Szerelemvonat Busanba

Erotika és erőszak helyett romantika és nyomozás: Park Chan-wook rendhagyó szerelmi története csavaros, néhol meglepő és bár Cannes-ból elhozta a legjobb rendezés díját, azért nem oly izgató, mint A szobalány és nem is kalapál el úgy, mint az Oldboy – ehelyett megajándékoz az utóbbi idők egyik legszebb és legfelkavaróbb fináléjával.

Hae-joon (Hae-il Park – A gazdatest, Íjak háborúja), az álmatlansággal küzdő nyomozó feleségétől távol, Busanban kénytelen a rendőrségi melóját végezni. Társával, Soo-wannal (Go Kyung-Pyo) elsőre szokványosnak tűnő hegyi-baleset nyomában másznak: egy visszavonult kínai bevándorló zuhant a mélybe a város környéki sziklaoromról. Az ügy során Hae-joon megismerkedik az áldozat fiatal és vonzó, Kínából emigrált özvegyével, Seo-Rae-val (Tang Wei – Ellenséges vágyak, Blackhat), aki azonban nem csak szépségével kelti fel a rendőr figyelmét, hanem a testén és kézfején lévő sérüléseivel is! Így Hae-joon szorosabb megfigyelés alá vonja a lehetséges gyanúsítottat, ám nemsokára azon veszi észre magát, hogy nem csupán nyomozóként, hanem szerelmesként is a rejtélyes nő életébe, lakásába képzeli magát…

Park érdekes rendezői fogásként ezzel a vizuális ötlettel jeleníti meg a férfi érzelmi közeledését, ami más, látszólag nem összefüggő, művészi jelenetekkel sokszor nem is a történetet mesélik, hanem érdekes, egyedi hangulatot kölcsönöznek a filmnek. Így A titokzatos nő az eredeti krimi felállásból szép lassan – az Elemi ösztön erotikáját hanyagolva – átlényegül egy olyan romantikus történetbe, melyben a nyomozó érzelmi függése révén nehezen tud a női gyanúsítottól kívülálló, nyomozói távolságban maradni. A kettejük között lassan kibontakozó köteléket hangulatában jól festi alá egy altatási jelenet, illetve remekül fokozza a rendőr vágyakozását az a mód, hogy a koreaiul nem tökéletesen beszélő özvegy többször is telefonos fordítóval kommunikál a nyomozóval – ez pedig szinte az egész történetet végig kíséri.

Természetesen csak egy romantikus sztorit látnánk a sok közül, ha a múlt eseményei nem befolyásolnák a jelent, kettejük kapcsolatát és a haláleset körüli bizonytalanságot. Kiderül, hogy az odahaza ápolóként dolgozó szép özvegy azért menekült Koreába, mert a halálba segítette súlyosan beteg édesanyját, így a szerelem-nyomozás örvényében vergődő Hae-joon nem képes teljesen ártatlanként tekinteni a titokzatos nőre…

 A továbbiakat nem elárulva újabb bizonyítékok először teljesen új irányba fordítják az ügyet, majd olyan tettre késztetik a rendőrt, amik nem csupán az eddigi szakmai munkáját és a lelkiismeretét bolygatják fel, de végül messzire is űzik őt Busanból, hogy aztán 13 hónappal később lássuk őt újra a felesége oldalán a Lipo nevezetű városkában. És itt Park mozijának csak a felénél tartunk! A múlt azonban újra utol éri nyomozónkat, amikor a helyi tyúklopási ügyei után végre egy gyilkosságba botlik – és meglepetésére így ismét kapcsolatba kerül azzal a titokzatos nővel, aki korábban már felforgatta az életét!

Hosszú és néha nem a sztorimesélésre, hanem a hangulatra, az emberi érzések bizonytalanságára, a kétségekre építő, érdekes krimi-romantika Park Chan-wook idei (pontosabban már tavalyi) munkája. A rendező legutóbb, 2016-ban jelentkezett mozival és A szobalány nemzetközi kritikai elismerése után most talán lehetősége nyílik majd (igaz, egyre súlytalanabbá váló) Oscarból is bezsebelnie egyet, mivel Dél-Korea őt és munkáját küldte versenybe a legjobb idegennyelvű filmek kategóriájában. Kiderül, mennyire lesz titokzatos majd ez a nő, de tény, hogy nem Park legerőteljesebb, legsúlyosabb rendezése, bár az „I walk alone on this foggy street” visszatérő, a film hangulatát remekül visszaadó dallamai és a végső, tengerparti jelenet egészen biztos, hogy jó ideig az emlékezetünkben maradnak majd…

(hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2022.01.09.)

Koreában nem csupán K-pop és zombik teremnek! Hosszú évek óta az ázsiai ország - csakúgy, mint a skandinávok -, egyedi hangulatú és stílusú krimijeivel is hódítja a közönséget. Park Chan-wook ugyan nem romantikus rendezőként, inkább kalapácsszakértőként vált ismertté, azonban ebbe a sejtelmes, csavaros történetébe bőven csempész gyengéd érzelmeket is...

David Lynch-csel kapcsolatban általában nem ehhez szokott az ember, hiszen a független király eddigi munkái alapján joggal alakult ki róla az a kép, amely őt a sötét, bizarr, idegborzoló sejtelmesség és a szürrealizmus elsőszámú kamerás festőjévé emelte. A mindig új utakat kereső filmes most tényleg meghökkentett. No, nem egy minden eddiginél bizarrabb történettel – éppen ellenkezőleg: egy lassú tempójú, nyugdíjas sztorival, amely nem kínál furcsa figurákban tobzódó intellektuális orgiát, de annál inkább elvarázsol a maga egyszerségével, bájával és régimódi érzelmességével. David Lynch ugyanis az Igaz történettel – a cím (The Straight Story) egyébként az eredetiben egy ügyes szóvicc, mert a főszereplőt is Straight-nek hívják, amely a magyar fordításban ugye egyenest, becsületest jelent – egy új, eddig nem túlságosab feltárt oldaláról mutatkozik be. Lynch ugyanis tud romantikus és megható is lenni.

Hogy mennyire, az kiderül a 73 éves nyughatatlan öreg, Alvin Straight történetéből.

Bravúros kezdés: a kamera – az egész film tempóját meghatározó – lassú mozgással a Lynch-háziszerző Angelo Badalamenti hasonlóan nyugis muzsikájának dallamaira ereszkedik le két zöldövezeti ház közötti füves térségre, ahol egy középkorú, nem éppen fitness-alkatú hölgy sütteti magát a napon. Az ember azt hinné, hogy egy Spielberg-féle Mr. Átlagpolgárék átlagélete-hangulatú családi moziba csöppent; de nem: a hölgy feláll, kiringatja magát a képből, mire kisvártatva az egyik házból halk jajt és tompa esés zaját halljuk. A nő kajával megrakottan visszatér és látszólag sejtelme sincsen az iménti balesetről.

Ezzel az aprócska, vágás nélküli kezdéssel Lynch máris felkelti a néző érdeklődését és bár nem akciójelenetekkel bombázza az érzékszerveket, a film legutolsó pillanatáig rabul is ejti azt.

Nemsokára kiderül, hogy a puffanás okozója Alvin Straight (remek szerep egy idős színész, Richard Farnsworth számára), a makacs, büszke és sajátos erkölcsi rend szerint élő, betegeskedő öreg, akit esése után a konyha padlóján fekve beszédhibás lánya (Sissy Spacek) talál meg. Szerencsére Alvinnak semmiféle komolyabb baja nem történik, de lánya és ismerősei unszolására mégis elmegy az orvoshoz. A diagnózis: rossz dereka mellé még sikerült egy tüdőtágulást is begyűjtenie. Más idős ember ezek után még inkább vigyázna az egészségi állapotára, Alvint azonban nem puhafából faragták. Annál is inkább nem, mert nemsokára telefont kap, hogy 350 mérföldre, Wisconsinban élő, tíz éve nem látott fivére, Lyle szívszélhűdést kapott, mire Alvin elhatározza: mindenképpen meglátogatja – az öregnek azonban se kocsija, se jogosítványa.

Ez azonban nem jelenthet problémát. Alvin tesz néhány előkészületet, majd isiászos derékkal „felpattan” lepukkant fűnyíró traktorjára és visszafogott Mad Max-stílusban, de komoly eltökéltséggel gázt ad…

A nézőközönség túlnyomó részét kitevő 25 év alattiak kis valószínűséggel nem fognak csapatostól a moziba rohanni, de aki megnézi, az nem üres lélekkel és üres aggyal fog a vetítésről távozni. Bár a film sztorija szó szerint egy kistraktor sebességével száguld előre, mégsem unalmas: bájos humorral – például az első sikertelen start és következményei –, rengeteg érzelemmel követi végig Alvin sajátos – és bármennyire is hihetetlen, de megtörtént! – roadmovie-ját, azokat az apró, de számára nem mindennapi kalandokat, amelyek végig kísérik öthetes (!) útján.

Nem mondok el nagy titkot, ha elárulom: Alvin végül is megérkezik Lyle (Harry Dean Stanton rövidke szerepe) rozoga viskójához, a maga csendes módján vált néhány mondatot hasonlóan szófukar fivérével – majd a verandán ülve könnytől fátyolos tekintettel mindketten csendes mélázásba merülnek.

Aki átérzi ezt a pillanatot, az tudja, miről szól a film… és talán azt is, miről szól az Élet!

(1999)

A Halálos iramban féktelen gyorsforgalmi verdazúzda előtt kicsivel egy öregbá traktorozott keresztül az államokbeli aszfalton. A David Lynch-től szokatlan, kis köbcentivel, de hatalmas szívvel megáldott road movie egy megtörtént, több hetes érzelmi utat elevenít fel idős főszereplője, az akkor 79 éves Richard Farnsworth Oscar-jelölt jutalomjátékával. Lassítsunk csak le! 

Talán mindenki vissza tud emlékezni arra a pillanatra, amikor legelőször lépett be kedvese szüleinek a házába. A gyomorban némi görcs honol, hogy vajon sikerül-e megfelelni a sosem látott – és talán majd leendő rokonként is tisztelt – szülőknek és minden gond nélkül összejön-e velük egy értelmesen beszélgetés. Hisz csak remélhetjük, hogy az ajtó mögött egy teljesen átlagos apuka és anyuka fogad a rémálmainkban szereplő őrült pszichopata favágóbrigád helyett. Nyugi, lazítás! Kéz a kilincsen, széles mosoly az arcon, nagy lélegzet, hisz semmi gond nem lehet…

Greg Gaylord Focker (Ben Stiller a magyarban a még jobb Greg Shag Bakoor néven szerepel) is valahogy így érezhet, amikor kedvesével, Pammel (Teri Polo) a szülői házba érkezik. A leendő após és anyós, Jack (Robert De Niro jobb, mint egy szakasz Jack Ryan) és Dina Byrnes (Blythe Danner) ugyan előírásszerűen mosolyognak, ám tekintetük „na, ki ez a faszi, aki lenyúlta a mi kislányunkat?”-fényben csillog. A bénázó Greg erre gyorsan rátesz: rövid úton a cicamániás házigazda előtt kifejti lesújtó véleményét a macskákról, megszentségteleníti a nagyi hamvait és általában mindenféle ökörségeket szövegel. De ez még csak a katasztrófa-sorozat kezdete: megérkezik Pam régi, minden szempontból sikeres és tökéletes ex-vőlegénye, Kevin (Owen Wilson), aki ugyan kedves és rendes, de éppen ezzel irritálja a már a saját romjai alatt fuldokló Greget. Egy leégett pavilon, egy betört orrú menyasszony, egy elveszett macska és egy lehúzott slozi tetézi még a bajokat. Emellett az is kiderül, hogy Jack régebben a CIA-nál dolgozott és családja tudtán kívül még most is egy thaiföldi akciót szervez. A vallatógépről már nem szólunk…!

Jay Roach, Austin Powers szülőatyja most igazán belenyúlt: remek, félreértésekre és az emberi bénázásra épülő vígjátéka az elmúlt évek egyik legjobb komédiájának bizonyult. A sztorin kívül ez persze leginkább az ügyeletes balfék Ben Stiller és a kevésbé vígjátékos, de a humor ízére egyre jobban ráérző Robert De Nironak (A komédia királya, Éjszakai rohanás, Nem vagyunk mi angyalok, Csak egy kis pánik, Showtime) köszönhető. A film kihasznál minden poénlehetőséget és bár nem az a hanyattvágós röhögtetés, de a legjobb vígjátékok közül való: lányos apuciknak és vendégségben járó vőjelölteknek melegen ajánlandó!

A nagy sikert követően jövőre jön is a második rész és a Vejedre ütök cím már előre sokat sejtető: valószínűleg Bakoor-éknál nyílik majd ki az a bizonyos ajtó…

(2002)

1992-ben készült egy független, alig ismert kis film Meet the Parents címmel, aminek jogait később a Universal megvásárolta, majd nagy nevekkel feltuningolva, 2000-ben mozikba is került az év egyik legsikeresebb vígjátéka, Apádra ütök magyar címmel. Négy, majd tíz évvel később érkezett két folytatás is kibővített családi- és sztárgárdával, ám az eredeti sikert és röhögőminőséget már nem sikerült elérniük. Azért a de Niro - Stiller nyitó csatát mindig jó élmény újranézni...

Vajon mi az, ami a pokol kapuja felé tereli az embereket? Vajon miért olyan nehéz ellenállni a Sátán csábításának?

A kérdésre  magyarázattal szolgálni teljességgel lehetetlen, ugyanis a homo sapiens néhányezer éves történelme alatt összesen egyetlenegy, valamire való választ kaptunk arra a kérdésre, hogy vajon miért is olyan vonzó számunkra a gonosz személye. A válasz: „A Sötét Oldalra vezető út sokkal járhatóbb, Luke!”

Csak ennyi elég az áttéréshez? A fenét! Manapság már többet kell feldobnia az ördögnek, ha szimpatizánsokat és követőket akar maga köré gyűjteni. Kezdetnek megteszi egy vagyont érő, New York-i lakás, egy jó zsíros fizetés, tucatnyi, nagymenőktől hemzsegő parti és a gondtalan élet ígérete. Eme csábító ajánlatot azonban már a modern kor kihívásainak megfelelően nem a lángoló trónon terpeszkedő, szarvas-patás, pokoli főnök prezentálja, hiszen odalent is haladni kell a korral. A reformoknak köszönhetően sátánunk bőr vezérigazgatói fotelben üldögél,  elegáns, méregdrága öltönyben feszít, limóval száguldozik és amúgy fantasztikusan érzi magát a Wall Street-i forgatagban.

Ments meg, Uram, minket a kísértéstől – és a hatalmas pénzeket ígérő, magabiztosan vigyorgó nagymenőktől!

Kevin Lomax (igényes szerep, Keanu Reeves által remekül eljátszva) egy floridai kisvárosban dolgozó, sikeres védőügyvéd, aki pályafutása alatt még egyszer sem sétált ki vesztesként a tárgyalóteremből. Most is éppen nyerő pozícióban van és csupán percek kérdése, hogy széttrancsírozza védence, a fajtalonkodó férfi elleni per egyik kislány tanúját. Bár Lomax teljesen bizonyos abban, hogy ügyfele valóban bűnös, mégsem hallgat a lelkiismeretére. Kisétál a mosdóba, leöblíti az arcát, farkasszemet néz önmagával a tükörben... majd visszasétál a tárgyalásra és megnyeri a pert...

...nemsokára aztán egy fényűző New York-i lakásban ébred, boldog feleségével Mary Ann-nel (nemcsak szép, de nagyon tehetséges is: Charlize Theron) az oldalán.Az életstílus-váltás hátterében egy dúsgazdag férfi, bizonyos John Milton (hhhuaa!: Al Pacino ismét zseniális) állásajánlata áll; a pasas ugyanis felfigyel Kevin vidéki sikereire és a nagyvárosi milliomosélet ígéretével a keleti partra csábítja a fiatal házaspárt.

Kezdetben minden szép és jó: Mary Ann-t teljesen lenyűgözi a gazdagság varázsa és férje is szépen teljesít Milton elvárásainak megfelelően. Nemsokára azonban Kevin a munka és a sikerhajhászás megszállottjává válik. Mary Ann szörnyű napokat él át, de nem csupán azért, mert Kevin egyre inkább elhanyagolja. A fiatal feleség lelkileg is magára marad: rémálmok és látomások gyötrik, amelyekből egyedül nem képes kiszabadulni. Lassan kezd felőrlődni, mert látja, hogy férjének fel sem tűnik a pénzből húzott illúziófal mögött megbúvó valóság: a pokol lángja, amelynek előterében John Milton nyugodtan várakozó árnya rajzolódik ki.

Lomaxnek lassacskán kezd kinyílni a szeme: a tükörből azonban egy kárhozatra ítélt ember tekint vissza rá...

Taylor Hackford (Garni - zóna) rendező nem dolgozik minden évben, de csakis minőségi forgatókönyvek megrendezését vállalja. Legutóbbi munkája, a mindvégig lebilincselő  Dolores Claiborne után  most egy még jobb remekművel jelentkezett. Az ördög ügyvédje csavaros, izgalmas, akciójelenetektől mentes, remek meseszövésű film, elmondható róla, hogy nem csupán a gyomrunkat szorítja ökölnagyságúra, de mélyen, a lelkünk legrejtettebb bugyraiba is befészkeli magát. Hackford mértékletesen, de roppant hatásosan bánik a speciális trükkökkel, ezzel szemben a maximumot hozza ki a színészi gárdából és remekül jeleníti meg Bruno Rubeo Oscarra is érdemes díszleteit.

Szerencsénkre Az ördög ügyvédje csak egy film, de azért ne bízzuk el magunkat! A Sátán ugyanis egy kényelmes fotelben itt üldögél közöttünk és füstölgő szivarral a szájában, kajánul vigyorogva várja a következő, elkárhozó emberi lelket...talán pont Önt ott a mobillal!

(1998, VOX)

A Sátán köztünk jár! Köztünk jár és a legnagyobb trükkje az, hogy elhiteti velünk, nem is létezik! Beépül a hétköznapi életbe, átlagos emberi arcot vesz fel és belülről bomlasztja saját képére a családokat és a társadalmat. Keanu Reeves és Charlize Theron fiatal házaspárja az ismét zseniális Al Pacino révén tudják meg, hogy milyen is, amikor emberi gyarlóságuk révén a legfőbb Gonosz uralja le az életüket. Modern remekmű még egy tisztább, józanabb századból... 

Minden, amit tudni akarsz Kingről – az emberről és íróról…

Stephen Kinget a könyvolvasó-filmnéző nagyérdeműnek természetesen nem kell bemutatni, neve évtizedek óta szerepel a bestsellerlistákon és műveinek – pár kivételes alkotástól eltekintve inkább közepes és gyenge – adaptációi tucatjával kerültek már vászonra és képernyőre. Több, mint 350 millió eladott példány után, idei áron félmilliárd dolláros vagyont összepötyögő szerző első regénye, a Carrie óta eltelt ötven rémisztő esztendő bőven termelt annyi magánéleti és szakmai adatot, „Stephen King-történetbe illő” eseményt és érdekességet, hogy az egy impozáns, súlyos életrajzi könyv után sikítson!

A szimplán csak a horrorkirály nevét viselő keményborítós kötet méretei miatt nyaralásra cipelésre, tömegközlekedési olvasásra ugyan nem alkalmas, ám egy otthoni, énsarokban való elmélyedésre tökéletesen megfelel! A „Munkái, élete, inspirációi” alcím mögött megbújó rengeteg információ és többségében ritka vagy sosemlátott korai fotó még a megrögzött fanok számára is nyújthat újdonságot. Hiszen Bev Vincent szerző, esszéíró és könyvkritikus – aki korábban már dolgozott az íróval a The Road to the Dark Tower: Exploring Stephen King’s Magnum Opus című elemzésen és együtt válogatták a Rettegés a felhők felett antológia novelláit is – életrajza sokszor még King saját, 2000-ben kiadott és most is számtalanszor idézett önvallomásánál is mélyebben merül a szerző életébe.

A könyv tartalma a klasszikus életrajzi művek szerkezetét követi az író 1947-es születésétől kezdődően évtizedes bontásban, ami nagyjából egybe is esik a horrorkarrier különböző minőségi változásaival. A hosszabb időszakot átölelő A jövő alkotójának fiatalkora után az 1970-es évek kezdeti sikerei (A Doubleday-esztendők) után látjuk a befutott bestsellerszerzőt (Midász érintése), majd a 90-es évektől kezdődően a részbeni stílusváltást, amit a legutóbbi időkig követnek nyomon a Kísérletezés és változás, A baleset után, illetve a King, a krimiíró címeket viselő fejezetek.

Persze, ezek főbb momentumait már a legtöbb rajongó ismerheti, ám Vincent szerkesztésében mindezek az életrajzi adatok számos plusz információval egészülnek ki, amit főképp a Közjáték alcím alatt futó alfejezetek mutatnak meg.

Így King a Getting It Out című első, 40 oldalas regénye és a 30 dolláros honoráriumot érő első fizetős műve – The Glass Floor (1967) – mellett megismerkedhetünk az ifjú író költészetével, korai, nem horror írásaival, Richard Bachman megszületésével, A menekülő ember villámgyors megalkotásával, súlyos közlekedési balesetével és annak utóhatásával, művei limitált kiadásaival,  író szereplőivel, illetve a képzeletbeli, ám számtalan könyvében, novellájában, kisregényében visszatérő Castle Rock és Derry városok történetével – ez utóbbiakat érdekes módon a sztorikból összeollózva olvashatjuk el!

Az életrajzi időkerék forgásának megfelelően érkezik a regények felsorolása, ami néhány, kiemelten kezelt, jól kielemzett művet – Carrie, Kedvencek temetője, Az, Tortúra, illetve a talán leginkább személyes kötődésű regénye, a 2006-os Lisey története – leszámítva csak röviden kerül jellemzésre, ám mindig bukkannak fel irodalmi, alkotói érdekességek, érzések, életrajzi információk. A sok kis kiegészítő anyag közé belefér a képregények, hangoskönyvek, e-bookok megemlítése, a Danse Macabre című horrortörténeti non-fiction, a fiaival, illetve Peter Straubbal közösen készített alkotások, illetve a Rock Bottom Remainders nevű, művészek, írók, kritikusok által összegrundolt amatőr zenekar, ami ugyan „nehezen hallgatható”, de legalább, ugyanolyan jól zenél, mint ahogy a Metallica regényt ír”. A rengeteg információ között talán egyetlen hiányosság, hogy Vincent talán csak négy oldalt szentel a húsz alkotói éven át készült, nyolckötetessé terebélyesedett A Setét Torony-sorozatnak.

Szintén – de érthető okból, King regényírói munkásságát előtérbe helyezve – kevés betű jut az adaptációkra: miközben végig követhetjük a pályáját sokáig meghatározó drogproblémáját, majd balesetét, megtisztulását, illetve az ezeket követő stílusváltását, a klasszikus horrortól való részleges eltávolodását, az 1976-os első filmfeldolgozása, a Carrie után következő, változatos minőséget képviselő rengeteg mozi, tévéfilm és sorozat legjobb esetben is csupán plusz adalékként, pár érdekességet kiemelve, egy-egy fotóval kerül bele az életrajzba. (Érdekes, hogy a legjobbként emlegetett mozgóképes adaptációk – leszámítva az Az új feldolgozásait – nem is a horrorok, inkább a drámák közül kerülnek ki: Tortúra, A remény rabjai, Halálsoron, Dolores Claiborne.) Mindezek kielemzése egy hasonlóan robosztus, súlyos, nagy terjedelmű könyv feladata lenne – remélhetőleg egyszer ez is elkészül –, ám kárpótlásként a tényleg bőséges függelékek között az összes film- és széria időrendi felsorolását megtaláljuk.

Mindent összevetve Stephen King életének könyvváltozata csaknem mindenre kiterjedő, tartalmas, minőségi, bőséges információt átadó olvasmány, ami méltóképpen foglalja össze az egyik legismertebb és legsikeresebb ma élő regényíró pályafutásának bő ötven évét.

És, hogy mi lesz majd ezután, az elkövetkező öt évtizedben?

„…tudni fogom, mikor jött el az idő… Vagy ráborulok az asztalra, vagy elfogynak az ötletek… Amíg úgy érzem, jó munkát végzek, nem látom, hogy abba kéne hagynom.”

(www.hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2023.12.21.)

A világ egyik legismertebb, legnépszerűbb és legsikeresebb íróját eddig csak a horror királyaként ismertünk, ám a valóban súlyos szakmai-életrajzi könyv bevezet a bestsellerszerző pályafutásának és magánéletének eddig kevésbé vagy egyáltalán nem ismert részleteibe is. Izgalmas, fordulatos, elgondolkoztató és néha rémisztő - mint egy vérbeli Stephen King regény!

A Memento zseniális film.

Kétségtelenül az utóbbi évek legjobb alkotása és még az is megkockáztatható, hogy egyike minden idők legjobb filmjeinek – az Internet Movie Database látogatói, azaz a világ mozilátogatói a rangot jelentő Casablanca, A keresztapa, A remény rabjai, a Schindler listája, A Gyűrűk Ura és a Csillagok háborúja társaságában az örökranglista tizedik helyét szavazták meg a számára.

A kiváló – csak 5 millió dollárból rekordidő, huszonöt nap alatt leforgatott – Memento brit rendezője, az 1970-ben született Christopher Nolan tehetségét dicséri. Nolan 1998-ban már készített egy 69 perces, Following címet viselő kis remekművet, majd két évvel később ismert, de nem sztár színészekkel leforgatta formabontó, a Ponyvaregény, valamint A lé meg a Lola történetvezetési stílusát, epizódokból való épülését idéző alkotását. A film egyszerre fekete-fehér és színes, története két idősíkon mozog és ami igazán kiemeli a mezőnyből az Nolan egyszerű, de zseniális húzása: visszafelé meséli el a történetet!

Egy elsötétedő polaroid kép, egy életre kelő, fejbe lőtt férfi és máris látjuk Leonard (végre egy nem nyálas szerep: Guy Pearce) történetét és tulajdonképpen nem csupán mi, de velünk együtt maga Leonard is kockáról-kockára próbálja összerakni a megtörtént eseményeket. Az ex-biztosítási nyomozó ugyanis rövidtávú emlékezetkiesésben szenved, azaz néhány perc múltán elfelejti a vele történt eseményeket. Éppen ezért élete legfontosabb információit vagy polaroid képek széleire írva vagy a saját testére tetoválva őrzi. Így üldögél motelszobájában elméleteket gyártva, vagy így nyomoz az utcán nyomok és emlékek után kutatva: a célja ugyanis nem más, mint megtalálni felesége megerőszakolóját és meggyilkolóját…

Az abszurd alapszituációból kibontva és a lehetetlent is megoldva a rendező visszafelé mesélve is képes fokozni a izgalmat: úgy fűzi az egyes epizódokat egymásba, hogy mindvégig fenntartja a néző figyelmét, de ezzel együtt a legutolsó pillanatig kétségek között hagyja egészen a befejező jelenetig, amelyben minden, még a legapróbb elem is szépen a helyére illeszkedik. Addig is furcsa emberek és szituációk tucatját felvonultatva űzi hősét az idő visszafelé forgó kerekén, hogy a közben felmerülő ezernyi kérdést egy frappáns fékcsikorgással válaszolja meg.

A Memento kimagasló film és ami tényleg egyedülállóvá teszi, az, hogy története nem a filmvásznakon vagy a tévéképernyőkön, hanem az emberi agyakban játszódik le!

Maradandóan.

(2002)

 2000-ben még nem sokan tudták, hogy ki ez az alig 30 éves rendező, aki rendhagyó időrendet követő filmjével először hagyta ott kéznyomát a mozgókép-történelem sugárútján. Christopher Nolan azóta számos remek, sőt zseniális mozival szórakoztatott bennünket és vált a jelen kor egyik legnagyobb direktorává. Első Oscar-jelölését kapta a Memento írójaként és idén már a nyolcadik nominációjánál tart - reméljük, az Oppenheimerrel végre beérik az arany!

Filmforgatás a szabad ég alatt.

„Repül a nehéz kő!” – kiált az egyik díszletmunkás, majd a büfékocsit a benne vacsizókkal együtt felborítva elhúz a jobbszélen, ahol éppen Brian Levant rendező tárgyal a vezetőoperatőrrel.

„Vigyázat!” – hallik egy hang; elsőre mindenki felkapja a fejét, aztán rémült üvöltéssel mindenki szétszéled a tájban. Egy, a napot elhomályosító, irdatlan kődarab pattan át két lihegő statiszta felett, majd az ijedtében lábait gubancoló forgatókönyvírót veszi üldözőbe. A szikla széttrancsíroz még két kamerakocsit, felrobbant pár reflektort és miután kitépi az éppen a helyszínre érkező executive producer kezéből a Corvette-ajtót, szépen, ahogy kell telibekapja a szafariszékében békésen szunyókáló baseballsapkás, egyébként Steven Spielbergre feltűnően hasonlító egyént.

Nos, valahogy így képzelem el a frédibéni, alias A Flintsone-család című film forgatását. Karikatúra-szerű, majdhogynem rajzfilmdíszletek között idétlenkedő, kőkori bőrruhába öltöztetett színészek és a tőlük nem sokkal komolyabb filmkészítők küzdelme az elszabadult műszauruszokkal és óriás poliuretán-sziklákkal.

Persze, csakúgy mint a fent említett, méretes kődarab, az egész film is habkönnyű, ami manapság egy re inkább dívik. Ugyanis Hollywood felé nem illik mélyenszántó vagy magasröptű társadalmi drámákkal, keserű emberi tragédiákkal traktálni a nagyérdeműt, mert ezeket nem túlságosan kedvelik. Elég a divatosan az élettempóhoz igazított, lendületes, de nem túl mély nyomot hagyó sültkrumpli-hamburger stílusú mozi.

Elég hozzá egyetlen nagykorú gyermek, aki az ábra szerint még mindig nem tud megszabadulni az őskortól: Steven Spielberg. A Jurassic Parkkal ellentétben most szerényben háttérben maradt, csupán nevét és Amblin Entertainment nevű cégének anyagi-technikai hátterét adta a produkcióhoz.

Az évtizedek óta nagy sikerrel futó rajzfilmet feltuningolták néhány modernizált ötlettel (valódi konyhamalac, őspapagáj üzenetrögzítő, házgyár, autómosó stb. stb.), majd a két főszerepre szerződtették azt a két színészt, akiken kívül senki más nem jöhetett volna szóba: John Goodman magára öltötte Frédi bőrruciját, Rick Moranis pedig Béni-szőkére változtatta a haját. Minden együtt állt, hogy végre felhangozzék a legendás Subidubidúúúúú!

Valamikor az emberi lét hajnalán a nem kimondottan eszes, de nagyszerű apa-férj-barát Frédi Flintsone egy ősi Kő Co.-ban, mint sziklafejtő melós dolgozik. Akár az árnyék, mindig vele van egyetlen igaz barátja, Béni is. Lagymatag középosztálybeli életüket élik, a mindennapi robotból csupán az asszonyaikkal, Vilmával (Elizabeth Perkins) és Irmával (Rosie O’Donnel) fűzött szópárbajaik, valamint ökörköri kuglipartijaiak jelentenek kivételt.

Aztán Frédire rámosolyog a szerencse. Egy teszt – és Béni hathatós – segítségével sikerül kilábalnia a kőporból és kapásból a cég elnökhelyettesi székébe kerül. Nem sejti, hogy a háttérben Cliff (Kyle MacLachlan) és Miss Sharon Stone (!) (Halle Berry) keverik a kártyákat. A hirtelen jött jólét megbolondítja Frédit és első lépésként barátját, Bénit repíti ki a cégtől.

Miközben a munkanélküli Béni mindenfajta csóró munkával próbálja eltartani a családját, addig Frédi az újgazdagok fényűző életével ismerkedik: a hajdanvolt haverság átvált erszed-el-a-hajamat kapcsolatba. Az újdonsült fejes nyakába szakad még kiállhatatlan anyósa is (Elizabeth Taylor), aki folytonos szidalmazások helyett most már feltörő vejét dicsőíti.

Ezen a ponton úgy tűnik, hogy hőseink helyzete megérett arra, hogy siralmassá minősítsük. De egy Spielberg-mozi nem lenne az, ami, ha megtagadná önmagát! Ebből következően a humor- és látványparádé egyenes úton vezet a boldog és megnyugtató végkifejlet irányába…

Nem filmtörténeti remekmű a Flintsone-család – habár megérne egy-egy díszlet-, effekt-, és kosztüm-Oscart –, de kikapcsolódás az agynak és kemény munka a nevetőizmoknak. Ahogy az lenni szokott, a tavalyi moziszezon egyik kasszasikerévé vált, dacára a több tucat képregény- és rajzfilm-adaptációnak.

Mi pedig várhatjuk az evolóciós létrán felfelé kaptató, mindig fejlődőképes homo hollywoodius legújabb agyszüleményeit: nem lehet messze az idő, amikor az összeszokott Moranis-Goodman páros eljátssza Asterix és Obelix kalandjait vagy John Malkovich tündököl az isteni Gusztáv háromhajszálas szerepében…

(1995, Cinema Video Plusz)

Az ökörköri körkép több évtizednyi, korszakalkotó rajzfilmezés után 1994-ben költözött a filmvászonra. Flintsone Frédi és Dorongi Béni kalandjainak élőszereplős változata a kor akkori nagy komikus neveinek - kivéve Halle Berry, aki még csak akkoriban kapaszkodott felfelé a hollywoodi sziklákon - közreműködésével pattintott vissza a szatirikus kőkorszakba és bár emlékeim szerint a moziban nagyon hiányzott Romhányi József zseniális, verses szövege, az első filmverzió nagyon kellemes szórakozást hozott...

Az idei év Oscarjára India ugyan a – shortlistről végül lemaradó – Last Film Show-t jelölte, ám az elmúlt időszak nagy slágerévé mégis inkább a 2018-ban megkezdett, de a Covid miatt hányatott sorsú RRR vált. A történelmi, de részben fiktív sztori számtalan díja és jelölése közé a lendületes Naatu! Naatu! (Táncolj! Táncolj!) című dalával begyűjtött egy Golden Globe-ot, így komoly esélye van arra, hogy a nóta behúzza az idei Oscar-aranyat is.

Táncolj! Harcolj!

Nagy többségünk csak az akciójelenetek szürreális szuperharcos jelenetein nevetgélve találkozott az indiai filmgyártás gyöngyszemeivel és a „Bollywood nem Hollywood” érzés boldog tudatlanságban nem ismerkedünk meg az ország mozis alkotásaival. Így – leszámítva néhány, nemzetközileg is közismert és általában „nyugati szemlélettel” dolgozó rendezőt, mint Mira Nair (Salaam Bombay!, Esküvő monszun idején) vagy Shekhur Kapur (Elizabeth) – teljesen rejtve marad előttünk az echte, valódi bollywoodi, dramaturgiájában, eszközeiben kissé idegen indiai filmgyártás.

Bevallom, az eddigi távol-keleti kalandozásaimból nekem is kimaradt az ország mozis kínálata, mert a látszatra előzmény nélküli, váratlan táncra perdülés és éneklés a sokszor három órás filmidőben asylumosan bűnre csábító rémképeket vetített elő: sosem tudtam eldönteni, hogy az alkotók viccelnek vagy vérkomolyan gondolják a táncdalfesztiválos hangulatú betéteket. Nemrégiben a piaci szempontból jól eltalált című és témájú Kung Fu Yoga (ami nagyjából akár 3 milliárdos népességhez is szólt) is csak a jóöreg Jackie Chan miatt fért fel a listámra, ám mivel még ő sem győzött meg, ezidáig nyugodt szívvel kihagytam a Sivahíró dalosharcos filmeket.

Lehet… tévedtem! Az RRR ugyanis felejtősre reinkarnálja a korábbi, fotelszakértős indiai élményeimet és a gif-re termett, Gangesz kapitány és a Monszun katonája fapados Marvel-utánzat helyett egy szórakoztató, látványos, néha humoros, a magyar léleknek sokszorosan túlcsorduló érzelmekkel teli bő három órás, valódi különlegességet nyújt…

Majdnem poirot-sra igazított, csinos bajszok, szépen fésült férfi frizurák és ápolt szakállak! Minden borbély (bocs: barber) Szőrszál Nirvánája kibővítve a szenvedélyes, őserő férfiak életével: ez Komaram Beem (N.T. Rama Rao Jr.) és Alluri Sita Ramajaru (Ram Charan Teja), a valóban élt, ám sosem összedolgozó indiai szabadságharcosok kitalált és nem túlságosan bonyolított története.

1920-ban járunk. A sötét lelkű Brit Birodalom fehér helytartója, Scott Buxton (Ray Stevenson – Thorok, A beavatottak, Róma, Vikingek stb.) és felesége csalárd módon „megvásárolják” a tehetséges, vidéki kislányt, Mallit és magukkal viszik őt Delhibe. A falu védelmezője, Bheem ezért felkerekedik, hogy bármi áron, de kiszabadítsa a leányzót a hódítók fogságából. Egy másik szálon látjuk a – well, többszörösen is kihangsúlyozottan bloody gonosz – britek hű, ambíciózus egyenruhását, Rajut, amint látványos akcióban egymaga helyretesz egy több ezres, az európai uralom okán felbőszült tömeget, majd nekilát, hogy különböző módszerekkel meggyengítse az ellenállást.

Két hősünk története egy majdnem tragédiával végződő vonatbaleset alkalmával szövődik egybe, amikor a maxra pörgetett jelenetben nem csak egy kisfiú életét mentik meg közösen, hanem lassításokkal iskolázva Michael Bay-t is visszaültetik az iskolapadba.

Az elsőre színpadiasan túljátszott, érzelmileg és zeneileg is túlpörgetett, epikus kezdés azonban valahogy mégsem tűnik zavarónak vagy irritálónak, ha sikerül elmerülnünk a miénktől eltérő elbeszélésmód világában. A két szimpatikus főszereplő között kialakuló, oldschool férfibarátság, az életigenlő vidámság és a számtalan látványelem ugyan egyenként is soknak tűnik, ám kapunk mellé még nem gonosz angol hölgyet, nyelvismeret nélküli, szerelmes ismerkedést, hazafias érzelmeket, akciót és táncos párbajt, nem túl élethű CGI-állatok támadását, némi cselszövést és árulást, félreértést és meghasonulást, nagybetűs Barátságot, keserű de hősies visszaemlékezést és egy tényleg látványos végső leszámolást. Ja és persze fény derül a főhősök rejtett titkára, valódi motivációjára is. Így áll össze egy zenés-éneklős-táncolós-akciózós, múltszázadi eposz, ami ugyan időben és érzelmekben is néha túl sok, ám valahogy mégis jól működő látványszínház!

Randevú Ramával! Az RRR – azaz: Rise, Roar, Revolt, vagyis nagyjából: felemelkedés, üvöltés, felkelés – című tesófilm eldalolja nekünk, hogy van szórakoztató indiai főhős Rajesh Koothrappali után is. És bár teljesen jogosan, de túl sokszor dörgöli a fehér (brit) ember orra alá a bűneit – mennyibe is kerül egy angol töltény? – és néha szürreális látványvilággal operál, de vidám, energikus és túláradóan érzelmes időtöltés. Kissé gyermekien naiv jelenetei, párszor leülő ábrándozása, minden hibái ellenére is üde, gondtalanul szórakoztató színfolt a főáramú hollywoodi showbiz „Majd mi jól megmondjuk neked a Nagy Üzenetet, meglássadcsak!” bőrkabátos okosságának szürkeségében!

És most… zárótánc!

Manapság már egyre ritkább, de szerencsére még előfordul, hogy kellemes meglepetés érheti a nagy elvárásokat már valamikor 2020 előtt a ruhatárba leadó filmnézőt. A néhány, nyugati szemmel, szemlélettel is maradéktalanul élvezhető indiai alkotás mellett évente százszámra készülnek a - valljuk be - nehezen emészthető, hosszúra nyújtott, énekes, táncos, harcolós, szerelmes, cselszövős mozik, amik nem is nagyon jutnak túl az ázsiai piac határain. Elsőre az RRR is hasonló időpocsékolásnak tűnt, ám a harsány, látványos szabadságharcos eposz valahogy mégiscsak utat ropott magának a nyugati féltekére is...

(hetediksor.hu, A hetedik sor közepe, 2022.02.07.)

Le a gatyával, uraim!

Ki a fenét érdekli, ha löttyedt és picurka, ha hátul fokhagyma-gerezd, elől pedig puhos?  Na és az, ha zsíros, lógós és minden egyes fogásnál kicsúszik az ember kezéből? Vagy ha éppen izomtól, életerőtől duzzadó és mindig tettrekész? Na, ez már jobban hangzik! De jelen esetben eme lehangoló negatív és felcsigázó pozitív tulajdonságoknak az ég egy adta világon semmi jelentőségük sincsen, hiszen pillanatnyilag a centiméterek egy fikarcnyit sem nyomnak a latban. Hogy miért? Mert itt, kérem szépen, nem arról van szó, hogy lilliputi vagy esetleg kingkingos-e az a bizonyos szerkentyű, hanem arról, hogy szembetűnően nem szteroidokon és izomtablettákon, hanem sörön és szalonnán érlelt testét ki képes röpke néhány perc erejére tetőtől-talpig ádámkosztümben megjeleníteni a nagyérdemű női közönség előtt.

Hááát, Gaz, a munkanélküli acélmunkás (Robert Carlyle – Transpotting) hajlana a dologra, dehát egyszálmagában, sajátos Chippendale-fickóként nem fűzhet túl sok reményt – pláne pénzt ! – a sikerhez. A dolog ugyanis úgy áll, hogy Sheffield, a tipikus angliai melósváros lakóinak nagy része munkanálküli; mivel Gaz is eme nem túl felemelő érzést nyújtó osztály tagjai közé tartozik, a nap nagy részében vagy a munkaügyi központban üldögél vagy meló után kajtat, vagy pedig a barátaival azon töri a fejét, hogy e kettő említett tevékenységen kívül hogyan másképpen tudna munkát szerezni. Acélöntőnk nem filózik sokat, hiszen nemsokára tisztán látja  a legtutibb pénzkeresési mód mikéntjét: az ötletet a Sheffieldbe látogató, olajozottan izmos vetkőző manusok példájáról veszi. Dobjuk le a textilt, haverok! – kiált fel, de a meglepően változatos testszerkezettel rendelkező ismerősei nem veszik rögtön a lapot. Dehát a jövőbeli csúcssiker és vastag suska varázsa elhomályosítja az agyakat. Egy frappáns válogatás végeredményeként és néhány önként jelentkező barát személyével lassan teljessé válik a tutibiztos csapat. Gaz mellé csatlakozik még: Dave (Mark Addy – Dilizsaruk), a pocakos és némi impotenciaával küzdő ex-acélmunkás; Gerald (Tom Wilkinson), az ex-művezető, aki fél éve nem meri bevallani a feleségének, hogy nincs munkahelye; aztán itt van Horse (Paul Barber) a szintén ex-acélmunkás; Lomper (Steve Huison), aki igen szívesen eljátszik az öngyilkosság gondolatával; valamint Guy (Hugo Speer), akinek nem sok szüksége van a higanylábra és laza derékra, hiszen istenadta tulajdonságai így is az ember torkára forrasztják a szót.

Nos, összeáll a Nagy Csapat, ami a Chippendale helyett inkább a Chip and Dale nevet kaphatná. De ez megint egy fikarcnyit sem számít, hiszen hőseink vicces és kissé borongós kalandokon keresztül, hátrányos testi és mozgáskulturális adottságaik ellenére azt nyújtják, amire mi vágyunk: százszázalékos szórakoztatást. Aki esetleg azt is szeretné tudni, hogy azok a bizonyos himbilimbik végre feltűnnek-e  a filmben, azoknak csak azt tudom mondani, hogy ...nem mondom meg!

A rahedli Oscar-jelöléssel elhalmozott, tragikomikus vígjáték óriási siker volt mind Nagy-Britanniában, mind Amerikában, mind pedig a világ többi részén. Csak reménykedni tudok, hogy a magyar munkaügyi központ lát fantáziát az ötletben és a testi adottságok figyelembevétele és felvételi teszt nélkül beindítja a hazai munkanélküliek számára az egyik legkelendőbb átképzési tanfolyamot: a férfisztriptízt!!!

Le a gatyával, melósok!

(1999)

A kilencvenes évek egyik legkellemesebb meglepetése volt az ismert brit arcokkal sztriptízelő, vérbeli melós-vígjáték. Az aputestű chippendale-fiúk története azóta színpadon és tévésorozatban is remekel, de azért megnéznénk egy mai folytatást is a ma már nagypapák gatyadobálásáról...

Tavaly ősszel, amikor az Egyesült Államok népének nagyobbik része önmagából kikelve, kék-fehér-piros transzparensbe, lufiba és szalagba, valamint csillagos-sávos lobogóba burkolózva Clinton elnök újraválasztási győzelmét ünnepelte, a gondokban megőszült, de diadalittasan mosolygó president jobbján álló férfi kilépett a kíberek hálójából és a „Keblemre, Amerika!”-hangulatot a háta mögött felejtve elhagyta a zajos termet.

A folyosón az első, kézbeeső telefonkagylót felmarkolva, huszonöt centeseket dobált a készülékbe, majd ezt követően tárcsázta a nyugati partvidéket, Los Angeles híres városrészét. Néhány csörrenés és a vonal másik végén felhangzó rekedtes „Halló” után az öltönyös hívó köszönés nélkül megszólalt: „Nem védett vonalról beszélek, ezért gyors leszek. Srácok, ahogy megbeszéltük, a mostani pillanattól kezdődően zöld utat kaptok. Kezdhetitek a marketing kampányokat és most már bemutathatjátok az annyira áhított fehérházas krimijeiteket. Bill ezúton is köszöni a szavazataitokat. Ja, igen...és nemsokára küldjük a vacsorameghívókat.”

És nem sokkal e titokzatos és ezidáig sehol sem publikált telefonbeszélgetés után a túlnyomó többségükben demokrata, hollywoodi népek fogták magukat és a választások zavartalanságának biztosítása érdekében visszatartott elnökös filmjeikkel elárasztották a piacot. A kilencvenhetes év elejére azonban már más szelek fújtak: megnyugtatóan kedves és humoros Dave és a Szerelem a Fehér Házban helyett a Balhé Washingtonban lett a sláger.

Az államfő és munkatársai személyét zavaros ügyekbe keverők közül természetesen nem más, mint a radikális Clint Eastwood volt az, aki legelőször merészkedett a tűzvonalba. Most az Államérdek című politikai krimiben a szikár ikon ismét az Amerikai Egyesült Államok elnökének közelében forgolódik. Jó az öreg a Fehér Háznál? Nem egészen, ugyanis a Célkeresztbennel ellentétben Clint bátyónak most eszében sincs, hogy egy esetleges merénylet alkalmával a legfőbb ember elé vesse magát.

Luther Whitney (Eastwood) a nyugdíjaskorú, de korántsem lerobbant fickó már éppen a milliós szajrét pakolná a táskájába, amikor hirtelen zajt hall. Ez egy kissé meglepi, ugyanis az évtizedek óta a betörők szorgos kenyerét majszoló Whitney nem csupán jó, de szakmájának egyik legprofibb tekintélye – ennélfogva semmit sem bíz a véletlenre: hosszú kutatómunka után kifürkészi és hatástalanítja egy milliomos villájának biztonsági rendszerét, majd behatol a gazdátlanul hagyott házba, felkutatja a tükörajtó mögé rejtett dollárkötegeket, ékszereket és már angolosan távozna is a helyszínről, amikor...közbejön valami.

Nagyjából tíz perc elteltével aztán a nyugdíjas korú, de még mindig meglepően jó formát nyújtó Luther Whitney aztán úgy veti magát a közeli erdő sűrűjébe, mint Maugli. A vén róka ugyanis tudja, ha pillanatokon belül nem tűnik el a balfenéken, nagyon könnyen ólommérgezés okozhatja a vesztét. Ezt kihangsúlyozandó, néhány, rövidre nyírt, sötét öltönyös fickó veti magát a szökevény nyomába, elkapniuk azonban nem sikerül: győz a fürge láb és a több évtizedes rutin – legalábbis egy darabig.

Hogy mi áll a nagy sietség hátterében? Luther teljesen akaratán kívül – a tükörajtó mögül észrevétlenül figyelve – szemtanúja lesz egy pár érkezésének, majd a köztük rövidesen kibontakozó hancúrnak. Az ingyen live show-t azonban nem élvezheti sokáig a kukkoló. Rövidesen durva fordulatot vesz a játék: az egyébként ismerősarcú férfi erőszakoskodni kezd, mire a nő védekezni próbál. A dulakodás elfajul, a zajra pedig a fenti, sötét öltönyös fickók rontanak a szobába – és meglepő módon tesznek pontot az ügy végére.

Gyilkosság! Lutherben megáll az ütő, hiszen az előbb még oly könnyedén játszadozó és a nő haláláért közvetve felelős, vértől mocskos férfi nem más, mint maga az...

William Goldman, a veterán forgatókönyvíró (Butch Cassidy és a Sundance kölyök, Ragadozók) egy Oscar-díjas mester rutinjával írta át David Baldacci világsikerű regényét. Munkája olyan jól sikerült, hogy azonnal felkeltette Clint Eastwood érdeklődését, a sztár aztán teljesen belelkesedve nem csupán a főszerepet vállalta el, de rendezőként és producerként is kivette a részét a munkából. Nem csoda, hiszen Luther Whitney, a törvényenkívüli figurája Eastwood korai, a Sergio Leone tehetségét dicsérő Dollár-filmek névtelen főhősének mai, modern megfelelője.A száját csak a legritkább esetekben jártató, fürkésző szemű, kemény fickó még így, a hetedik X-hez közeledve is remekül mutat a filmvásznon. Clint lerobbant ex-bérgyilkos volt a Nincs bocsánatban, levegő után kapkodva, izzadtan loholt az elnöki limó mellett a Célkeresztben című filmben és most, a korához illő szerepek sorát folytatva kilométereken keresztül – már lassabban, de azért még mindig sportosan – menekül üldözői elől, hiszen...

..a Luther szeme láttára gyilkosságba keveredő férfi nem más, mint Alan Richmond, maga az Amerikai Egyesült Államok elnöke (ismét rossz:Gene Hackman). A menekülő betörőnek tehát nem holmi sarki csibészbandával, hanem a világ egyik leghatalmasabb emberének kopóival kell megküzdenie. Mindezek tetejébe a rendőrség is bekapcsolódik a cselekménybe, ugyanis a pengeagyú Seth Frank nyomozó (Ed Harris) a profi betörés hátterében – egészen helyesen – Luther kezemunkáját sejti. Mivel ezzel a gyilkosság is az öreg harcosra terelődik, a főhősnek duplán kell szednie a lábát...

Clint Eastwood a legjobbakkal szeret dolgozni: a felsoroltakon kívül az elnök jobbján Judy Davis és Scott Glenn, míg a másik oldalon a mostanában fel-feltűnő Laura Linney (Kongó, Legbelső félelem), mint Luther lánya szerepel. A történet remek és érthető bonyolítása, Eastwood biztos kezű rendezői munkája és mellékszereplők alakjának a megszokottnál jobban történő kihangsúlyozása az Államérdeket a Szemtől szemben szintű epikus krimik szintjére emeli.

Clint Eastwood egyszer már volt szülővárosának polgármestere, most ha az elnöki szék már nem is, de egy szenátori hely azért igazán kijárna neki!

(1997)

A kilencvenes években a máig elnyűhetetlen színész, rendező, producer, zeneszerző, polgármester Clint Eastwood is belekóstolt az akkor nagyon divatos bestselleradaptációk filmre vitelébe, így ledirigálta David Baldacci politikai krimijét, hogy rutinos öreg tolvajként keveredjen az amerikai elnök (Gene Hackman) által elkövetett bűncselekménybe. Nem a legcsúcsabb Clintbá-rendezés, de tisztességes, feszült, szórakoztató alkotás.