irattartóiban hegyekben álltak a forgatásra váró forgatókönyvek, a filmvilág jelentős és jelentéktelen figurái pedig lélegzetvisszafojtva várták a pillanatot, hogy a Spielberg-Katzenberg-Geffen triumvirátus az első mozival kirukkolva átrajzolja az álomgyár erőviszonyait. A nagy irathalomból a The Peacemaker című akciófilm lapjai kerültek elsőként a producerek íróasztalára. Rövid válogatást követően összeállt a produkció gárdája is: a főszerepeker George Clooney és Nicole Kidman kapta, a rendezői székbe pedig az ex-Vészhelyzetes amazon, az első moziját készítő Mimi Leder került.

Kettes tubus helyett automata stukker: Tom Devoe alezredes (Mr. Clooney), az amerikai hadsereg hírszerző tisztje álmában sem gondolta volna, hogy egyszer még New York utcáin fog atombomba után loholni! Pedig tényleg ott köt ki a végén – igaz, előtte azért a rend kedvéért végigszáguld az egész világon!

Minden egy óriási robbanással kezdődik: valahol Oroszország közepén összeütközik egy személy - és egy nukleáris robbanófejeket szállító vonat. A jelek azonban arra utalnak, hogy nem balesetről, hanem terrorista akcióról lehet szó. Dr. Julia Kelly (Mrs. Cruise) az Egyesült Államok kormányának atomszakértője is gyanakodni kezd. Feltevése nem alaptalan: a robbanófejeknek ugyanis már az ütközést megelőzően lába kél. Mivel az ellopott szállítmányt a lehető legrövidebb úton fel kell kutatni, a két profi, Devoe és Kelly összefog, hogy saját tudásuk és a korszerű csúcstechnológia segítségével visszaszerezzék az atomtölteteket.

A hajsza azonban nagyon bonyolult, hiszen az egyik – egyébként hátizsákban is elférő – fej megrendelője a bosszúra vágyó, szerb átlagember, Dusan Gavrich (Marcel Iures). Gavrich pedig New Yorkba készül – és nem a város nevezetességeit készül megnézni...!

Istenuccse, tényleg nem Ross ez a George Clooney! Nagyon laza, ahogy a harci helikopter ajtajában ücsörög, sajnos azonban a forgatókönyv hiányosságai miatt igazán emlékezetes alakításra nem marad lehetősége. Ugyanígy jár Nicole Kidman is, hiszen Kelly alakja szintén elveszik a sztori jól összebogozott sűrűjében.

Nem rossz, nem rossz, van benne akció, üldözés, de az igazság az, hogy DreamWorkséktől mindent romba döntő atomrobbanást vár az ember. A sok „peace” ugyanis forró láng helyett néha csak füstöt vág az arcunkba.

(1998)

1997-ben az újonnan alakult DreamWorks ezzel a filmmel startolt a mozikban, ám hiába a rutinos Kidman és az akkor még feltörekvő Clooney, a tévés Mimi Leder (Vészhelyzet, Szégyentelenek, A hátrahagyottak, The Morning Show + Deep Impact, A jövő kezdete) gyenge rendezése nem robbantotta akciófilmes magasságokba a béketeremtőket.

Eddig lemaradt a megnézős-kielemzős listáról, de most, hogy véget ért a legutolsó nyomozás, végiglifteztünk a New York-i apartmanház emeletein, hogy részt vegyünk az Arconiában folyó, papókás podcast-detektívesdiben…

Martins in Da House!

A harmadik évad is lement a Hulu eddigi történetének legnézettebb – és előre elárulható: az utóbbi idők en bloc sorozattermésének egyik legremekebb – komédiájából és bár Steve Martin kijelentette, hogy Charles-Haden Savage figurája lesz a legutolsó szerepe, ha a minőség és a népszerűség nem csökken rohamtempóban, a 78 éve ősz színész akár még száz esztendősen is Manhattanben bóklászva csoszog a gyilkosok nyomában. Közelít ugyanis a negyedik szezon…

Essünk is túl gyorsan a kötelezőn, ami – sajnos, nem sajnos, mindenki döntse el magában – manapság már szinte kikerülhetetlen, mivel a legtöbb új premier esetében – lásd: A kis hableány, Marvelek és társaik – pro és kontra magasra csapnak a „tudományosan” csak az összenépi woke-ot dicsőítő, kárhoztató vélemény- és kommenthullámok. Igen, a Gyilkos a házban első két évadában kimaxolják a jelenlegi píszí-kategóriák szinte mindegyikét – pölö: fekete, túlsúlyos, leszbikus nyomozónő – és kapunk is üzenetet rendesen, ám a karakterek és fordulatok szerencsére nem (csak) a kötelezően előírt kvótát kipipálandó, jóvanazúgy odacsapottak, mint sok film, sorozat esetében, hanem kidolgozottak, szórakoztatóak, a cselekmény szempontjából is lényegesek. Van belőlük bőven – talán a boxoffice-bukták miatt a harmadik szezonra előremutatóan csaknem teljesen eltűnnek –, de mégsem maigeriznek a minőségi szórakoztatásra vágyó egyszerű néző rekeszizmaiba! És erről ennyit, vagy ahogy Oliver Putnam, alias Martin Short mondja: „Ne ítélkezzünk, semmi baj nincs a deviáns szokásokkal!”

Csapó!

Kellemes kis (csaknem lehetetlen) feladat egy adott szériáról, pláne annak több évadáról egy füst alatt tartalmasan, érdekesen, sok mindenre kitérően elemzést írni. Steve Martin legutolsó vicces sajátja esetében azonban ez az összetett munka nem is olyan bonyolult: manapság, a streaming korában a tévésorozat kifejezés már nem huszonepizódokat takar, hiszen csak hat, nyolc, tíz részig merészkednek az alkotók – Martinék évadonként az utóbbit vállalták. Másrészt a Gyilkos a házban minden etapja olyan színvonalas, humoros, ám ha kell, drámai és csavaros szórakozást nyújt, hogy nem nagyon adódik lehetőség a negatívumok kidomborítására. Harmadrészt pedig, lévén krimi-komédia, nagyon nem is illendő lényeges fordulatokat, leleplező momentumokat elárulni, pláne a szakmai alázatot félredobva a tettesek, áldozatok kilétére utalni! Úgyhogy csak módjával, hogy hasson, gyarapítson is meg ne is, az ősz komikus klasszikusával élve: „egy félkoffeinmentes félduplát!”

A Steve Martinnál 5 évvel fiatalabb Martin Short többnyire másodhegedűs volt az elmúlt idők vígjátékaiban, ám mivel idétlen-idők, azaz a hetvenes évek Saturday Night Live hülyülései óta kollégák, jóbarátok, mindig jutott neki szerep a színész-forgatókönyvíró mellett.. A féltucatnyi közös munka – nem is számolva a mostanában is aktuális közös fellépéseiket –közül A három amigó, Az Örömapa két és fél része, valamint eredeti hangokként az Egyiptom hercege a legismertebb, ám vicces karrierjükre mégiscsak mostani együtt nyomozásuk teszi fel a komédiakoronát. A Martinok mellé beköltözik még a manhattani apartmanházba Selena Gomez (Varázslók a Waverly helyből, Csajok Monte Carloban, Csajok szabadon, Egy esős nap New Yorkban), aki a Disney-t és a mikrofont dobva egyenrangú komika-partnere a veteránoknak.

„Ez teljesen más irányba terelni a nyomozást.” – halljuk és tapasztaljuk többször is, mialatt önjelölt, botcsinálta amatőr és esendően szimpatikus nyomozóink a bűn és a gyilkosok nyomában poroszkálnak.

Az egész egy véletlenszerű liftes találkozással kezdődik: a múlt dicsőségében ragadt, megfáradt emberkerülő, a Brazzos krimi-sorozat egykori sztárja, Charles-Haden Savage (Martin), a visszakapaszkodásért küzdő habókos Broadway-rendező, aki anno Machbeth-ként még Vanilla Ice-t is színpadra állította, Oliver Putnam (Short) és a fiatal, ám mint kiderül, rejtélyes múltú lakberendező-lakásfelújító művészleány (Gomez) keveredik egymás mellé. Hozzájuk csapódik még az első évad kulcsfigurája, Tim Kono (Julian Cihi), akiről idővel nem csupán az derül ki, hogy valamiféle rejtélyes kapcsolat fűzi Mabelhez, hanem az is, hogy egy tűzriadó során ő lesz a Felső West Side-i épület első halálos áldozata. A rendőrség (a később visszatérő szereplő, aki a nagyhangú fekete nő minden jegyét kiválóan hozza: DaVine Joy Randolph – A nevem Dolemite, The Holdovers), öngyilkosságot kiált, ám a roppant kíváncsi, alkalmilag összeverbuválódott trió teljesen mást gondol. Ők bűntényre gyanakodnak, saját nyomozásba kezdenek, amit összekapcsolnak a modern 21. század fílingjével és egy krimi rádiójáték – bocs, podcast – formájában adják elő saját elméleteiket és eredményeiket. A Gyilkosságok házon belül adásai rövid idő alatt rendkívül népszerűvé válnak, így a kriminális hármas nem csupán a rendőrség, de más podcastosok konkurenciájává is válik, azon felül, hogy természetesen több kanyart is leírva viták, egyetértések és összeveszések közepette egyre közelebb kerülnek az ügy megoldásához…

Ennyi a történet kezdete. Ami így természetesen soványkának tűnik, ám az alapfelütéshez hozzá kell még venni Steve Martin sztorimesélő zsenijét, amit korábban már olyan remekekkel bizonyított, mint a Roxanne, az L.A. Story, a Fergeteges forgatás vagy a teljesen más irányvonalat képviselő Az áruló.

A sztoriötlet persze önmagában még nem érne vastapsot, ám a forgatókönyvíró-csapat révén az apróbb-nagyobb momentumok, összetevők, az egyedi karakterek és a sokszor váratlan fordulatok, csavarok beemelése teszik mindvégig élvezetessé az eddigi harminc epizódot. A rettenthetetlen, de nem tévedhetetlen furcsa trió minden titkával, gyengeségével, múltbéli visszatekintésével, különböző gondolkodásával is érdekes csapatot alkot a nyomozáshoz. Ám a köréjük, néha ellenük felsorakoztatott egyéb figurák teszik még érdekesebbé, szórakoztatóbbá a sorozatot. A lakótársak – majd később, amikor a harmadik évadban az Arconia falai közül átlépünk a színházi deszkákra, a színpadi színészek – mind, szándékosan túlkarikírozott, összetett alakok. A „gonosz” közös képviselő, a túlérzékeny macskásemberen, a fagottos nőn vagy a Broadway-tehetségeken keresztül egészen a személyes kedvenc vagány, nagydumás kaszkadőrhavercsajig, Sazzig bezárólag – le sem tagadható, hogy a szerepet Jane Lynch-re (A szökevény, Glee, Rontó Ralph, A káprázatos Mrs. Maisel) szabták, de tökéletesen! Emellett persze kapunk még A-kategóriás sztárokat is, akik közül a harmadik szezonban a kibírhatatlan Paul Rudd és Meryl Streep (az ő zsenije talán több lehetőséget is érdemelt volna) bonyolítja a cselekményt. De néhány epizódra vagy visszatérőként bekopogtat még a podcast-ellenlábas Tina Fey, Nathan Lane, Michael Rapaport, Amy Schumer, Cara Delevigne vagy az önmaga verzióját hozó Matthew Broderick  – nem is beszélve a szintén lakótárs Stingről a „fasziról a U2-ból”, aki pár fergeteges jelentben rögtön a sorozat első gyanúsítottjává válik!

Természetesen képtelenség minden ötletet, minden kulturális-popkultúrális utalást – ebben a két öreg viszi a prímet – felsorolni, de mindenképpen érdemes az olyan őrületekre kitérni, mint a béltej, a Fehér Szoba vagy Kobratesó, a szabadszájú Mr. Gambolini, illetve Tapsi Hapsi és Cucu malac színre lépése, mert ezek (és sok más is) nem csupán a sorozatnak és a karaktereknek adnak több színt és mélységet. A nagy bérházak és a színházak belső világa mellett áttételesen a modern élet és gondolkodás számára is görbe tükröt tartanak. A Steve Martinra amúgy is jellemző, nem térdcsapkodós, inkább intellektuális humor végigvonul a sorozaton, ami a nyomozócsapaton belül leginkább a bátran felvállalt öregedésen és a boomer-millenniumi ellentéten érhető tetten – aki esetleg nem tud kibékülni a színész olykor modoros játékával az most sem lesz maradéktalanul elégedett, de talán ennyi is a max, ami némi negatívumként hozható fel a sorozattal kapcsolatban.

A Gyilkos a házban ugyanis vígjátéknak, modern fricskának is remek szórakozás, de szerelmi sztorinak, olykor drámának is szerethető. Nem csupán a karakterekkel bánik remekül, de egyes tárgyak – festmény, textilzsebkendő – köré is rejtélyt, humoros fordulatokat tud felépíteni és az elszánt gyilkosüldözés, a sokszor vakvágányra futó maszek nyomozósdi, az újbóli tettesjelöltek felbukkanása és elvetése, illetve a váratlan fordulatok, duplacsavarok, a legutolsó epizódok legutolsó másodpercére tartogatott meglepetések a legjobb krimik fordulatait idézik!

A harmadik évad fináléjának áldozata is elhalálozott már és az eddigiek ismeretében 2024 nyarán negyedszerre is felcsendül majd a jellegzetes főcímzene. Mi pedig kíváncsian várhatunk addig, hogy a manapság ritkaságnak számító, de évadról-évadra egyre minőségibb, vicces-papikás nyomozás újabb ügyébe mely híresség csatlakozik majd be…

(hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2023.12.05.)

Két öreg humorveterán és egy fiatal, ex-disney-s, sikeres énekes-színésznő furcsa triója elsőre lehetetlen nyomozócsapatnak tűnik. Ám miután egy furcsa gyilkosság történik a patinás Arconia falai között, ez a valószínűtlen, amatőr hármas olyan szórakoztató, bájos és humoros lendülettel kezdi el üldözni a bűnt, hogy nemsokára a negyedik évadjukon szórakozhatunk majd!

Nem tervezett, morgolódós félkritika

Eltelt egy kis idő, mióta a legutolsó filmes szösszenetet megosztottam, úgyhogy most újra itt az alkalom egy kis szóvetésre - ám sajna nem pontosan így terveztem a folytatást!

Az év végén megtörtént ugyanis az, ami eddigi nézői karrierem során egyszer sem: félbehagytam egy mini-sorozatot! A mozgókép számomra szent, így bármennyire is kínszenvedést okozott, hősiesen végig ültem az olyan filmtörténeti „különlegességeket” is, mint az Alkonyat vagy A szürke ötven árnyalata és folytatásaik - nem is beszélve számtalan Z-kategóriás csodáról. Tehát - leszámítva néhány nagyon gyenge, de legalábbis engem nem meggyőző pilotot vagy első epizódot - soha nem álltam fel egyetlen mozifilmről vagy sorozatról sem. Az ember a rács mögött azonban most kifogott rajtam!

Szűk körben korábban párszor már kaptam azért, hogy az egészségesnél többször lovagolok a szivárványos woke-póni témakörön - párszor a szosölmédia is letiltott már, de sebaj -, azonban mivel világunkban lépten-nyomon belebotlunk ebbe a "vallás"-ba és Hollywoood és a nyugati filmipar is gáncsolgat vele rendesen, én általában nem szoktam szó nélkül hagyni a témát. Másrészt meg vagyok már annyi idős, hogy (már bocs, de) nyugodt szívvel mondjam: sz@rok mások sértődésére, hisztijére, ellenvéleményére, letiltására!

Már egy ideje szemezgettem a – természetesen – Netflix sorozatával annál is inkább, mert a két főszereplő, Stanley Tucci és David Tennant neve garanciát jelentett a minőségi szórakozásra - egészen Az ember a rács mögött köbö 20-25 percéig, amikor is szép, válogatott magyar szavak kíséretében felhagytam a próbálkozással. Amit addig kaptunk ugyanis nem csupán felmondta a mai politikai elvárások kis vörös könyvének progresszív tananyagát, hanem - ami sokkal, de sokkal nagyobb probléma! -, ezt úgy tette, hogy nagyrészt simán felrúgta a logika, a valóság, a hiteles karakterábrázolás és történetmesélés alapvető technikáit, törvényszerűségeit. Értem én, hogy manapság minden alá van rendelve a Nagy Üzenet átadásának, ám ennyire összesűrítve és arcunkba hajítva eddig még nem találkoztam vele.

Mert kapunk itt ropitestű metrós zaklatót, akit bármelyik, 90-es éveit taposó világháborús veterán ketté törne, ám mégsem akad ellenfele, mert az utazók nagy többsége lesütött szemmel bújik el a mobiljában. Hát sehol egy férfi, aki padlóba taposná a ganyéjt?! Hát nincs, így ropiman simán folytathatja derékbedobós ügyködését, sőt, még az őt lefotózó lányt is két mondattal rábírja arra, hogy törlés okán adja át neki a mobilját - van ilyen?? -, majd a fénykép miatt önmagát zaklatás áldozataként előadva folytatja a műsorát. És még mindig nincs senki, aki atyailag jól tarkón pattintaná? De jön aztán a megoldás, mégpedig a mindenható Facebook segítségével: több határozott női utas ugyanis élőben közvetíteni kezdi ropi attrakcióját, így emberünk gyorsan lassít, egészen a rá várakozó yard karjaiba. Bármiféle nőgyűlölet, toxikus maszkulinitás (és más értelmetlen szókreálmány) nélkül kérdem, miért nem tettek semmit a metróban ülő férfiak? Mert a mai üzenet szerint már nem is "férfiak"?

Ez oké, bár furcsa és életszerűtlen első látásra, de már benne is vagyunk a következő jelenetben, ahol megismerjük elsőszámú főhősünket, a Tucci alakította, halálsoron üldögélő gyilkost, aki ráérő idejében szakértősködik a börtönigazgató egyetértésével, sőt annak szinte könyörgésére – uppsz, ez is a valóság? Mellette nagydarab, afro-amerikai kannibál-sorozatgyilkos srác, aki szinte asszisztens  side-kick-ként viccelődik a börtön-Poirot oldalán: ez alapból ha nem is szimpatikus, de azért elég jó felállás! És máris jön az aktuális „megbízó”, aki természetesen öreg, fehér, férfi hatalmasság és épp egy korábbi, állítólagos nemi erőszakolási ügyben – természetesen ártatlanként! – próbál kibúvót keresni. Hiába tagad mindent, Tucci pár mondat után leleplezi az álnokot és ahelyett, hogy tanácsot adna neki, rejtélyes kijelentések közepette jól elhajtja a csába! Hmmm?!

Jöhet az kettes számú főhős, Tennant lelkész belépője! Pár pillanat alatt lejön, hogy a férfi vicces, laza családapa és isten szolgája, aki emellett mindenkinek bármilyen problémában segítene: mint látjuk majd, kissé túl is tolja ezt a jólelkűséget. Színre lép egy látóan értelmi sérült, (természetesen!) szürkén bigott, villámlótekintetű, zsarnoki keresztény (!) anyja által lelkileg megnyomorított ministránsfiú, aki a pornós pendrive-ját épp a lelkésznél próbálja elrejteni. Tennant karaktere kelletlenül – látszólag sokadjára – belemegy, zsebre vágja – bár ne tenné – a drive-ot és így egy olyan, teljesen szürreális, minden logikát nélkülöző, pár perces őrületet indít el, ami végén lendült a távirányító, így már sosem tudom meg, hogy az IMDb közönsége miért pontozta 6,6-ra a miniszériát. Sebaj!

Szóval: a lelkész természetesen megfeledkezik a titokról, így rövidesen egy nőismerős szeme láttára napvilágra kerül az adathordozó valódi, pedofil (!) tartalma. Innentől pedig elszabadul a pár perces pokol: ahelyett, hogy a lelkész feldobná a valódi „tettest”, sűrű, és logikátlan handabandázást követően gyakorlatilag a saját fiára tereli a gyanút, majd amikor beindul a „Ne érj hozzám! Ne érj hozzám!” #metoo-henger, logikátlan párbeszédet követően a káosz abban csúcsosodik ki, hogy az addig vicces, kiegyensúlyozott családapa az időközben megsérült nőt ennyi logikátlan fordulat után végül a pincébe penderíti, majd rettegve várja minden (filmes) valóságot (is) nélkülöző tettei következményét…

Ééééés… távkapcs!

Sajna, a hosszúra nyúlt leírás sem adja teljesen vissza a képernyőn látható képtelenségeket és bár én már gyorsan begorombulok és odamondogatok, mentségemre legyen mondva, hogy a nálam sokkal megengedőbb nézőtársam is hüledezve javasolta a váltást. Az ember a rács mögött így a várt színészi bravúrok helyett számomra Hollywood mai állapotának, a röviden woke-ként aposztrofált kotyvalék valaminek az ékes, 20-25 perce összenyomorított példájaként marad meg. (Sajnálom a dolgot, de ez legyen az én problémám!) Az igazi probléma nem az, hogy ezek, a feljebb felsorolt összetevők szerepelnek a sorozat kezdetén, hiszen bármennyire is ellenük vagyok, manapság szinte egyetlen alkotásból sem hiányoznak. A gond az, hogy szürreális módon összeömlesztve kerülnek bele, hogy a néző már az első pillanatokban megkapja az előírt politikai (igen, politikai!) kampányadagját és ez a széria teljes hosszában mindvégig megmaradjon az agyában – egészen addig, amíg a következő filmhez, sorozathoz leülve újra indul a legtöbbször áltudományos, valamilyen neomarxista ideológiát tuszkoló agyzsibbasztás. De a legfőbb probléma még mindig nem ez, hanem az igénytelenség és a néző lealacsonyítása azzal, hogy mindezeket a Nagy Üzeneteket nem ellensúlyozzák jól kidolgozott, fordulatos cselekménnyel és pláne összetett, érzelmeket kiváltó, azaz élő karakterekkel! Aki aktív és elemző néző, az láthatja mindezeket az én okoskodásom nélkül is!

Pár napja új évbe léptünk, így le is zárom ezt a kora januári írásbeli zsörtölődést, amit hirtelen haragomban követtem el, ugyanis 2022 végére a piac, azaz a mélyen tisztelt, csak épp elfeledett Nézőközönség behúzta az ideológiai kéziféket. Ugyanis épp a fentebb említettek miatt komoly veszteséget és így fejtörést okozva százezrek pártoltak el a Netflixtől és a Disney ideológiai bukásai – lásd pl.: Lightyear és Fura világ - okán az egeres cég gyors vezetőváltásra kényszerült. De ez már legyen az ő problémájuk, hisz a fordulat számunkra csak jót jelenthet: talán szakítanak az elmúlt pár évben elhatalmasodott politikai nagyonokítással és végre elkezdenek jól összerakott, valódi FILMeket készíteni! Talán…

alonzomosely

Ezek a fiatal hollywoodi srácok szeretnek kockáztatni, az tuti! Ők aztán a lassan leáldozó nagy öregekkel - Stallone, Schwarzenegger and Co. - ellentétben tesznek a hírnévre, a mindig fess, pozitív megjelenésre és a betegesen ápolgatott sztárimázsra. Ezek a lendületes kölkök ugyan nem zsebelnek be filmenként húszmillcsit, de azért mégis ott vannak a legkeresettebb fickók listáján és akármikor készek beleugrani minden karrierpróbáló, a jövő szempontjából kétséges sikert hozó filmtervbe már csak úgy a hecc kedvéért is.

Hogy kire gondolok? Hát például Matt Dillonra és Kevin Baconra, akik mosolygós szépfiú arcukat levetkőzve tavaly a szuperjó Vad vágyak két tisztességtelen fickójának szerepében kivillantották a foguk fehérjét, sőt: Bacon a színészkedés mellett még executive producerként is részt vett a gyártásban, csak azért, hogy még jobban a kezében tarthassa a csavaros, ám számára nem jó befejezést hozó történetet.

És még kire gondolok? Hát példának okáért a sittes fenegyerekre, Christian Slaterre, aki aztán legutóbbi filmjével a Ronda ügy-gyel aztán rendesen beintett az képmutató, amerikai erkölcscsőszöknek! Slater ugyanis ebben a vérgőzös, morbid, de nagyon röhögtető vígjátékban pályafutása legőrültebb, legbetegebb és ezzel együtt talán legeslegjobb alakítását nyújtja. Ugye mondanom sem kell, hogy executive producerként is jegyzi a produkciót?!

Az ugye köztudomású, hogy egy duhaj legénybúcsút követően a helyszín a tulaj nagy bánatára az  esetek nulla százalékában szokott az eredetivel megegyező képet mutatni, ami ugyebár általában szintén száz százalékos amortizációval egyenlő. Az öt haver, a nősülés előtt álló Kyle (Jon Favreau – Bárbarátok; Deep Impact), Charles (Leland Orser - Alien 4.; Ryan közlegény...), Robert (Christian Slater), Michael (Jeremy Piven - Otthon, véres otthon; A gyűjtő), valamint annak testvére, Adam (Daniel Stern - Reszkessetek, betörők!; Mintamókus) egy pár, bulizással eltöltendő napra érkeznek Vegasba, nekik azonban rövidesen nem csupán az összetört berendezést, de két, a fürdőszobában fekvő hullát is el kell takarítaniuk az útból.

Történik ugyanis, hogy a brigád szórakoztatására beugró prosti a Michaellel való hancúr közben egyszerre szörnyű és röhejes körülmények között kileheli a lelkét. Aztán a rövidesen ellenőrzést tartó és a holttestet felfedező biztonsági őr is követi őt Robert és egy dugóhúzó jóvoltából, hogy aztán mindkét hulla szépen feldarabolva és becsomagolva, némi további kavarodás után örök (?) nyugalomra leljen valahol a sivatagi homok mélyén.

A már cseppet sem vidám haveri kör aztán a véres titkot magában megőrizve, hazafelé indul. Úgy tűnik, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van, senki sem jött rá a gyilkosságokra; pár nap elmúltával aztán mégis megváltozik minden... és csak akkor veszi kezdetét az újabb hullákat termelő, valóban mocskos és undorítóan ronda - de felettébb röhögtető! - ügy! Aki esetleg nem vevő a tarantinós, dannyboyle-os vagy az Alkonyattól pirkadatigban bemutatott humorra, az semmiképpen ne olvasson ennél tovább!

Az elsőfilmes író-rendező, Peter Berg aztán nem nagyon akarta megkímélni a nézőket. Véres, morbid humorral átszőtt, abszurd vígjátékával áthágja a jóízlés minden határát és ezzel valószínűleg jónéhány kritikus haragját váltja majd ki. Az ínyencek azonban remekül szórakozhatnak a Ronda ügy-ön: ez elsősorban a csavaros, mindig valami meglepően újat felmutató forgatókönyvnek és persze a Christian Slater vezetésével sziporkázó színészek játékának köszönhető. Az ötösfogat tagjai - többségük mifelénk még nem túlságosan ismert - pillanatok alatt képesek röhögtető káoszt teremteni a vásznon: egyszer rémültek, egyszer őrültek, egyszer hisztérikusak, de sohasem normálisak. A film titkos aduásza a rövidke szerepben megjelenő Cameron Diaz: a betegesen férjhez készülő Laurát alakítva, mindvégig méltó társa a férfi színészeknek, emellett pedig a magáénak tudhatja a film nagyot durranó befejezését is.

Peter Berg első rendezése kitűnő bemutatkozásnak bizonyult. Egy csipetnyi Tarantino, egy csipetnyi Danny Boyle - a lassított felvételen baltát, láncfűrészt, kenyérszeletelőt vásárló főhősök jelenetén nem lehet nem észrevenni a Kutyaszorítóban és a Sekély sírhant hatását - egy kis Rodriguez, valamint némi a Coen és a Farrelly tesók tudásából: mindezek együtt adják a Ronda ügy alapját. A többi már csak ronda, mocskos, de piszokjó és imádnivalóan élvezetes ráadás.

(1998)

Bár történetmesélésben azóta sem tudta utolérni legelső rendezését, Peter Berg (aki színészként, de főleg producerként is ismert a szakmában) mindig kedvencem volt. Nem a drámai mélységekbe merülésért, hanem azért a képi világért, látványért, vágásért, ami leginkább Michael Bay, Tony Scott vagy David Fincher munkájának kissé videóklipes hatását viseli magán. Berg későbbi mozijai (Az Amazonas kincse, A királyság, Hancock, Csatahajó, A túlélő, Mélytengeri pokol) mind ezt a kategóriát képviselik és bár - vannak persze kivételek - a karakterek, a sztorik sekélyesek, de ugyanúgy, ahogy Bay esetében, mindig örömmel merülök el Berg filmjeinek világában, hiszen a klasszikus, látványközpontú hollywoodi szórakoztatást képviselik. Manapság pedig ennél az ejtőzős, agyüresítő élvezetnél nem is nagyon kell sokkal több...

Paolo Sorrentino visszatért gyermekkora színhelyére, Nápolyba: az Isten keze a rendező személyes hangvételű önéletrajza, ami ugyan nem a legzseniálisabb munkája, de minden mozit szerető nézőnek remek élmény. Pláne, hogy fontos szerepet kap benne az isteni Diego, illetve a Volt egyszer egy Amerika is!

Egy kicsit Sorrentino feje, egy kicsit Isten keze

Vannak filmek – csak a személyes kedvenceimet felsorolva –, melyek művészi ódát zengenek a moziról, mint például a Cinema Paradiso vagy kommerszebb formában egy városról, akár az L.A. Story, de legfőképpen magáról, a nagybetűs ÉLETről, mint Az élet szép! Nem véletlen, hogy ezekből kettő is itáliai alkotás, hiszen innen, a kicsit pesszimista, árnyékos és elégedetlenkedő Kárpát-medencéből nézve a napsütötte Olaszország lakói azok, akik nem csak a csillogó, de a borongós időszakokat is valamilyen, számunkra megfejthetetlen derűvel, vidámsággal, bohém életigenléssel szemlélik és viselik el. Vagy esetleg nekik is meg vannak a maguk elrejtett titkaik és fájdalmaik?

Paolo Sorrentino – bevallottan legszemélyesebb, a saját fiatalkori élményein alapuló és már Oscar-esélyes mozijában, melyben „majdnem minden igaz” – a felsorolt listához, azaz cinematografica, Napoli, la vita még egyet hozzáír: mégpedig az életet-halált jelentő focit és annak dicsőített félistenét, Szent Diegot!

La famiglia, amiről Torrettoék csak álmodoznak! Több tucatnyian vannak, első ránézésre állandóan civakodnak és hangoskodnak, de láthatólag igazi, hús-vér, smink és púder nélküli, hétköznapi, ám mégis egyedi karakterek, akik persze esendőek, de ha kell, bárkit kibeszélnek vagy kritizálnak. Természetesen katolikusok és természetesen kommunisták, ahogy azt a családfő, Saverio Schisa (a Sorrentino-veterán Toni Servillo – A felesleges ember, A szerelem következményei, Il divo, A nagy szépség, Silvio és a többiek) többször is hangsúlyozza. Ám ezt a látszólag kibékíthetetlen ellentétet feloldja az egymás és az élet iránti szeretet, ami nem csupán a férj és feleség, Maria (Teresa Saponangelo) közötti összetartozást jelentő fütyülés, de az egymás folyamatos ugratása is jelez.

A Schisa-család kisebbik fia, Fabietto (Filippo Scotti) ebben a milliőben éli mindennapjait és próbál utat találni a felnőtté, férfivá válás rögös kőútján, melyen nap-mint-nap más-más személy vagy esemény rángatja előre. Valójában csiszolatlan, kiforratlan, ártatlan jellem, akire ugyanolyan lenyűgöző hatással van egy meztelen, bombázó rokon, mint egy filmforgatás, egy vicces cigarettacsempész vagy egy folyton unatkozó, öregedő, egykori grófnő is.

Az életre való rácsodálkozás és ártatlan kalandozás azonban egy pillanat alatt új irányt vesz, amikor váratlan tragédia árnyékolja be az addig viszonylag kiegyensúlyozott mindennapjait…

A  legfellinisebb direttore, Sorrentino két évtizeddel első nápolyi filmje, A felesleges ember után tért vissza szülővárosába, hogy kissé bohém módon egymásba fűzött jelenetekből építkező történetével elevenítse fel a jó harminc-hamincöt évvel ezelőtti fiatal korát, a nyolcvanas évek közepét, amikor az egész város, a Maradona messiás-várás lázában égett.

Már a mozi első percei – az áldást, termékenységet hozó nápolyi legenda, az apró szerzetes, a munaciello megjelenése – után kitűnik, hogy Az isten keze nem csupán életrajzi film, hanem egyfajta modern mese, egy nápolyi tabló, amiben nem csak a figurák és az események, de a hangulatos  átkötő képek, az érzelmek is a történet részévé válnak. A rendező nem csupán remek karaktereivel, de szótlan képekkel – akár egy földre zuhant csillárral – is képes hatásos atmoszférát teremteni. Igazi tehetsége és ábrázolási képessége azonban az olyan jelenetekben mutatkozik meg, amikor az iskolaudvaron egyszerre vagy négy focimeccs zajlik gond nélkül, vagy abban, amelyikben Maradona angolok elleni „Isten keze” góljának tombolva örülnek az olaszok, ám a „csalás” után lemaradnak az isteni Diego zsenialitását bemutató észbontó szólójáról – mert éppen egymást püfölik a közvetítés alatt.

Nincs „Mammázás”, nincs heves gesztikulálás, – sőt ennek ellenére! –, az első perctől az utolsóig érezzük, hogy hiteles olasz történetet látunk. Hiszen az olyan mondatok, mint az „Azért rúgtam ki, mert muszáj volt. Pár nap múlva újra visszafogadom” vagy a „Van mit szeretni vagy nincs?” csakis Itáliában hangozhatnak el. Az Isten keze valószínűleg nem mindenki filmje és ugyan nem éri el A nagy szépség vagy az Ifjúság magasságait, de életszeretetével, olykor sírva nevetős sztorijával, erős jeleneteivel, csodálatos képeivel éppen jól jön így, Karácsony előtt pár perccel: ott a helye, nem csak az Oscar-gálán, de még inkább a mi hétköznapi, nézői szívünkben és lelkünkben!

Ja, igen… és hogy mi lesz a filmben többször is emlegetett Volt egyszer egy Amerika VHS sorsa? Végül megnézi a Schisa család vagy a dobozában marad? A film befejezése választ ad rá – talán nem véletlenül olyat, amilyet…

(hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2021.12.23.)

Mediterrán olasz hangulat, foci és persze az isteni Diego legendás-hírhedt gólja! Sorrentino minden egyes alkotása remek élmény és ez az önéletrajzi ihletésű film sem lóg ki a sorból. Melegszívű, néha nevetve pityergő, hadonászós, kiabálós "családi" mozi, napsütötte óda az Élethez!

Az élet Ricardóéknál című életrajz-epizóddal kapcsolatban – korunkra jellemzően – az első hírek nem is a film minőségéről szóltak, hanem arról a felzúdulásról, ami a munkáját végző Javier Bardem körül kavargott egy ideig. Az internet mindent tudó és kritizáló népének ugyanis nem tetszett a megmásíthatatlan tény, miszerint a kubai főszereplőt egy spanyol színész alakítja – megjegyzem, Golden Globe- és talán még Oscar-jelölést is érően!

„Ne packázzanak a kubaival!”

 Mivel a filmben fontos, de nem a legfőbb szálat a politikai vonal jelenti (és manapság már sajna minden politika) lépjünk is túl ezen csak annyit hozzátéve, hogy a Bridgerton után szabadon, a Boleyn Anna mini-sorozat a történelmet – khmmm, hogy is írjam, hogy is írjam? – sokkal lazábban kezelő epizódjait közel sem követte ekkora népharag, mint az egyébként tényleg minőségi Ricardóékat. A filmet jegyző Aaron Sorkin író-rendező-producer elég otthonosan mozog a média, a nagypolitika, az üzlet, de a sport világában is és első munkája, az 1992-es Egy becsületbeli ügy óta komplex karakterei, jól felépített párbeszédei és fordulatos történetvezetése tévében és filmvásznon is többször visszaköszöntek már.

Teljességgel igaz ez a kisképernyős hőskorban, 1951 és 57 között 40 milliós nézettséget elérő, 180 epizódot futó, mifelénk, a Vasfüggöny takarásában azonban ismeretlen I Love Lucy című vígjátéksorozat sztárjainak életébe betekintő legújabb rendezésére is.

Lucille Ball (Nicole Kidman a plasztika mögül is remekül hozza a figurát) és férje, a kubai emigráns Desi Arnaz (Bardem) a tévézés megkerülhetetlen sztárjai: az egykori, másodvonalbeli színésznő és a korábbi zenész sitcomján amerikai tömegek szórakoznak, a házaspár pedig nem csak a kamerák előtt, de amögött is a széria meghatározó alakjai.

A film nagyjából egy hetüket meséli el az új epizód első olvasópróbáitól kezdődően a fináléig, a közönség előtti felvételig. Ez alatt azonban nem csupán a megszokott kreatív ellentéteket kell feloldaniuk a stáb tagjaival, írókkal, producerekkel, de megoldást kell találniuk Lucy fiatalkori botlására – a boszorkányüldöző McCarthy-korszakban vagyunk! – is: a színésznő ugyanis ikszet húzott a kommunista párt mellett, ami nem csupán a közvéleményt, de a törvényt is ellene fordíthatja. Emellett ki kell találniuk, hogyan tálalják vagy rejtsék el Lucy terhességét a képernyőn, arról már nem is beszélve, hogy mindezek mellett meg is kellene menteniük sok vihart megélt házasságukat is! Vajon ezek közül melyikben járnak sikerrel...?

Mozit néző, szerető és olykor elemezgető emberként mindig öröm a számunkra a kamerák mögé bújó showbiznisz súlyos függönye mögé kukkantani olyan remek filmek segítségével, mint a Mank, a Hitchcock, A némafilmes vagy esetleg A játékos és a Volt egyszer egy Hollywood. Ezek a „bennfentes” alkotások mind közelebb hozzák a mindig is rejtélyesnek megmaradó, izgalmas, ám valójában mégis hétköznapi sztárvilágot. Aaron Sorkin ennek ismerőjeként Az élet Ricardóéknál-lal egy több rétegű, több szálon futó, nem csupán írói, de rendezői ötletességét is kiaknázó, szórakoztató, néha vicces, néha drámai életrajzi mozit alkotott. Bizonyítja ezt két főszereplője, illetve az ő írói Golden Globe-jelölése, ami természetesen előrejelzi a következő Oscar-esélyeket is. Talán rendezőként is a nomináltak közt lesz majd a helye, mert részben dokumentarista eszközökkel – a széria írói idős korukban sztorizgatnak a történtekről –, fekete-fehér betétekkel – a megbeszélések alatt Lucy képzeletében már megjelennek a leforgatott mozzanatok – és tökéletesen dirigált jelenetekkel – ez elsősorban a fináléra, de sok más mellékpillanatra is igaz – egy élvezetes, de el is gondolkodtató showbiz mozit alkotott meg. Bardem remek az életet végsőkig élvező, a háttérből irányító férj szerepében, Kidman pedig – bár a Ball munkásságát jobban ismerő amerikaiak némelyike fanyalgott, hogy nem elég hiteles – talán még kiválóbb az elsőre butuskának tűnő, ám rendkívül precíz és aprólékos – a virágrendezési jeleneteinek kibontása és háttere zseniális – feleség szerepében. Sorkin további érdeme, hogy a mellékszereplők is elég időt és teret kapnak – a legjobb pillanatok, beszólások J.K. Simmonsnak jutnak –, így nem csupán a házaspáros belső konfliktusai, hanem a stábon belüli ellentétek, véleménykülönbségek, emberi kapcsolatok is színesítik és mélyítik a történetet. Így Az élet Ricardóéknál a két egykori sztáron kívül bővebb családjuk, a tévés csapat sztorija, de emellett egy élvezetes módon előadott szórakoztatóipari korkép is, amiben megannyi probléma és nézeteltérés mellett profik minden helyzetben hozzák a maximumot, hogy a végső felvétel előtti pillanatokban így kívánjanak egymásnak szerencsét: Good show!

(www.hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2022.01.05.)

Chris Columbus neve eddig egyet jelentett a könnyed, humoros családi szórakozással – elég csak a Reszkessetek, betörők! szériára gondolnunk. Legutóbbi filmjében sem hagyta cserben a viccekre vágyó nézőit, azonban a laza kis délutáni mozizást némi további érzelemmel, mondanivalóval és csipetnyi drámával megfűszerezve az eddigieknél valamivel többet tett le az asztalra.

Luke (Ed Harris), az apa két gyermeket nevel. Azonban nem teljesen egyedül. Sőt! Amennyire tőle telik, besegít neki ambiciózus, állandóan rohanó barátnője, Isabel (Julia Roberts) és a minden problémát könnyed mosollyal megoldó ex-felesége, Jackie (Susan Sarandon) is. Ez természetesen némi konfliktust is eredményez, ugyanis a férfi régi és jelenlegi szíve hölgye között szép kis állóháború dúl. A megjegyzések, csipkelődések mindennaposak, míg Isabel kínkeservesen igyekszik megszerettetni magát a két izgága gyerekkel, addig Jackie határozott szuperanyuként rendre romba dönti ellenfele próbálkozásait.

Egy szép napon azonban csitulni látszik a háború, hiszen egy komoly betegség sötét felhője vet árnyékot a kis család mindennapjaira…

A bájos, vidám, de azért egy kissé szomorkás film április 22-től látható a tarjáni Apollóban.

(1998, Nógrád Megyei Hírlap)

Anya csak egy van. Vagy kettő. És mindenképpen világsztár. Ritka kombináció, pláne úgy, hogy a két anyuka nem hajtépős, cicaharcos küzdelmet folytat a családjáért. Nem konfliktusmentes, de szívvel és némi drámával teli jutalomjáték három kiváló színésznek, színésznőnek.