Réges-régen, a történelem hajnalán, amikor az emberek még a nagyvárosok helyett kicsiny hordákban küzdöttek a túlélésért, három ősállat, egy flúgos lajhár, egy mogorva mamut és egy kétszínű kardfogú tigris útra kel, hogy a természettel, egymással és önmagukkal birokra kelve biztonságban hazajuttassanak egy gügyögő embergyereket. Vállalkozásuk elsőre roppant nehéznek ígérkezik… másodikra pedig lehetetlennek. Ők azonban mégis elindulnak, hogy a hóban gázolva teljesítsék küldetésüket…

Aki eddig úgy gondolta, hogy az evolúciós fejlődés csúcsa a homo sapiens, az kérem, nagyon nagyot téved!

Az emberiség ugyanis a fejlődéstörténet ágas-bogas fájának koronájában csak egy kicsinyke vadhajtás, hiszen most végre lerántják a havat a titokról és megtudjuk, hogy mi köze van az oly nagyra tartott embernek mondjuk a síelés, a snowboard, az amerikai foci kitalálásához, illetve a dodókacsák rejtélyes kihalásához! Hát semmi! Mindezen történelmi vívmányok és katasztrófák ugyanis nem a sapiensek, hanem egy izgága, de lusta és állandóan – Geszti Péter hangján – szövegelő őslajhár számlájára írhatók!

Sid ugyanis igazi balfácán: de a nagy szívű fajtából. Amikor az ősállatok a közeledő jég elől délre indulnak, ő még javában szunyókál és mire felébred, egyedül találja magát Manfreddel, a morcos mamuttal. Nem sokkal később egy kardfogú tigris banda támadását követően az ölükbe pottyan egy bőrpelenkás ősbaba, akit a havas hágón átkelve kell visszajuttatniuk az övéihez. Csatlakozik hozzájuk az egyik kardfogú tettes, Diego is, aki azonban valami teljesen más okból tapossa velük a havat.

A két rendező, Chris Wedge (annak idején a Tron trükkjeit bütykölte, majd a Bogaras Joe-t rendezte) és Carlos Saldanha (a Harcosok klubja effektjeiért volt felelős) egy tipikus, kellemes, egyszerű történetű családi mozit készített. A Jégkorszak egy cseppet sem fagyos, érzelmes, vicces és ötletekkel teli talpalós roadmovie, kedvesek a szereplői – Sid az animációs történet egyik legjobb fazonja, de mellette a makkjával küzdő, az előzetesből ismert kis rágcsáló is fergeteges – szépek a rajzai és látványosak az akciói – ezek közül is a jégcsúszdás jelenet a csúcs. Emellett pedig zseniális a magyar szinkronja és még a Star Trek rajongók számára is tartogat egy kis meglepetést!

Jó hír a rajzfilmek kedvelőinek: ha minden igaz, talán mégsem szűnik meg a 20^th Century Fox animációs részlege és így nem válik kétpólusúvá az eddig a Disney-Pixar és a DreamWorks által uralt piac – mellettük legutóbb a Nickelodeon kapott egy kis szeletet a Jimmy Neutron, a csodagyerek révén. A Fox Animation Studios ugyanis a szakadék szélén kapaszkodva sok éves bukdácsolás után végre magára talált: a Pixar átlagos költségvetésének feléből, 60 millióból kihozott Jégkorszakot nem temette maga alá a konkurensek által indított sikerlavina.  Az Anasztázia szolid sikere, valamint a Titan – Időszámításunk után bukása után a cég megnyugtató – előreláthatólag világszerte 300 milliós – bevételt lapátolhat majd a kasszába. És mindezt egy dilis őslajhárnak köszönheti!

A szomszédságban azonban éppen emiatt még hangosabban surrognak az egérpadok: a Pixarnál ugyanis az elkövetkező három évben John Lasseter és Andrew Stanton a Némó nyomában, A hihetetlen család és a Verdák című animációs filmeket dobják majd piacra!

 (2002, Filmcsillag)

Ezt a szuper, melegszívűen fagyos animációs vígjátékot sem a család aprajának, sem pedig a nagyjának nem kelle bemutatni! Télen-nyáron, hidegben-melegben kötelező néznivaló!

A világ egyik leghatásosabb, de csupán egyszemélyes (!) marketingosztálya újra betöltötte külön bejáratú PR-ágyúját, hogy az összes reklámlövedékét a nyakunkba zúdítsa.

Figyelem! Aki innentől kezdve számítógéppel animált, mosolygó mosószerrészecskékre, dalolva emelkedő kamatokra vagy szuperegyedülálló minőségű fogpaszták tucatjaira vágyik, kérjük, hajtsa össze a lapot! Ugyanis nem a megfelelő kiadványt tartja a kezében.

Azok viszont, akik élvezik a humorral vegyített százhúsz perces csimmbummot, a sziporkázó tűzijátékot, szálljanak fel velünk a hullámvasútra!

Ugyanis: Arnie visszatért! A tedd Magad Szupersztárrá-mozgalom élő reklámhordozója ismét kitette magáért, bevált stílusába némi intelligens humort is csempészve, önmagát tömjénezve és egyben parodizálva újra köztünk van. Az utolsó akcióhős katasztrofális forgalmi mutatóiról rémálmodva az osztrák izomember valószínűleg verejtékben fürödve meingottolta át jónéhány éjszakáját. Az egyéni hangvételű és sikertelen tévedés után, lázasan kutatva, mindenképpen megpróbált egy tuti nyerő témát fellelni. És lőn!

Isteni sugallattól megszállva, tehát a hollywoodi divatot követve – szinte hihetetlen – egy francia forgatókönyvhöz nyúlt. Majd a Titkolt titkos ügynök alapsztorijával felszerelkezve csupán annyit tett, hogy bekopogtatott az akciókirály, James Cameron ajtaján. A gép beindult, minden ment, ahogy a Sikergyárosok Zsebkönyvében írva vagyon. Cameron, aki A bolygó neve: Halál, A mélység titka és a két Terminator sikerével a háta mögött rögtön szuperprodukcióban kezdett gondolkodni, gyorsan felhajtott némi zöldhasú dollárkötegeket – bennfentesek szerint hazánkban is tanulmányozni kellene a technikát –, majd nekivágott a 100 millió dolláros és héthónapos forgatásnak.

Az alaptörténetet az öreg Jimmy piciny robbanóanyag hozzáadásával felspécizte, majd megszokott stílusától eltérően jó adag humorral is vegyítette. Ebből keletkezett az az ütőképes elegy, amit mi True Lies – Két tűz között című filmként ismerünk. Az alapképlethez hozzájött még az elmaradhatatlan Arnold Schwarzenegger és – hogy megfelelő párja is legyen – az energikus Jamie Lee Curtis.

Tehát. Adva van Harry Tasker (Big Arnie), egy átlagos, hétköznapi komputerkereskedő, akit mellesleg a mindig háttérben maradó felesége, Helen (Jamie Lee) már meglehetős mértékbe un. Persze, ahogy az okosok mondják, az asszonynak nem kell mindenről tudnia, következésképpen arról sincs fogalma, hogy Harry maszekban szuperkém, az Omega Csoport tagja. Hogy ez pontosan mit is jelent a halandó népek számára, már a film első negyedórájában kiderül. Miután Tasker elegánsan végiglavírozik egy istenháta mögötti svájci szálloda bátermén, ellop bizonyos számítógépkódokat, majd az őrség fele állományát kikészítve szintén elegánsan távozik, még arra is jut ideje, hogy az „alibi” kongresszusról megtérve figyelmes ajándékkal lepje meg a családját.

Az idill szinte tökéletes. Van, amiről azonban minden képessége ellenére még Harry Tasker sem tud. Az elhanyagolt Helen – ugye érthető?! – ki akar törni tipikus háziasszonystátuszából, ezért a kaland kedvéért szívesen veszi a nőfaló Simon (Bill Paxton) közeledését. Szeretet ide, hűség oda, lassan egyre jobban a szélhámos hálójába gabalyodik és az időközben arab terroristákkal harcba keveredő Harrynek is elkezd derengeni valami. Lépésre szánja el magát, de olyanra, amely, mint később kiderül, nem csupán a zátonyon pihenő házasságot, de a nézők recehártyáját felforrósítja.

Ami a továbbiakban történik, az az utóbbi idők egyik leghúzósabb filmjévé varázsolja a True Lies-t. Cameron lemondott a fejlett komputer-animációról, amit a T2-ben és A mélység titkában használt és visszatért a hagyományos, mechanikus effektekhez. A végső összecsapás során – ami egyébként minimum harminc perc hosszúságúra sikeredett – igazi és utánzat Harrier vadászgépeket használt, többek között lerombolt egy toronyházat és szinte mértani pontossággal – de hogy a fenébe? – felrobbantott egy hidat is. A maximalista rendezőtől ugyan mi mást várhatnánk?

A legújabb hírek szerint Jamie Lee Curtis alakításával esélyes az idei női mellékszereplők Oscar-díjára és valószínűleg a kép- és hangeffektusok létrehozói is gyarapodnak majd egy-két nevezéssel.

A True Lies sikere után Schwarzenegger és James Cameron is egyaránt belemerült a munkába. Arnie a Junior című vígjátékban ostromolja a bevételi listákat, míg Cameron egy régi-új képregényfigura filmes pályafutását készíti elő.

Csak egy baj van. Ha a rendező eddigi munkanaplóját vesszük alapul, a Pókember kalandjaira legközelebb 1996-97-ben számíthatunk majd. Kár.

 (Cinema Video Plusz, 1995)

James Cameron az elmúlt évtizedek egyik legsikeresebb és - főleg technikai szempontból - legmegújítóbb filmkészítője, elég csak az első két Terminatorra, A bolygó neve: Halálra, a Titanicra vagy az Avatarra gondolni. A True Lies ugyan nem saját ötlete, hiszen francia eredetiből tuningolta fel, de szokásához híven az akkor csúcson lévő Arnie-val a filmtörténet egyik leglátványosabb és legszórakoztatóbb akciómoziját alkotta meg. A legjobb jeleneteket azért ellopja az Osztrák Tölgy elől a férfi, aki harcolt egy halálosztó, egy alien és egy ragadozó ellen is, azaz Bill Paxton, de legfőképpen Jamie Lee Curtis, aki szürke háziasszonyból átváltozva minden idők egyik legjobb táncjeleneztét vetkőzi össze! (Bár nekem a látványt leszámítva nem igazán jött be az első, de hosszú kihagyás után Cameron idén jön az Avatar 2-vel, amit kétévenként még három folytatással fejel meg. Azért várós!)

„Hé, tesók, nem szoktam én nektek a levegőbe beszélni, épp most jövök a moziból, de akár ebben a pillanatban is megmondhatom, hogy ez a srác egyszer még nagyon magasról fog lefelé integetni.” – szólt az egyik barátom úgy nagyjából két évvel ezelőtt. majd folytatta: „ –Mert hiába voltak ott az olyan nagyágyúk, mint a Hoffman, a Sutherland, meg a Freeman, ez a Cuba Gooding Jr. nevű fekete srác uralta a vásznat a Vírusban. Tuti vagyok benne, hogy egyszer valami dijat kicsip magának.”

„Ne reménykedj ebben!” – válaszolta egy másik barátom.” – Hollywood nem éppen az afro-amerikai filmesek munkájának elismeréséről hires. Lásd csak az Oscar-dijak átadását: legutóbb Denzel Washington és Whoopi Goldberg kapott egyet-egyet, de ők is csak a legjobb mellékszereplő kategóriájában. Én mondom neked: a hollywoodiak mindig elintézik, hogy a színészi díjakat ne olyanok kapják, mint Samuel L. Jackson, Laurence Fishburne vagy Angela Basset. Kár is reménykedned.” – fejezte be a mondókáját és tovább olvasta az „Ecuadori diákmozglmak fejlődése 1976-83 között.” cimű vaskos kötetet.

„Nem hinném. Ez a Cuba gyerek kap majd egyszer egy csilivili Oscart.” – szólt határozottan a másik, majd Lakers-sapkáját előre tolva fejhallgatót tett a fülére. A hangszóróból éppen egy Boyz II Men danolászott.

 Erról a beszélgetésről egészen ez év elejéig meg is feledkeztem. Akkoriban nálunk még a Mission: Impossible döngetett, de a tengerentúlról már egy újabb Tom Cruise-film, a Jerry Maguire híre jutott el hozzánk: valami sportmenedzser srác padlóra kerül, de feltápászkodik és meghódítja a világot. Szóval egy újabb yuppie-mozi, amelyben a csábos mosolyú Tommy Boy vadítja a nézőket – gondoltam, de nagyot tévedtem!

Igazolta ezt néhány héttel később a hír, miszerint a Jerry Maguire-t – vígjátékos beütése ellenére! –  kereken öt Oscar-díjra, közte a legrangosabbakra: film, férfi fő- és mellékszereplő, forgatókönyv – jelölték.Ekkor azután már tényleg kíváncsi lettem, a stáblistán ugyanis közvetlen Tom Cruise mögött egy ismerősen csengő név szerepelt: Cuba Gooding Jr.!

Jerry Maguire (Tom) sportmenedzserként hajszolja a sikert. Egész álló nap telefonál, a számítógépe billentyűjét pötyögteti, tárgyalásokra jár vagy befektetők, illetve sportolók után rohangászik – szóval vidám lendülettel rohan az egyre közelebbinek tűnő szívinfarktus felé. Kétségkívül ő az egyik legprofibb fickó, ha zsíros reklámszerződések felhajtásáról, kierőszakolásáról és aláíratásáról van szó. Egy napon azonban rémülten, verejtékezve riad fel az ágyában: rádöbben, hogy a stílus, ahogy eddig intézte üzleti ügyeit, teljességgel embertelen. Éppen ezért még az éjszaka folyamán hozzálát egy önszabályozó erkölcsi kódex összeírásához, amelyben újító javaslataival a felső vezetést próbálja az üzletpolitika megreformálására rávenni.

A kis iromány másnap reggel minden munkatárs fiókjába bekerül és amikor Jerry megérkezik a munkahelyére, kitörő tapsvihar fogadja. Az elismerés azonban csak a látszat: nem sokkal később rádöbben, hogy a főnökség nem nagyon kedveli az újító gondolatokat. Jerry tehát lapátra kerül.

Mielőtt azonban kivágnák őt az ajtón, végigtelefonálja az ügyfeleit és megpróbálja őket rábírni, maradjanak mellette akkor is, ha már független menedzserként folytatja a munkát. Balszerencséjére azonban csak egyetlen kuncsaft tart ki mellette: Rod Tidwell (Cuba), a családapa és kétségtelen tehetsége ellenére csak közepesen szereplő, zűrös focista. A cég munkatársai közül pedig követi Jerryt Dorothy Boyd, a kisfiát egyedül nevelő titkárnő (az év legbájosabb meglepetése: Renée Zellweger). A gondok azonban a menedzser magánéletét sem kerülik el. Miután állásából kirúgták, Jerry szakít számitó barátnőjével (Kelly Preston) is.

Látszólag minden vonalon teljes a bukás: a K.O. után hősünk a padlóra kerül. Mielőtt azonban rászámolnák a tízet, feltápászkodik és újult erővel folytatja a meccset...

Aki most megkérdi, hogy a leírtak alapján vajon miért jelölték öt Oscarra a filmet, az joggal teszi. Tudni kell azonban az örök igazságot: a varázslat a részletekben rejtőzködik. A rendező-forgatókönyvíró Cameron Crowe (Facérok) tökéletesen szervírozza a számunkra jól ismert sikersztorit. A srác elbukik, majd talpra áll – sablonszlogen a Jerry Maguire-re is érvényes. A történet azonban annyira eredetien vicces, csavaros és néhol még megható is, hogy egyszerűen nem lehet más, hasonló filmekkel együtt emlegetni. Emellett pedig nem csupán remekül szórakoztat, de meg is mutatja a szédítő sportsikerek hátterét és azt a kíméletlen taposómalmot, amelyben az üzletet mozgásban tartó szereplők az inaik szakadtáig termelik a temérdek pénzt. Egyébként a legvégső focimeccs befejezése a film egyik legjobb jelenete.

Tom Cruise, a fiatal sikerember mintapéldánya, a Született július 4-én óta még sohasem volt ennyire esendő és kiszolgáltatott. Jerry Maguire szerepében azonban bebizonyítja: a hófehér mosoly mögött nem csupán remek vígjátéki, de kifejező drámai arc is rejtőzik.

Az idei Oscar-gálán a legjobb férfi mellékszereplő nevének beolvasása után egy alacsony, fekete srác szaladt fel az emelvényre: Cuba Gooding Jr., aki a zsinórban forgatott sportos filmjeit (Csont nélkül, Pofonláda) megelégelő Damon Wayans helyett ugrott be a Jerry-be. A viccesen nagyszájú, de csupaszív Tidwell megformálásáért méltán számíthatott a díjra, mégis olyan önfeledt örömmel és boldogsággal vette át az aranyszobrot, hogy azt még évek múltán is emlegetni fogja a szakma.

Remélhetőleg, játékának elismerése is hozzájárulhat majd ahhoz, hogy a közeljövőben a fekete színészek nem csupán az egymás sarkát taposó gettódrámákban és eddiemurphy-stílusú vigjátékokban, de nagyobb horderejű, komoly filmekben is elismeréshez –

és főszereplői Oscarhoz! –  is juthatnak majd.

Kösz, Cuba! Bírjuk a búrádat, de nagyon!

 (1997, VOX)

Negyedszázaddal ezelőtt ez a remekül szórakoztató, amerikai focis romantikus vígjáték új arcokat adott a filmvilágnak. Ám hosszabb-rövidebb csillogás után az elmúlt évtizedek sajnos nem bántak velük kegyesen. Kelly Preston sajnos idő előtt távozott, az egykori cuki kisfiú, Jonathan Lipnicki felnőve a B-kategória örvényében evickél, az oscaros Cuba Gooding Jr. pedig rossz szerepválasztásainak köszönhetően sokadrangú akciófilmekkel tartja a felszínen magát. A bájos Renée Zellweger pedig a Bridget Jones és más nagy sikerek után az elmúlt tíz évét leginkább az öregedés elleni sziszifuszi szikés harccal töltötte. Egyedül a már akkor is nagymenő Tom Cruise az, akinek a csillaga Hollywood egén sziporkázik és ő az, aki magabiztosan kiabálhatja a mobiljába: Virítsd a lóvét!

Hogyan fér meg a kosztümös, vérbeli francia kalandfilm, a horrorral, a középkori krimivel és a távol-keleti kung-fu elemekkel? Elsőre sehogy sem, ha azonban megnézzük a Farkasok szövetségét, a saját szemünkkel láthatjuk, hogy nagyon is egységes egésszé lehet kovácsolni az egymástól merőben eltérő filmstílusokat, csak megfelelő mesterembert kell szerezni a művelet elvégzéséhez. Christophe Gans rendező-forgatókönyvíró ehhez tökéletes alanynak bizonyult, hiszen eredeti történetű és látványos kivitelű alkotásával, friss és újszerű stílusával nem csupán Európában, de a tengerentúlon, a feliratos – pláne francia eredetiben beszélő – filmeket nem túlságosan kedvelő közönséget is sikerült megragadnia: a 200 millió frankból kihozott Farkasok szövetsége ugyanis a kezdeti 21 vászonról rövid alatt olyan népszerűségre tett szert a tengerentúlon, hogy egy hónap múlva már 400 moziban játszották a kópiáit – mutatja ez a roppant egyedi képzeletvilágú gall rendezők hollywoodi létjogosultságát, hiszen Gans kollégái közül lássuk csak Jean-Pierre Jeunet-t (Elveszett gyermekek városa), aki korábbi, hazai munkái révén már elkészíthette az Alien 4-et, illetve a korábban látványtervező Pitofot, aki első munkája, a Vidocq után rögtön a Catwomant és a szexi bőrcuccban feszülő Halle Berryt csíphette ki magának.

A történet szerint 1765 esős, sárdagasztó őszén járunk, amikor két idegen érkezik egy kis, nyugat-franciaországi településre. A jövevények nem arra tévedt vándorok, hanem egyenesen a király küldöttei, akik egy igen fontos nyomozás miatt kaptak megbízatást. A fiatal, a jobbára ismeretlen tengerentúlt is megjárt természettudós, Grégoire de Fronsac (Smauel Le Bihan – Szeretni bolondulásig, Becsületkódex) és segítője, a szótlan, ám annál keményebb harcos hírében álló indián, Mani (Mark Dacascos – Bölcsőd lesz a koporsód) egy furcsa, rettegett szörnyeteg nyomában járnak. A leírhatatlan és megmagyarázhatatlan eredetű szörny ugyanis az eddig ismert, Isten teremtette lények egyikre sem hasonlítva az elmúlt időben Gevaudan környékén már több mint száz gyermeket és fiatal nőt marcangolt szét kíméletlenül.

Fronsac és társa azonnal munkához látnak és megkezdik a nyomozást a megállíthatatlannak tűnő fenevad után. A rém nyomát követve azonban minduntalan akadályokba ütköznek: hol helyi, a kutatók munkáját rossz szemmel néző martalócokkal gyűlik meg a bajuk, hol pedig a környékbeli arisztoraták ellenszenvével és arroganciájával kell megküzdeniük. Fronsac és Mani egyre mélyebbre ásnak a titokban és rövidesen – többek néhány újabb szereplő, mint például egy helyi nemes, De Morgias (Vincent Cassell) és gyönyörű húga, Marianne (Émilie Dequenne), illetve a luxusprosti Sylvia (Monica Bellucci) felbukkanásával – az összeesküvések, csalások és árulások sűrűjében találják magukat.

A megoldhatatlannak tűnő rejtély vélt főszereplője, a névtelen fenevad tovább gyilkol, egy idő után azonban Fronsac gyanítani kezdi, hogy a fenevad nem csupán a saját vérétől hajtva szedi áldozatait…

 (2003)

A kétezres évek elején két remek francia film is mozikba került, ami bizonyította, hogy van még élet a hagyományos gall vígjátékokon és művészfilmeken, pláne a Taxi-szérián túl is. Az egyik a Bíbor folyók című Jean Reno-krimi, a másik pedig a rejtélyes történelmi akció, a Farkasok szövetsége volt. Közös a kettőben, hogy nem csupán jól összerakott szórakoztató mozik, de az akkoriban a harmincas évei közepén járó Vincent Cassel az egyik főszereplőjük. Utóbbi film küllönlegessége még, hogy a hawaii Mark Dacascos is harcművlszkedik benne. Annak idején szerettem, lassan újra meg kellene nézni...

A sport ugyebár a többnyire egészséges elfoglaltságok közé tartozik.

Egy kis gyúrás, egy kis torna, egy kis foci, bicaj vagy kocogás azért rendesen karban tartja az embert. Pláne akkor, ha valaki egészen magas szinten műveli, sőt, ha profi sportolóként – kellemest a hasznossal alapon – még némi pénzmagot és hírnevet is a zsebébe csúsztathat az elért teljesítményéért.

Nos, Bobby Boucher (Adam Sandler – Pancserock, Golyóálló, Nászok ásza) éppenséggel nem tartozik ebbe a magas kategóriába, hiszen megelégszik azzal a nem éppen felemelő feladattal, hogy vizesfiúként némi frissítőt szervírozzon a helyi (amerikai)focicsapat nagyvállú és nagyszájú sztárjainak. Egy napon aztán kirúgják az állásából, Bobby ezért némi utánajárást követően elszegődik a környék legbénább, ebből következően legeredménytelenebb csapatához, ahol azonban a sok tehetségtelen játékos között nem csupán vizesfiúra, hanem egy nagyjából megfelelő csatárra is szükség lenne. Bobby anyja, aki otthon mindenféle zagyva étellel és szöveggel traktálja fiacskáját, persze mást képzelt el gyermekének, ezért hallani sem akar a sportkarrierről. Bobby persze annak ellenére, hogy azelőtt még véletlenül sem botlott labdába – pláne, hogy gólt is rúgjon vele! – megkedveli a sportot és titokban eljár az edzésekre, hogy ütődött társai oldalán megpróbálja a sírból visszahozni a csapatot. Egyszer aztán csoda történik: a teljesen amatőr Bobby Boucher istenadta focitehetségnek bizonyul és pályája fényes üstökösként kezd a sport egén egyre feljebb és feljebb ívelni...

Általában minden évben mutatnak be olyan filmeket a mozikban, amelyek a várakozásokkal ellentétben már az első hetekben nézők millióit csábítják jegyvételre, hogy ezzel nem kis örömet – és jó sok zöldhasút – szerezzenek a nem várt sikert elért producerek számára. Idén ilyen cipőben jár a Robert De Niro-Billy Crystal páros vígjátéka, a Csak egy kis pánik, illetve Keanu Reeves szuperlátványos sci-fije, a Mátrix, a tavalyi évben hasonló meglepetést - és óriási bevételt – szerezett Jackie Chan Csúcsformában-ja, na és persze a nálunk most bemutatásra kerülő A vizesnyolcas is. Amerikában a film már szépen átlépte a bűvös 100 millió dolláros határt és még most is a gólvonal felé robog.

A vicces sportfilm kezdő sípszava Salgótarjánban és Balassagyarmaton is május 13-án hangzik majd fel.

 (1999, Nógrád Megyei Hírlap)

Furcsa egy karriert fut be Adam Sandler. A komikus a kilencvenes évek második felében robbant be a mozikba és lett világsztár olyan bugyuta, infantilis vígjátékokkal, mint A vizesnyolcas, Apafej, Sátánka és A kismenő. Emellett azonban készített olyan értékes, szórakoztató romantikus filmeket, drámákat is, mint a Nászok ásza, a Kótyagos szerelem, a Ki nevel a végén?, Az 50 első randi, A csontdaráló vagy az Üres város. Mivel aztán a kezdeti röhögcséit tömegével látogató tinik végül felnőttek, a későbbi Sandler mozik sorra gyengébb eredményeket hoztak, a korona lekerült a színész fejéről. Mostanában az látható, hogy - főleg a Netflix segítségével -mindkét térfélen játszva Sandler komolyabb és hülyülősebb filmekkel is bombázza a nézőközönséget. Van még potenciál a fickóban, ezért kicsivel több komolyságot és romantikát kérünk!

Nem, nem! Ez a Wallace nem a skótszoknyás Wallace! Bár nyilvánvaló, hogy a mi Wallace- unk is brit földön küzd a gonoszok ellen, de őneki sajnos fogalma sincsen, hogy éppen milyen események zajlanak körülötte. Wallace Ritchie ugyanis nem nemzeti hős, hanem egy balfék iowai videótékás, aki akarata ellenére olyan bonyodalmakba keveredik, amelyeket még a duplanullahetes is csak üggyel-bajjal tudna kibogozni!

Talán csak Bill Murray az egyedüli komikus, aki a klasszikus szombat éji nevettetők közül még mindig hatalmas tömegeket képes a szék alá röhögtetni. Míg olyan pályatársai és kollégái, mint Steve Martin, Dan Aykroyd vagy Chevy Chase – sajna! – egyre sűrűbben kényszerülnek arra, hogy őszülő kobakjukat vakargassák a legújabb bukta után, addig a kölyökképű, húsosarcú Bill még a nyolcvanas évek aranykorának (Golfőrültek, Szellemirtók) elhalványulása után is képes főszerepekkel (Isten nem ver Bobbal, Idétlen időkig) és vicces karakterfigurákkal (Ed Wood, Tökös tekés, Space Jam, Vad vágyak) az égen tartani a csillagát. Az ember, aki túl keveset tudott éppen ezt a hagyományt erősíti – hasizomlázt okozóan!!

Eddig azt hittük, hogy a tékás palik valami egészen rendkívüli dolgokra képesek. Például megírnak egy gengszterekről szóló forgatókönyvet és ők lesznek az istenek vagy valami ilyesmi. A mi Wallace-unk (Bill) persze önszántából nem képes nagy dolgokra, de mégis addig téblábol London utcáin, míg teljesen összezavarja és leszereli a hidegháborúra készülő angol és orosz szakadárokat. Történik ugyanis, hogy Wallace Angliába utazik az öccséhez (Peter Gallagher), aki éppen egy nagyon fontos üzleti tárgyalásra készül, ezért – hogy kellemetlen bátyója ne legyen útban – befizeti őt „Az élet színháza” nevezetű népszerű show-ba, amely kábé olyan megjátszott megpróbáltatásokkal szolgál, amilyeneket Michael Douglasnak kellett kiállnia a Játsz/ma folyamán. Wallace elsétál a kijelölt telefonfülkéhez, felveszi a kagylót, meghallgatja az utasításokat... és elindul, hogy megkezdje észbontó és eszméletlenül vicces ámokfutását.

Ezen még David Fincher is a hasát fogja! Jon Amiel (Sommersby, Tökéletes másolat) fanyar angol és harsány amerikai humort ötvöző, félreértéseken alapuló vígjátéka az 1997-es termés egyik legkiemelkedőbb viccbombája: szuperek a mellékszereplők – elsősorban az Alfred Molina vezette orosz titkosügynök-csapat, valamint a két közlekedési rendőr – és Murray is Wallace-ként szenzációsan együgyűen téblábol át a kusza cselekményen.

Saturday Night Dead? Soha! Amíg Bill Murray még az orosz néptáncnak is új értelmet ad, addig nincsenek veszélyben a szombat esti poénok!

 (1998, VOX)

Teljesen egyértelmű: Bill Murray egy zseni! Bármiben is játszik, legyen az röhögtető komédia vagy érzelmes dráma, kisebb vagy nagyobb szerepben - és persze a magánéletében vagy interjúk közben is - humora, stílusa teljesen egyedi, mással összetéveszthetetlen. Ez a vígjátéka részben Alfred Hitchcock Az ember, aki túl sokat tudott című 1956-os klasszikusán alapul - érdekesség, hogy a rendező 1934-ben, még kevésbé ismert filmesként a sztorit egyszer már elkészítette -, ám az eredeti krimi-drámát jó adag humorral tuningolva a kilencvenes évek egyik legszórakoztatóbb vígjátékává vált. A táncjelenet fergeteges!

Hollófekete éjszaka van és te teljesen egyedül autózol az úton.

A Volvód fényszórói fehér sugarakkal pásztázzák a kanyarokat, de akár ki is kapcsolhatnád a lámpákat, a telihold ugyanis fehér tengerré változtatja a sziporkázó hómezőt. Az út unalmas, gondolataidba merülve vezetsz. Aztán hirtelen beletaposol a fékbe! Visszhangzó csattanás, az autó megcsúszik, majd jónéhány méterrel odébb megfarol az árokban. Kiszállsz és megpillantod a hóban elterülő testet.

Egy farkas. Mozdulatlanul, fekete sebhelyként fekszik a fehérségben. Legszívesebben tovább hajtanál, de mégsem teszed. Valami odavonz az állathoz és elindulsz feléje. Fagyott kristályok roppannak minden lépésednél, ahogy közeledsz. Odaérsz és leguggolsz az állat mellé. Megpróbálod lehúzni az útról, de nem sikerül. Túl nehéz a test.

Aztán a farkas hirtelen megmozdul és égető fájdalmat érzel a kezedben…

…ahogy a sárgás szempárok a fák sötétjéből rád néznek, már tudod, hogy az életed visszavonhatatlanul megváltozott. Más leszel, mint eddig voltál, mert…

…a fenevad elszabadult!

Jack. Igen. Egyszerűen csak: Jack. A sátáni mosolyú, a száját nagyképűen elhúzó, az örökké pózoló életművész, aki barátnőjét Joker-pólóban és lila pingpongütővel veszi üldözőbe. És nem utolsó sorban Jack, az Oscar-díjas, milliókat bezsebelő karizmatikus színész.

 Ez mind együtt: Mr. Jack Nicholson: the Party Man!

Nem véletlen, hogy a köztudatban leginkább az „őrületes” alakításai maradtak meg. Az olyan filmek, mint a Száll a kakukk fészkére, a Ragyogás, Az eastwicki boszorkányok vagy a Batman Nicholson játékával szinte már egyetemi vizsgaanyagnak számítanak a pszichológus-növendékek számára.

A színész, aki karrierjét a legolcsóbb kategóriájú Roger Corman-féle horrorokban kezdte, most ismét visszatért zsenge ifjúkora stílusához. Hogy mit várhatunk tőle? Újra egy istenien démoni akárkit a szomszédból? Egy zseniálisan őrült vigyoriról szóló alkotást? Vagy egy vérgőzös rémfilmet?

Nos, azért nem egészen.

Ugyanis Mike Nichols rendező kissé megkavarta a kártyákat és máshogy teritette ki őket az asztalra. A pakliba bevette még a szépséges Michelle Pfeiffert is, akivel ugye nem igazán lehet elképzelni még egy szimpla kis darabolós thrillert sem.

Az alkotók az évezredes farkasember legendát csontig letisztitották, majd a farkassá válás mikéntjét megváltoztatva egy szokatlan szerelmi történetet tálaltak elénk.

Miután Will Randallt (Nicholson) egy éjszakai útján farkas harapja meg, majd egy idő után szokatlan változásokra figyel fel testi megjelenésében és viselkedésében egyaránt.

Az, hogy teste újra szőrösödni kezd, vidám optimimizmussal töltene el minden hasonló, középkorú könyvkiadót, mivel azonban a szőrszálak éppen a farkasfognyomok környékén burjánzanak, Randall némi aggodalommal tekint jövőjére. Nem is alaptalanul.

Munkahelyén a fiatal pedálgép, Swinton (James Spader) veszélyezteti jól bejáratott egzisztenciáját, majd – az újra felkorbácsolódott plusz energiáktól hajtva – Randall főnöke gyönyörű lányát, Laurát (Michelle Pfeiffer) is próbálja megkörnyékezni. Éjszakánként pedig némi friss hús utáni portyázással csapja agyon az időt.

A rendező – csakúgy, mint Coppola kollégája a Drakula esetében – (sajnos) nem a történet misztikus és félelemkeltő vonalát dolgozta ki, hanem maradt a szokatlan, de érzelemdús szerelmi sztorinál.

A horrorrajongók sopánkodhatnak, ugyanis a Farkas nézése közben nem túl sokan fognak szívrohamot kapni.

Az igazat megvallva ehhez nem is nagyon szükséges izgi filmeket nézni. Végülis manapság jobbnak tűnik szőrös, hegyes füleket meresztve az erdőben futkározni, mint élni a tisztes állampolgár szar életét.

 (1995, nem jelent meg)

Pár évvel azelőtt, hogy Hugh Jackman még enyhén izmos ifjoncként bemutatta, majd később kokszfenevadként legendává tette, aztán méltó módon el nem temette Farkast - az eredeti képregényben egyébként Rozsomák - rövid ideig vicsorgott a telihold fényében egy másik ordas is. Jack Nicholson romantikus "szörnye" azonban nagyon messze kóborolt az olyan harapós klasszikusoktól, mint az Egy amerikai farkasember Londonban vagy az Üvöltés és inkább az egyik elrettentő példája - a másik a Post Mortem - lett annak az átváltozási kísérletnek, amikor a horrorban nem járatos rendező a sötét erdőbe tévedve próbál rettegést okozni... 

Az idei Oscar-gála környékén történtek érdekes dolgot, azonban nem az átadást megelőző mocskolódás-hadjárat és nem is a januárban 82 évesen szívroham következtében elhunyt Peggy Lee családjának haragja – miszerint az eddig két filmet készítő Aaliyah-t megemlítették az In Memoriamban, a neves énekes-színésznőről viszont elfeledkeztek – hanem valami szakmailag sokkal fontosabb borzolta igazán a kedélyeket. Ahogy Whoopi Goldberg kifejtette, a nyolc díjra jelölt Moulin Rouge! autodidakta módon, rendező nélkül készítette el önmagát: valamilyen oknál fogva ugyanis Baz Luhrmann (Kötelező táncok, Rómeó + Júlia) nem fért be az öt díjvárományos rendező közé. Pedig ha valaki, akkor ő igazán magasba emelhette volna a szobrot!

Mintha Rejtő Jenő világában járnánk: színes forgatag, szürke lebujok, lokálok, kocsmák, utcalányok, rosszéletű táncosnők, alvilági arcélek és egy fiatal, bohém, de a szerelmet még nem ismerő tehetséges költő, Christian (Ewan McGregor), aki a Nagy Élet reményében érkezik a századvég Párizsába. Összefut egy, a Spektákulis spektákulum című darabon dolgozó művészcsoporttal, melynek alacsonynövésű vezetője, Henri Ramone de Toulouse-Lautrec (John Leguizamo) összehozza az alvilági élet fényét jelentő Moulin Rouge üdvöskéjével, a kurtizán Satine-nal (Nicole Kidman). Persze a szerelem előbb-utóbb fellángol Christian és Satine között, azonban addig még mindketten végigsodródnak az álmok, a többre hivatottság és az aljasság a jószívű Rouge-igazgató Harold Zidler (Jim Broadbent – Bridget Jones naplója, Little Voice) és a rosszlelkű, gazdag mecénás, a Herceg (Richard Roxburgh) által is megkavart forgatagán…

Az operai színpadon is otthonosan mozgó Luhrmann sosemlátott látványt kreál az elképzelt századfordulós Párizs helyszíneire. A film harsog a színektől, az emberek és táncok kavalkádjától, az extravagáns díszletek között szinte megállás nélkül mozgó kamerának és a minden nap izomlázzal lefekvő vágóknak, na és persze Buz Luhrmann kiapadhatatlan vizuális fantáziájának köszönhetően elég csupán a történet fő vázát felcsillantatni, hiszen a Moulin Rouge! sokkal több egy puszta sztorinál: szerelem, ármány és egy egész kor, egy száz évvel ezelőtti életérzés megtestesülése.

Emellett a Moulin Rouge! azt nyújtja a kánkánnak, amit egy évvel korábbi elődje, a Rivaldafényben a klasszikus balettnak: új életet önt bele, megreformálja, feltámasztja és mindenki számára érthetővé-fogyaszthatóvá tesz egy, az átlagember számára ismeretlen világot – talán még a régóta halott – ma már csak a Disney-rajzfilmekben élő musicalt is feltámasztja.

A film tömve van zseniális jelenetekkel, de ezek közül is a legjobbak Satine és Christian első, félreértéseken alapuló találkája és a leendő darab kitalálása, Zidler és a Herceg Like a Virgin show-ja és természetesen a fergeteges befejezés, melyben a színdarab és a való élet keveredik egymással. A színészek első osztályúak: Kidman és McGregor még soha nem voltak ennyire érzékenyek – messze jobbak, mint az eredetileg kiszemelt Catherine Zeta-Jones és Heath Ledger, egyébként pedig mindketten saját hangjukon éneklik végig a filmet! –, Jim Broadbent az Iris mellék-Oscarja mellé akár Zidlerként is díjat kaphatott volna (szinte alig képes kimondani a szót: szűzlány), de a kisebb szerepekben brillírozó Leguizamo, Roxburgh – ő volt a Mission: Impossible 2. algonosza – és az argentin amorózót alakító Jacek Koman is maradandót nyújt. Ehhez már csak pluszban jön a remek képi és verbális humor, Kylie Minogue rövid fellépése és persze az ismét nagy szerepet kapó, modern zenei aláfestés – szépen lehet mazsolázni az ismerős feldolgozások közül!

Mindezeket – valamint a Moulin Rouge! eddigi, 51(!) nemzetközi filmes jelölését és 49 (!) díját, köztük 2 Oscart, 3 Golden Globe-ot, 2 Európai Filmdíjat és 3 BAFTA-t – figyelembe véve jóhiszeműen azt gondolhatjuk, hogy Luhrmann csupán egyetlenegy szavazattal csúszott le a legjobb rendezés Oscar-jelöljei közül – kár, hogy következő, zseniális filmjére ismét négy-öt évet kell várnunk!

(2002)

Ritmusérzék és tánctudás hiányában nem vagyok túl nagy musical-rajongó, de most, hogy Spielberg a West Side Story újrájával megpróbálja visszahozni a zsánert a mozikba - az eddigi bevételi adatok alapján ez csúfos kudarcra van ítélve - adta magát, hogy az évvégi szilveszteri hangulatban jöjjön hát egy zenés-táncos-éneklős show! A Moulin Rouge! annak idején meglepően nagy siker volt, egyedi, stílusos képi világa, remek sztorija, fordulatai mind kitűnő szórakozást nyújtanak. Bár nekem még mindig a Rómeó + Júlia modern verziója a kedvencem, a Vörös Malom is ott van közvetlenül mögötte...

Álmodjunk együtt!

De elöljáróban hagy’ tegyek fel egy pár kérdést! Éjnek idején keveredett-e már halálos lövöldözésbe? Amikor a szoba összes létező sarkából szórták Önre a lőszert, de képtelen volt visszalőni az ellenségre. Pedig tényleg drágán adta az életét: minden szabad végtagjában fegyvert szorongatva a ravaszt húzta veszettül, de semmi: a lövedékek süvítése helyett egyedül a száját elhagyó rémült bummbummolás volt a válasza a támadásra. Ugye, vett már részt futóversenyen? Úgy érezte, a legspécibb csúcsformáját nyújtja, de mégis lebőgött. Tehetetlenül kellett tapasztalnia, hogy a többi atléta vigyorogva leelőzi, miközben Ön ólomsúlyú lábait cipelve majd megszakad az utolsó helyért.

Na… és hogyan állunk a repüléssel? Tudja, amikor a napi stressz adagjának a felvételezése után, lerobbanva hanyatt vágta magát! Aztán egyszercsak azt tapasztalta, hogy nehéz porhüvelyét a rökamién feledve hirtelen a levegőbe emelkedik és kisurran a reluxák közt – egyenesen a kék ég felé! Pillekönnyedséggel átsiklik a házak felett és minden maceráját hátrahagyva csatlakozik egy nyugis afrikai túrára induló madárrajhoz.

Hogy nem tetszett még ilyeneket tapasztalni? Dehogyisnem! Csak éppen álmában! Legmélyebb maciálma kellős közepén, édesded szendergése közben, esetleg az ébrenlét és a szunyókálás keskeny határán lavírozva.

A kérdés az, vajon mi okozza ezeket a furcsa élményeket? Hmm, talán az állítólagosan mindannyiunkba „beprogramozott” közös tudatalatti, ami ősidők óta rejtőzködik a génjeinkben? Ki tudja? Egy bizonyos: a lényeg nem fog megváltozni soha, utolérhetetlen álmainkat hajszolva rendíthetetlenül törünk az ég felé nem is törődünk a bukásokkal.

Kit érdekel, ha a testre enyvezett madártollak néhány szárnycsapás után szerteszállnak? Ha a madarakat utánzó szerencsétlen delikvens másodperceken belül szétkenődik a rá váró barátságos sziklatömbökön? A következő próbálkozó már úgyis pergamennel bevont lecekkel fog a völgy felett csapdosni…

Bizony-bizony, az emberi faj szárnyalása jó ideig reménytelennek bizonyult! A huszadik század vége felé ugyanis néhány önpusztításra is hajlamos vagány mókus forradalmasította a szabadesés fogalmát. Volt képük és több ezer méterről potyogtak ki a repcsikből, ezért, hogy bebizonyítsák: szárnyak nélkül repülni nem is olyan nagy cucc!

Tulajdonképpen Wesley Snipes is ugyanezen a véleményen van, ugyanis John Badham Halálugrás című ejtőernyősdijében fekete légicápaként hasítja a felhők habjait.

Hans Zimmer zeneszerző a billentyűk közé csap és máris felbődül kedvenc Yamaha és Roland szintijeinek halottébresztő akciómuzsikája. A zene ránk tekergőzik, megforgat, felemel és mélybe ránt, hogy csaknem két óra erejéig sűrített ízelítőt kapjunk az őrületes erejű és gyomorszaggató szabadesés élményéből.

A kamera alacsonyan suhan a ködbe burkolózó erdő felett és ráközelít egy mókás állami intézmény falaira. A reggeli derengésben rosszarcú és jó vastag karú sittesek sétálnak ki az udvarra egy kis szabad levegőt szívandó. A rövid lazítás azonban egy vékony, nyeszlett kis figura számára majdnem az utolsónak bizonyul: az egyébként számítógépes kódok feltörésére specializálódott koponyát kis híján elteszik láb alól.

Nem sokkal később már  egy Boeing fedélzetén repül tizenötezer méter magasságban, hogy új, biztonságosabbnak vélt fegyintézetbe szállítsák. Kísérői pedig Terry és Pete Nessip, a rendőrbratyók. Minden nyugisan megy egészen addig, amíg néhány utas fel nem áll és módszeres alapossággal hozzálát a repülő eltérítéséhez. Természetesen lövöldözés tör ki, az ajtó kirobban és jónéhány ártatlan utassal, valamint a szállított rabbal egyetemben a terroristák is kiröppennek a huzatba. Terry sajnos szintén életét veszti a légiakció során, Pete (Wesley Snipes) pedig mániákus energiával lát neki a számára egyre rejtélyesebbé váló ügy felgöngyölítéséhez.

Hull a hulla a levegőből? Nem is olyan biztos! Pete Nessip nem az az ürge, aki készpénznek veszi a hivatalos vizsgálat eredményét: ő meg van győződve arról, hogy nem egy meghiúsult gépeltérítési kísérletről, hanem egy profi módon végrehajtott rabszöktetésről van szó.

Első lépésként mindjárt a megszállott ejtőernyősök háza táján néz körül, ugyanis egyedül közülük kerülhettek ki azok akiknek van annyi vér a pucájukban, hogy tizenöt kilométer magasságban ugorjanak ki egy száguldó Boeingből.

Időközben segítséget is talál a vagány Jessie Crossman (Yancy Butler a Tökéletes célpontból) és ejtőernyős brigádja képében. Nessip pedig, mint egy jól képzett kaméleon, igyekszik elvegyülni az ugrálós őrültek kavalkádjában. Azonnal hozzálát az alapok elsajátításához és rövid időn belül még Peter Pant is megszégyenítő ügyességgel lavírozik ég és föld között. De nem túl sokáig szórakozhat, mert újra akcióba lépnek a rosszgyerekek. Ty Moncrief (az örök gonosz: Gary Busey) és csapata – a repülős balhéhoz hasonlóan – rendhagyó módon hatolnak be egy számítógépes adattárba.

De Nessip sem pihen túl sokáig: ernyőjét a hátára kapva zuhanórepülésben csap le a kék égből…

John Badham, a szórakoztató filmek szakavatott kézművese – Szombat esti láz, Kék villám, Palimadár – remek légi felvételekkel és vicces beszólásokkal telezsúfolt, lendületes akciót készített a mai élvezetünkre. Könnyű, szálkamentes, látványos őrület – az ólomnehéz napokra is.

Aki látta, lehet, hogy éjjel nem álmodik többé a kék ég magasáról. De ne aggódjon, ha nem tudja lehunyni a szemét, szavalja csak bátran a repülős strófát: „Ki gépen száll fölébe, az csak ennyit mond: bye…!”

Hmm, ez többnyire használ.

 (Cinema Videó, 1995)

A kilencvenes évek közepén Wesley Snipes - még bőven az adócsalási ügye és börtönbüntetése előtt - Az 57-es utas jó- és A pusztító rosszfiú szerepe után a csúcson volt. Az elkövetkező akciófilmek hosszú sorában hiába indult ellene 1994-ben Charlie Sheen A végsebességgel, az ejtőernyős ugrást - legalábbis siker szempontjából - Wesley nyerte. Hans Zimmer a filmhez írt zenéje természetesen önmagában, maximum bömböltetve igazi halálugrás - sőt, talán még jobb is, mint maga a Halálugrás.

Üdvözlet minden úton lévőnek vagy útszéli kricsmiben pihenőnek! Lement már a nap, de én még mindig nyomom a pedált, hazafelé tépek ezerrel. Üres már a gép, lerámolták a cuccot, most már könnyen vágtatnak a paripák. Hosszú volt az út, de nemsokára hazaérek és lepihenek. A Tonnászolinak rajtam keresztül üzeni a Félkerék, hogy a Nepperfero meg a Kisputtonyos már igazán szeretné visszakapni a trélerét, mert a jövő héten kocsikért mennének németbe a Totyáékkal. Ha vasárnapig nem viszed vissza, azt mondják, balhé lesz.

De nem erről szeretnék nektek beszélni. Sokkal fontosabb üzenetem van a számotokra. A szabadságunkról és a jövőnkről lesz szó. De el is kezdem, hiszen elég érdekes napot zárok ma. Már korán reggelről egy férfi kereste rajtam a feleségét, állítólag lerobbantak és az asszony segítséget kérve egy ugyanilyen gépbe szállt be, mint az enyém – a pancser, azt hitte, elrabolták, pedig…! Dél felé egy másik pasassal volt gondom: láttam, hogy lóg a rendszámtáblája, gondoltam, megelőzöm és átszólok neki, hogy erősítse fel. A dilinyósa azt hitte, le akarom szorítani, ezért visszaelőzött, én persze nem hagytam magam és odaléptem. Mindketten ütöttük a vasat, oda-vissza előzgettük egymás – kétszer-háromszor véletlenül le is koccoltam a hátulját –, végül a fickónak egy dombtetőn felforrt a vize. Hagytam a fenébe a hálátlanját.

Kora délután stoppost vettem fel. Egy szakadt, szakállas, úgy hatvan-hetven közé saccolt öreg volt és egy hatalmas hátizsákot szorongatott. Megkérdeztem, merre megy, de ő csak ennyit mondott: Csakúgy. Felpattant, majd kért egy cigit, majd még egyet és egy harmadikat. Addig szótlanul ült, de a harmadik után megeredt a nyelve. Szem Pekkpának vagy minek hívta magát, mondom elég furcsa neve van, erre kiderült, hogy Amerikából jött. Azt állította, hogy élete legfantasztikusabb élményében volt része egy pár héttel korábban. Ugyanígy stoppolt, mint most, amikor egy Gumikacsa nevű kamionos vette fel. Akkor is csakúgy-ra volt éppen beállítva, ezért teljesen mindegynek tűnt, hogy merre mennek. A Kacsa mellett már ott ült egy lány, Melissa, aki szintén átutazóban ült a fülkében.

Gumikacsa, a szabadság elsőszámú híve a végtelen Vadnyugati aszfalton szinte királynak érezte magát. Hatalmas kamionjával uralkodóként suhant az utakon és néha úgy eleresztette magát, hogy csak akkor lépett a fékre, amikor a szirénázó rendőrautók elé vágtak. Ez a jó srác minden teherautós körében igazán népszerű volt, afféle vezetőnek számított. Éppen akkor történt, amikor az öreg is vele utazott, hogy egyik haverját egy zsaru jogtalanul elkapta és lesittelte. Ekkorra már a Kacsának is elege lett a rendőrök szándékos zaklatásából, a jogtalan bírságolásokból: összerántotta a legjobb haverjait, Csókmasinát, Kocaólat és még jónéhány másikat és egyfajta kamionos lázadást szított – hosszú konvojban összeállva rótták az utat az összetartozást és kitartást szimbolizálva. Sem a rendőrök, de még az új-mexikói kormányzó sem tehetett ellenük semmit. Népszerűségük egyre nőt, a polgárok szimpatizáltak velük és egyre több és több kamionos, teherautós, furgonos csatlakozott hozzájuk a hosszú menethez. A hatalom azonban ekkorra már nem nézte jó szemmel a békés, de hatásos felvonulást: nemsokára fegyveres katonák jelentek meg az utakon, hogy feltartóztassák a konvojt és félreállítsák Gumikacsát…

Eddig mesélte az öreg a történetet. Hiába próbáltam még többet kiszedni belőle, semmit sem volt hajlandó elárulni. Az ideg majd szét vitt, de Szem nem árulta el a sztori végét, mire a szemébe vágtam, hogy ilyen történetet csak kitalálni lehet, a valóságban nem így folynak a dolgok. Erre ő széthúzta a zsákját és csak ennyit mondott: Meg van filmen. És tényleg, a koszos zsák tele volt filmtekercsekkel, rajtuk a felirat: Konvoj. Szem, a hantásnak tűnő öreg nem hazudott: mivel éppen kamera volt nála, a Kacsa egész történetét filmre vette. Aki látta, az nem felejti el – folytatta –, mert mindenki számára meghatározó élmény, hiszen minden generáció szabadságvágya testesül meg benne. A vágy a korlátok nélküli lehetőségek, a szabad akarat, a barátság, az összetartozás iránt. Szívott még egy slukkot, majd füstbe burkolózva így fejezte be: „Mondom, neked, barátom, emlékezz a Kacsára!”

Csak ennyit szólt rejtélyesen a szakadt öreg, pár percig még szívta a tizenkettedik cigijét, majd az éppen következő, poros leágazónál intett. Nem szólt semmit, csak intett – mintha valami kamerafélét láttam volna a kezében. Megálltam, ő rám kacsintott, majd kiszállt. Mire a tükörbe néztem, már sehol sem láttam… Eltűnt…

Na, végre hazaértem. Begurítom a tefut meg a pótot a fészer mellé, ledobom magam a fotelbe és miközben a fociösszefoglalót nézem, a végtelen szabadság nevében felbontok egy-két söröcskét. De ti, akik még most is az utakat rójátok, vigyázzatok magatokra, még ha konkurensek is vagytok, tartsatok össze, mert soha nem tudhatjátok, mikor pöccen be egy körzeti megbízott. Most, hogy gazdagabbak lettetek egy példabeszéddel, tudjátok, mit kell majd tennetek, ha eljön az ideje. Soha ne engedjétek, hogy bárki is elétek vágjon és megcsorbítsa a végtelen aszfalthoz való jogotokat! Tegyétek azt, amit én: legyetek mindig a sor elején!

Üdv minden úton lévőnek és az ismeretlen Gumikacsának! Most kinyomom a CB-t; én voltam az: IfásZaphod

 (2002)

Amikor Optimus Fővezér még csak kopter közkatona kamion sem volt, autós játékot csak 8 bitben, a Commodore 64 kazettabetöltőjéről tudtunk játszani és rádiótelefont - igen, igen, akkor még mindenki rádiótelefonnak hívta! - egyedül a Hookban láttam Robin Williams oldalán fityegni, akkor az egyik legjobb szórakozásunk a "konvojozás" volt. Szovjet és Csepel bringákkal, na meg Wigry 3-as összecsukható lengyel kempingcangával beálltunk egymás mögé és csapattunk a Gagarin suli udvarán, mint nagy példaképeink, Gumikacsa, Csókmasina, Kocaól és a többiek! Miközben a film zenéjét fütyültük, kamionos nagymenők lettünk a nyolcvanas évek közepén - és imádtuk!!!